Archívum: Blogbejegyzés

„..Adtam szádba új szavakat,
Tartottalak, aztán titokban, -mint ki fióka-madarat
röptet- zárt markom szétnyitottam, mondtam:
Szállj, próbáld, erős vagy már.
Elkaplak, hogyha elfáradtál!…”

Jobbágy Károly sorai ezek…E gondolatok jegyében próbáltam szeretettel terelgetni kezdő anyaként a rám bízott csodálatos Lényeket: Gyermekeimet. Akkoriban még nem voltam, nem lehettem az, aki ma vagyok. Néha sajnálom, hogy akkor még nem tudhattam azt, amit ma már TUDOK. De egy biztos: lehetőségeim, lényem szerint igyekeztem a legtöbbet nyújtani, adni.

Buzgár.

Azt tapasztalom, hogy időről időre önmagunk csapdájába esünk, amiatt, hogy nem megnyilatkozni hagyjuk a dolgokat, hanem előítélettel vagy előfeltevéseket használva közeledünk hozzájuk.

Ha hagyom, hogy a dolog hasson rám, akkor az önmaga valóságában nyilvánul meg a számomra. Ez a tipusú megismerés visz közelebb a valósághoz, a dolgok eredetéhez, gyökeréhez. Ahhoz, hogy hagyjam hatni rám, úgy gondolom lelki rugalmasság szükségeltetik. Ami vagy megvan elsőre, vagy csak később sikerül valahogy ráéreznem.

A napokban elfogadás meditációkat végeztem.

Mit mondjak, az első alkalomnál az egész napot elsunnyogtam. Kitakaritottam, kimostam, olvastam egy könyvet, rágyújtottam, egy kicsi internet, mire rám tőrt: saját magam elől akarok elbújni. Hiába lett tudatos számomra  ez a tény, mégis nehezen vettem rá magam.

Elfogadás: önön magamra.

Hát jött egy nagy adag önsajnálat, nem kellek, stb érzés. Azóta sincs teljesen letisztulva, de már igy is sokat enyhült a szivem. Könnyebb a lelkem. 

Én azt figyeltem meg magamon, hogyha az eufórikus érzés rám tőr, valamit nem látok tisztán magamban. Ilyenkor persze, jön is az életben olyan dolog, ami az elszállt Egómat visszarántja.

Az eszme, amit szeretnénk már élni, olykor elhiteti velünk, hogy már ÉLJÜK is, mégis, egy pillanat alatt összetörik a HAMIS ÉNKÉP, egy érzelmi reakció miatt. 

Ült, hallgatott, jólesett a csend. Ezt nagyon könnyen megszokta, a nyugalmat, a természet hangjait.
Eszébe jutottak a tegnapi történések, mikor visszatért a városba ahol az élete nagy részét leélte.
Furcsa volt a zaj, az autókból kiordító zene, az utca lármája. Bántotta a fülét a harsányság.
Nem ment volna a városba, de a nénjét vitte kivizsgálásra.
Nagyon hiányoztak a barátok, azok, akikkel szerette a nagy beszélgetéseket, nevetéseket, kirándulásokat. Azt hitte majd hiányozni fog a város, de ezt nem érezte, csak az emberek hiányoztak.

Kicsit talán intim a téma, de akkor is kíváncsi lennék a véleményetekre.
Szóval nagyjából 6 évvel ezelőtt derült ki, hogy a „hagyományos módon” nem lehet gyermekünk és akkor egyenesen az egyik lombik centrumba irányítottak engem és férjemet.

Lányom 34 éves. 7 éve elhatározta, hogy pár évi munka neki elég volt, és egy 7 éves gyermekkel abbahagyta munkát. Akkor már elvált, jövedelme a gyermektartás és a családi pótlék. A Az élete így teljesen üres lett, egész napja azzal telik, hogy alszik, stámítógépezik, Azt mondja „a Fiam a mindenem”. Hát kérdem én, hogy akkor, amikor még enni sem tud adni az Unokámak, ruházni sem tudja, nem tanul vele, akkor ez a mondat mennyire igaz?

Érzelmi zsarolás – anyagi függőség – lebegtetés…

Mindez apa-lánya között. Hosszú évek óta ez folyik, a helyzet egyre durvább.

Ez valóban életkérdés már, amiről írni szeretnék.
Páromnak van egy nő ismerőse, valaha kapcsolat volt, és a hölgy nem nyugszik bele, hogy vége, pedig ő vetett véget. Reikire járt, de nem alkalmas erre, a kevés tudásával annyira jutott, hogy hatalmába kerítették a sötét erők. Sok bosszúságot okozott, amit nem vettünk fel, de most már komoly van.