Az árulkodó feltételesmód Jól jött nekem is (meg még párszor lehet bele kell nyomnom a saját orrom még), viszont fateromnak átküldve egy tanulságos kis sztori kerekedett az egészből. Válaszolta, hogy már régóta ismeri ezt a számot és gondolta egyszer majd felhívja rá a figyelmemet ha felnövök és gyerekem lesz. Aztán végül én hívtam fel az övét rá. A végére pedig szólt egy ilyet: „szeretünk fiam, szeretnénk szeretni!”. A szeretnénk-et csupa nagybetűvel méghozzá (ahogy szokott is időnként hangsúlyozni dolgokat)…
Mennyire árulkodnak a szavak, ha tudatosan hagyják el emberek száját, ha nem. Feltételes mód, jövő idő, „majd ha lesz időm” – ugyebár..
Hol van ennek az egész emberi lustaságnak, halogatásnak a gyökere? Nincs elég energiánk mindenre amit szeretnénk és képtelenek vagyunk egyáltalán a célokra fókuszálni? Az idő fogságában vergődünk mindannyian? Vagy az itt a kérdés, hogy hogyan lehet a figyelmet a jövőről a jelenre irányítani, minden pillanatban? Miért olyan nehéz ez, miért kalandozik annyit az ember gondolatvilága, nemhogy a jövőbe, de ezerfelé folyamatosan.
husztisanyi
Túl sok vágy, cél, terv és ígéret van az ember elméjében
Túl sok vágy, cél, terv és ígéret van az ember elméjében, és ezek jövőbeli kivetüléséhez kapcsolódik a figyelme. Ha belső gyakorlással elengedni ezeket, akkor letisztul a kép és újra a jelen pillanat válik az egyetlenné és a legfontosabbá!
majd megteszem Nagyon tanulságos és nagyon tetszett ez a videó. Miközben néztem azon lamentáltam valamikor „majd” megjegyzem azt, hogy mennyire a helyén van a mondanivalója és mennyire szembesít a saját életemmel. Aztán mire véget ért a szám megfogalmazódott bennem „miért is nem most teszem ezt meg?”! Ezért hát cselekedtem, nem halogattam a lépést és leírtam ezen érzéseim.
Köszönöm, … ez kellett!
Köszönöm, … ez kellett!
Az árulkodó feltételesmód
Jól jött nekem is (meg még párszor lehet bele kell nyomnom a saját orrom még), viszont fateromnak átküldve egy tanulságos kis sztori kerekedett az egészből. Válaszolta, hogy már régóta ismeri ezt a számot és gondolta egyszer majd felhívja rá a figyelmemet ha felnövök és gyerekem lesz. Aztán végül én hívtam fel az övét rá. A végére pedig szólt egy ilyet: „szeretünk fiam, szeretnénk szeretni!”. A szeretnénk-et csupa nagybetűvel méghozzá (ahogy szokott is időnként hangsúlyozni dolgokat)…
Mennyire árulkodnak a szavak, ha tudatosan hagyják el emberek száját, ha nem. Feltételes mód, jövő idő, „majd ha lesz időm” – ugyebár..
Hol van ennek az egész emberi lustaságnak, halogatásnak a gyökere? Nincs elég energiánk mindenre amit szeretnénk és képtelenek vagyunk egyáltalán a célokra fókuszálni? Az idő fogságában vergődünk mindannyian? Vagy az itt a kérdés, hogy hogyan lehet a figyelmet a jövőről a jelenre irányítani, minden pillanatban? Miért olyan nehéz ez, miért kalandozik annyit az ember gondolatvilága, nemhogy a jövőbe, de ezerfelé folyamatosan.
Túl sok vágy, cél, terv és ígéret van az ember elméjében
Túl sok vágy, cél, terv és ígéret van az ember elméjében, és ezek jövőbeli kivetüléséhez kapcsolódik a figyelme. Ha belső gyakorlással elengedni ezeket, akkor letisztul a kép és újra a jelen pillanat válik az egyetlenné és a legfontosabbá!
majd megteszem
Nagyon tanulságos és nagyon tetszett ez a videó. Miközben néztem azon lamentáltam valamikor „majd” megjegyzem azt, hogy mennyire a helyén van a mondanivalója és mennyire szembesít a saját életemmel. Aztán mire véget ért a szám megfogalmazódott bennem „miért is nem most teszem ezt meg?”! Ezért hát cselekedtem, nem halogattam a lépést és leírtam ezen érzéseim.