Biztosan ti is hallottátok a tegnap hajnalban történt balesetről, amikor is a Lágymányosi hídra forgalommal szemben hajtott fel egy autó, amelyben hatan ültek és összeütköztek egy teherautóval. A 6 személyből hárman meghaltak. Mint utóbb kiderült, jászberényi fiatal néptáncosok tartottak – gondolom – hazafelé, és a halálos áldozatok között van két 19 éves fiatal lány és egy 17 éves fiú.
Nem voltak ittasak a híradások szerint.
„Hatan ültek abban a Ford Fiestában, amely hajnalban balesetet szenvedett a Lágymányosi hídon. A szoljon.hu azt írja, hogy a fiatalok táncoktatáson voltak a fővárosban, és utána ott maradtak a táncházon is. Innen indultak hazafelé, amikor a tragédia történt. Az internetes lap szerint nem először jártak arra, a fiatal sofőr számára nem volt ismeretlen a környék.” – olvastam az fn.hu híradásában és belegondoltam, hogy biztosan nagyon jókedvűen, csodás élményekkel feltöltekezve, magas rezgésszinten indulhattak hazafelé.
Engem rettenetesen megviselt és megérintett ez a hír. Bevallom, nem sok híradót nézek, nem nagyon olvasok híreket, mert nagyon lehúzza a rezgés szintem, de az ilyen látszólag (?) érthetetlen veszteségekkel biztosan dolgom van, mert számomra sokkolóak.
Több ilyet is tapasztaltam közvetlen környezetemben és számomra feldolgozhatatlanok. Érdekes, hogy az ilyen és hasonló események eddig még szerencsére nem az én családomban estek meg, de mégis nagyon megérintenek, és olyan érzelmek kerítenek hatalmukba, mintha érintett lennék a témában.
Ilyenkor általában meginog a hitem, nem értem, hogy mi értelme, célja van az ilyen hihetetlen fájdalmas tanításnak. Annyira felzaklatott az ügy, hogy éjjel aludni sem bírtam és el is pityeredtem. Elővettem hát Sanyi „megbocsátás Istennek” című meditációját, de nem igazán tudtam rákoncentrálni. Túl nagy volt bennem a fájdalom.
Az a gyanúm, hogy van valamilyen hasonló, talán „előző életes” feldolgozatlan élmény a tarsolyomban, meditációban majd utána nézek a dolognak. Sőt, most helyesbítek, kell valaminek lennie, mert első (de remélhetőleg) nem utolsó transzlégzés alkalmával feljött a tudatomba valamilyen gyermekhalál az „őrjöngés” közben. Úgyhogy ennek utána kell majd járnom.
Végül is azt szeretném tudni, hogy nektek ilyenkor, az ehhez hasonló tragédiák során hogyan sikerül megőrizni a hiteteket?
Szeretettel: Kriszti
H: Semmi okosat nem tudok ideírni
Ez az, amit a modern nyugati életfilozófia nem képes elfogadni és magyarázni. A vallásos talán elfogadja, hogy Isten így akarta, és ő jobban tudja.
A keleti tanok a belenyugváson kívül karmikus összefonódásokat keresnének a tragédia mögött. Minél nagyobb az emberveszteség, annál inkább csoportkarma jellegű a történés.
De, hogy ami információt ezzel kapcsolatban bárki le tud hozni, és abból mi igaz – megint csak a Teremtő tudhatja.
Szomorú.
De az Élet örök…
„Az Élet örök.” Engem is ez szokott vigasztalni ilyenkor, az én
„Az Élet örök.” Engem is ez szokott vigasztalni ilyenkor, az én ismeretségi körömben is volt ilyen, meg a családban is sokan meghaltak, mikor kicsi voltam. 🙁 Egyikük fiatalon. A fájdalomra ilyenkor nem szoktam találni normális magyarázatot, igazságtalanságot érzek… de azt tudom, hogy „az Élet örök.” Amúgy pont erről szeretnék majd nemsokára írni egy blogot, ami kapcsolódhat ide. Tegnap geológia tanulás közben „földtörténet meditációt” csináltam, legalábbis így hívom. Ezzel kötöttem egybe az amúgy sokak által főleg bal agyféltekésnek tekintett tanagyagot, és valami csodát tett velem tegnap, magam is meglepődtem, hogy mit vált ki belőlem egy kis amúgy keményen tudományos földtörténeti tanagyag. És összefügg az örökkévalósággal és egységgel. Szerintem még ma leírom, mire is gondolok, egy blogban.
H: Semmi okosat nem tudok ideírni
Ez az, amit a modern nyugati életfilozófia nem képes elfogadni és magyarázni. A vallásos talán elfogadja, hogy Isten így akarta, és ő jobban tudja.
A keleti tanok a belenyugváson kívül karmikus összefonódásokat keresnének a tragédia mögött. Minél nagyobb az emberveszteség, annál inkább csoportkarma jellegű a történés.
De, hogy ami információt ezzel kapcsolatban bárki le tud hozni, és abból mi igaz – megint csak a Teremtő tudhatja.
Szomorú.
De az Élet örök…
„Az Élet örök.” Engem is ez szokott vigasztalni ilyenkor, az én
„Az Élet örök.” Engem is ez szokott vigasztalni ilyenkor, az én ismeretségi körömben is volt ilyen, meg a családban is sokan meghaltak, mikor kicsi voltam. 🙁 Egyikük fiatalon. A fájdalomra ilyenkor nem szoktam találni normális magyarázatot, igazságtalanságot érzek… de azt tudom, hogy „az Élet örök.” Amúgy pont erről szeretnék majd nemsokára írni egy blogot, ami kapcsolódhat ide. Tegnap geológia tanulás közben „földtörténet meditációt” csináltam, legalábbis így hívom. Ezzel kötöttem egybe az amúgy sokak által főleg bal agyféltekésnek tekintett tanagyagot, és valami csodát tett velem tegnap, magam is meglepődtem, hogy mit vált ki belőlem egy kis amúgy keményen tudományos földtörténeti tanagyag. És összefügg az örökkévalósággal és egységgel. Szerintem még ma leírom, mire is gondolok, egy blogban.
Az még hozzá tartozik az érzéseimhez, hogy ilyenkor nem az
Az még hozzá tartozik az érzéseimhez, hogy ilyenkor nem az elhunytakat „sajnálom”, hanem inkább együtt érzek az ittmaradottakkal, a családtagjaikkal. Úgy érzem nekik ez egy sokkal súlyosabb feladat, hiszem, hogy az elhunytak biztonságban vannak. Talán ezt kell erősítenem magamban, hogy az ittmaradottak is.
Kriszti
H: Az ittmaradottak karmája is
…belefonódik a történésbe, csak nekik még tovább kell játszani a performanszban.
,,ilyenkor nem az elhunytakat „sajnálom”…”
Én őket is,mert
,,ilyenkor nem az elhunytakat „sajnálom”…”
Én őket is,mert valahogy nem hiszem azt ,hogy csak ennyi lett volna nekik ,,itt”.
Ha bele gondolok mennyi csodás dologtól estek így el,hogy ilyen fiatalon el kellett menniük,és nem volt tovább lehetőségük megélni ezeket.
Sajnos én a könnyebb utat választom,nem megyek bele ilyen hírekbe.Olvastam én is ,hogy baleset volt,de ennyi, nem mentem a részletekbe.És most,hogy írsz róla,most szembesülök vele,mi is történt.
És így ,hogy tudom,bizony sajnálom őket,hogy nem élhetik tovább az életet,és a hozzátartózókat is,mert nekik nagyon nehéz lesz ezt feldolgozni
.
Szomorú dolgok ezek,és még érthetetlenek is.Én legalább is ilyen dolgokra nem nagyon találok magyarázatot.
Az öcsém is 30 évesen halt meg balesetben,pont az esküvője előtt.
Akárhogy próbáltam megérteni,sehogy sem sikerült.Ilyenkor marad a beletörődés,később az elfogadás.
Mit tehet az ember,ha nem ért valamit,nincs magyarázat?…Csak?
Ilyen esetekben már nem arról van szó,hogy mondjuk egy beteg kisgyerek tanít valamit a szülőknek az életével,és a halálával.Ráadásul ez csoportos is,így még nehezebb tetten érni az okokat.
Vagyis számomra nincs ok. Erre jutottam.
Oknak biztosan lennie kell, hiszen semmi nem véletlenül
Oknak biztosan lennie kell, hiszen semmi nem véletlenül történik.
Persze ha személy szerint érinti az embert, akkor az érzelmek miatt, szinte nem is kíváncsi az ember az okra, csak egy kegyetlenséget érez benne. Hiába van egy ok, még ha azt be is bizonyítaná valaki utólag, nem biztos, hogy könnyebb lenne elfogadni a szeretett személy hiányát. Legalábbis ha beleképzelem magam a szituációba, valószínűleg így éreznék.
Én hasonlóan érzek, mint Kriszti. Nekem inkább az itt maradottak jutnak eszembe, nem azok, akik elmentek. Sőt ha már a halálesetek eszembe jutnak, egy rákos, lassú halál nekem szívfacsaróbb, mint egy baleset, vagy hirtelen eltávozás.
Ebben is van sok igazság. Én az okkal úgy vagyok,hogy az ok,és a
Ebben is van sok igazság.
Én az okkal úgy vagyok,hogy az ok,és a véletlen között nekem még van más lehetőség is.
Egyszerűen csak van valami,ok nélkül is,csak van és kész.De ez nem szinonimája a véletlennek.
A véletlenben én sem hiszek. Szerintem minden van,de el tudom képzelni,hogy úgy van,hogy nincsen oka.
Éva! Mire gondolsz harmadik variációként?
Nekem valahogy ez a
Éva! Mire gondolsz harmadik variációként?
Nekem valahogy ez a kettő: ok és véletlen lefednek mindent.
Nem mondom, hogy lehetetlen, de most nem jut eszembe semmi, ami harmadik lehet.
„csak van és kész.”-ennél kicsit jobban kifejted? 😉 tényleg nyitottan érdekel a dolog
Az még hozzá tartozik az érzéseimhez, hogy ilyenkor nem az
Az még hozzá tartozik az érzéseimhez, hogy ilyenkor nem az elhunytakat „sajnálom”, hanem inkább együtt érzek az ittmaradottakkal, a családtagjaikkal. Úgy érzem nekik ez egy sokkal súlyosabb feladat, hiszem, hogy az elhunytak biztonságban vannak. Talán ezt kell erősítenem magamban, hogy az ittmaradottak is.
Kriszti
H: Az ittmaradottak karmája is
…belefonódik a történésbe, csak nekik még tovább kell játszani a performanszban.
,,ilyenkor nem az elhunytakat „sajnálom”…”
Én őket is,mert
,,ilyenkor nem az elhunytakat „sajnálom”…”
Én őket is,mert valahogy nem hiszem azt ,hogy csak ennyi lett volna nekik ,,itt”.
Ha bele gondolok mennyi csodás dologtól estek így el,hogy ilyen fiatalon el kellett menniük,és nem volt tovább lehetőségük megélni ezeket.
Sajnos én a könnyebb utat választom,nem megyek bele ilyen hírekbe.Olvastam én is ,hogy baleset volt,de ennyi, nem mentem a részletekbe.És most,hogy írsz róla,most szembesülök vele,mi is történt.
És így ,hogy tudom,bizony sajnálom őket,hogy nem élhetik tovább az életet,és a hozzátartózókat is,mert nekik nagyon nehéz lesz ezt feldolgozni
.
Szomorú dolgok ezek,és még érthetetlenek is.Én legalább is ilyen dolgokra nem nagyon találok magyarázatot.
Az öcsém is 30 évesen halt meg balesetben,pont az esküvője előtt.
Akárhogy próbáltam megérteni,sehogy sem sikerült.Ilyenkor marad a beletörődés,később az elfogadás.
Mit tehet az ember,ha nem ért valamit,nincs magyarázat?…Csak?
Ilyen esetekben már nem arról van szó,hogy mondjuk egy beteg kisgyerek tanít valamit a szülőknek az életével,és a halálával.Ráadásul ez csoportos is,így még nehezebb tetten érni az okokat.
Vagyis számomra nincs ok. Erre jutottam.
Oknak biztosan lennie kell, hiszen semmi nem véletlenül
Oknak biztosan lennie kell, hiszen semmi nem véletlenül történik.
Persze ha személy szerint érinti az embert, akkor az érzelmek miatt, szinte nem is kíváncsi az ember az okra, csak egy kegyetlenséget érez benne. Hiába van egy ok, még ha azt be is bizonyítaná valaki utólag, nem biztos, hogy könnyebb lenne elfogadni a szeretett személy hiányát. Legalábbis ha beleképzelem magam a szituációba, valószínűleg így éreznék.
Én hasonlóan érzek, mint Kriszti. Nekem inkább az itt maradottak jutnak eszembe, nem azok, akik elmentek. Sőt ha már a halálesetek eszembe jutnak, egy rákos, lassú halál nekem szívfacsaróbb, mint egy baleset, vagy hirtelen eltávozás.
Ebben is van sok igazság. Én az okkal úgy vagyok,hogy az ok,és a
Ebben is van sok igazság.
Én az okkal úgy vagyok,hogy az ok,és a véletlen között nekem még van más lehetőség is.
Egyszerűen csak van valami,ok nélkül is,csak van és kész.De ez nem szinonimája a véletlennek.
A véletlenben én sem hiszek. Szerintem minden van,de el tudom képzelni,hogy úgy van,hogy nincsen oka.
Éva! Mire gondolsz harmadik variációként?
Nekem valahogy ez a
Éva! Mire gondolsz harmadik variációként?
Nekem valahogy ez a kettő: ok és véletlen lefednek mindent.
Nem mondom, hogy lehetetlen, de most nem jut eszembe semmi, ami harmadik lehet.
„csak van és kész.”-ennél kicsit jobban kifejted? 😉 tényleg nyitottan érdekel a dolog
Szerintem nem kell itt különösebb magyarázat: a dolgok
Szerintem nem kell itt különösebb magyarázat: a dolgok történnek. Hogy miért? A sofőr nem figyelt eléggé, és tévedett egy nagyot. Én nem hibáztatom érte, mert előfordul, az eset belőlem is részvétet váltott ki.
Szerintem ha tanítást keresünk ebben, akkor ez egy újabb figyelmeztetés, hogy sérülékenyek vagyunk és halandóak, így fel kell készülünk az ilyen esetekre és tudunk kell megfelelően kezelni őket. Megtörténhetnek, ha nem vigyázunk kellő körültekintéssel. Oda kell figyelni magunkra.
Arra tanít
hogy élj úgy, hogy Te is és bármelyik szeretted is bármelyik pillanatban meghalhat. A fontossági sorrend átértékelésére hívja fel a figyelmedet. Hogy az emberek tudják, a legfontosabb a szeretet. Nem az, hogy emelik-e a gáz árát, vagy mit mondott az anyósom.
Szerintem nem kell itt különösebb magyarázat: a dolgok
Szerintem nem kell itt különösebb magyarázat: a dolgok történnek. Hogy miért? A sofőr nem figyelt eléggé, és tévedett egy nagyot. Én nem hibáztatom érte, mert előfordul, az eset belőlem is részvétet váltott ki.
Szerintem ha tanítást keresünk ebben, akkor ez egy újabb figyelmeztetés, hogy sérülékenyek vagyunk és halandóak, így fel kell készülünk az ilyen esetekre és tudunk kell megfelelően kezelni őket. Megtörténhetnek, ha nem vigyázunk kellő körültekintéssel. Oda kell figyelni magunkra.
Arra tanít
hogy élj úgy, hogy Te is és bármelyik szeretted is bármelyik pillanatban meghalhat. A fontossági sorrend átértékelésére hívja fel a figyelmedet. Hogy az emberek tudják, a legfontosabb a szeretet. Nem az, hogy emelik-e a gáz árát, vagy mit mondott az anyósom.
Adjon az Isten
Nagy László: Adjon az Isten
Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet —
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon ugyis, ha
nem kérem.
Adjon az Isten
Nagy László: Adjon az Isten
Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet —
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon ugyis, ha
nem kérem.
Hitem széjjel ne dűljön
Nagy László találóan írja: „kérdésre választ Ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön”, „adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet”
Ezzel valami olyasmire szeretnék utalni, hogy egyrészt az Istennel való kapcsolatunkat kell visszaállítani, megtanulni felfelé kérdezni és alázattal el kell fogadnunk, hogy az Isteni Tervben mindennek helye és értelme van (fiatal halálnak is akár), mi emberek bármennyire nem értjük is ezeket a törvényszerűségeket (most még). Ilyenkor azért kell hálát adnunk az Istennek, hogy annyi időre is adta Őt az életünk gazdagítására.
Epiktétosz mond valami olyasmit, hogy „Isten adta, Isten elvette”. Ami azt jelenti, hogy nekünk embereknek nincs jogunk elvitatni Istentől a visszavétel jogát.
A lélek dönt életről és halálról, s a lélek szempontjából nincsenek véletlen halálok, csak egy nagyobb egész (több élet és több közösség) szempontjából történő megoldások.
Igen, az ittmaradottaknak nagyon nehéz (van amikor lehetetlennek tűnő) ezt elfogadni. Ezért mondják azt, hogy minden napon úgy kell egymástól elköszönnünk, mintha az lenne az utolsó elköszönésünk.
Egy volt osztálytársnőm eltemette az autóbalesetben meghalt fiát. Egy alkalommal újra a fia sírjánál sírdogált és a fia hangját hallotta: „Ne sírj, Nekem így jó!”, onnantól visszaállt a lelki békéje, s elfogadta az elfogadhatatlannak tűnőt.
Ha az a kérdés, hogy én hogyan tudom megőrízni ilyenkor a hitemet, akkor erra azt tudom mondani, hogy több életben is találkozunk egymással és aki fontos nekünk, azzal úgyis összehoz a sors, tehát itt most az a dolgom, hogy az éppen most történtőt (értelmetlennek tűnő halál) elfogadjam, és aki most itt van velem, körülöttem annak azt adjam meg amit csak tudok (jó szóban, kedvességben, figyelmességben, szeretetben), hogy legalább a saját lelkiismeretem tiszta legyen, ha a sors úgy hozná, hogy nem látnám többet.
A fenti találkozásokra tett utalásom olyannyira igaz, hogy egyik életemben egyik gyermekemet fiatalon eltemettem és ebbe az életemben akkora bűntudattal és felelősségérzettel hívtam őt magamhoz, amekkora a mostani gyermekemhez sincsen. Tehát lélek szinten törlesztési lehetőséget kaptam felé. Hála Istennek Ő ezzel nem él vissza (spirituális tanító), de inspirálni azt tudjuk egymást, s ez jó így és a mostani életben segítség mindkettőnknek.
Hitem széjjel ne dűljön
Nagy László találóan írja: „kérdésre választ Ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön”, „adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet”
Ezzel valami olyasmire szeretnék utalni, hogy egyrészt az Istennel való kapcsolatunkat kell visszaállítani, megtanulni felfelé kérdezni és alázattal el kell fogadnunk, hogy az Isteni Tervben mindennek helye és értelme van (fiatal halálnak is akár), mi emberek bármennyire nem értjük is ezeket a törvényszerűségeket (most még). Ilyenkor azért kell hálát adnunk az Istennek, hogy annyi időre is adta Őt az életünk gazdagítására.
Epiktétosz mond valami olyasmit, hogy „Isten adta, Isten elvette”. Ami azt jelenti, hogy nekünk embereknek nincs jogunk elvitatni Istentől a visszavétel jogát.
A lélek dönt életről és halálról, s a lélek szempontjából nincsenek véletlen halálok, csak egy nagyobb egész (több élet és több közösség) szempontjából történő megoldások.
Igen, az ittmaradottaknak nagyon nehéz (van amikor lehetetlennek tűnő) ezt elfogadni. Ezért mondják azt, hogy minden napon úgy kell egymástól elköszönnünk, mintha az lenne az utolsó elköszönésünk.
Egy volt osztálytársnőm eltemette az autóbalesetben meghalt fiát. Egy alkalommal újra a fia sírjánál sírdogált és a fia hangját hallotta: „Ne sírj, Nekem így jó!”, onnantól visszaállt a lelki békéje, s elfogadta az elfogadhatatlannak tűnőt.
Ha az a kérdés, hogy én hogyan tudom megőrízni ilyenkor a hitemet, akkor erra azt tudom mondani, hogy több életben is találkozunk egymással és aki fontos nekünk, azzal úgyis összehoz a sors, tehát itt most az a dolgom, hogy az éppen most történtőt (értelmetlennek tűnő halál) elfogadjam, és aki most itt van velem, körülöttem annak azt adjam meg amit csak tudok (jó szóban, kedvességben, figyelmességben, szeretetben), hogy legalább a saját lelkiismeretem tiszta legyen, ha a sors úgy hozná, hogy nem látnám többet.
A fenti találkozásokra tett utalásom olyannyira igaz, hogy egyik életemben egyik gyermekemet fiatalon eltemettem és ebbe az életemben akkora bűntudattal és felelősségérzettel hívtam őt magamhoz, amekkora a mostani gyermekemhez sincsen. Tehát lélek szinten törlesztési lehetőséget kaptam felé. Hála Istennek Ő ezzel nem él vissza (spirituális tanító), de inspirálni azt tudjuk egymást, s ez jó így és a mostani életben segítség mindkettőnknek.