Érdekes, mert velem pont fordítva van. Én elindúltam egy úton, amiről mindíg is tudtam, hogy nem az enyim, de a társadalmi, szülői elvárások pressziója olyan erős volt, és a saját belső késztetésem pedig olyan gyenge.. Persze erőtlenül és sikertelenül is járok ezen az úton, a bennem élő tanult "józan" normák pedig csak az álmaimba vetett bizalmamat támadták úgy, hogy "úgy se sikerül", "ez csak képzelgés csupán", "élj a realitásban!". Közben pedig bármennyire is irreális egy művészi pálya manapság én még is ezt szeretném és hogy erőm is legyen mindehhez vissza kell találnom ahhoz a gyermekhez magamban, aki olyannyira hitt abban, hogy az álmai a realitás maga. Meditációban folyton találkoznom kell vele és mindíg minden pillanatban a nap során, hogy le tudjam vetkőzni azokat a félelmeket, amiket teljesen értelmetlenül magamba szívtam. :-( Pedig emlékszem olyan lelkes voltam és kezdettől fogva pontosan tudtam, mit akarok. Néha szomorkodom az időn, amit mással töltöttem, de ez is az út része volt és talán most jött el az idő! :-)