VÁNDOR…

Fény dereng a világok felett, százezer dalt dúdol a szél, s messzire viszi a kósza álmokat. Érezd mennyi minden van még elrejtve benned, de te megtalálod önmagad. Sápadt reggelek után, ha felszívódik a köd, beköszönt a remény, s az őszi fák átölelik vágyaidat. A szürke ősziségben halkan hívogatnak a kopott kék felhők, s egy cseppnyi nem remélt napsütés. Szemerkél az eső a dombok fölött, könnyedén hull le a vízfüggöny, s a fagyöngyök fürdenek az alvó fák ágain, az őszi aranyban. Csendben meghúzódnak a hervadt levelek, rozsdásbarna takarót borítva a november fölé.
Az öreg vándor már a kertek alatt jár, mint ezüst szakálú, fehérhaju óriás. Léptei mégis oly puhák és könnyűek, akár a lehelet. Ő hozza majd az első pelyheket, átszőve egy kis angyalhajjal. Elhozza a téli álmot jégcsapokba fagyasztva és a ropogós havat, mint fehérszínű tisztaságot. Igaz magával hozza a hideg szeleket is azért, hogy becsülni tudd az otthon melegét. Ne félj hát önmagadban megtalálni a szánkózni vágyó kisgyermeket, kinek szemében még ott tükröződik a csaillagszórók fénye, akinek lelkében még ott van a régi karácsonyok illata. Merd őt átölelni, s megajándékozni, immár felnőtt önmagaddal. Higyj újra a mesékben, a csodákban, akárcsak ő, s mesélj te magad is a csodákról gyermekeidnek. Minden elmondott szó és gondolat, mely az élet szépségét rejti, meggyújt egy egy lángocskát, ami fényével minden napot ünneppé varázsol.
Így mindig benned és veled él majd a szeretet, mert ez létednek tökéletes kivetülése. Adod tovább anélkül, hogy tudnád; tovább adod minden mosollyal, simogatással, egy pillantással. A boldogító érzés lelkedbe csókol, s felemel az égiek közé. Ez az Ő ajándékuk; NEKED ÉS MINDENKINEK…