Tanítani többféleképpen lehet, van aki finoman emel, biztat, míg a másik fenéken billent és keményen szembesít a hibáiddal, hazugságaiddal. Az egyik tanító ilyen, a másik olyan. Mindnek meg van a saját stílusa, amiben felnőtt, amelyiket hatékonyan alkalmaz, vagy amelyiket a legjobbnak tart az adott probléma megoldásához.
Hogy melyik a jó / helyes tanítási stílus? – erről a vélemények eltérnek. Neked mi a véleményed?
Csernus rulz: Bevállalod?! 🙂
Szerintem, mind a két végletnek
Csernus rulz: Bevállalod?! 🙂
Szerintem, mind a két végletnek helye van. Van, amikor a finomabb stílusra van szükség, van amikor meg a bevállalja?-ra. Ha már kiemelted, hogy tanítás, akkor van Tanító, valszeg nem véletlenül „tanít”, akkor képes eldönteni, megérezni szvsz, hogy akkor ott mire van szükség. Lehet mondjuk, hogy egy tekintet többet használ, mint fél órás szájtépés.
Anno a kineziológusomnak már-már könyörögtem, hogy mondja oda nekem, de nem tette. Felismerte, hogy milyen játszmát próbálok űzni és nem tette meg. És örülök, ezt a lágyabb stílust úgy érzékeltem/értékeltem, mint ahogy a mondás tartja: lassú víz partot mos. 🙂 Ebből kiindulva, az odamondós meg a dózerolás, amit mondjuk egy ház drasztikus lebontásánál jól lehet alkalmazni, szemben a téglánkénti lebontással.
Hogyan lehet lebontani a falakat?
Hogyan lehet lebontani a falakat? Neked vagy a Tanítónak az odamondós stílusával könnyebb megtenni ezt?
Szerintem, ha régebbi dolgaimból indulok ki, akkor amennyiben
Szerintem, ha régebbi dolgaimból indulok ki, akkor amennyiben megvan a szándék bennem, hogy okés, akkor innentől elindulok az ösvényen, de nem tudok megbírkózni magammal, nincs támpontom vagy támpontjaim kialakítva és kezdetben nem tudok mit kezdeni a falaimmal(de akarok), akkor jól jön az odamondós stílus.
Később, ha már elindult a gép és nagyjából van kép előttem és kaptam tanításokat, akkor már jó eséllyel tudok magam is boldogulni, de mivel még útkeresek, kacsingatok jobbra balra, nem vagyok a helyemen, akkor akadhat olyan fal, ami egyedül nem megy.
Az jutott eszembe, hogy az odamondós stílus előkészítés(bevezető tanítások, segítségek) nélkül inkább ellenérzést vált ki. Lehet, hogy mondjuk ha akkoriban kapom ezt a hsz-t, akkor nem lett volna több a reakcióm egy „menj a p…ba”-tól, de így már volt alapom, hogy mérlegelhessek.
Miklós előéletét nem ismerem…
meg a hozzászólóét sem…..
de meglehetősen gusztustalan ilyesmivel előjönni…..
még akkor is,ha a hsz szerzője ült a kislány halálos ágyánál aki pontról-pontra elmondta
Neki miért is repül el…..
A falak lebontásásnak módja kben egyénfüggő…..
a hitelesség a (mármint a falbontóé) a leglényegesebb….
eredményes
ennyi – eredményes….
S ha a tanítóm nem felel meg az elvárásaimnak – dogoznom kell az elvárásaimon.
Vagy ami sokkal kényelmesebb, el lehet hagyni az oldalt.
ejnye, lemaradtam megint valamiről?
ejnye, lemaradtam megint valamiről? nincs kedvem 50db hozzászólást elolvasni, mi a téma, hol a lényeg? link? plíííz?:)
Karmatörlő hozzászólását olvasd el
a Kell-e mentegetőzni topikban. Utolsó oldal.
ok elolvasom, amúgy örülök „Törcsi”, hogy visszatértél, hé!:)
ok elolvasom, amúgy örülök „Törcsi”, hogy visszatértél, hé!:)
Kösz, Jaguár!
Csak egészen sajátos impulzusok miatt jöttem vissza, látszik, hogy a humorodnál vagy!:)))
„Na, megyek a futok.”
🙂
Csernus rulz: Bevállalod?! 🙂
Szerintem, mind a két végletnek
Csernus rulz: Bevállalod?! 🙂
Szerintem, mind a két végletnek helye van. Van, amikor a finomabb stílusra van szükség, van amikor meg a bevállalja?-ra. Ha már kiemelted, hogy tanítás, akkor van Tanító, valszeg nem véletlenül „tanít”, akkor képes eldönteni, megérezni szvsz, hogy akkor ott mire van szükség. Lehet mondjuk, hogy egy tekintet többet használ, mint fél órás szájtépés.
Anno a kineziológusomnak már-már könyörögtem, hogy mondja oda nekem, de nem tette. Felismerte, hogy milyen játszmát próbálok űzni és nem tette meg. És örülök, ezt a lágyabb stílust úgy érzékeltem/értékeltem, mint ahogy a mondás tartja: lassú víz partot mos. 🙂 Ebből kiindulva, az odamondós meg a dózerolás, amit mondjuk egy ház drasztikus lebontásánál jól lehet alkalmazni, szemben a téglánkénti lebontással.
Hogyan lehet lebontani a falakat?
Hogyan lehet lebontani a falakat? Neked vagy a Tanítónak az odamondós stílusával könnyebb megtenni ezt?
Szerintem, ha régebbi dolgaimból indulok ki, akkor amennyiben
Szerintem, ha régebbi dolgaimból indulok ki, akkor amennyiben megvan a szándék bennem, hogy okés, akkor innentől elindulok az ösvényen, de nem tudok megbírkózni magammal, nincs támpontom vagy támpontjaim kialakítva és kezdetben nem tudok mit kezdeni a falaimmal(de akarok), akkor jól jön az odamondós stílus.
Később, ha már elindult a gép és nagyjából van kép előttem és kaptam tanításokat, akkor már jó eséllyel tudok magam is boldogulni, de mivel még útkeresek, kacsingatok jobbra balra, nem vagyok a helyemen, akkor akadhat olyan fal, ami egyedül nem megy.
Az jutott eszembe, hogy az odamondós stílus előkészítés(bevezető tanítások, segítségek) nélkül inkább ellenérzést vált ki. Lehet, hogy mondjuk ha akkoriban kapom ezt a hsz-t, akkor nem lett volna több a reakcióm egy „menj a p…ba”-tól, de így már volt alapom, hogy mérlegelhessek.
Miklós előéletét nem ismerem…
meg a hozzászólóét sem…..
de meglehetősen gusztustalan ilyesmivel előjönni…..
még akkor is,ha a hsz szerzője ült a kislány halálos ágyánál aki pontról-pontra elmondta
Neki miért is repül el…..
A falak lebontásásnak módja kben egyénfüggő…..
a hitelesség a (mármint a falbontóé) a leglényegesebb….
eredményes
ennyi – eredményes….
S ha a tanítóm nem felel meg az elvárásaimnak – dogoznom kell az elvárásaimon.
Vagy ami sokkal kényelmesebb, el lehet hagyni az oldalt.
ejnye, lemaradtam megint valamiről?
ejnye, lemaradtam megint valamiről? nincs kedvem 50db hozzászólást elolvasni, mi a téma, hol a lényeg? link? plíííz?:)
Karmatörlő hozzászólását olvasd el
a Kell-e mentegetőzni topikban. Utolsó oldal.
ok elolvasom, amúgy örülök „Törcsi”, hogy visszatértél, hé!:)
ok elolvasom, amúgy örülök „Törcsi”, hogy visszatértél, hé!:)
Kösz, Jaguár!
Csak egészen sajátos impulzusok miatt jöttem vissza, látszik, hogy a humorodnál vagy!:)))
„Na, megyek a futok.”
🙂
szerintem jobb, ha ez egy folyamat, akár az élet
szerintem jobb, ha ez egy folyamat, akár az élet alakulása.
Első kör: kérdésekkel rávezetés, majd ahogy a helyzet kivánja.
Sanyit kezdetben kértem, finomabban, mint ahogy most engem Szeges kért (köszi a melengetést, átjött).
Aztán rájöttem, valakit ez józanit ki, valakire ez sem hat.
Ma már egyiket sem (finomabb, keményebb) látom jobbnak/rosszabbnak a másiknál. Inkább a személytől függ, kinek mire van szüksége.
És egy jó tanár mindkettőt tudja, kellő időben, személlyel használja. Ha kell, váltakozva.
Ma ezt gondolom.
szerintem jobb, ha ez egy folyamat, akár az élet
szerintem jobb, ha ez egy folyamat, akár az élet alakulása.
Első kör: kérdésekkel rávezetés, majd ahogy a helyzet kivánja.
Sanyit kezdetben kértem, finomabban, mint ahogy most engem Szeges kért (köszi a melengetést, átjött).
Aztán rájöttem, valakit ez józanit ki, valakire ez sem hat.
Ma már egyiket sem (finomabb, keményebb) látom jobbnak/rosszabbnak a másiknál. Inkább a személytől függ, kinek mire van szüksége.
És egy jó tanár mindkettőt tudja, kellő időben, személlyel használja. Ha kell, váltakozva.
Ma ezt gondolom.
Nem szeretném…
…összekeverni a Tanító és a Tanítás fogalmát, mert igencsak laikusnak számítok ezen a területen.
Ezért inkább lehoznám a kérdést a saját élményszintemre és a saját tapasztalataimra.
Volt úgy, hogy a hatalmas erejű, sokkoló tanításból sem tanultam és az is gyakori volt, hogy a szelíd ráutalás sem segített. Úgy is mondhatnám, céltalan volt mindegyik.:)
És szerintem itt van valahol a lényeg, hogy a tanítás eléri, elérheti-e az adott pillanatban és az
adott eszközökkel a célját, vagy sem…
Na itt lehet hatalmas felelőssége a Tanítónak, vagy akár a beszélgetőpartnernek is egy ilyen, speciális oldalon, de talán még a hétköznapi életben is…:))
Nekem egyébként majdnem mindegy, mert nem vagyok túlérzékeny, mégis jobb szeretem, ha egy-egy tanítás által hozzám érkező felismerés úgy kúszik be az életembe, mint a lágy, tavaszi szellő…:))
Ha a szeretetet, az odafigyelést érzem ki belőle, sokkal több energiát, örömérzést tud adni.
Ami nem túl szimpatikus néha, hogy úgy próbálunk tanácsot adni másoknak, hogy szinte azt sem tudjuk, kivel beszélünk.
Hozzuk a saját tapasztalatainkat, és ráerőltetnénk a másikra, mert nekünk ez jött be, holott lehet, hogy ő már rég túl van ezen, vagy még nem jött el az ideje a befogadásnak, megértésnek…
Tehát összegezve azt mondanám, hogy szerintem mielőtt bármit át akarnánk bármilyen jó szándékkal adni a „célszemélynek”, legalább kicsit próbáljuk meg felmérni, megismerni őt…:)
Nagyjából ez a véleményem…:)
(és jobb, ha mindenki bemagolja, mert ha nem, jövök a „sokkal” és csúnya világ lesz…:DDD)
Na, még a végén leszoksz a dohányzásról 😀
Rágyújtunk most?
Na, még a végén leszoksz a dohányzásról 😀
Rágyújtunk most? 😀 😀
Igen, de ez maradjon köztünk…:D 😀
Igen, de ez maradjon köztünk…:D 😀
Nem szeretném…
…összekeverni a Tanító és a Tanítás fogalmát, mert igencsak laikusnak számítok ezen a területen.
Ezért inkább lehoznám a kérdést a saját élményszintemre és a saját tapasztalataimra.
Volt úgy, hogy a hatalmas erejű, sokkoló tanításból sem tanultam és az is gyakori volt, hogy a szelíd ráutalás sem segített. Úgy is mondhatnám, céltalan volt mindegyik.:)
És szerintem itt van valahol a lényeg, hogy a tanítás eléri, elérheti-e az adott pillanatban és az
adott eszközökkel a célját, vagy sem…
Na itt lehet hatalmas felelőssége a Tanítónak, vagy akár a beszélgetőpartnernek is egy ilyen, speciális oldalon, de talán még a hétköznapi életben is…:))
Nekem egyébként majdnem mindegy, mert nem vagyok túlérzékeny, mégis jobb szeretem, ha egy-egy tanítás által hozzám érkező felismerés úgy kúszik be az életembe, mint a lágy, tavaszi szellő…:))
Ha a szeretetet, az odafigyelést érzem ki belőle, sokkal több energiát, örömérzést tud adni.
Ami nem túl szimpatikus néha, hogy úgy próbálunk tanácsot adni másoknak, hogy szinte azt sem tudjuk, kivel beszélünk.
Hozzuk a saját tapasztalatainkat, és ráerőltetnénk a másikra, mert nekünk ez jött be, holott lehet, hogy ő már rég túl van ezen, vagy még nem jött el az ideje a befogadásnak, megértésnek…
Tehát összegezve azt mondanám, hogy szerintem mielőtt bármit át akarnánk bármilyen jó szándékkal adni a „célszemélynek”, legalább kicsit próbáljuk meg felmérni, megismerni őt…:)
Nagyjából ez a véleményem…:)
(és jobb, ha mindenki bemagolja, mert ha nem, jövök a „sokkal” és csúnya világ lesz…:DDD)
Na, még a végén leszoksz a dohányzásról 😀
Rágyújtunk most?
Na, még a végén leszoksz a dohányzásról 😀
Rágyújtunk most? 😀 😀
Igen, de ez maradjon köztünk…:D 😀
Igen, de ez maradjon köztünk…:D 😀
ha már így kérdezed:)
Mindkettőnek van létjogosultsága szerintem, mert adott embertől, helyzettől, szitutól függ, hogy melyik jön be, hogy melyikre érett meg a helyzet, (az ember):::)))
Az meg már rajtunk áll, (úgy értem a belső egyensúlyi helyzetünkön múlik) hogy melyiket tudjuk épp a legjobban el/befogadni.
ha már így kérdezed:)
Mindkettőnek van létjogosultsága szerintem, mert adott embertől, helyzettől, szitutól függ, hogy melyik jön be, hogy melyikre érett meg a helyzet, (az ember):::)))
Az meg már rajtunk áll, (úgy értem a belső egyensúlyi helyzetünkön múlik) hogy melyiket tudjuk épp a legjobban el/befogadni.
Minden helyzetben más és más dologgal taníthatunk. Aki egy féle
Minden helyzetben más és más dologgal taníthatunk.
Aki egy féle módszerrel tanít, az egy igazán ÖNZŐ ember.
Aki a saját hitét akarja a gyermekeire erőltetni, mert szerinte az a jó, az sem különb.
Az egész élet változásról szól, egy evolúcióról.
A növény is növekedése során sem tartja meg a formáját mindig, folyamatosan változik az alakja.
Nem csak egy egyenes valami lesz belőle.
Az ember lelke is így változik. Egy igazi tanító tudja ezt és azt is, hogy van amikor tényleg csak a példamutatás segít és van, amikor a határozott fellépés.
Vannak olyan egyházak, amik nem hajlandóak tudomásul venni ezt az evolúciót és az azt követő devolúciót.
Minden esetben ugyanazon módszerekkel akarnak tanítani. A szabad ember ezt nem tűri már, az anyagba ragadt ember viszont azt nem tűri, hogy a szabadság a tudatos ember privilégiuma.
Minden helyzet más és más tanítást kíván meg.
Legyen szép napotok.
Szeretettel,
izi
ui…ja…és majdnem elfelejtettem, hogy mennyire elhanyagoltam ma magam, alig ittam vizet…megyek és iszok egy pohárral…egészségetekre!
…az anyagba ragadt ember viszont azt nem tűri…
"…az anyagba ragadt ember viszont azt nem tűri, hogy a szabadság a tudatos ember privilégiuma."
Óhhh, ez szép mondat! Megkérhetnélek, hogy nyissál neki egy új fórumot és fejtsd ki, mit is értesz alatta?!
Szerintem izgalmas téma lesz!
Izidor
tényleg kíváncsian várjuk az új fórumot,
„…az anyagba ragadt ember viszont azt nem tűri, hogy a szabadság a tudatos ember privilégiuma.”
témában. Vállalod?
Kedves Michaelita…miért is ne vállalmám, hiszen én
Kedves Michaelita…miért is ne vállalmám, hiszen én írtam:-)
Szeretettel,
izi
Nem úgy érti
Nem úgy érti, hanem hogy vállalod-e, hogy nyitsz ennek a gondolatodnak egy fórumtémát, ahol kifejted nekünk részletesebben?
Tedd meg kérlek, izgalmas lenne!
Értem én Sanyi…igyekszem megfelelni:-)…hiszen úgy szép az
Értem én Sanyi…igyekszem megfelelni:-)…hiszen úgy szép az élet.
összerakom a gondolataimat…vagy csak, hagyom, hogy összeálljanak, amikor írok.
izi
Minden helyzetben más és más dologgal taníthatunk. Aki egy féle
Minden helyzetben más és más dologgal taníthatunk.
Aki egy féle módszerrel tanít, az egy igazán ÖNZŐ ember.
Aki a saját hitét akarja a gyermekeire erőltetni, mert szerinte az a jó, az sem különb.
Az egész élet változásról szól, egy evolúcióról.
A növény is növekedése során sem tartja meg a formáját mindig, folyamatosan változik az alakja.
Nem csak egy egyenes valami lesz belőle.
Az ember lelke is így változik. Egy igazi tanító tudja ezt és azt is, hogy van amikor tényleg csak a példamutatás segít és van, amikor a határozott fellépés.
Vannak olyan egyházak, amik nem hajlandóak tudomásul venni ezt az evolúciót és az azt követő devolúciót.
Minden esetben ugyanazon módszerekkel akarnak tanítani. A szabad ember ezt nem tűri már, az anyagba ragadt ember viszont azt nem tűri, hogy a szabadság a tudatos ember privilégiuma.
Minden helyzet más és más tanítást kíván meg.
Legyen szép napotok.
Szeretettel,
izi
ui…ja…és majdnem elfelejtettem, hogy mennyire elhanyagoltam ma magam, alig ittam vizet…megyek és iszok egy pohárral…egészségetekre!
…az anyagba ragadt ember viszont azt nem tűri…
"…az anyagba ragadt ember viszont azt nem tűri, hogy a szabadság a tudatos ember privilégiuma."
Óhhh, ez szép mondat! Megkérhetnélek, hogy nyissál neki egy új fórumot és fejtsd ki, mit is értesz alatta?!
Szerintem izgalmas téma lesz!
Izidor
tényleg kíváncsian várjuk az új fórumot,
„…az anyagba ragadt ember viszont azt nem tűri, hogy a szabadság a tudatos ember privilégiuma.”
témában. Vállalod?
Kedves Michaelita…miért is ne vállalmám, hiszen én
Kedves Michaelita…miért is ne vállalmám, hiszen én írtam:-)
Szeretettel,
izi
Nem úgy érti
Nem úgy érti, hanem hogy vállalod-e, hogy nyitsz ennek a gondolatodnak egy fórumtémát, ahol kifejted nekünk részletesebben?
Tedd meg kérlek, izgalmas lenne!
Értem én Sanyi…igyekszem megfelelni:-)…hiszen úgy szép az
Értem én Sanyi…igyekszem megfelelni:-)…hiszen úgy szép az élet.
összerakom a gondolataimat…vagy csak, hagyom, hogy összeálljanak, amikor írok.
izi
Egy jó tanító használja mindkét eszközt, szelíden simogat és gor
Többen is azt írjátok, hogy egy jó tanító használja mindkét eszközt, szelíden simogat és gorombán rád ripakodik, mikor melyikre van szükséged. De vajon hol van az a határ, amikor bármennyire is egyetértesz a tanítási stílusával, már nem bírod tovább és feladod, elmenekülsz, pedig tudod, hogy jó lenne még benne maradnod?
Figyelembe kellene ezt vennie a tanítódnak, vagy úgy van jól, ahogyan van. Ha menekülsz, az azt jelenti, hogy nem bírtad tovább az őszinteségi kiképzést és majd egyszer ezt is belátod, ha tudod?
Vagy ilyen esetben vissza kellene fognia magát a tanítónak, csak azért, hogy a tanítás szárnyai alatt maradj?
Ezzel nem adná fel magát, következetességét, hitét és hitelességét?
Idomuljon a Te befogadási határodhoz és ezért menjen bele a hazugságba, képmutatásba?
Talán Ő is ember. Hogyan néz majd tükörbe, ha feladja Önmagát, csak hogy Neked megfeleljen, Te tovább kaphasd az elviselhető mértékű tanítást?!
Beteges túlérzékenysére ne reagálj
Beteges túlérzékenységre ne reagálj hazugsággal és képmutatással. Az a véleményem, itt lehet nyernél magadnak egy-kettőt de elvesztenél százat… S mivel nem vagy a Jóisten, akinek az elveszett bárány a legfontosabb, Sanyi, nekünk így van Rád szükségünk. Az őszinteségre, amit tanítasz!
Kettőn áll…
Szerintem mindig kettőn áll a vásár.
Ha valaki elfogad valakit Tanítójának, és valóban a tanulás szándéka vezérli, akkor megbízik a Tanítóban, elfogad tőle jót rosszat egyaránt, mert felnéz rá, benne látja a mintát, az értéket…
Ha pedig valaki tanítványául fogad valakit, akkor szerintem először meg kell ismernie, tisztában kell lennie a tanítvány minden reakciójával, rezdülésével.
Neki kell megtalálni, felfedezni a tanuló belső határait, hiszen hatalmas felelősség hárul rá.
Ha ezek a dolgok nincsenek összhangban, súlyos következményei lehetnek leginkább a tanulni vágyó, de talán még a Tanító számára is.
Ha viszont összeáll egy ilyen szerencsés konstelláció, akkor már szerintem minden esetben a Tanítón van a súly és a felelősség a módszereket illetően…:)
Vagy még elképzelhető az is, hogy a szerencsétlen tanonc elkezd magolni a megfelelés vágyától vezérelve és nem tanul semmit, de ezt a Tanító úgyis észreveszi…:)))
Egy tanító…
A tanító ne adja fel magát, következetességét, hitét és hitelességét – mert abban a pillanatban hiteltelenné válik tanítványai számára.
Ne idomuljon senkihez – a tanítvány vagy elfogadja, vagy elmegy egy másik tanítóhoz tanulni.
A tanítvány ha feladja, gyenge volt. Talán megtanulja a leckét, talán sohasem.
Tudod, vannak emberek akik menthetetlenek, akik nem hagyják, hogy segítsen rajtuk valaki. Ezt meg a tanítónak kell elfogadnia. Ahogyan a tanítónak is meg kell hallania a tanítványait, mert bizony ő is tanulhat tőlük!:)
Van, akit simogatni kell, van, akire erélyesen hatni. Nem vagyunk egyformák – ahogyan a toleranciaküszöbünk is más és más. Ha egy tanítványt elveszít a tanító, az nem feltétlen a tanító hibája.
Menthetetlen…
Menthetetlen emberek szerintem nincsenek, talán csak nem akkor és nem ott emelkednek felül a saját korlátaikon.
És mivel nem egy főzőtanfolyamról, és remélhetőleg nem is egy konkrét esetről beszélünk, hanem az Élet tanulásáról, akkor nem árt figyelembe venni az eltévedt bárány történetét sem…
Ha valaki Tanító, akkor be kell vállalnia talán sokkal inkább is a nehéz esetet. Segítenie kell…
Ha már megtalálták és kiválasztották egymást…:)
Ha majd egyszer néhány száz vagy ezer élet múlva Tanító leszek, erre fogok törekedni.
Legalábbis most így gondolom…:)))
Dehogyisnem!
Vannak menthetetlenek, azoknak mondhat bárki bármit – süketek. Mutathatsz nekik szebbet, jobbat – vakok. Hidd el, nem is egy ilyet ismerek!
Kérdés, hogy a tanítónak melyik a fontosabb.
Kérdés, hogy a tanítónak melyik a fontosabb. Az, hogy tanítson, vagy az, hogy hű legyen önmagához.
Én azt tapasztalom, hogy többen vannak tanítók-segítők-gyógyítók, akik inkább feladják önmagukat, az őszinteségüket, mert hajtja őket a mindenáron segítés küldetéstudata. Számomra már az is fura, ha valakinek van "tanítási stílusa" és az nem egyezik az igazi stílusával.
Szerintem igen kevés bódhiszattva mászkálhat közöttünk, akik tényleg elsősorban tanítani jöttek már csak a Földre. Többieknek elsődleges feladatuk az önmagukhoz való hűség és az önfejlesztés lenne, és csak másodsorban a tanítás.
Kérdés, hogy miért fordul meg a sorrend: mit nyer ezzel az illető. Valamint, hogy mit veszít akkor, ha őszintén önmagát felvállalva elveszít egy-egy báránykát. Esetleg mindegyiket. Kevesebb-e attól egy tanító, mint ember, ha az őszintesége miatt elveszíti a tanítványait? El tudja-e fogadni, hogy az adott lelkecskén nem ő tud segíteni, hanem majd valaki más? Vagy azt, hogy valaki még nem tart ott, hogy bárki is segíteni tudjon rajta… képes-e tehetetlenül végignézni, ahogy a másik önnön kardjába dől, pedig neki, mint tanítónak mindvégig ott volt kezében a megoldás kulcsa?
Egy jó tanító használja mindkét eszközt, szelíden simogat és gor
Többen is azt írjátok, hogy egy jó tanító használja mindkét eszközt, szelíden simogat és gorombán rád ripakodik, mikor melyikre van szükséged. De vajon hol van az a határ, amikor bármennyire is egyetértesz a tanítási stílusával, már nem bírod tovább és feladod, elmenekülsz, pedig tudod, hogy jó lenne még benne maradnod?
Figyelembe kellene ezt vennie a tanítódnak, vagy úgy van jól, ahogyan van. Ha menekülsz, az azt jelenti, hogy nem bírtad tovább az őszinteségi kiképzést és majd egyszer ezt is belátod, ha tudod?
Vagy ilyen esetben vissza kellene fognia magát a tanítónak, csak azért, hogy a tanítás szárnyai alatt maradj?
Ezzel nem adná fel magát, következetességét, hitét és hitelességét?
Idomuljon a Te befogadási határodhoz és ezért menjen bele a hazugságba, képmutatásba?
Talán Ő is ember. Hogyan néz majd tükörbe, ha feladja Önmagát, csak hogy Neked megfeleljen, Te tovább kaphasd az elviselhető mértékű tanítást?!
Beteges túlérzékenysére ne reagálj
Beteges túlérzékenységre ne reagálj hazugsággal és képmutatással. Az a véleményem, itt lehet nyernél magadnak egy-kettőt de elvesztenél százat… S mivel nem vagy a Jóisten, akinek az elveszett bárány a legfontosabb, Sanyi, nekünk így van Rád szükségünk. Az őszinteségre, amit tanítasz!
Kettőn áll…
Szerintem mindig kettőn áll a vásár.
Ha valaki elfogad valakit Tanítójának, és valóban a tanulás szándéka vezérli, akkor megbízik a Tanítóban, elfogad tőle jót rosszat egyaránt, mert felnéz rá, benne látja a mintát, az értéket…
Ha pedig valaki tanítványául fogad valakit, akkor szerintem először meg kell ismernie, tisztában kell lennie a tanítvány minden reakciójával, rezdülésével.
Neki kell megtalálni, felfedezni a tanuló belső határait, hiszen hatalmas felelősség hárul rá.
Ha ezek a dolgok nincsenek összhangban, súlyos következményei lehetnek leginkább a tanulni vágyó, de talán még a Tanító számára is.
Ha viszont összeáll egy ilyen szerencsés konstelláció, akkor már szerintem minden esetben a Tanítón van a súly és a felelősség a módszereket illetően…:)
Vagy még elképzelhető az is, hogy a szerencsétlen tanonc elkezd magolni a megfelelés vágyától vezérelve és nem tanul semmit, de ezt a Tanító úgyis észreveszi…:)))
Egy tanító…
A tanító ne adja fel magát, következetességét, hitét és hitelességét – mert abban a pillanatban hiteltelenné válik tanítványai számára.
Ne idomuljon senkihez – a tanítvány vagy elfogadja, vagy elmegy egy másik tanítóhoz tanulni.
A tanítvány ha feladja, gyenge volt. Talán megtanulja a leckét, talán sohasem.
Tudod, vannak emberek akik menthetetlenek, akik nem hagyják, hogy segítsen rajtuk valaki. Ezt meg a tanítónak kell elfogadnia. Ahogyan a tanítónak is meg kell hallania a tanítványait, mert bizony ő is tanulhat tőlük!:)
Van, akit simogatni kell, van, akire erélyesen hatni. Nem vagyunk egyformák – ahogyan a toleranciaküszöbünk is más és más. Ha egy tanítványt elveszít a tanító, az nem feltétlen a tanító hibája.
Menthetetlen…
Menthetetlen emberek szerintem nincsenek, talán csak nem akkor és nem ott emelkednek felül a saját korlátaikon.
És mivel nem egy főzőtanfolyamról, és remélhetőleg nem is egy konkrét esetről beszélünk, hanem az Élet tanulásáról, akkor nem árt figyelembe venni az eltévedt bárány történetét sem…
Ha valaki Tanító, akkor be kell vállalnia talán sokkal inkább is a nehéz esetet. Segítenie kell…
Ha már megtalálták és kiválasztották egymást…:)
Ha majd egyszer néhány száz vagy ezer élet múlva Tanító leszek, erre fogok törekedni.
Legalábbis most így gondolom…:)))
Dehogyisnem!
Vannak menthetetlenek, azoknak mondhat bárki bármit – süketek. Mutathatsz nekik szebbet, jobbat – vakok. Hidd el, nem is egy ilyet ismerek!
Kérdés, hogy a tanítónak melyik a fontosabb.
Kérdés, hogy a tanítónak melyik a fontosabb. Az, hogy tanítson, vagy az, hogy hű legyen önmagához.
Én azt tapasztalom, hogy többen vannak tanítók-segítők-gyógyítók, akik inkább feladják önmagukat, az őszinteségüket, mert hajtja őket a mindenáron segítés küldetéstudata. Számomra már az is fura, ha valakinek van "tanítási stílusa" és az nem egyezik az igazi stílusával.
Szerintem igen kevés bódhiszattva mászkálhat közöttünk, akik tényleg elsősorban tanítani jöttek már csak a Földre. Többieknek elsődleges feladatuk az önmagukhoz való hűség és az önfejlesztés lenne, és csak másodsorban a tanítás.
Kérdés, hogy miért fordul meg a sorrend: mit nyer ezzel az illető. Valamint, hogy mit veszít akkor, ha őszintén önmagát felvállalva elveszít egy-egy báránykát. Esetleg mindegyiket. Kevesebb-e attól egy tanító, mint ember, ha az őszintesége miatt elveszíti a tanítványait? El tudja-e fogadni, hogy az adott lelkecskén nem ő tud segíteni, hanem majd valaki más? Vagy azt, hogy valaki még nem tart ott, hogy bárki is segíteni tudjon rajta… képes-e tehetetlenül végignézni, ahogy a másik önnön kardjába dől, pedig neki, mint tanítónak mindvégig ott volt kezében a megoldás kulcsa?
Nincs jó stílus vagy módszer csak tudatosság van!
Ha keresesni akarom a stílust vagy módszert, máris mechanikussá is teszem, mint folyamat úgy kezelném csak. Gépiesen, csak anyagi síkra húznám, felül bedobom- középen leesik:) Nincs recept, mert akkor csak az”üzemmód”-okat lehetne latolgatni.
A tanítánál épphogy nem önmagát, csak a hatását tapasztalom.
Kedves Sándor!
Kicsit formabontó módon a Tied fölött helyezem el a gondolataimat, mert úgy érzem, tiszteletlenség lenne részemről egy másnak címzett levél alá jegyzetet illeszteni…
Tulajdonképpen az is túlzó, hogy a „gondolataimat”, inkább csak egyet és egy érzést: Teljes szívemből őszintén örülök, és köszönöm, hogy megismerhettem azt a Huszti Sanyit, akit most megmutattál magadból.
🙂
Ps: és még jó helyre is került, mert Claryssza gondolatával is egybevág: „A tanításnál épphogy nem önmagát, csak a hatását tapasztalom.”
🙂
Nincs jó stílus vagy módszer csak tudatosság van!
Ha keresesni akarom a stílust vagy módszert, máris mechanikussá is teszem, mint folyamat úgy kezelném csak. Gépiesen, csak anyagi síkra húznám, felül bedobom- középen leesik:) Nincs recept, mert akkor csak az”üzemmód”-okat lehetne latolgatni.
A tanítánál épphogy nem önmagát, csak a hatását tapasztalom.
Kedves Sándor!
Kicsit formabontó módon a Tied fölött helyezem el a gondolataimat, mert úgy érzem, tiszteletlenség lenne részemről egy másnak címzett levél alá jegyzetet illeszteni…
Tulajdonképpen az is túlzó, hogy a „gondolataimat”, inkább csak egyet és egy érzést: Teljes szívemből őszintén örülök, és köszönöm, hogy megismerhettem azt a Huszti Sanyit, akit most megmutattál magadból.
🙂
Ps: és még jó helyre is került, mert Claryssza gondolatával is egybevág: „A tanításnál épphogy nem önmagát, csak a hatását tapasztalom.”
🙂
Kedves Izidor! Hogyan tanítsunk?
Kedves Izidor!
Inkább ide másoltam be a hozzászólást, úgy éreztem, ehhez a témához most kifejezetten kapcsolódik is.
Előre bocsájtanám, hogy ahogyan írtam, több mindent észrevettem, amit én magam sem így csinálok, és pont az elmúlt napok konfliktusai mutattak rá ezekre a hiányosságaimra. Remélem, mielőbb beépül belém is ez a tanítás és Te sem veszed ezeket kioktatásnak, vagy bántásnak!
Összességében nem is mindegyik gondolat neked szól, mert ahogyan írtam, eszembe jutottak még olyan ajánlások, amelyek a tanítás teljességéhez szükségesek voltak.
Tartalak annyira tudatosnak, hogy megtalálod benne a neked szóló részeket és azokat fel tudod használni tovább épülésedre, ha egyet értesz velük.
Amivel nem értesz egyet, arról természetesen szívesen beszélgetek tovább, hiszen még mindannyian keressük az igazságot, azt nem találtuk meg maradéktalanul!
Amiket írsz, azokkal tartalmilag egyet értek, teljesen őszinte és következetes gondolkodás áll mögöttük.
Viszont pont tegnap nyitottam ezt a témát, és ha ennek nyitógondolata alapján megvizsgálom a mondandódat, akkor azt gondolom, hogy érdemes lenne afelé elmozdulnod, hogy ne csak a színtiszta igazságot közvetítsd, hanem azt is vizsgáld meg, hogy a hallgatóságod mit képes befogadni belőle!
A hallgatóságnak van ugye egy tudatossága, egy lelki állapota és egy értelmező képessége, ami itt a netes kommunikáció közben igencsak félrecsúszhat. Nézzük most ezeket egyesével:
Tudatosság
Ki, mennyi tudatossággal bír, az meghatározza azt is, hogy mennyi újabb igazságot képes befogadni és abból is milyen szintűt.
Ahogyan a szemműtét után hetekig letakart szemű betegnek sem egy pillanat alatt tépjük fel a kötését a tűző napon, – "Lásd meg az igazságot ember, hiszen erre születtél!" – úgy az önmagukat keresőknél is figyelembe kell vegyük, hogy hol tartanak, mire érettek, mennyit bírnak el az eddigi világképüket megbontó igazságokból.
Van egy kapacitásunk, hogy mennyit bírunk befogadni az újból, és mennyit merünk elengedni a régiből. Hiába tudjuk belül, hogy nem kellene már ragaszkodni a régihez, mégsem merjük elengedni azt, mert az aktuális világkép biztonságérzetet ad és ha azt túl nagy mértékben engedjük el, akkor attól félünk (jogosan), hogy elborulunk.
Ha nem igazítjuk a tanítást a tanítvány befogadó
képességéhez, akkor ezzel olyan baklövést követhetünk el, amivel nem
hogy segítettünk a másiknak a szembesülésében, hanem úgy utálja meg az
önismereti utat, mint gyerekkorában a torkán erőszakkal lenyomott
spenótot!
De nem csak a mennyiségre, hanem az információ igazság-szintjére is figyelnünk kell. Ez azt jelenti, hogy nem tudsz több lépcsőfokkal nagyobb igazságot beadni az embernek, mint ahol jár.
Egyszerre csak egy lépcsőt tud meglépni, többet nem, még ha mindketten akarjátok, akkor sem.
Úgy kell igazítanod a tanítást, hogy az egy megléphető szintkülönbség legyen az aktuálishoz képest. Vagyis ha azt látod, hogy a hallgatód nem érti a Te tanítási szintedet, akkor ne azt erőltesd tovább belé, hanem hajolj hozzá közelebb, és találd meg az Ő szintjének megfelelő tanítást!
Ha kell, butítsd le az általad felismert végső igazságot, szabdald azt darabokra és úgy adagold be neki. Így már képes lesz befogadni és örülni fog, hogy mindig csak annyit adtál neki, amennyitől még nem fulladt meg, de jól lakott!
Olyan ez, mint amikor a csecsemővel megetetünk egy fél sütőtököt, de először megsütjük és pépesre leturmixszoljuk azt.
Konkrétan itt arra gondolok, hogy tökéletesen tisztán gyakoroltad bodza felé, hogy mindenkinek az a problémája, amit belelát a helyzetbe, csakhogy ezt már vagy 5-10-szer is elsütötted és nem vetted észre, hogy Ő nem képes most így látni a problémáját, nem fogja befogadni ezt a működést, hiába napok óta erről olvas az oldalon.
Hiába volt igazad, csak jól feldühítetted a másikat vele és egy cseppet sem jutottatok közelebb a megoldáshoz, pedig mind a ketten azt akartátok, csak más úton!
Ha Te tudatosabb vagy és tényleg segíteni akarsz, akkor ismerd fel a helyzetet és Te igazodj a másikhoz. Ne várd el, hogy Ő átugorjon hozzád egy szakadékon, amin Te is tyúklépésben mentél át, amikor még ott tartottál.
Érzelmi állapot
Nem mindegy, hogy milyen érzelmi állapotban van a másik, képes-e abban befogadni a tanítást, vagy inkább hagyni kell és majd később visszatérni rá, amikor már megnyugodott, nyitottá vált az új szóra.
Ha azt látjuk, hogy a másik rendkívül zaklatott, akkor ilyenkor értelmi belátást elvárni tőle dőreség. A feldúlt érzelmek annyira összekuszálják a gondolkodást, összpontosítást, hogy még azt se képes megtenni, amit normál állapotában könnyedén véghezvisz.
De az sem mindegy, hogy milyen példával élünk a tanítás során!
Például, ne akarjuk egy gyermekét gyászoló, ebbe beleroskadó embernek
pont ezen fájdalmán keresztül kinyitni a szemét önnön hazugságaira, ha
enélkül is azt láttuk rajta, hogy többnyire képtelen őszintén szembenézni
Önmagával! (aki olvasta, tudja melyik példáról van szó)
Persze,
persze, a hagyományos szemléletmód szerint egy halott gyermekkel példálózni megbocsáthatatlan
illetlenség, de nem emiatt írom!
Adott esetben lehet ez a végső kimozdító erő, de tudatosan tudni kell, hogy mikor van ez a helyzet és mikor nincs!
Ha azt látjuk, hogy ennyire hárít a másik, akkor inkább válasszunk egy olyan példát, amit nem érez annyira személyesnek, nem veszi észre benne, hogy róla van szó. Ilyenek tömkelegén keresztül apránként fel fog nőni a komolyabb tanításokra is, amelyekben már képes lesz példák nélkül, szemtől szembe nézni Önmaga valóságával.
Értelmezés
Erről már sokat beszéltünk, hogy a netes kommunikációban nem mennek át úgy az érzések, szándékok, mint egy személyes, vagy hangos beszélgetésnél, ezért könnyebben vetítjük a másik mondandójába a saját zagyvalékunkat.
Ez fokozottan tanít minket a higgadtságra, tudatos jelenlétre és a játszmáink, félelmeink, kivetítéseink felszámolására.
Amivel enyhíteni lehet ezt a buktatót (bár jobb, ha belebukunk és gyorsan tanulunk mindenből!), ha plusz figyelmet fordítunk arra, hogy a szándékunkat, érzelmeinket kifejezzük szavakkal, vagy hangulatjelekkel.
Ezzel segítjük a minket olvasókat, hogy ne tévedjenek rá a saját kivetítés ösvényeikre, hanem képesek legyenek meghallani és tisztán megérteni az üzenetünket.
A Tanító önfeladása
Fentebb kérdeztem, hogy milyen egy jó tanító? Feladja-e magát, csak hogy a tanítvány ne meneküljön el, vagy mereven tartja az igazságát, de ezzel elveszíti őt. Erről a véleményemet még nem fejtettem ki, most megtenném ezt is.
Szerintem egy jó tanító önfeláldozó ebben is, ha már tanít, akkor a tanításnak adja oda magát teljes mértékben! Ha kell, hajlandó eljátszani bármilyen szerepet, megalázkodik, veszít, játszmázik, manipulál, kihasznál, aljaskodik, ad és elvesz, bármit megtesz, ami a tanítás érdekét szolgálja.
Ha azt látja, hogy a tanítvány nem képes többet befogadni, vagy nem azon a módon, ahogyan eddig a tanító megszokta, akkor azon nyomban igazodik a helyzethez és nem foglalkozik vele, hogy mit szolnak ehhez mások, vagy Ő mit veszíthet (semmit), hanem a legnemesebb célt szolgálja, segít egy lényt a tudatosodásában.
Természetesen nem azért idomul a tanítványához, hogy ne veszítse azt el, mert ez érzelmi vagy anyagi veszteséggel járna neki, hanem a tanítvány érdekében nem akarja Őt elveszíteni, mert tudja, hogy annak szüksége van a tanításra.
Csak két olyan eset van, amikor el kell engednie a tanítványa kezét:
Ilyenkor kötelessége elengednie, mert ha tovább fogja, azzal már eltorzítja, idővel akár korccsá is teheti.
Összefoglalva ezt azért írtam neked, mert úgy érzem, képes vagy a tanításra, de még meg kell tanulnod ehhez egy-két trükköt, amiben eltér mások tanítása az önmagunk vezetésétől.
Remélem átmegy a lényeg, és megbeszélhetjük, amit nem értünk!
Tisztelettel!
Sándor
Sanyi
Többször kellene így is megnyílvánulnod.
Köszönöm, meghajolok a tanításod előtt. Ismét.
Kedves Sanyi!
Amit leírtál, tökéletes. Egy mondat jutott eszembe
Kedves Sanyi!
Amit leírtál, tökéletes. Egy mondat jutott eszembe az olvasásakor, és ez az első dolog véleményem szerint, amit egy tanítónak fel kell ismernie, és mindig szem előtt tartania: Mi számára a fontos, hogy elismerjék a tudását, vagy hogy segítsen? Nagy különbség!
Ign, Ildikó
én is így látom, nem bszélve arról, hogy a tanító ne az embert lássa problémásnak, hanem tudja, a probléma és az ember lénye két különböző dolog.
Sosem az ember problémás, hanem csak az a működés, ami benne a problémát előidézte (tévképzet, stb)
Sőt, tovább megyek.
A tanítási stílus nagyban függ attól, hogy
Sőt, tovább megyek.
A tanítási stílus nagyban függ attól, hogy hogyan viszonyul a tanító a tanítványához – többek között abban, amit te mondtál Anita – és abban, hogy gyermeknek látja, vagy felnőttnek. Úgy viszonyul hozzá, mint szülő a gyermekéhez, vagy mint felnőtt a felnőtthöz.
Vajon melyik ad több erőt a tanítványnak? Mert ugye az a cél?
Szülő a gyermekéhez…
Egy gyermeket is lehet felnőttként kezelni, de gondolom Magad sem a gügyörészést értetted a mondataid alatt…
Mégis inkább úgy gondolom, hogy ebben az esetben a nyiladozó Én sokkal inkább hasonlítható egy gyermek, mint egy „kész” felnőtt működéséhez.
És szerintem úgy is kell megközelíteni.
Hagyni néha magától rájönni, rácsodálkozni a dolgokra, kisebb összefüggésekre, és jóformán csak akkor beavatkozni ha elakad, hiszen most Tanításról beszélünk…
Lehet, hogy az igazi Tanító úgy tanít, mintha nem is tanítana…?
Teljes mértékben egyet értek veled…köszönöm. izi
Teljes mértékben egyet értek veled…köszönöm.
Szívesen veszem minden észrevételedet…
…és még egy fontos dolog, nem tartom magam tanítónak.
izi
A tanitó legyen hiteles és úgy hiteles, ha önmaga
Egy Tanitó – szerintem – akkor a leghatékonyabb, ha abszolut és végképp elenged mindent azzal kapcsolatban, hogy ő most „tanit-tanitani akar”.
Ha tanitóságának immár semmilyen „gyümölcsére” (lásd eredményére) nem számit és nem vágyik, céljává nem teszi.
Ha tökéletesen mindegy neki, hogy a tanitvány tanul-e vagy nem tanul tőle (vagy tanul-e egyáltalán).
Ha egyetlen egy a lényeg neki (a Tanitónak), hogy önmaga hitelességét csorbitatlanul adja, önmaga mindenkori érzelmi állapotához (mert ő is folyamatokon megy közben keresztül) hű maradjon a megnyilvánulásaiban…..legyen az bár szelid, megmondós, dühös vagy szétszórt, tapintatos vagy belekötős, igaz vagy hamis, a pillanatban.
Igazából azt mondom, nem kell semmit tennie a Tanitónak a tanitványok érdekében, nem kell azzal foglalkoznia, hogy „elvesziti a tanitványt, mert annak még szüksége van rá és az ő tanitásaira”.
Ily módon semmikor sem kell megfognia, sem elengednie egy tanitványi kezet.
A Tanitó számomra – ha Tanitónak hivja/érzi magát, ha nem – önnön önmaga, úgy, ahogy az aktuális pillanatban van….
egy élet, egy életpélda, még akkor is ha nem példás és nem tökéletes.
igen, Ramina
nekem is az őszinte tanítók jönnek be. Én sem értek egyet Sanyi játszmázós, hazudós módszereivel, de hát mások vagyunk. Lehet, valakinek tényleg csak ez segít, ezt én innen, ahol vagyok nem látom át. Szerencsére vannak más, nekem tetsző módszerei is! 🙂
Az önellátó tanítvány
Már sajnálom, hogy annak idején megmutattam ezt neked, mert így abba is belelátod ezt a tanítási stílust, amiben valójában nincs benne.
Vagy pont így jó, mert így akkor is taníttatod magad, amikor egyébként nincs is benne tanítás?
Hmmm. Nem is rossz!
Ez a legkisebb erőbefektetéssel járó tanítás! A tanítvány önállóan taníttatja saját magát a kivetítései által. Elég azt mondani neki, hogy minden tettem tanítás, minden szavam mögött valami más húzódik meg, fejtsd meg, hogy mi!
Aztán simán lehetek Önmagam, Te meg kiszolgálod magad, szépen sorra előkaparod mindazt, amitől félsz, amire vágysz, amit képes vagy kivetíteni, és tanításnak veszel mindent:
Ha már ennyire önellátó vagy, nem lehetne, hogy ezt mindenki más felé is gyakorold? Lehetne mondjuk, hogy a többi ember is ilyen tanítóddá váljon, szóbeli megegyezés nélkül is?
Persze tudom, hogy Te ezt az utat járod, mindenkitől és mindenből tanulsz. Ez csak egy provokatív kérdés volt és a többi olvasónak szólt.
(…ekkor megjelent egy buborék csaesz fejében: Vajon ezt most miért mondta a Sanyi???) ; )))
A viccet félre téve:
Javaslom, olvasd el a Mahabharata című könyvet, abból megérted ennek a stílusnak a lényegét és helyességét!
Mivel félsz tőle és kizárod, így egészen biztosan dolgod van vele, és ezt az is bizonyítja, hogy azon kevesek közé tartozol, akik felé ezt gyakorolni szoktam! – erről már beszéltünk a múltkor, emlékszel?
Bizalmatlanság, félelem, kontroll elvesztése, Mitől félsz legbelül? – ezen kellene végig menned!
Imádom ezt a hozzászólásodat! Főleg a buborékos részt!
Imádom ezt a hozzászólásodat! Főleg a buborékos részt! 😀
Igen, tudom, hogy dolgom van vele… de ezen felülemelkedve sem érzem a módszer hasznosságát. Megvan a könyv, hát lehet erre fel nekidurálom magam az olvasásnak, hátha tényleg megértem.
Az utolsó sor jó összefoglaló, bár itt most szerintem más van a háttérben. Ettől függetlenül mind-mind valós problémám, legalább lesz min dolgozzak a táborban! 🙂
Köszönöm.
előző hozzászólásomban
Talán nem volt egyértelmű: az előző hozzászólásomban a Tanitó – tanitás közbeni, konkrét tanitási tevékenysége alatti – belső, független hozzáállásáról, szándékáról és motivációjáról irtam.
Raminám! Mi lenne, ha bejelentkezve küldenéd be a
Raminám! Mi lenne, ha bejelentkezve küldenéd be a hozzászólásaidat és akkor bele tudnál azokba javítani, ha helyesbíteni akarsz?
Másrészt, nekünk bejelentkezetteknek is jobban kereshető, átláthatóbb lenne mindaz, amiket eddig írtál az oldalon.
Megcsináljuk?
Sanyikám!
Sanyikám, hát hogy ne lenne jó….! 🙂
Azt hittem bevagyok jelentkezve…..régen valamit kitöltöttem….de az mindig is furcsa volt, hogy miért irja ki a rendszer azt, hogy Ramina (útkereső).
Hogy kell azt csinálni, mármint a bejelentkezést?
Mert én nem tudom. Megcsinálod nekem,te drága? :-)Szeretlek! 🙂
Ramina
Kedves Izidor! Hogyan tanítsunk?
Kedves Izidor!
Inkább ide másoltam be a hozzászólást, úgy éreztem, ehhez a témához most kifejezetten kapcsolódik is.
Előre bocsájtanám, hogy ahogyan írtam, több mindent észrevettem, amit én magam sem így csinálok, és pont az elmúlt napok konfliktusai mutattak rá ezekre a hiányosságaimra. Remélem, mielőbb beépül belém is ez a tanítás és Te sem veszed ezeket kioktatásnak, vagy bántásnak!
Összességében nem is mindegyik gondolat neked szól, mert ahogyan írtam, eszembe jutottak még olyan ajánlások, amelyek a tanítás teljességéhez szükségesek voltak.
Tartalak annyira tudatosnak, hogy megtalálod benne a neked szóló részeket és azokat fel tudod használni tovább épülésedre, ha egyet értesz velük.
Amivel nem értesz egyet, arról természetesen szívesen beszélgetek tovább, hiszen még mindannyian keressük az igazságot, azt nem találtuk meg maradéktalanul!
Amiket írsz, azokkal tartalmilag egyet értek, teljesen őszinte és következetes gondolkodás áll mögöttük.
Viszont pont tegnap nyitottam ezt a témát, és ha ennek nyitógondolata alapján megvizsgálom a mondandódat, akkor azt gondolom, hogy érdemes lenne afelé elmozdulnod, hogy ne csak a színtiszta igazságot közvetítsd, hanem azt is vizsgáld meg, hogy a hallgatóságod mit képes befogadni belőle!
A hallgatóságnak van ugye egy tudatossága, egy lelki állapota és egy értelmező képessége, ami itt a netes kommunikáció közben igencsak félrecsúszhat. Nézzük most ezeket egyesével:
Tudatosság
Ki, mennyi tudatossággal bír, az meghatározza azt is, hogy mennyi újabb igazságot képes befogadni és abból is milyen szintűt.
Ahogyan a szemműtét után hetekig letakart szemű betegnek sem egy pillanat alatt tépjük fel a kötését a tűző napon, – "Lásd meg az igazságot ember, hiszen erre születtél!" – úgy az önmagukat keresőknél is figyelembe kell vegyük, hogy hol tartanak, mire érettek, mennyit bírnak el az eddigi világképüket megbontó igazságokból.
Van egy kapacitásunk, hogy mennyit bírunk befogadni az újból, és mennyit merünk elengedni a régiből. Hiába tudjuk belül, hogy nem kellene már ragaszkodni a régihez, mégsem merjük elengedni azt, mert az aktuális világkép biztonságérzetet ad és ha azt túl nagy mértékben engedjük el, akkor attól félünk (jogosan), hogy elborulunk.
Ha nem igazítjuk a tanítást a tanítvány befogadó
képességéhez, akkor ezzel olyan baklövést követhetünk el, amivel nem
hogy segítettünk a másiknak a szembesülésében, hanem úgy utálja meg az
önismereti utat, mint gyerekkorában a torkán erőszakkal lenyomott
spenótot!
De nem csak a mennyiségre, hanem az információ igazság-szintjére is figyelnünk kell. Ez azt jelenti, hogy nem tudsz több lépcsőfokkal nagyobb igazságot beadni az embernek, mint ahol jár.
Egyszerre csak egy lépcsőt tud meglépni, többet nem, még ha mindketten akarjátok, akkor sem.
Úgy kell igazítanod a tanítást, hogy az egy megléphető szintkülönbség legyen az aktuálishoz képest. Vagyis ha azt látod, hogy a hallgatód nem érti a Te tanítási szintedet, akkor ne azt erőltesd tovább belé, hanem hajolj hozzá közelebb, és találd meg az Ő szintjének megfelelő tanítást!
Ha kell, butítsd le az általad felismert végső igazságot, szabdald azt darabokra és úgy adagold be neki. Így már képes lesz befogadni és örülni fog, hogy mindig csak annyit adtál neki, amennyitől még nem fulladt meg, de jól lakott!
Olyan ez, mint amikor a csecsemővel megetetünk egy fél sütőtököt, de először megsütjük és pépesre leturmixszoljuk azt.
Konkrétan itt arra gondolok, hogy tökéletesen tisztán gyakoroltad bodza felé, hogy mindenkinek az a problémája, amit belelát a helyzetbe, csakhogy ezt már vagy 5-10-szer is elsütötted és nem vetted észre, hogy Ő nem képes most így látni a problémáját, nem fogja befogadni ezt a működést, hiába napok óta erről olvas az oldalon.
Hiába volt igazad, csak jól feldühítetted a másikat vele és egy cseppet sem jutottatok közelebb a megoldáshoz, pedig mind a ketten azt akartátok, csak más úton!
Ha Te tudatosabb vagy és tényleg segíteni akarsz, akkor ismerd fel a helyzetet és Te igazodj a másikhoz. Ne várd el, hogy Ő átugorjon hozzád egy szakadékon, amin Te is tyúklépésben mentél át, amikor még ott tartottál.
Érzelmi állapot
Nem mindegy, hogy milyen érzelmi állapotban van a másik, képes-e abban befogadni a tanítást, vagy inkább hagyni kell és majd később visszatérni rá, amikor már megnyugodott, nyitottá vált az új szóra.
Ha azt látjuk, hogy a másik rendkívül zaklatott, akkor ilyenkor értelmi belátást elvárni tőle dőreség. A feldúlt érzelmek annyira összekuszálják a gondolkodást, összpontosítást, hogy még azt se képes megtenni, amit normál állapotában könnyedén véghezvisz.
De az sem mindegy, hogy milyen példával élünk a tanítás során!
Például, ne akarjuk egy gyermekét gyászoló, ebbe beleroskadó embernek
pont ezen fájdalmán keresztül kinyitni a szemét önnön hazugságaira, ha
enélkül is azt láttuk rajta, hogy többnyire képtelen őszintén szembenézni
Önmagával! (aki olvasta, tudja melyik példáról van szó)
Persze,
persze, a hagyományos szemléletmód szerint egy halott gyermekkel példálózni megbocsáthatatlan
illetlenség, de nem emiatt írom!
Adott esetben lehet ez a végső kimozdító erő, de tudatosan tudni kell, hogy mikor van ez a helyzet és mikor nincs!
Ha azt látjuk, hogy ennyire hárít a másik, akkor inkább válasszunk egy olyan példát, amit nem érez annyira személyesnek, nem veszi észre benne, hogy róla van szó. Ilyenek tömkelegén keresztül apránként fel fog nőni a komolyabb tanításokra is, amelyekben már képes lesz példák nélkül, szemtől szembe nézni Önmaga valóságával.
Értelmezés
Erről már sokat beszéltünk, hogy a netes kommunikációban nem mennek át úgy az érzések, szándékok, mint egy személyes, vagy hangos beszélgetésnél, ezért könnyebben vetítjük a másik mondandójába a saját zagyvalékunkat.
Ez fokozottan tanít minket a higgadtságra, tudatos jelenlétre és a játszmáink, félelmeink, kivetítéseink felszámolására.
Amivel enyhíteni lehet ezt a buktatót (bár jobb, ha belebukunk és gyorsan tanulunk mindenből!), ha plusz figyelmet fordítunk arra, hogy a szándékunkat, érzelmeinket kifejezzük szavakkal, vagy hangulatjelekkel.
Ezzel segítjük a minket olvasókat, hogy ne tévedjenek rá a saját kivetítés ösvényeikre, hanem képesek legyenek meghallani és tisztán megérteni az üzenetünket.
A Tanító önfeladása
Fentebb kérdeztem, hogy milyen egy jó tanító? Feladja-e magát, csak hogy a tanítvány ne meneküljön el, vagy mereven tartja az igazságát, de ezzel elveszíti őt. Erről a véleményemet még nem fejtettem ki, most megtenném ezt is.
Szerintem egy jó tanító önfeláldozó ebben is, ha már tanít, akkor a tanításnak adja oda magát teljes mértékben! Ha kell, hajlandó eljátszani bármilyen szerepet, megalázkodik, veszít, játszmázik, manipulál, kihasznál, aljaskodik, ad és elvesz, bármit megtesz, ami a tanítás érdekét szolgálja.
Ha azt látja, hogy a tanítvány nem képes többet befogadni, vagy nem azon a módon, ahogyan eddig a tanító megszokta, akkor azon nyomban igazodik a helyzethez és nem foglalkozik vele, hogy mit szolnak ehhez mások, vagy Ő mit veszíthet (semmit), hanem a legnemesebb célt szolgálja, segít egy lényt a tudatosodásában.
Természetesen nem azért idomul a tanítványához, hogy ne veszítse azt el, mert ez érzelmi vagy anyagi veszteséggel járna neki, hanem a tanítvány érdekében nem akarja Őt elveszíteni, mert tudja, hogy annak szüksége van a tanításra.
Csak két olyan eset van, amikor el kell engednie a tanítványa kezét:
Ilyenkor kötelessége elengednie, mert ha tovább fogja, azzal már eltorzítja, idővel akár korccsá is teheti.
Összefoglalva ezt azért írtam neked, mert úgy érzem, képes vagy a tanításra, de még meg kell tanulnod ehhez egy-két trükköt, amiben eltér mások tanítása az önmagunk vezetésétől.
Remélem átmegy a lényeg, és megbeszélhetjük, amit nem értünk!
Tisztelettel!
Sándor
Sanyi
Többször kellene így is megnyílvánulnod.
Köszönöm, meghajolok a tanításod előtt. Ismét.
Kedves Sanyi!
Amit leírtál, tökéletes. Egy mondat jutott eszembe
Kedves Sanyi!
Amit leírtál, tökéletes. Egy mondat jutott eszembe az olvasásakor, és ez az első dolog véleményem szerint, amit egy tanítónak fel kell ismernie, és mindig szem előtt tartania: Mi számára a fontos, hogy elismerjék a tudását, vagy hogy segítsen? Nagy különbség!
Ign, Ildikó
én is így látom, nem bszélve arról, hogy a tanító ne az embert lássa problémásnak, hanem tudja, a probléma és az ember lénye két különböző dolog.
Sosem az ember problémás, hanem csak az a működés, ami benne a problémát előidézte (tévképzet, stb)
Sőt, tovább megyek.
A tanítási stílus nagyban függ attól, hogy
Sőt, tovább megyek.
A tanítási stílus nagyban függ attól, hogy hogyan viszonyul a tanító a tanítványához – többek között abban, amit te mondtál Anita – és abban, hogy gyermeknek látja, vagy felnőttnek. Úgy viszonyul hozzá, mint szülő a gyermekéhez, vagy mint felnőtt a felnőtthöz.
Vajon melyik ad több erőt a tanítványnak? Mert ugye az a cél?
Szülő a gyermekéhez…
Egy gyermeket is lehet felnőttként kezelni, de gondolom Magad sem a gügyörészést értetted a mondataid alatt…
Mégis inkább úgy gondolom, hogy ebben az esetben a nyiladozó Én sokkal inkább hasonlítható egy gyermek, mint egy „kész” felnőtt működéséhez.
És szerintem úgy is kell megközelíteni.
Hagyni néha magától rájönni, rácsodálkozni a dolgokra, kisebb összefüggésekre, és jóformán csak akkor beavatkozni ha elakad, hiszen most Tanításról beszélünk…
Lehet, hogy az igazi Tanító úgy tanít, mintha nem is tanítana…?
Teljes mértékben egyet értek veled…köszönöm. izi
Teljes mértékben egyet értek veled…köszönöm.
Szívesen veszem minden észrevételedet…
…és még egy fontos dolog, nem tartom magam tanítónak.
izi
A tanitó legyen hiteles és úgy hiteles, ha önmaga
Egy Tanitó – szerintem – akkor a leghatékonyabb, ha abszolut és végképp elenged mindent azzal kapcsolatban, hogy ő most „tanit-tanitani akar”.
Ha tanitóságának immár semmilyen „gyümölcsére” (lásd eredményére) nem számit és nem vágyik, céljává nem teszi.
Ha tökéletesen mindegy neki, hogy a tanitvány tanul-e vagy nem tanul tőle (vagy tanul-e egyáltalán).
Ha egyetlen egy a lényeg neki (a Tanitónak), hogy önmaga hitelességét csorbitatlanul adja, önmaga mindenkori érzelmi állapotához (mert ő is folyamatokon megy közben keresztül) hű maradjon a megnyilvánulásaiban…..legyen az bár szelid, megmondós, dühös vagy szétszórt, tapintatos vagy belekötős, igaz vagy hamis, a pillanatban.
Igazából azt mondom, nem kell semmit tennie a Tanitónak a tanitványok érdekében, nem kell azzal foglalkoznia, hogy „elvesziti a tanitványt, mert annak még szüksége van rá és az ő tanitásaira”.
Ily módon semmikor sem kell megfognia, sem elengednie egy tanitványi kezet.
A Tanitó számomra – ha Tanitónak hivja/érzi magát, ha nem – önnön önmaga, úgy, ahogy az aktuális pillanatban van….
egy élet, egy életpélda, még akkor is ha nem példás és nem tökéletes.
igen, Ramina
nekem is az őszinte tanítók jönnek be. Én sem értek egyet Sanyi játszmázós, hazudós módszereivel, de hát mások vagyunk. Lehet, valakinek tényleg csak ez segít, ezt én innen, ahol vagyok nem látom át. Szerencsére vannak más, nekem tetsző módszerei is! 🙂
Az önellátó tanítvány
Már sajnálom, hogy annak idején megmutattam ezt neked, mert így abba is belelátod ezt a tanítási stílust, amiben valójában nincs benne.
Vagy pont így jó, mert így akkor is taníttatod magad, amikor egyébként nincs is benne tanítás?
Hmmm. Nem is rossz!
Ez a legkisebb erőbefektetéssel járó tanítás! A tanítvány önállóan taníttatja saját magát a kivetítései által. Elég azt mondani neki, hogy minden tettem tanítás, minden szavam mögött valami más húzódik meg, fejtsd meg, hogy mi!
Aztán simán lehetek Önmagam, Te meg kiszolgálod magad, szépen sorra előkaparod mindazt, amitől félsz, amire vágysz, amit képes vagy kivetíteni, és tanításnak veszel mindent:
Ha már ennyire önellátó vagy, nem lehetne, hogy ezt mindenki más felé is gyakorold? Lehetne mondjuk, hogy a többi ember is ilyen tanítóddá váljon, szóbeli megegyezés nélkül is?
Persze tudom, hogy Te ezt az utat járod, mindenkitől és mindenből tanulsz. Ez csak egy provokatív kérdés volt és a többi olvasónak szólt.
(…ekkor megjelent egy buborék csaesz fejében: Vajon ezt most miért mondta a Sanyi???) ; )))
A viccet félre téve:
Javaslom, olvasd el a Mahabharata című könyvet, abból megérted ennek a stílusnak a lényegét és helyességét!
Mivel félsz tőle és kizárod, így egészen biztosan dolgod van vele, és ezt az is bizonyítja, hogy azon kevesek közé tartozol, akik felé ezt gyakorolni szoktam! – erről már beszéltünk a múltkor, emlékszel?
Bizalmatlanság, félelem, kontroll elvesztése, Mitől félsz legbelül? – ezen kellene végig menned!
Imádom ezt a hozzászólásodat! Főleg a buborékos részt!
Imádom ezt a hozzászólásodat! Főleg a buborékos részt! 😀
Igen, tudom, hogy dolgom van vele… de ezen felülemelkedve sem érzem a módszer hasznosságát. Megvan a könyv, hát lehet erre fel nekidurálom magam az olvasásnak, hátha tényleg megértem.
Az utolsó sor jó összefoglaló, bár itt most szerintem más van a háttérben. Ettől függetlenül mind-mind valós problémám, legalább lesz min dolgozzak a táborban! 🙂
Köszönöm.
előző hozzászólásomban
Talán nem volt egyértelmű: az előző hozzászólásomban a Tanitó – tanitás közbeni, konkrét tanitási tevékenysége alatti – belső, független hozzáállásáról, szándékáról és motivációjáról irtam.
Raminám! Mi lenne, ha bejelentkezve küldenéd be a
Raminám! Mi lenne, ha bejelentkezve küldenéd be a hozzászólásaidat és akkor bele tudnál azokba javítani, ha helyesbíteni akarsz?
Másrészt, nekünk bejelentkezetteknek is jobban kereshető, átláthatóbb lenne mindaz, amiket eddig írtál az oldalon.
Megcsináljuk?
Sanyikám!
Sanyikám, hát hogy ne lenne jó….! 🙂
Azt hittem bevagyok jelentkezve…..régen valamit kitöltöttem….de az mindig is furcsa volt, hogy miért irja ki a rendszer azt, hogy Ramina (útkereső).
Hogy kell azt csinálni, mármint a bejelentkezést?
Mert én nem tudom. Megcsinálod nekem,te drága? :-)Szeretlek! 🙂
Ramina
Szeretet
Édesanyám tanár, és nagyon sokat mesél a gyerekekről, akiket tanít. Nem csak azzal foglalkozik, hogy megtanítsa az anyagot, hanem a lelkivilágukra is odafigyel. Szerinte az a tanítás nagy titka, hogy szeretni kell a gyerekeket. Másik: igazságosság mindenkivel, következetesség. Ha ezekből indul ki, a gyerek akkor is érezni fogja a szeretet, ha éppen szigorú vele. Ezzel ér el igazi eredményt. Például az ő osztályai mindig jó közösségé válnak. A leggyengébb tanulóknak is van sikerélménye valamiben, amiért lehet, dicséri őket, ez sokat számít. Nem szid le senkit minden apróságért (hogy érezni lehessen a különbséget kisebb és nagyobb hibák között), de a nagyobb magatartási-erkölcsi hibák után olyan lelkifröccsös elbeszélgetéseket tart, amik aztán tényleg hatnak (ezek közben is végig érzik a gyerekek, hogy szereti őket).
Nem azért dicsérem a tanítási módszereit, mert az édesanyám, hanem mert az ő tanítási módszereit tartom a leghatékonyabbnak.
Bocsánat, ez a blog nem csak az iskolai tanításra vonatkozik,
Bocsánat, ez a blog nem csak az iskolai tanításra vonatkozik, gondolom, de szerintem másféle tanításokra is igaz ez. Lényege a tanító szeretete és igazságossága.
Szeretet
Édesanyám tanár, és nagyon sokat mesél a gyerekekről, akiket tanít. Nem csak azzal foglalkozik, hogy megtanítsa az anyagot, hanem a lelkivilágukra is odafigyel. Szerinte az a tanítás nagy titka, hogy szeretni kell a gyerekeket. Másik: igazságosság mindenkivel, következetesség. Ha ezekből indul ki, a gyerek akkor is érezni fogja a szeretet, ha éppen szigorú vele. Ezzel ér el igazi eredményt. Például az ő osztályai mindig jó közösségé válnak. A leggyengébb tanulóknak is van sikerélménye valamiben, amiért lehet, dicséri őket, ez sokat számít. Nem szid le senkit minden apróságért (hogy érezni lehessen a különbséget kisebb és nagyobb hibák között), de a nagyobb magatartási-erkölcsi hibák után olyan lelkifröccsös elbeszélgetéseket tart, amik aztán tényleg hatnak (ezek közben is végig érzik a gyerekek, hogy szereti őket).
Nem azért dicsérem a tanítási módszereit, mert az édesanyám, hanem mert az ő tanítási módszereit tartom a leghatékonyabbnak.
Bocsánat, ez a blog nem csak az iskolai tanításra vonatkozik,
Bocsánat, ez a blog nem csak az iskolai tanításra vonatkozik, gondolom, de szerintem másféle tanításokra is igaz ez. Lényege a tanító szeretete és igazságossága.
Melyik a jó tanítási stílus?
Szerintem itt nem lehet stílusról beszélni. Hiszen nincs olyan tanító, aki ne tanulna magais.Egy jó tanító, nagyon meggondolja,hogy mit mondhat. Hisz tudja, hogy az élet visszafogja kérdezni tőle, hogy amit mond azt valóban tudjae gyakorlatban is, vagy csak az egóját hízlalja. Tehát egy tanító a tanítvánnyal
úgy bánik mint egy törékeny lepkével.Megfogja majd továbbengedi a saját útján. Vagyis rákell tudnia érezni, hogy mit mondhat s mit nem. Vagy esetleg rávezeti a tanítványt a probléma megoldására.De soha
nem utasít nem mondja meg hogy mit kell tennie.Esetekben becsomagolja a mondanivalót, és ha a tanítvány kitudja csomagolni akkor megértette, ha nem akkor még nem érett meg rá mivel még nem tudná feldolgozni. Nagyon sok minden befolyásolja a tanítót, hisz neki kell alkalmazkodni a tanítványhoz és nem
fordítva.Vagyis nem az a kérdés hogy, milyen a tanító. Hanem az hogy milyen a tanítvány.
TANÍ-TANI
Megmondom az őszintét 🙂 nem olvastam végig az összes választ, de idebiggyesztem gondolataim.
Messziről indulnék, ha lehet. A tanításnak nagy szerepe van az életemben, nemcsak azért, mert a tanítóim nélkül nemtom hol lennék, de azért is, mert tanításból élek. Nyelvtanár vagyok. Ezt azért hoztam fel, mert a tanítás lényege minden szinten ugyanaz szerintem, bár a spirituális mesterek dolga sokkal összetettebb… nyilván.
Egy tanár/tanító/mester feladata mindig az, hogy megmutassa a tanítványnak, hogyan tud egyedül tanulni és az is, hogy KÉPES RÁ.
Azon kívül, hogy elmesélem a tanítványaimnak a nyelvtani szabályokat (ez is fontos) azt is megpróbálom átadni nekik, hogyan kell elsajátítani és integrálni a nyelv lényegét, hogyan kell tanulni és angolul gondolkodni. A spirituális mester a spirituális világ törvényszerűségeire tanít és megtanít spirituálisan gondolkozni. Szerintem. És azt szeretné, hogy önállóan is tudjanak tovább haladni a tanítványok.
A módszereket illetően pedig azt gondolom, hogy minden lélek más, és egy mesternek/tanítónak roppant emberismerettel kell rendelkeznie, rá kell hangolódnia a tanítványokra EGYENKÉNT és ha kell mindenkivel más módon kell megközelíteni a dolgokat. Én felnőtteket tanítok, az ő személyiségük aztán végképp kiforrott már és nem lehet mindenkivel ugyanúgy bánni! Minden csoportomat felmérem (asztrológiai ismereteimet használom erre az emberismeretemen túl, legszívesebben minden tanítványom pontos születési adatait elkérném, persze ezt nem lehet 🙂 és mindenkihez másképp szólok. Jó muri. Nagy kihívás.
Plusz ezek a dolgok az időben is változhatnak, mert van olyan is, hogy valakinek hétfőn lelki pofon kell és szerdán meg „fejsimis” biztatás.
Nem?
Zsu
Melyik a jó tanítási stílus?
Szerintem itt nem lehet stílusról beszélni. Hiszen nincs olyan tanító, aki ne tanulna magais.Egy jó tanító, nagyon meggondolja,hogy mit mondhat. Hisz tudja, hogy az élet visszafogja kérdezni tőle, hogy amit mond azt valóban tudjae gyakorlatban is, vagy csak az egóját hízlalja. Tehát egy tanító a tanítvánnyal
úgy bánik mint egy törékeny lepkével.Megfogja majd továbbengedi a saját útján. Vagyis rákell tudnia érezni, hogy mit mondhat s mit nem. Vagy esetleg rávezeti a tanítványt a probléma megoldására.De soha
nem utasít nem mondja meg hogy mit kell tennie.Esetekben becsomagolja a mondanivalót, és ha a tanítvány kitudja csomagolni akkor megértette, ha nem akkor még nem érett meg rá mivel még nem tudná feldolgozni. Nagyon sok minden befolyásolja a tanítót, hisz neki kell alkalmazkodni a tanítványhoz és nem
fordítva.Vagyis nem az a kérdés hogy, milyen a tanító. Hanem az hogy milyen a tanítvány.
TANÍ-TANI
Megmondom az őszintét 🙂 nem olvastam végig az összes választ, de idebiggyesztem gondolataim.
Messziről indulnék, ha lehet. A tanításnak nagy szerepe van az életemben, nemcsak azért, mert a tanítóim nélkül nemtom hol lennék, de azért is, mert tanításból élek. Nyelvtanár vagyok. Ezt azért hoztam fel, mert a tanítás lényege minden szinten ugyanaz szerintem, bár a spirituális mesterek dolga sokkal összetettebb… nyilván.
Egy tanár/tanító/mester feladata mindig az, hogy megmutassa a tanítványnak, hogyan tud egyedül tanulni és az is, hogy KÉPES RÁ.
Azon kívül, hogy elmesélem a tanítványaimnak a nyelvtani szabályokat (ez is fontos) azt is megpróbálom átadni nekik, hogyan kell elsajátítani és integrálni a nyelv lényegét, hogyan kell tanulni és angolul gondolkodni. A spirituális mester a spirituális világ törvényszerűségeire tanít és megtanít spirituálisan gondolkozni. Szerintem. És azt szeretné, hogy önállóan is tudjanak tovább haladni a tanítványok.
A módszereket illetően pedig azt gondolom, hogy minden lélek más, és egy mesternek/tanítónak roppant emberismerettel kell rendelkeznie, rá kell hangolódnia a tanítványokra EGYENKÉNT és ha kell mindenkivel más módon kell megközelíteni a dolgokat. Én felnőtteket tanítok, az ő személyiségük aztán végképp kiforrott már és nem lehet mindenkivel ugyanúgy bánni! Minden csoportomat felmérem (asztrológiai ismereteimet használom erre az emberismeretemen túl, legszívesebben minden tanítványom pontos születési adatait elkérném, persze ezt nem lehet 🙂 és mindenkihez másképp szólok. Jó muri. Nagy kihívás.
Plusz ezek a dolgok az időben is változhatnak, mert van olyan is, hogy valakinek hétfőn lelki pofon kell és szerdán meg „fejsimis” biztatás.
Nem?
Zsu
Szerintem…
Sziasztok. Még új vagyok. Ez az első hozzászólásom. Szent dolog!! :)))) Köszönöm.
Szerintem a tanítónak elég információt és tapasztalatot kell gyűjtenie ahhoz hogy úgy érezze, felelős önmagáért és másokért.
Az utat mindenképpen egyedül kell megkezdeni, eleinte nehéz, de később letisztulnak a dolgok.
Amikor már elég erőt érez magában hogy azt kifelé áramoltassa, akkor elindulhat a tanítás-gyógyítás útján!! Sőt!!! Ez magától fog megtörténni, ha eljön az ideje.
Eleinte az út rögös és magányos, később pedig egyre több ember csatlakozik majd hozzá. Bizonyára.
Persze itt fontos a „belső minőség” hogy valóban lüktessen benne a tanító-gyógyító képesség.
Az utazás mindig a Forráshoz vezet, a kérdés az hogy ki mikor kezdi meg ezt és milyen módszereket választ a megismeréshez.
Mert lehetőség rengeteg van.
Egyéniségek vagyunk, mindannyian. Meg kell találnunk a nekünk megfelelő módszereket.
Nincs egyforma út. Fontos hogy az úton legyünk nyitottak külsőleg és belsőleg. Halljuk mások hangját és halljuk a saját belső hangunkat is. A szív súgja az igazi válaszokat.
Legyünk nyitottak mindenre és tapasztaljunk, válasszunk izlés szerinti dolgokat.
Törekedjünk a minőségre. Azt hiszem ezek a legfontosabbak.
Szerintem…
Sziasztok. Még új vagyok. Ez az első hozzászólásom. Szent dolog!! :)))) Köszönöm.
Szerintem a tanítónak elég információt és tapasztalatot kell gyűjtenie ahhoz hogy úgy érezze, felelős önmagáért és másokért.
Az utat mindenképpen egyedül kell megkezdeni, eleinte nehéz, de később letisztulnak a dolgok.
Amikor már elég erőt érez magában hogy azt kifelé áramoltassa, akkor elindulhat a tanítás-gyógyítás útján!! Sőt!!! Ez magától fog megtörténni, ha eljön az ideje.
Eleinte az út rögös és magányos, később pedig egyre több ember csatlakozik majd hozzá. Bizonyára.
Persze itt fontos a „belső minőség” hogy valóban lüktessen benne a tanító-gyógyító képesség.
Az utazás mindig a Forráshoz vezet, a kérdés az hogy ki mikor kezdi meg ezt és milyen módszereket választ a megismeréshez.
Mert lehetőség rengeteg van.
Egyéniségek vagyunk, mindannyian. Meg kell találnunk a nekünk megfelelő módszereket.
Nincs egyforma út. Fontos hogy az úton legyünk nyitottak külsőleg és belsőleg. Halljuk mások hangját és halljuk a saját belső hangunkat is. A szív súgja az igazi válaszokat.
Legyünk nyitottak mindenre és tapasztaljunk, válasszunk izlés szerinti dolgokat.
Törekedjünk a minőségre. Azt hiszem ezek a legfontosabbak.
AZ” mi öröktől fogva „VAN”!
Kedves Sanyi,
Hogy melyik a jó tanítási stilus?..ÖNMAGUNK,
Önnön valóságunk…”AZ” mi öröktől fogva „VAN”!
Ennél jobb tanító és tanítói stílus nincs.
AZ” mi öröktől fogva „VAN”!
Kedves Sanyi,
Hogy melyik a jó tanítási stilus?..ÖNMAGUNK,
Önnön valóságunk…”AZ” mi öröktől fogva „VAN”!
Ennél jobb tanító és tanítói stílus nincs.
Tulajdonképpen mindegy is a stílus…
…a lényeg, hogy a Tanító kész legyen…
Nincs annál szánalmasabb és visszatetszőbb dolog, mint amikor egy Tanító láthatóan vergődik a saját feldolgozatlan dolgai miatt.
Aki tanítani akar, az előbb tanuljon, s ha készen van, csak akkor kezdjen a tanításba…:)
Persze kevés az a Tanító, aki ne találkozhatna számára is új problémákkal, feladványokkal, de ha egyébként még nem is Tiszta, akkor a tanításnál sokkal nehezebb dolga lesz a saját hitelességének helyreállítása.
Arról nem is szólva, hogy a tanítványait is tévútra vezeti…:)
Tulajdonképpen mindegy is a stílus…
…a lényeg, hogy a Tanító kész legyen…
Nincs annál szánalmasabb és visszatetszőbb dolog, mint amikor egy Tanító láthatóan vergődik a saját feldolgozatlan dolgai miatt.
Aki tanítani akar, az előbb tanuljon, s ha készen van, csak akkor kezdjen a tanításba…:)
Persze kevés az a Tanító, aki ne találkozhatna számára is új problémákkal, feladványokkal, de ha egyébként még nem is Tiszta, akkor a tanításnál sokkal nehezebb dolga lesz a saját hitelességének helyreállítása.
Arról nem is szólva, hogy a tanítványait is tévútra vezeti…:)