Sri Nisargadatta kettősség nélküli tanításai
Tér, idő, anyag és tudatosság
Tudatosság és anyag egyidejűleg jelennek meg, az idő és a tér fogalmakkal együtt, az idővel megteremtve az anyag időbeliségének az illúzióját, és a térrel megteremtve az anyag kiterjedésének az illúzióját; mindezek együtt jönnek, és együtt mennek. A tudatosság létrejöttéhez szükséges, hogy az anyag legyen, mivel a tudatosság az abszolút Tudatosságnak az anyag felszínén való tükröződése. És maga az anyag csak egy megnyilvánulás, a tudatosság korlátozása. Az objektív univerzum folyamatos áramlásban van, folytonosan megszámlálhatatlan, a tudatosságon belül megjelenő formát vetít ki és szüntet meg. Akármikor egy forma létrejön, és feltöltődik élettel (Prana), a tudatosság azonosítja magát azzal a formával, és létrehozza a dualitás illúzióját.
A tudatosság idő-kötött, és eltűnik, amint az őt fenntartó fizikai struktúra véget ér. Fizikai forma hiányában nem tud fennmaradni. A fizikai test esetében a tudatosság a testet alkotó öt elemből álló táplálék anyag miatt marad fenn. Különbözvén a létében az anyagtól függő tudatosság idő jellegétől, az Abszolút tiszta, kezdet és vég nélküli Tudatosság, és nem kíván semmilyen más, önmagán kívüli támogatást. Az abszolút Tudatosság akkor ébred tudatára önmagának, mint ’én vagyok’, amikor van tükrözhető egy objektuma. A tiszta Tudatosság és annak tudatosságként való tükrözése között áthidalhatatlan szakadék van, amit az elme nem tud átlépni; maga az elme az akadálya a Tudatosságnak. Amikor az elme megsemmisül, a Tudatosság marad.
Mély alvásban a tudatosság nyugalmi állapotba húzódik vissza. Amikor a tudatosság nem jelenlévő, az ’én vagyok’ fogalom is hiányzik, és az ember nem érzékeli saját létezését, vagy a világ létezését. Az álom állapotában a tudatosság egy szikrája megmoccan, és azután egy töredék másodperc alatt az egész világ létrejön, benne az ’én’ álommal, minden legyártásra kerül a memóriából és a képzeletből, azon tudatosság szikra egyetlen moccanására. Az embernek az első ébredése után közvetlenül egy jelenlét érzése van; majd az elme átveszi a hatalmat, és létrehozza az individuális ’én’ koncepciót, és a test tudatosságot.
Úgy gondolunk magunkra, mint tudatossággal rendelkező testre, de valójában az a helyzet, hogy a tudatosság manifesztálta magát testként. A tudatosság az, ami megszületett; az ruházza fel önmagát látszólagos léttel, egy elkülönült ’én’ érzéssel rendelkező organizmusként. A születés és halál nem más, mint egy tudatosságbeli mozgás folyam kezdete és vége, amelyet tér-időbeli eseményekként észlelünk. Nyilvánvaló, hogy az észlelő nem lehet tárgya az észlelésnek; de szubjektum sem lehet az objektummal szemben, és észlelő sem az észlelttel szemben. Ő az észlelés maga, ő a tanúság, a látás. Eredeti állapotunkban tiszta lét-tudatosság-üdv vagyunk; amikor kapcsolatba kerülünk a tudatossággal, a tudatosság különféle mozgásainak a tanúja vagyunk.
A személy, aminek az ember helytelenül gondolja magát, csak a képzelet terméke. A tudatosság, ami kivetítette mindezt, saját illúziójának az áldozatává vált. Tévesen azonosítva magát saját kivetítésével, az a hite keletkezik, hogy itt egy individuális személyről van szó. De ez a személy, amelynek képzeled magad, csak az álomvilágban szerepet játszó azon sötét részek egyike, amelyek a tudatosságban jelennek meg. Az igazság az, hogy idő és tér nélküli vagy, nem érintve semmilyen tapasztalástól; a tér és idő megfigyelője vagy az itt és mostban, tanújaként a a történéseknek, amelyeket kívülről nézve az ember a filmben játszik, elragadtatással és élvezettel, vagy éppen szenvedéssel, de a legmélyben érintetlenül.
Három ’én’-ről beszélünk. Van az abszolút, megnyilvánulatlan, személytelen ’én’, a tiszta Tudatosság, amely minden érzékszervi észlelés fölött áll, amely csak akkor van önmaga tudatában, amikor megnyilvánulás keletkezik. Van a személy fölötti, megnyilvánult ’én’, a tudatos jelenlét, az Abszolút visszatükröződése, amely ’én vagyok’-ként jelenik meg. És van az individuális, személyes ’én’, amely úgy jelenik meg, mint ami elkülönült, a cselekvések látszólagos végrehajtója, élvezője és szenvedője, de amely valójában csak egy képzelet alkotta konstrukciója annak a pszichoszomatikus apparátusnak, amelybe a tudatosság önmagát manifesztálta, és amellyel önmagát tévesen azonosította. Ez a harmadik ’én’ teljességgel hamis; nem bír létezéssel, kivéve a képzeletben, a tudatlanságban. És a második ’én’, a manifesztált, valójában azonos az első ’én’-nel, megkülönböztethetetlen tőle, a manifesztálatlantól, amelyben ez csak megjelenés, visszatükröződés. Az első ’én’ a Valóság, az egyetlen alap, amelyen a manifesztált ’én’ megjelenik, mint mozgás.
A tudatosság a tiszta Létezésben minden különösebb ok, vagy indok nélkül keletkezik, nem másért, mint hogy az a természete, hogy így tegyen – mint hullámok az óceán felszínén. Megjelenésével párhuzamosan a világ is megjelenik benne, és amikor eltűnik, a világ szintén eltűnik. De minden kezdetek előtt, és minden végek után, az ’én’ (az első ’én’… a valódi ’én’) van ott, tanújaként mindennek, ami történik. Minden ’én’…, valójában, nincsenek objektumok, csak tiszta szubjektivitás van. Az első ’én’, az abszolút Tudatosság, akkor uralkodik, amikor a másik két ’én’ eltűnik… amikor az elme abszolút mozdulatlanná válik, és minden fogalomalkotás megszűnik. Akkor csak a Valóság marad. Amikor az elme böjtöl, a Valóság belép; amikor az elme dőzsöl, a Valóság eltűnik.
A Tudatosság, egy objektummal való kapcsolatba kerülésekor, tanúvá válik. Ha ugyanekkor önazonosul az objektummal, az abszolút Tudatosság személlyé válik, az ál-entitás az egóval társul. De valójában csak egy, örökké uralkodó állapota van a Tudatosságnak. A tudatosság megjelenésével az abszolút Tudatosság, beszíneződve az öntudatossággal tanúvá válik; amikor tovább szennyeződik a pszicho-fizikális önazonossággal, akkor személlyé válik; de amikor megmarad érintetlen tisztaságában, romlatlanul és színezetlenül, akkor ő a Legfelsőbb. Ebben az egyetlen, mindig uralkodó állapotban rejlik a teljes igazság… jelenlétben duális, hiányban nem-duális, fogalomban különálló, amikor nem megértett, egység.
Kisgyermek korunktól a jelen pillanatig, az a testszemélyiség-kép, amellyel azonosítottuk magunkat, megszámlalhatatlan változáson ment keresztül. De a létezés érzése, a tudatos jelenlét érzése, önmagunk ’én vagyok’-ként való ismerete… a szubjektív érzés, amiből az ’én’ személyes névmás keletkezett, önmagunkra való hivatkozásként… mindez soha nem változott életünk során. Ez az ’én vagyok’ érzés a mi állandó képünk. Tértől és időtől érintetlen; téren és időn kívül álló. Az elkülönülő személyiség és a különálló objektumok ideája tér és idő illúziója miatt keletkezett. A tér és idő fogalmai a közeg, amely révén a manifesztáció megismerhetővé válik; e mentális fogalmak nélkül nem lehetséges, hogy manifesztáció keletkezzen a tudatosságban. Nem egyéb történik, amikor egy objektumot látunk, amely valójában csak egy megjelenés a tudatosságban, mint hogy az érzékszervek reagálnak a testi apparátuson kívül eredő ingerre, amit az elme tértől és időtől függő eseményként tárgyiasít.
Az objektumokat csak azért tekintjük objektumoknak, mert azokat ilyen módon érzékeljük. Egy hamis kivetítés jön létre abból a módszerből, amely alapján az elme a fogalomalkotást és a tárgyiasítást végzi. Ha ezt tovább elemezzük, úgy találjuk, hogy a fenomenális létezés összessége nem, mint a mentális tárgyiasítás szakadatlan folyamata. Amikor a tárgyiasítás megszűnik, pl. mély alvásban, az objektív univerzum eltűnik. Az érzékszervi stimulusok tárgyiasításának e mentális folyamata miatt, a rólunk tudomással bíró tudatosságban egymás objektumaiként létezünk. A magunk számára mi a változatlan ’én vagyok’ vagyunk, a tudatos jelenlét szubjektív érzése; másoknak a mentálisan felfogott térbeli szerkezet objektumaiként jelenünk meg. Ebben rejtezik a hiba… a szubjektívot objektívnak tudjuk, és emiatt a csak különállást és különbségeket látunk.
Ez az észlelési hiba a látás részlegessége miatt következik be, azért, mert a látás csak a külső érzékszervek és a megosztott elme által történik; és nem a látás forrásából eredő teljes látás által. Ez a létezés érzés, a jelenlét érzése, az ’én vagyokság’, az önmagam nem változó szubjektív tapasztalata, nem látható az érzékszervekkel, és ezért nem lép be az elme által kivetített fogalmakba, amelyek mindennek a szüntelen tárgyiasítását hordozzák. De amikor a szubjektív intuitíve megértésre kerül, akkor a különálló objektumok koncepciója tarthatatlanná válik. Lehet-e a benned lévő tudatosság és a bennem lévő tudatosság különböző? Nem csak elme által kivetített fogalmak miatt különböznek-e, és nincsenek-e tökéletes egységben, mikor nincs jelen megértés, amikor elmétől mentes? És nem a mögöttes egység tudása e a valódi alapja a szeretetnek? És ha minden szubjektív, ha csak egység van, lehet-e bármilyen tere az objektívnak? Az úgynevezett objektumok csak illuzórikus jelenségek a tudatosságban, jelenségek az univerzális ’én vagyokság’-ban, amely neve és valódi természete alapján teljesen szubjektív, és nem hagy teret másnak, az önvalón kívül.
Mindenkor csak egyetlen érzés vagy észlelet tükrözhető a tudatosságban, de a gondolatok, érzések és észleletek időbeni egymásutánja az időbeni folyamatosság illúzióját kelti. Ily módon a személyiség egyszerűen a memória miatt jön létre – mivel a jelenben tárgyiasított jelenséget azonosítjuk az emlékeinkben őrzött, a múltban hasonlóképpen tárgyiasított jelenségekkel, és a jövőbe kivetített hasonló jelenségekkel ugyancsak. Ezek az emlékek és elvárások az okai a szenvedésnek. Az itt és most tiszta Tudatossága az ébrenlét és jelenlét érzése, a minden új momentumra való világosság éberség és élénkség, az azonnaliság érzése gondolatok közbeavatkozása nélkül, akár a játszó gyermeknél, minden pillanat egy új meglepetés. A dolgokat intuitív módon, közvetlen észleléssel, gondolkodás nélkül, konceptualizálás nélkül látja. Olyan létezés, amelyben nincs szükséged gondolnod, vagy konceptualizálnod, hogy élő vagy. De amikor belépnek a múltbéli benyomások emlékei, vagy a jövőre vonatkozó elvárások, akkor a gondolatokkal megterhelt, a múlt kötöttségeivel, és a jövő bizonytalanságaival teli mentális funkciót érzed.
Ha feladod az emlékezést és elvárást, és a pillanatban létezőnek, múlt és jövő nélkülinek gondolod magad, az ’én vagyok’-nak, annak, aki van, akkor nem marad tere a személyiségnek, és mentes vagy a téves, és a tér és idő korlát hibájától. Amikor felismered, hogy amiről tévesen gondoltad, hogy vagy, az az emlékeken és a elvárásokon alapult, akkor közömbössé tudsz válni az elme objektiváló természetével szemben, és nem fognak hatni rád annak tér és idő fogalmai. Amikor a jelen teljes tudatosságában vagy, és saját vanságod nem változó érzésében, és szabaddá váltál emlék és elvárás bilincseitől, akkor keresésed véget ért. Ebben az állapotban nincs sem szubjektum, sem objektum, az elme nem válik ketté, egyikre, aki néz, és egy másikra, akit néznek; akkor csak látás van. Ez a mindenféle memória alapú értelmezés nélküli, tiszta észlelés – a tudatosság funkcionálásának puszta szemlélése, a mindenféle objektiválási minőség nélküli látás.
Akármit tapasztalsz, akármit tudsz, annak a gyökerei a tudatosságban vannak. Attól fogva, hogy tudod, hogy tudatos vagy, pár éves korod óta, az ellentétek egész skálája, mint fájdalom és öröm, meleg és hideg, nappal és éjjel, tudás és tudatlanság, ébrenlét és alvás… a különféle kölcsönösen egymástól függő ellentettségek, amelyek nem létezhetnek egymás nélkül… minden benne volt az ’én vagyok’ tudomásban, abban a tudatosságban, amely ennek a pszichoszomatikus apparátusnak a velejárója. Mi volt a helyzet ezt megelőzően? A válasz az, hogy nem tudod. Ezeknek az egymástól függő ellentéteknek létezniük kellett, de csak egységben, teljességben. Akkor hát ennek az egységnek kell annak lennie, ami te valójában vagy! De akkor, ez az egység, ez a teljesség nem volt képes tudni magáról, mert amíg a tudatosság, és az ’én vagyok’ érzés spontán nem jelent meg benne, nem létezett objektumtól elkülönülő szubjektum, nem volt közvetítő, vagy eszköz, ami révén tudás, vagy látás mehetett volna végbe. A szem nem láthatja önmagát, az íz nem ízlelheti önmagát, a hang nem hallhatja önmagát, az elme nem használható önmaga meghaladására. A magánvaló nem lehet tudatában önmagának, jelenség nélkül. Így hát tárgyiasítja magát, hogy kívül kerüljön önmagán, azért, hogy megismerje önmagát.
Ahhoz, hogy a magánvaló objektíve, fenomenális univerzumként manifesztálja önmagát, a tér-idő koncepciónak is be kell kerülnie a képbe, mert az objektumok nem ismerhetők meg csak akkor, ha térben kiterjedettek, és időben elhúzódóak. De vedd figyelembe, hogy a jelenség pusztán csak tükrözöttje a magánvalónak, nincs valódi dualitás közöttük. A különbség tisztán spekulatív; a jelenség csak konceptualizált, vagy tárgyiasított magánvaló, amelyben az eredeti egység szubjektum és objektum dualitásaként került kivetítésre. A magánvaló és a jelenség elválaszthatatlansága a kulcsa a te igaz természeted felismerésének. Mert, amikor felismered, hogy a magánvaló mindaz, ami te valójában vagy, és a jelenség csak az, aminek lenni látszol az elkülönülő objektumok viszonylagos világában, akkor nem létezhet individuális entitás, ha csak nem illuzórikus jelenségként; és az az idea, hogy megszabadulást kereső árnyék-entitás annak a szubsztanciának a megértésére vágyik, amely csupán árnyék, lehetetlennek mutatkozik.
http://nem2.lapunk.hu/?modul=mcsop&a=88384
__________________
Az utat csak görbületéről ismered akkor nem jártál még egyenesben?
Sri Nisargadatta Maharaj – Én Az vagyok
15. A Gnani
Kérdező: Ist
Sri Nisargadatta Maharaj – Én Az vagyok
15. A Gnani
Kérdező: Isten hatalma nélkül semmit nem lehet tenni. Még te sem ülhetnél itt, és beszélhetnél nekünk Róla.
Maharaj: Minden az ő műve, nincs kétség. Mi az nekem, miután semmit nem akarok? Mi az, amit Isten adhat nekem, vagy elvehet tőlem? Ami az enyém, az az enyém, és még akkor is az enyém volt, amikor Isten nem volt. Természetesen, ez egy nagyon apró, kicsi dolog, egy szikra – az ’én vagyok’ érzése, a létezés ténye. Ez az én saját helyem, ezt senki nem adta nekem. A Föld az enyém; ami rajta nő, az Istené.
K: Isten bérbe vette tőled a Földet?
M: Isten az én imádóm, és mindezt értem tette.
K: Isten nem tőled különálló?
M: Hogyan lehetne az? ’Én vagyok’ a gyökér, Isten a fa. Kit kellene imádjak, és miért?
K: Te az imádó vagy, vagy pedig az imádat tárgya?
M: Egyik sem vagyok, én maga az imádat vagyok.
K: Nincs elég odaadás a világban.
M: Állandóan a világ jobbítását keresed. Valóban azt hiszed, hogy a világ arra vár, hogy te megmentsd?
K: Csak nem tudom, hogy mennyit tehetek a világért. Amit megtehetek, azt mind megpróbálom. Van valami egyéb, amit szeretnél, hogy megtegyek?
M: Nélküled létezik a világ? Mindent tudsz a világról, de önmagadról nem tudsz semmit. Te magad vagy az eszköz a munkádhoz, nincs szükséged más eszközökre. Miért nem gondoskodsz az eszközökről, mielőtt a munkára gondolsz?
K: Én tudok várni, míg a világ nem tud.
M: Kutatás nélkül a világot várakozásban tartod.
K: Mire való várakozásban?
M: Valakire, aki megmentheti.
K: Isten működteti a világot, Isten fogja megmenteni.
M: Ezt te mondod! Isten jött és azt mondta neked, hogy a világ az Ő teremtése és érdekeltsége, és nem a tiéd?
K: Miért kellene annak az én egyedüli érdekeltségemnek lenni?
M: Fontold meg! A világról, amelyben élsz, ki tud még?
K: Te tudsz. Mindenki tud.
M: Jött bárki a világodon kívülről, hogy ezt elmondja neked? Én magam, és mindenki más megjelenünk, és eltűnünk a te világodban. Mi mind neked vagyunk kiszolgáltatva.
K: Az nem lehet olyan rossz! Én is úgy létezem a te világodban, mint ahogy te létezel az enyémben.
M: Neked nincs bizonyítékod az én világomról. Teljesen be vagy burkolózva a saját magad készítette világba.
K: Értem. Teljesen, de – reménytelenül?
M: A világod börtönében megjelenik egy ember, aki közli veled, hogy a fájdalmas ellentmondások, amiket teremtettél, se nem folyamatosak, se nem tartósak, és tévedésen alapulnak. Igyekszik rávenni, hogy lépj ki belőle, ugyanazon a módon, ahogy beléptél. Azáltal léptél be, hogy elfelejtetted ki vagy, és azáltal fogsz kilépni, hogy megismered magad, annak, aki vagy.
K: Milyen módon hat ez a világra?
M: Amikor mentes vagy a világtól, tudsz tenni valamit érte. Amíg a rabja vagy, tehetetlen vagy megváltoztatni azt. Ellenkezőleg, bármit teszel, súlyosbítani fogod a helyzetet.
K: Az igazságos cselekedet szabaddá tesz.
M: Az igazságos cselekedet kétségtelenül téged és a világodat nyugodt lelkiismeretűvé, sőt boldog hellyé tesz. De mi a gyakorlat? Ennek nincs realitása. Ez nem lehet tartós.
K: Isten segíteni fog.
M: Ahhoz, hogy segítsen, Istennek tudnia kell a létezésedről. De te a világoddal együtt állom állapot vagytok. Előfordulhat, hogy álmodás közben gyötrődsz. Senki nem tud róla, és senki nem tud segíteni rajta.
K: Tehát minden kérdésem, keresésem és tanulásom hiábavaló?
M: Ez csak egy alvásba belefáradt ember ébredezése. Nem okai a felébredésnek, csak korai jelei annak. De nem szabad olyan hiábavaló kérdéseket feltenned, amelyekre már tudod a választ.
K: Hogyan kapom meg az igazi választ?
M: Az igazi kérdés feltevésével – nem szavak által, hanem fényeddel összhangban lévő, bátor élettel. Az kapja meg, aki kész meghalni az igazságért.
K: Más kérdés. Van a személy. Van az, aki a személyt ismeri. Van a tanú. Lehet-e ugyanaz az ismerő és a tanú, vagy ezek eltérő állapotok?
M: Az ismerő és a tanú kettő, vagy egy? Amikor az ismerő és az ismert különbözőnek látszik, akkor a tanú önálló. Amikor az ismert és az ismerő egynek látszik, akkor a tanú eggyé válik velük.
K: Ki a gnani? A tanú, vagy a legfelsőbb?
M: A gnani a legfelsőbb is, és a tanú is. Ő a létezés, és ugyanakkor az éberség is. A tudatossághoz viszonyítva, ő az éberség. Az univerzumhoz viszonyítva, ő a tiszta létezés.
K: És mi a véleményed a személyről? Melyik az első, a személy vagy az ismerő?
M: A személy egy nagyon csekély dolog. Voltaképpen összetett, de nem tekinthető önmagától létezőnek. Észlelhetetlen, csaknem nincs. Pusztán az elme árnyéka, az emlékek összessége. A tiszta létezés az elme tükrében, tudásként tükröződik. Az ismert ölti fel a személy emlékezeten és megjelenésen alapuló formáját, ami csak az ismerőnek az elme képernyőjére vetülő árnyéka, illetve kivetítése.
K: A tükör ott van, a tükörkép ott van. De hol a nap?
M: A legfelsőbb a nap.
K: Annak tudatosnak kell lennie.
M: A legfelsőbb sem nem tudatos, sem nem tudattalan. Ne tudatosság és tudattalanság terminusaiban gondolkozz. A legfelsőbb a mindent magában foglaló, és mindenek fölött álló élet.
K: Az élet annyira intelligens. Hogyan lehetne tudattalan?
M: Tudattalanságról emlékezetkihagyás esetén beszélsz. A valóságban csak tudatosság van. Minden élet tudatos, minden tudatosság – élő.
K: Még a kövek is?
M: Még a kövek is tudatosak és élők.
K: Aggasztó, hogy hajlok az olyan létezés elutasítására, amit nem tudok elképzelni.
M: Bölcsebben tennéd, ha annak a létezését utasítanád el, amit elképzelsz. Az elképzelt az, ami nem valós.
K: Minden elképzelhető valótlan?
M: Az emlékezetre alapozott elképzelés a valótlan. A jövő nem teljesen valószerűtlen.
K: A jövőnek melyik része valós, és melyik nem?
M: A váratlan, és kiszámíthatatlan a valós.
Sri Nisargadatta Maharaj – Én Az vagyok
15. A Gnani
Kérdező: Ist
Sri Nisargadatta Maharaj – Én Az vagyok
15. A Gnani
Kérdező: Isten hatalma nélkül semmit nem lehet tenni. Még te sem ülhetnél itt, és beszélhetnél nekünk Róla.
Maharaj: Minden az ő műve, nincs kétség. Mi az nekem, miután semmit nem akarok? Mi az, amit Isten adhat nekem, vagy elvehet tőlem? Ami az enyém, az az enyém, és még akkor is az enyém volt, amikor Isten nem volt. Természetesen, ez egy nagyon apró, kicsi dolog, egy szikra – az ’én vagyok’ érzése, a létezés ténye. Ez az én saját helyem, ezt senki nem adta nekem. A Föld az enyém; ami rajta nő, az Istené.
K: Isten bérbe vette tőled a Földet?
M: Isten az én imádóm, és mindezt értem tette.
K: Isten nem tőled különálló?
M: Hogyan lehetne az? ’Én vagyok’ a gyökér, Isten a fa. Kit kellene imádjak, és miért?
K: Te az imádó vagy, vagy pedig az imádat tárgya?
M: Egyik sem vagyok, én maga az imádat vagyok.
K: Nincs elég odaadás a világban.
M: Állandóan a világ jobbítását keresed. Valóban azt hiszed, hogy a világ arra vár, hogy te megmentsd?
K: Csak nem tudom, hogy mennyit tehetek a világért. Amit megtehetek, azt mind megpróbálom. Van valami egyéb, amit szeretnél, hogy megtegyek?
M: Nélküled létezik a világ? Mindent tudsz a világról, de önmagadról nem tudsz semmit. Te magad vagy az eszköz a munkádhoz, nincs szükséged más eszközökre. Miért nem gondoskodsz az eszközökről, mielőtt a munkára gondolsz?
K: Én tudok várni, míg a világ nem tud.
M: Kutatás nélkül a világot várakozásban tartod.
K: Mire való várakozásban?
M: Valakire, aki megmentheti.
K: Isten működteti a világot, Isten fogja megmenteni.
M: Ezt te mondod! Isten jött és azt mondta neked, hogy a világ az Ő teremtése és érdekeltsége, és nem a tiéd?
K: Miért kellene annak az én egyedüli érdekeltségemnek lenni?
M: Fontold meg! A világról, amelyben élsz, ki tud még?
K: Te tudsz. Mindenki tud.
M: Jött bárki a világodon kívülről, hogy ezt elmondja neked? Én magam, és mindenki más megjelenünk, és eltűnünk a te világodban. Mi mind neked vagyunk kiszolgáltatva.
K: Az nem lehet olyan rossz! Én is úgy létezem a te világodban, mint ahogy te létezel az enyémben.
M: Neked nincs bizonyítékod az én világomról. Teljesen be vagy burkolózva a saját magad készítette világba.
K: Értem. Teljesen, de – reménytelenül?
M: A világod börtönében megjelenik egy ember, aki közli veled, hogy a fájdalmas ellentmondások, amiket teremtettél, se nem folyamatosak, se nem tartósak, és tévedésen alapulnak. Igyekszik rávenni, hogy lépj ki belőle, ugyanazon a módon, ahogy beléptél. Azáltal léptél be, hogy elfelejtetted ki vagy, és azáltal fogsz kilépni, hogy megismered magad, annak, aki vagy.
K: Milyen módon hat ez a világra?
M: Amikor mentes vagy a világtól, tudsz tenni valamit érte. Amíg a rabja vagy, tehetetlen vagy megváltoztatni azt. Ellenkezőleg, bármit teszel, súlyosbítani fogod a helyzetet.
K: Az igazságos cselekedet szabaddá tesz.
M: Az igazságos cselekedet kétségtelenül téged és a világodat nyugodt lelkiismeretűvé, sőt boldog hellyé tesz. De mi a gyakorlat? Ennek nincs realitása. Ez nem lehet tartós.
K: Isten segíteni fog.
M: Ahhoz, hogy segítsen, Istennek tudnia kell a létezésedről. De te a világoddal együtt állom állapot vagytok. Előfordulhat, hogy álmodás közben gyötrődsz. Senki nem tud róla, és senki nem tud segíteni rajta.
K: Tehát minden kérdésem, keresésem és tanulásom hiábavaló?
M: Ez csak egy alvásba belefáradt ember ébredezése. Nem okai a felébredésnek, csak korai jelei annak. De nem szabad olyan hiábavaló kérdéseket feltenned, amelyekre már tudod a választ.
K: Hogyan kapom meg az igazi választ?
M: Az igazi kérdés feltevésével – nem szavak által, hanem fényeddel összhangban lévő, bátor élettel. Az kapja meg, aki kész meghalni az igazságért.
K: Más kérdés. Van a személy. Van az, aki a személyt ismeri. Van a tanú. Lehet-e ugyanaz az ismerő és a tanú, vagy ezek eltérő állapotok?
M: Az ismerő és a tanú kettő, vagy egy? Amikor az ismerő és az ismert különbözőnek látszik, akkor a tanú önálló. Amikor az ismert és az ismerő egynek látszik, akkor a tanú eggyé válik velük.
K: Ki a gnani? A tanú, vagy a legfelsőbb?
M: A gnani a legfelsőbb is, és a tanú is. Ő a létezés, és ugyanakkor az éberség is. A tudatossághoz viszonyítva, ő az éberség. Az univerzumhoz viszonyítva, ő a tiszta létezés.
K: És mi a véleményed a személyről? Melyik az első, a személy vagy az ismerő?
M: A személy egy nagyon csekély dolog. Voltaképpen összetett, de nem tekinthető önmagától létezőnek. Észlelhetetlen, csaknem nincs. Pusztán az elme árnyéka, az emlékek összessége. A tiszta létezés az elme tükrében, tudásként tükröződik. Az ismert ölti fel a személy emlékezeten és megjelenésen alapuló formáját, ami csak az ismerőnek az elme képernyőjére vetülő árnyéka, illetve kivetítése.
K: A tükör ott van, a tükörkép ott van. De hol a nap?
M: A legfelsőbb a nap.
K: Annak tudatosnak kell lennie.
M: A legfelsőbb sem nem tudatos, sem nem tudattalan. Ne tudatosság és tudattalanság terminusaiban gondolkozz. A legfelsőbb a mindent magában foglaló, és mindenek fölött álló élet.
K: Az élet annyira intelligens. Hogyan lehetne tudattalan?
M: Tudattalanságról emlékezetkihagyás esetén beszélsz. A valóságban csak tudatosság van. Minden élet tudatos, minden tudatosság – élő.
K: Még a kövek is?
M: Még a kövek is tudatosak és élők.
K: Aggasztó, hogy hajlok az olyan létezés elutasítására, amit nem tudok elképzelni.
M: Bölcsebben tennéd, ha annak a létezését utasítanád el, amit elképzelsz. Az elképzelt az, ami nem valós.
K: Minden elképzelhető valótlan?
M: Az emlékezetre alapozott elképzelés a valótlan. A jövő nem teljesen valószerűtlen.
K: A jövőnek melyik része valós, és melyik nem?
M: A váratlan, és kiszámíthatatlan a valós.
Sri Nisargadatta Maharaj – Én Az vagyok
80. Tudat
Kérdező: Az Én
Sri Nisargadatta Maharaj – Én Az vagyok
80. Tudat
Kérdező: Az Én megvalósításához idő kell, vagy az idő nem tudja segíteni a megvalósulást? Az ön-megvalósítás csupán idő kérdése, vagy az időn kívül más tényezőktől is függ?
Maharaj: Mindenféle várakozás haszontalan. Problémáink megoldását időtől függőnek tekinteni önámítás. A jövő csupán a múltat ismétli. Változás csak most történhet, soha nem a jövőben.
K: Mi idéz elő változást?
M: Kristály tisztasággal lásd a változás szükségességét. Ez minden.
K: Az ön-megvalósulás az anyagban történik, vagy azon túl? Nem a testtel és elmével történtek megtapasztalása?
M: Minden tapasztalás illuzórikus, korlátozott, és időleges. Ne remélj semmit a tapasztalástól. A megvalósulás önmagában nem egy megtapasztalás, habár a tapasztalásoknak egy új dimenziójához vezethet. Mégis, az új tapasztalások, bármennyire is érdekesek, nem valóságosabbak, mint a régiek. Kétségtelen, hogy a megvalósulás nem egy új tapasztalás. Felfedezése a minden tapasztalásban benne rejlő időtlen elemnek. Ez a tudat, amely a tapasztalást lehetővé teszi. Akárcsak az összes színben a fény a színtelen elem, úgy van minden tapasztalásban jelen a tudat, és az mégsem tapasztalás.
K: Ha a tudat nem tapasztalás, akkor hogyan realizálható?
M: A tudat örökké jelen van. Nyisd ki a spalettáit, és az elmét el fogja árasztani a fény.
K: Mi az anyag?
M: Amit nem értesz, az anyag.
K: A tudomány érti az anyagot.
M: A tudomány csupán kijjebb tolja tudatlanságunk határait.
K: És mi a természet?
M: A tudatos tapasztalások összessége a természet. Mint tudatos én, te a természet része vagy. Mint tudat, azon túl vagy. A természetet puszta tudatosságként látni, tudat.
K: Vannak szintjei a tudatnak?
M: A tudatosságnak vannak szintjei, de a tudatnak nincsenek. A tudat egyetlen homogén tömb. Elmebeli tükörképe szeretet és értelem. Az értelem világosságának, és a szeretet erősségének vannak szintjei, de forrásuknak nincsenek. A forrás egyszerű, és egyetlen, de ajándékai végtelenek. A forrásként ismerd fel magad, és ne a folyóként; ez minden.
K: A folyó is én vagyok.
M: Természetesen, te vagy. ’Én vagyok’-ként te vagy a folyó, amely a test partjai között folyik. De te vagy a forrás is, és az óceán, és a felhők az égen. Bárhol, ahol élet és tudatosság van, az te vagy. A legkisebbnél kisebb, a legnagyobbnál nagyobb, az te vagy, míg minden más csak jelenség.
K: A lét érzése, és az élet érzése – ugyanazok, vagy különbözők?
M: A térbeli azonosság teremti az egyiket, és az időbeli folytonosság a másikat.
K: Mondtad egy ízben, hogy a látó, a látás és a látott egyetlen dolog, nem három. Számomra három különálló dolog. Nem vonom kétségbe a szavaidat, csak nem értem.
M: Ha gondosan megvizsgálod rájössz, hogy a látó és a látott csak látás esetén jelennek meg. Tulajdonságai a látásnak. Amikor azt mondod, ’én ezt látom’, akkor az ’én’ és az ’ez’ a látással jönnek létre, nem előtte. Nem lehet sem egy nem látott ’ez’-ed, sem egy nem látó ’én’-ed.
K: Azt is mondhatom: ’én nem látom’.
M: Az ’én látom ezt’-ből ’én látom a nem látásomat’, vagy ’én látom a sötétséget’ válik. A látás megmarad. A tudott, a tudás és a tudó hármasságában csak a tudás létezik tényszerűen. Az ’én’ és az ’ez’ bizonytalan dolgok. Ki tud? Mi a tudott? Ezek nem biztos tények, csak akkor, ha ott van a tudás.
K: Miért legyek biztos a tudásban, azonban a tudóban nem?
M: A tudás a te igaz természeted tükröződése, a léten és a szereteten kívül. A tudó és a tudott az elme által kerül hozzáadásra. Az elmének az a természete, hogy szubjektum-orientált dualitást hoz létre, ahol az nincs.
K: Mi az oka a vágynak és a félelemnek?
M: Nyilvánvalóan a múlt emléke fájdalmat, és örömet okoz. Nem olyan nagy a rejtély ezzel kapcsolatban. Konfliktus akkor merül fel csak, ha az öröm és fájdalom tárgya ugyanaz.
K: Hogyan lehet véget vetni az emlékeknek?
M: Ez nem szükséges, és nem is lehetséges. Ismerd fel, hogy minden a tudatosságban történik, és te vagy a gyökere, a forrása, a tudatosság alapja. A világ csak tapasztalatok egymásutánisága, és te az vagy, ami azokat tudatossá teszi, és mégis minden tapasztalaton túl marad. Olyan ez, mint a hő, a láng, és az égő fa. A hő fenntartja a lángot, a láng felemészti a fát. Hő nélkül nem lenne se láng, se tüzelőanyag. Hasonlóképpen, tudat nélkül nem lenne se tudatosság, se élet, amely az anyagot a tudatosság hordozójává alakítja.
K: Te azt képviseled, hogy nélkülem nem lenne világ, és, hogy a világ és a világról való ismeretem tudásom azonosak. A tudomány teljesen eltérő következtetésre jutott: a világ konkrét és folytonos valamiként létezik, míg én az idegrendszer biológiai evolúciójának a mellékterméke vagyok, amely elsősorban nem annyira a tudatosság székhelye, mint inkább az egyén és a faj túlélésének a mechanizmusa. A te nézeted teljesen szubjektív, míg a tudomány mindent objektív módon próbál meg leírni. Ez egy szükségszerű elkerülhetetlen?
M: Az ellentét látszólagos, és verbális csupán. Ami van, az van. Sem nem szubjektív, sem nem objektív. Anyag és elme nem önállóak, aspektusai csupán egyazon energiának. Tekints az elmét, mint az anyag egy funkcióját, és tudományod van; tekintsd az anyagot, mint az elme termékét, és vallásod van.
K: De mi az igazság? Melyik az elsődleges, az elme, vagy anyag?
M: Egyik sem elsődleges. Mert egyik sem jelenik meg önmagában. Az anyag a forma, az elme a név. Együtt alkotják a világot. A mindent betöltő és meghaladó Valóság, a tiszta lét – tudat – üdv a valódi lényeged.
K: Nekem csak a tudatfolyamról, és az események végtelen egymásutániságáról van tudomásom. Az idő folyója könyörtelen áramlással hozza és hordja el a dolgokat. A jövő múlttá alakulása zajlik szakadatlanul.
M: Nem vagy te a szavak áldozata? Úgy beszélsz az idő folyásáról, mintha te állandó lennél. De az eseményeket, aminek tegnap tanúja voltál, holnap valaki más láthatja. Te vagy az, ami mozgásban van, és nem az idő. Állítsd le a mozgást, és az idő megszűnik.
K: Mit jelent az, hogy – az idő meg fog szűnni?
M: Múlt és jövő össze fog olvadni az örök mostban.
K: De mit jelent ez a valóságos tapasztalat szerint? Honnan tudod, hogy számodra az idő megszűnt?
M: Jelentheti, hogy múlt és jövő nem számítanak többé. Azt is jelentheti, hogy minden, ami történt, és történni fog, tetszés szerint olvasható, nyitott könyvvé válik.
K: El tudok képzelni egyfajta kozmikus memóriát, amely elérhető valamilyen tréninggel. De hogyan ismerhető meg a jövő? A váratlan elkerülhetetlen.
M: Ami az egyik szinten váratlan, lehet, hogy egy magasabb szintről nézve biztosan megtörténik. Végül is, az elme korlátai között vagyunk. Valójában nem történik semmi, nincs múlt és jövő; minden megjelenik, és semmi nincs.
K: Mit jelent az, hogy semmi nincs? Üressé válsz, vagy elalszol? Vagy feloldod a világot, és hatályon kívül helyezel bennünket, amíg gondolkodásod következő rezzenésekor vissza nem hozol az életbe?
M: Ó, nem, a helyzet nem ilyen rossz. Az elme, anyag, nevek, és formák világa folytatódik, de az egyáltalán nem lényeges számomra. Ez olyan, mint az árnyék. Ott van – követ engem, akárhová megyek, de semmilyen módon nem gátol. A tapasztalatok világa megmarad, de a vágyak és félelmek által hozzám kapcsolódó nevek és formák világa nem. A tapasztalatok minőség nélküli, tiszta tapasztalatok, ha lehet így mondani. Jobb szó híján nevezem őket tapasztalatoknak. Olyanok, mint hullámok az óceán felszínén, amelyek mindig jelen vannak, de nincsenek hatással az óceán nyugodt erejére.
K: Azt akarod mondani, hogy a tapasztalat lehet névtelen, forma nélküli, meghatározatlan?
M: Kezdetben minden tapasztalat ilyen. Csak a vágy és a félelem, az emlékezet szülői azok, amelyek neki nevet és formát adnak, és más tapasztalatoktól elkülönítik. Nem tudatos tapasztalat, mert nincs ellentétben más tapasztalatokkal, mégis tapasztalat, ennek ellenére.
K: Ha nem tudatos, miért beszélünk róla?
M: A legtöbb tapasztalatod tudattalan. A tudatos tapasztalat nagyon ritka. Nem vagy e tény tudatában, mert csak a tudatos tapasztalatokat tartod számon. Légy tudatában a tudattalannak.
K: Tudatában lehet lenni a tudattalannak? Hogy kell ezt csinálni?
M: A vágy és félelem a zavaró és torzító tényezők. Amikor az elme mentes ezektől, a tudattalan hozzáférhetővé válik.
K: Ez a tudattalan tudatossá válását jelenti?
M: Inkább az ellenkezője. A tudatos eggyé válik a tudattalannal. A különbség megszűnik, akárhogy is nézed.
K: Össze vagyok zavarodva. Hogy lehet tudatos valaki, és mégis tudattalan?
M: A tudat nem korlátozódik a tudatosságra. Mindenre létezőre kiterjed. A tudatosság a dualitás sajátja. A tudatban nincs dualitás. Az a tiszta észlelés egyetlen tömbje. Ugyanilyen módon beszélhetünk tiszta létről, és tiszta teremtésről – név nélküliek, forma nélküliek, csendesek, és mégis abszolút valósak, erőteljesek, hatékonyak. Létük leírhatatlan módon a legkevésbé sincs hatással rájuk. Amíg tudattalanok, addig lényegesek. A tudatos nem tud megváltozni alapvetően, csak módosulni tud. Bármilyen dolog, ami változik, keresztül kell, hogy menjen a halálon, az elsötétülésen és a feloldódáson. Az arany ékszert be kell, hogy olvaszd, mielőtt másik formába öntenéd. Ami elutasítja a halált, nem tud újjászületni.
K: Nem számítva a test halálát, hogy lehet meghalni?
M: A halál visszavonulást, tartózkodást, elengedést jelent. A teljes élethez nélkülözhetetlen a halál; minden befejeződés egy új kezdést teremt. Másfelől, értsd meg, hogy csak a halott tud meghalni, az élő nem. Ami élő benned, az halhatatlan.
K: A vágy honnan veszi az energiáját?
M: Nevét és formáját az emlékezetből nyeri. Az energia a forrásból származik.
K: Egyes vágyak teljesen rosszak. Magasztos forrásból hogy származhatnak rossz vágyak?
M: A forrás se nem jó, se nem rossz. Önmagában a vágy sem jó, vagy rossz. A vágy semmi más, mint boldogságra való törekvés. Azonosítod önmagad a test egy részecskéjével, amit úgy érzed elvesztettél, és reménytelenül keresed, hogy teljesnek hiánytalannak érezd magad – ezt nevezed boldogságnak.
K: Mikor veszítettem el? Sosem volt az enyém.
M: Tied volt, mielőtt felébredtél ma reggel. Lépj túl a tudatosságodon, és megtalálod.
K: Hogyan kell túllépnem?
M: Már tudod; csináld.
K: Ezt te mondod. Én semmit nem tudok róla.
M: Még egyszer megismétlem – tudod. Csináld. Lépj túl, vissza, a normális, természetes, mindenek fölött való állapotodba.
K: Össze vagyok zavarodva.
M: A szemedbe került folt miatt hiszed, hogy vak vagy. Mosd ki, és láss.
K: Nézek. De csak sötétséget látok.
M: Távolítsd el a foltot, és a szemedet elárasztja a fény. A fény ott van – várakozik. A szemed ott van – készen. A sötétség, amit látsz, csak annak a kis foltnak az árnyéka. Tüntesd el, és nyerd vissza természetes állapotodat.
Sri Nisargadatta Maharaj – Én Az vagyok
80. Tudat
Kérdező: Az Én
Sri Nisargadatta Maharaj – Én Az vagyok
80. Tudat
Kérdező: Az Én megvalósításához idő kell, vagy az idő nem tudja segíteni a megvalósulást? Az ön-megvalósítás csupán idő kérdése, vagy az időn kívül más tényezőktől is függ?
Maharaj: Mindenféle várakozás haszontalan. Problémáink megoldását időtől függőnek tekinteni önámítás. A jövő csupán a múltat ismétli. Változás csak most történhet, soha nem a jövőben.
K: Mi idéz elő változást?
M: Kristály tisztasággal lásd a változás szükségességét. Ez minden.
K: Az ön-megvalósulás az anyagban történik, vagy azon túl? Nem a testtel és elmével történtek megtapasztalása?
M: Minden tapasztalás illuzórikus, korlátozott, és időleges. Ne remélj semmit a tapasztalástól. A megvalósulás önmagában nem egy megtapasztalás, habár a tapasztalásoknak egy új dimenziójához vezethet. Mégis, az új tapasztalások, bármennyire is érdekesek, nem valóságosabbak, mint a régiek. Kétségtelen, hogy a megvalósulás nem egy új tapasztalás. Felfedezése a minden tapasztalásban benne rejlő időtlen elemnek. Ez a tudat, amely a tapasztalást lehetővé teszi. Akárcsak az összes színben a fény a színtelen elem, úgy van minden tapasztalásban jelen a tudat, és az mégsem tapasztalás.
K: Ha a tudat nem tapasztalás, akkor hogyan realizálható?
M: A tudat örökké jelen van. Nyisd ki a spalettáit, és az elmét el fogja árasztani a fény.
K: Mi az anyag?
M: Amit nem értesz, az anyag.
K: A tudomány érti az anyagot.
M: A tudomány csupán kijjebb tolja tudatlanságunk határait.
K: És mi a természet?
M: A tudatos tapasztalások összessége a természet. Mint tudatos én, te a természet része vagy. Mint tudat, azon túl vagy. A természetet puszta tudatosságként látni, tudat.
K: Vannak szintjei a tudatnak?
M: A tudatosságnak vannak szintjei, de a tudatnak nincsenek. A tudat egyetlen homogén tömb. Elmebeli tükörképe szeretet és értelem. Az értelem világosságának, és a szeretet erősségének vannak szintjei, de forrásuknak nincsenek. A forrás egyszerű, és egyetlen, de ajándékai végtelenek. A forrásként ismerd fel magad, és ne a folyóként; ez minden.
K: A folyó is én vagyok.
M: Természetesen, te vagy. ’Én vagyok’-ként te vagy a folyó, amely a test partjai között folyik. De te vagy a forrás is, és az óceán, és a felhők az égen. Bárhol, ahol élet és tudatosság van, az te vagy. A legkisebbnél kisebb, a legnagyobbnál nagyobb, az te vagy, míg minden más csak jelenség.
K: A lét érzése, és az élet érzése – ugyanazok, vagy különbözők?
M: A térbeli azonosság teremti az egyiket, és az időbeli folytonosság a másikat.
K: Mondtad egy ízben, hogy a látó, a látás és a látott egyetlen dolog, nem három. Számomra három különálló dolog. Nem vonom kétségbe a szavaidat, csak nem értem.
M: Ha gondosan megvizsgálod rájössz, hogy a látó és a látott csak látás esetén jelennek meg. Tulajdonságai a látásnak. Amikor azt mondod, ’én ezt látom’, akkor az ’én’ és az ’ez’ a látással jönnek létre, nem előtte. Nem lehet sem egy nem látott ’ez’-ed, sem egy nem látó ’én’-ed.
K: Azt is mondhatom: ’én nem látom’.
M: Az ’én látom ezt’-ből ’én látom a nem látásomat’, vagy ’én látom a sötétséget’ válik. A látás megmarad. A tudott, a tudás és a tudó hármasságában csak a tudás létezik tényszerűen. Az ’én’ és az ’ez’ bizonytalan dolgok. Ki tud? Mi a tudott? Ezek nem biztos tények, csak akkor, ha ott van a tudás.
K: Miért legyek biztos a tudásban, azonban a tudóban nem?
M: A tudás a te igaz természeted tükröződése, a léten és a szereteten kívül. A tudó és a tudott az elme által kerül hozzáadásra. Az elmének az a természete, hogy szubjektum-orientált dualitást hoz létre, ahol az nincs.
K: Mi az oka a vágynak és a félelemnek?
M: Nyilvánvalóan a múlt emléke fájdalmat, és örömet okoz. Nem olyan nagy a rejtély ezzel kapcsolatban. Konfliktus akkor merül fel csak, ha az öröm és fájdalom tárgya ugyanaz.
K: Hogyan lehet véget vetni az emlékeknek?
M: Ez nem szükséges, és nem is lehetséges. Ismerd fel, hogy minden a tudatosságban történik, és te vagy a gyökere, a forrása, a tudatosság alapja. A világ csak tapasztalatok egymásutánisága, és te az vagy, ami azokat tudatossá teszi, és mégis minden tapasztalaton túl marad. Olyan ez, mint a hő, a láng, és az égő fa. A hő fenntartja a lángot, a láng felemészti a fát. Hő nélkül nem lenne se láng, se tüzelőanyag. Hasonlóképpen, tudat nélkül nem lenne se tudatosság, se élet, amely az anyagot a tudatosság hordozójává alakítja.
K: Te azt képviseled, hogy nélkülem nem lenne világ, és, hogy a világ és a világról való ismeretem tudásom azonosak. A tudomány teljesen eltérő következtetésre jutott: a világ konkrét és folytonos valamiként létezik, míg én az idegrendszer biológiai evolúciójának a mellékterméke vagyok, amely elsősorban nem annyira a tudatosság székhelye, mint inkább az egyén és a faj túlélésének a mechanizmusa. A te nézeted teljesen szubjektív, míg a tudomány mindent objektív módon próbál meg leírni. Ez egy szükségszerű elkerülhetetlen?
M: Az ellentét látszólagos, és verbális csupán. Ami van, az van. Sem nem szubjektív, sem nem objektív. Anyag és elme nem önállóak, aspektusai csupán egyazon energiának. Tekints az elmét, mint az anyag egy funkcióját, és tudományod van; tekintsd az anyagot, mint az elme termékét, és vallásod van.
K: De mi az igazság? Melyik az elsődleges, az elme, vagy anyag?
M: Egyik sem elsődleges. Mert egyik sem jelenik meg önmagában. Az anyag a forma, az elme a név. Együtt alkotják a világot. A mindent betöltő és meghaladó Valóság, a tiszta lét – tudat – üdv a valódi lényeged.
K: Nekem csak a tudatfolyamról, és az események végtelen egymásutániságáról van tudomásom. Az idő folyója könyörtelen áramlással hozza és hordja el a dolgokat. A jövő múlttá alakulása zajlik szakadatlanul.
M: Nem vagy te a szavak áldozata? Úgy beszélsz az idő folyásáról, mintha te állandó lennél. De az eseményeket, aminek tegnap tanúja voltál, holnap valaki más láthatja. Te vagy az, ami mozgásban van, és nem az idő. Állítsd le a mozgást, és az idő megszűnik.
K: Mit jelent az, hogy – az idő meg fog szűnni?
M: Múlt és jövő össze fog olvadni az örök mostban.
K: De mit jelent ez a valóságos tapasztalat szerint? Honnan tudod, hogy számodra az idő megszűnt?
M: Jelentheti, hogy múlt és jövő nem számítanak többé. Azt is jelentheti, hogy minden, ami történt, és történni fog, tetszés szerint olvasható, nyitott könyvvé válik.
K: El tudok képzelni egyfajta kozmikus memóriát, amely elérhető valamilyen tréninggel. De hogyan ismerhető meg a jövő? A váratlan elkerülhetetlen.
M: Ami az egyik szinten váratlan, lehet, hogy egy magasabb szintről nézve biztosan megtörténik. Végül is, az elme korlátai között vagyunk. Valójában nem történik semmi, nincs múlt és jövő; minden megjelenik, és semmi nincs.
K: Mit jelent az, hogy semmi nincs? Üressé válsz, vagy elalszol? Vagy feloldod a világot, és hatályon kívül helyezel bennünket, amíg gondolkodásod következő rezzenésekor vissza nem hozol az életbe?
M: Ó, nem, a helyzet nem ilyen rossz. Az elme, anyag, nevek, és formák világa folytatódik, de az egyáltalán nem lényeges számomra. Ez olyan, mint az árnyék. Ott van – követ engem, akárhová megyek, de semmilyen módon nem gátol. A tapasztalatok világa megmarad, de a vágyak és félelmek által hozzám kapcsolódó nevek és formák világa nem. A tapasztalatok minőség nélküli, tiszta tapasztalatok, ha lehet így mondani. Jobb szó híján nevezem őket tapasztalatoknak. Olyanok, mint hullámok az óceán felszínén, amelyek mindig jelen vannak, de nincsenek hatással az óceán nyugodt erejére.
K: Azt akarod mondani, hogy a tapasztalat lehet névtelen, forma nélküli, meghatározatlan?
M: Kezdetben minden tapasztalat ilyen. Csak a vágy és a félelem, az emlékezet szülői azok, amelyek neki nevet és formát adnak, és más tapasztalatoktól elkülönítik. Nem tudatos tapasztalat, mert nincs ellentétben más tapasztalatokkal, mégis tapasztalat, ennek ellenére.
K: Ha nem tudatos, miért beszélünk róla?
M: A legtöbb tapasztalatod tudattalan. A tudatos tapasztalat nagyon ritka. Nem vagy e tény tudatában, mert csak a tudatos tapasztalatokat tartod számon. Légy tudatában a tudattalannak.
K: Tudatában lehet lenni a tudattalannak? Hogy kell ezt csinálni?
M: A vágy és félelem a zavaró és torzító tényezők. Amikor az elme mentes ezektől, a tudattalan hozzáférhetővé válik.
K: Ez a tudattalan tudatossá válását jelenti?
M: Inkább az ellenkezője. A tudatos eggyé válik a tudattalannal. A különbség megszűnik, akárhogy is nézed.
K: Össze vagyok zavarodva. Hogy lehet tudatos valaki, és mégis tudattalan?
M: A tudat nem korlátozódik a tudatosságra. Mindenre létezőre kiterjed. A tudatosság a dualitás sajátja. A tudatban nincs dualitás. Az a tiszta észlelés egyetlen tömbje. Ugyanilyen módon beszélhetünk tiszta létről, és tiszta teremtésről – név nélküliek, forma nélküliek, csendesek, és mégis abszolút valósak, erőteljesek, hatékonyak. Létük leírhatatlan módon a legkevésbé sincs hatással rájuk. Amíg tudattalanok, addig lényegesek. A tudatos nem tud megváltozni alapvetően, csak módosulni tud. Bármilyen dolog, ami változik, keresztül kell, hogy menjen a halálon, az elsötétülésen és a feloldódáson. Az arany ékszert be kell, hogy olvaszd, mielőtt másik formába öntenéd. Ami elutasítja a halált, nem tud újjászületni.
K: Nem számítva a test halálát, hogy lehet meghalni?
M: A halál visszavonulást, tartózkodást, elengedést jelent. A teljes élethez nélkülözhetetlen a halál; minden befejeződés egy új kezdést teremt. Másfelől, értsd meg, hogy csak a halott tud meghalni, az élő nem. Ami élő benned, az halhatatlan.
K: A vágy honnan veszi az energiáját?
M: Nevét és formáját az emlékezetből nyeri. Az energia a forrásból származik.
K: Egyes vágyak teljesen rosszak. Magasztos forrásból hogy származhatnak rossz vágyak?
M: A forrás se nem jó, se nem rossz. Önmagában a vágy sem jó, vagy rossz. A vágy semmi más, mint boldogságra való törekvés. Azonosítod önmagad a test egy részecskéjével, amit úgy érzed elvesztettél, és reménytelenül keresed, hogy teljesnek hiánytalannak érezd magad – ezt nevezed boldogságnak.
K: Mikor veszítettem el? Sosem volt az enyém.
M: Tied volt, mielőtt felébredtél ma reggel. Lépj túl a tudatosságodon, és megtalálod.
K: Hogyan kell túllépnem?
M: Már tudod; csináld.
K: Ezt te mondod. Én semmit nem tudok róla.
M: Még egyszer megismétlem – tudod. Csináld. Lépj túl, vissza, a normális, természetes, mindenek fölött való állapotodba.
K: Össze vagyok zavarodva.
M: A szemedbe került folt miatt hiszed, hogy vak vagy. Mosd ki, és láss.
K: Nézek. De csak sötétséget látok.
M: Távolítsd el a foltot, és a szemedet elárasztja a fény. A fény ott van – várakozik. A szemed ott van – készen. A sötétség, amit látsz, csak annak a kis foltnak az árnyéka. Tüntesd el, és nyerd vissza természetes állapotodat.
Sri Nisargadatta Maharaj – Én Az vagyok
101. A Gnani nem ragad é
Sri Nisargadatta Maharaj – Én Az vagyok
101. A Gnani nem ragad és nem tart meg semmit
Kérdező: Hogyan jár el a gnani, mikor valamit megcsinálnia szükséges? Terveket készít, dönt a részletek felől, majd végrehajtja azokat?
Maharaj: A gnani teljesen átlátja a helyzetet, és azonnal tudja, hogy mit kell csinálnia. Ez minden. A többi megtörténik önmagától, és egészében véve tudattalanul. A gnani minden létezővel való önazonossága annyira teljes, hogy ahogyan ő hat az univerzumra, úgy hat az univerzum őrá. A legteljesebb mértékben biztos benne, hogy mihelyt felismerte a szituációt, az események a megfelelő módon fognak alakulni. Az átlagember személyesen érintett, kockázatait és esélyeit latolgatja, míg a gnani közömbös marad, biztos benne, hogy minden úgy fog történni, ahogy kell; és nem sokat számít neki, hogy mi történik, mert végül is az egyensúly, és a harmónia helyreállása elkerülhetetlen. A dolgok szíve békében van.
K: Úgy tudom, hogy a személyiség illúzió, és a valósággal az önazonosság elveszítése nélküli éber pártatlanság pontjában érintkezünk. Légy szíves, áruld el nekem – e pillanatban te személy vagy, vagy egy öntudatos identitás?
M: Mindkettő. De a valódi én nem írható le, csak a személy kínálta kifejezéseken kívül, csak annak kifejezéseivel, ami nem vagyok. Mindössze annyit mondhatsz a személyről, hogy az nem az én, és nem tudsz semmi olyat mondani az énről, ami ne a személyre vonatkozna; ahogy az van, ahogy az lehetne, ahogy annak lennie kell. Minden tulajdonság személyes. A valóság minden tulajdonságot meghalad.
K: Időnként az én, időnként pedig a személy vagy?
M: Hogy lehetnék? A személy az, aminek más személyek számára megjelenek. Önmagam számára én a tudatosság végtelen kiterjedése vagyok, amelyben megszámlálhatatlan személy jelenik meg, és tűnik el, végtelen egymásutánban.
K: A személy, amely számodra teljesen illuzórikus, miképpen jelenik meg számunkra valódiként?
M: Az én, aki vagy, minden létező, tudatosság és öröm gyökere, te részesítesz valóságodban mindent, amit észlelsz. Ez a valóságban részesítés megváltozhatatlanul a mostban megy végbe, nem más időben, mert múlt és jövő csak az elmében van. A ’létezés’ csak a mostra vonatkozik.
K: Az örökkévalóság nem végtelen ugyanígy?
M: Az idő végtelen, de korlátozott, az örökkévalóság a most pillanatának a tört része. Nem találjuk, mert az elme örökké a múlt és a jövő között ingázik. Nem fog megállni, hogy a mostra fókuszáljon. Ez viszonylag könnyedén megtehető, ha érdeklődésed felébred iránta.
K: Mi ébreszti fel az érdeklődést?
M: A komolyság, mint az érettség jele.
K: És hogyan következik be az érettség?
M: Úgy, hogy elmédet világosan és tisztán tartod, életed minden pillanatát teljes tudatossággal úgy éled meg, ahogyan az történik, megvizsgálva és szétoszlatva a vágyakat, és félelmeket, mihelyt felmerülnek.
K: Lehetséges ilyen koncentráció egyáltalán?
M: Törekedj. Egy lépés egyszerre könnyű. Energia árad a komolyságból.
K: Nem találom magam elég komolynak.
M: Az ön-cserbenhagyás súlyos probléma. Megrohasztja a lelket, akár a rák. A tisztaság és a gondolkodás integritása a gyógyszer. Törekedj, hogy megértsd, illúziók világában élsz, vizsgáld meg, tárd fel azok gyökereit. A valódi törekvés a megtételre komollyá fog tenni téged, mert a helyes erőfeszítésben boldogság van.
K: Hová fog ez engem vezetni?
M: Hová tudna vezetni, ha nem saját tökéletesedése felé? Amint jól megalapozott vagy a mostban, nem kell sehová máshová menjen, ami időtlenül vagy, amit örökkérvényűen kifejezel.
K: Egy, vagy sok vagy?
M: Egy vagyok, de sokként jelenek meg.
K: Miért jelenik meg egyáltalán az ember?
M: Létezni, és tudatosnak lenni jó.
K: Az élet szomorú.
M: A szomorúság oka a tudatlanság. A megértést boldogság követi.
K: Miért kell a tudatlanságnak fájdalmasnak lennie?
M: Ez a gyökere minden vágynak, és félelemnek, melyek fájdalmas állapotok, és a vég nélküli tévelygések forrása.
K: Láttam, hogy állítólag megvalósult emberek nevetnek, és sírnak. Ez nem annak a jele, hogy nem mentesek a vágytól és félelemtől?
M: Nevethetnek és sírhatnak, a körülményektől függően, de belsőleg nyugodtak és tiszták, pártatlan szemlélői saját spontán reakcióiknak. A külsőség megtévesztő, és a gnani esetében még inkább az.
K: Nem értem.
M: Az elme nem értheti, mert arra van nevelve, hogy megragadjon és megtartson, míg a gnani nem ragad és nem tart meg.
K: Mit tartok én meg, amit te nem?
M: Te az emlékek teremtménye vagy; legalábbis úgy képzeled, hogy az vagy. Én egyáltalán nem így képzelem. Vagyok aki vagyok, ami semmilyen fizikai vagy mentális állapottal nem azonosítható.
K: Egy baleset biztos romba döntené a higgadtságodat.
M: Az a különös, hogy nem. Számomra is meglepő módon, maradok aki vagyok – tiszta tudat, minden történésre éberen.
K: Még a halál pillanatára is?
M: Mit nekem a test halála?
K: Nincs rá szükséged a világgal való kapcsolathoz?
M: Nincs szükségem a világra. Egyben sem vagyok. Az általad gondolt világ csak a te elmédben van. Látom azt szemeiden és elméden keresztül, de teljes tudatában vagyok, hogy az emlékek kivetítése; a valósággal csak a tudat pontjában érintkezik, amely csak a mostban lehet.
K: Egyetlen különbségnek az tűnik közöttünk, hogy míg én azt állítom, hogy nem ismerem valódi énemet, te fenntartod, hogy jól ismered azt; van valamilyen más különbség közöttünk?
M: Nincs közöttünk semmilyen különbség; én sem mondhatom, hogy ismerem önmagam, tudom, hogy nem vagyok se leírható, se definiálható. Egy végtelenség van az elme legtávolabbi elérésén túl. Ez a végtelenség az otthonom; ez a végtelenség vagyok én magam. És ez a végtelenség szeretet is egyben.
K: Te mindenütt szeretetet látsz, míg én gyűlöletet, és szenvedést. Az emberiség története az egyéni és kollektív gyilkolás története. Semmilyen más élőlény nem gyilkol olyan élvezettel.
M: Ha az indítékokat keresed, szeretet fogsz találni, önmagad, és az ember szeretetét. Az emberek azért harcolnak, amiről azt képzelik, hogy szeretik.
K: Szeretetüknek biztos elég valóságosnak kell lennie, ha készek meghalni érte.
M: A szeretet határtalan. Amely szeretet kevesekre korlátozott, nem nevezhető valódinak.
K: Te ismersz ilyen korlátlan szeretetet?
M: Igen, ismerek.
K: Hogyan érez?
M: Minden szeretett, és szeretetre méltó. Nincs kivétel.
K: Még a csúf, és a bűnös sem az?
M: Minden tudatosságomon belül van; minden az én sajátom. Őrültség felosztani önmagamat szeretett és nem szeretett dolgokra. Mindkettő fölött állok. Nem vagyok elidegenedett.
K: A rokon- és ellenszenvtől való mentesség a közöny állapota.
M: Kezdetben így lehet látni és érezni. Állhatatosan tarts ki az effajta a közönynél, és mindent betöltő, és mindent átölelő szeretetté fog fejlődni.
K: Vannak pillanatok, mikor az elme kivirágzik, és fellángol, de e pillanatok nem maradandóak, és az élet visszatér mindennapos szürkeségéhez.
M: Diszkontinuitás a törvény, amikor a konkréttal bánsz. A folyamatos nem tapasztalható, mert nincsenek határai. A tudatosság átalakulásokat foglal magában, változás változást követ, mikor egy dolog vagy állapot véget ér, és másik kezdődik; aminek nincs határvonala, az nem tapasztalható a szó közönséges értelmében. Az ember csak annak ismerete nélkül lehet az, de azt tudhatja, hogy mi nem. Határozottan nem azonos a folytonos mozgásban lévő tudatosság teljes tartalmával.
K: Ha a megváltozhatatlan nem megismerhető, akkor mi értelme és célja a megvalósításának?
M: A megváltozhatatlan megvalósítása megváltozhatatlanná válást jelent. És a cél minden élőnek a java.
K: Az élet mozgás. A mozdulatlanság halál. Hogyan válik hasznára a halál az életnek?
M: Én megváltozhatatlanságról beszélek, nem mozdulatlanságról. Megváltozhatatlanná válsz a tartózkodásban. Erővé válsz, amely minden dolgot rendbe hoz. Ez járhat, lehet, hogy nem jár intenzív külső tevékenységgel, de az elme mély, és csendes marad.
K: Ahogy elmémet figyelem úgy találom, hogy folyton változik, hangulat hangulatot követ, végtelen változatosságban, míg te, úgy látszik, örökösen ugyanabban a derűsen jóindulatú hangulatban vagy.
M: A hangulatok az elmében vannak, és lényegtelenek. Menj befelé, haladd meg őket. Szüntesd meg a tudatosságod tartalma általi igézet állapotát. Amikor az igaz lét mélyebb rétegeibe érsz, úgy fogod találni, hogy az elme felszíni játékai nagyon kevéssé hatnak rád.
K: Ott is ugyanazon játékok lesznek?
M: A csendes elme nem halott elme.
K: A tudatosság mindig mozgásban van – ez megfigyelhető tény. A mozdulatlan tudatosság ellentmondás. Amikor csendes elméről beszélsz, az mit jelent? Az elme nem a tudatossággal azonos?
M: Ne feledjük, hogy a szavakat sokféle módon használjuk, a szövegösszefüggésnek megfelelően. A tény az, hogy kicsi a különbség a tudatos és a tudattalan között – lényegében ugyanazok. Az ébrenléti állapot különbözik a mély alvástól a tanú jelenlétében. A tudat sugara megvilágítja elménk egy részét, és az a rész álmunkká, vagy ébrenléti tudatosságunkká válik, míg a tudat a tanúként jelenik meg. A tanú rendszerint csak a tudatosságot ismeri. A sadhana abból áll, hogy a tanú előbb vissza fordul saját tudatossága felé, azután önmaga felé az ő saját tudatában. Az ön-tudat a Yoga.
K: Ha a tudat mindenre kiterjed, akkor a világtalan ember látni fog, amikor megvalósultá válik?
M: Összekevered az érzékelést a tudattal. A gnani annak ismeri magát, ami. Tudja, ha teste nyomorék, és azt is, ha elméje érzéki észlelésben valamilyen mértékben korlátozott. De nem befolyásolja sem a látás képessége, sem annak hiánya.
K: Kérdésem ennél sokkal konkrétabb; amikor egy vak ember gnanivá válik, látása visszatér, vagy sem?
M: Hacsak szemei és agya nem lett helyreállítva, hogyan láthatna?
K: De keresztül fog-e menni helyreállításon?
M: Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Minden a végzettől, és a kegyelemtől függ. De a gnani rendelkezik egy spontán módszerrel, egy nem-érzékszervi észleléssel, amely révén közvetlenül, érzékszervek közvetítése nélkül ismeri a dolgokat. Ő az érzéki, és a fogalmi fölött áll, túl van idő és tér, név és forma kategóriáin. Nem azonos sem az észlelővel, sem az észlelttel, hanem azzal az egyszerű, és univerzális hatóerővel, amely az észlelést lehetővé teszi. A valóság a tudatosságon belül van, de nem azonos sem a tudatossággal, sem annak valamilyen tartalmával.
K: Melyik hamis, a világ, vagy az én tudásom róla?
M: Kívül esik-e a világ a tudásodon? Túl tudsz-e lépni azon, amit tudsz? Feltételezheted a világot elméden túlinak, de az meg fog maradni egy olyan fogalomnak, amely nem bizonyított, és nem bizonyítható. A tapasztalatod a bizonyítékod, és az csak számodra érvényes. Ki más rendelkezhet még a te tapasztalatoddal, mikor a másik személy csak annyira valós, amennyire a te tapasztalatodban mutatkozik?
K: Ilyen reménytelenül magányos vagyok?
M: Az vagy. Személyként. Valódi létedben te vagy a teljesség.
K: A tudatosságomban lévő világ része vagy, vagy pedig független?
M: Amit te látsz, a tiéd, és amit én, az enyém. Kettejükben kevés a közös.
K: Kell, hogy legyen valamilyen közös tényező, amely összekapcsol bennünket.
M: Hogy a közös tényezőt megtaláld, el kell vetned minden különbséget. Csak az univerzális lehet közös.
K: Rendkívül furcsállom, hogy miközben azt mondod, csupán emlékeim terméke vagyok, és szánalmasan korlátozott, közben egy óriási világot teremtek, mely mindent tartalmaz, beleértve téged és tanításodat is. Hogyan jött létre ez a végtelenség, és hogy tartalmazhatja azt az én csekélységem, nehéz megértenem. Lehet, hogy átadod nekem a teljes igazságot, de én annak csak egy kis részét tudom felfogni.
M: Mégis tény – a kicsi kivetíti az egészet, de nem tudja tartalmazni az egészet. Bármennyire nagy és teljes a világod, az önmagának ellentmondó, múlandó, és teljesen illuzórikus.
K: Lehet, hogy illuzórikus, de csodálatos. Amikor nézem, és hallgatom, érintem, szagolom, és ízlelem, gondolom és érzem, emlékezem és elképzelem, nem tudok mást, csak bámulatba esni az én csodálatos kreativitásomon. Keresztül nézek a mikroszkópon, vagy a teleszkópon, és csodákat látok, követem az atom nyomát, és hallgatom a csillagok suttogását. Ha én vagyok az egyedüli teremtője mindennek, akkor valójában én vagyok Isten. De ha Isten vagyok, miért jelenek meg olyan kicsinek, és tehetetlennek önmagam számára?
M: Isten vagy, csak nem tudsz róla.
K: Ha Isten vagyok, akkor az általam teremtett világnak igazinak kell lennie.
M: Lényegét tekintve igazi, de megjelenésében nem az. Szabadulj meg a vágyaktól és félelmektől, és látásod azonnal kitisztul, és úgy fogod látni a dolgokat, ahogy azok vannak. Vagy mondhatod, hogy a satoguna teremti a világot, a tamoguna homályossá teszi, és a rajoguna eltorzítja.
K: Erről inkább ne beszéljünk, mert ha azt kérdezem, hogy mik a gunák, a válasz ez: ami teremt – ami elhomályosít – ami eltorzít. A tény fennmarad – valami hihetetlen történik velem, és én nem értem, mi történik, hogyan, és miért.
M: Nos, a kíváncsiság a bölcsesség születése. A szakadatlan és állhatatos kíváncsiság a sadhana.
K: Egy olyan világban élek, amelyet nem értek, ezért félek tőle. Mindenkinek ez a tapasztalata.
M: Elkülönítetted önmagad a világtól, ezért az fájdalmat okoz, és megrémít. Fedezd fel a tévedésedet, és szabadulj meg a félelemtől.
K: Arra kérsz, hogy adjam fel a világot, miközben én boldog akarok lenni a világban.
M: Ha a lehetetlent kéred, ki tud segíteni? A korlátozott a fájdalmas és az élvezetes váltakozásához kötött. Ha örök boldogságot keresel, amely megtámadhatatlan és megváltozhatatlan, akkor magad mögött kell hagynod a világot, annak fájdalmaival és örömeivel együtt.
K: Hogy kell ezt tenni?
M: A puszta fizikai lemondás csak jelképe a komolyságnak, de a komolyság önmagában nem szabadít meg. Megértésre van szükség, amely figyelmes észlelés, lelkes kutatás, és mély elmélyülés eredménye. Hajthatatlanul dolgoznod kell a bűntől és szomorúságtól való megváltásodért.
K: Mi a bűn?
M: Minden, ami téged megköt.
Sri Nisargadatta Maharaj – Én Az vagyok
101. A Gnani nem ragad é
Sri Nisargadatta Maharaj – Én Az vagyok
101. A Gnani nem ragad és nem tart meg semmit
Kérdező: Hogyan jár el a gnani, mikor valamit megcsinálnia szükséges? Terveket készít, dönt a részletek felől, majd végrehajtja azokat?
Maharaj: A gnani teljesen átlátja a helyzetet, és azonnal tudja, hogy mit kell csinálnia. Ez minden. A többi megtörténik önmagától, és egészében véve tudattalanul. A gnani minden létezővel való önazonossága annyira teljes, hogy ahogyan ő hat az univerzumra, úgy hat az univerzum őrá. A legteljesebb mértékben biztos benne, hogy mihelyt felismerte a szituációt, az események a megfelelő módon fognak alakulni. Az átlagember személyesen érintett, kockázatait és esélyeit latolgatja, míg a gnani közömbös marad, biztos benne, hogy minden úgy fog történni, ahogy kell; és nem sokat számít neki, hogy mi történik, mert végül is az egyensúly, és a harmónia helyreállása elkerülhetetlen. A dolgok szíve békében van.
K: Úgy tudom, hogy a személyiség illúzió, és a valósággal az önazonosság elveszítése nélküli éber pártatlanság pontjában érintkezünk. Légy szíves, áruld el nekem – e pillanatban te személy vagy, vagy egy öntudatos identitás?
M: Mindkettő. De a valódi én nem írható le, csak a személy kínálta kifejezéseken kívül, csak annak kifejezéseivel, ami nem vagyok. Mindössze annyit mondhatsz a személyről, hogy az nem az én, és nem tudsz semmi olyat mondani az énről, ami ne a személyre vonatkozna; ahogy az van, ahogy az lehetne, ahogy annak lennie kell. Minden tulajdonság személyes. A valóság minden tulajdonságot meghalad.
K: Időnként az én, időnként pedig a személy vagy?
M: Hogy lehetnék? A személy az, aminek más személyek számára megjelenek. Önmagam számára én a tudatosság végtelen kiterjedése vagyok, amelyben megszámlálhatatlan személy jelenik meg, és tűnik el, végtelen egymásutánban.
K: A személy, amely számodra teljesen illuzórikus, miképpen jelenik meg számunkra valódiként?
M: Az én, aki vagy, minden létező, tudatosság és öröm gyökere, te részesítesz valóságodban mindent, amit észlelsz. Ez a valóságban részesítés megváltozhatatlanul a mostban megy végbe, nem más időben, mert múlt és jövő csak az elmében van. A ’létezés’ csak a mostra vonatkozik.
K: Az örökkévalóság nem végtelen ugyanígy?
M: Az idő végtelen, de korlátozott, az örökkévalóság a most pillanatának a tört része. Nem találjuk, mert az elme örökké a múlt és a jövő között ingázik. Nem fog megállni, hogy a mostra fókuszáljon. Ez viszonylag könnyedén megtehető, ha érdeklődésed felébred iránta.
K: Mi ébreszti fel az érdeklődést?
M: A komolyság, mint az érettség jele.
K: És hogyan következik be az érettség?
M: Úgy, hogy elmédet világosan és tisztán tartod, életed minden pillanatát teljes tudatossággal úgy éled meg, ahogyan az történik, megvizsgálva és szétoszlatva a vágyakat, és félelmeket, mihelyt felmerülnek.
K: Lehetséges ilyen koncentráció egyáltalán?
M: Törekedj. Egy lépés egyszerre könnyű. Energia árad a komolyságból.
K: Nem találom magam elég komolynak.
M: Az ön-cserbenhagyás súlyos probléma. Megrohasztja a lelket, akár a rák. A tisztaság és a gondolkodás integritása a gyógyszer. Törekedj, hogy megértsd, illúziók világában élsz, vizsgáld meg, tárd fel azok gyökereit. A valódi törekvés a megtételre komollyá fog tenni téged, mert a helyes erőfeszítésben boldogság van.
K: Hová fog ez engem vezetni?
M: Hová tudna vezetni, ha nem saját tökéletesedése felé? Amint jól megalapozott vagy a mostban, nem kell sehová máshová menjen, ami időtlenül vagy, amit örökkérvényűen kifejezel.
K: Egy, vagy sok vagy?
M: Egy vagyok, de sokként jelenek meg.
K: Miért jelenik meg egyáltalán az ember?
M: Létezni, és tudatosnak lenni jó.
K: Az élet szomorú.
M: A szomorúság oka a tudatlanság. A megértést boldogság követi.
K: Miért kell a tudatlanságnak fájdalmasnak lennie?
M: Ez a gyökere minden vágynak, és félelemnek, melyek fájdalmas állapotok, és a vég nélküli tévelygések forrása.
K: Láttam, hogy állítólag megvalósult emberek nevetnek, és sírnak. Ez nem annak a jele, hogy nem mentesek a vágytól és félelemtől?
M: Nevethetnek és sírhatnak, a körülményektől függően, de belsőleg nyugodtak és tiszták, pártatlan szemlélői saját spontán reakcióiknak. A külsőség megtévesztő, és a gnani esetében még inkább az.
K: Nem értem.
M: Az elme nem értheti, mert arra van nevelve, hogy megragadjon és megtartson, míg a gnani nem ragad és nem tart meg.
K: Mit tartok én meg, amit te nem?
M: Te az emlékek teremtménye vagy; legalábbis úgy képzeled, hogy az vagy. Én egyáltalán nem így képzelem. Vagyok aki vagyok, ami semmilyen fizikai vagy mentális állapottal nem azonosítható.
K: Egy baleset biztos romba döntené a higgadtságodat.
M: Az a különös, hogy nem. Számomra is meglepő módon, maradok aki vagyok – tiszta tudat, minden történésre éberen.
K: Még a halál pillanatára is?
M: Mit nekem a test halála?
K: Nincs rá szükséged a világgal való kapcsolathoz?
M: Nincs szükségem a világra. Egyben sem vagyok. Az általad gondolt világ csak a te elmédben van. Látom azt szemeiden és elméden keresztül, de teljes tudatában vagyok, hogy az emlékek kivetítése; a valósággal csak a tudat pontjában érintkezik, amely csak a mostban lehet.
K: Egyetlen különbségnek az tűnik közöttünk, hogy míg én azt állítom, hogy nem ismerem valódi énemet, te fenntartod, hogy jól ismered azt; van valamilyen más különbség közöttünk?
M: Nincs közöttünk semmilyen különbség; én sem mondhatom, hogy ismerem önmagam, tudom, hogy nem vagyok se leírható, se definiálható. Egy végtelenség van az elme legtávolabbi elérésén túl. Ez a végtelenség az otthonom; ez a végtelenség vagyok én magam. És ez a végtelenség szeretet is egyben.
K: Te mindenütt szeretetet látsz, míg én gyűlöletet, és szenvedést. Az emberiség története az egyéni és kollektív gyilkolás története. Semmilyen más élőlény nem gyilkol olyan élvezettel.
M: Ha az indítékokat keresed, szeretet fogsz találni, önmagad, és az ember szeretetét. Az emberek azért harcolnak, amiről azt képzelik, hogy szeretik.
K: Szeretetüknek biztos elég valóságosnak kell lennie, ha készek meghalni érte.
M: A szeretet határtalan. Amely szeretet kevesekre korlátozott, nem nevezhető valódinak.
K: Te ismersz ilyen korlátlan szeretetet?
M: Igen, ismerek.
K: Hogyan érez?
M: Minden szeretett, és szeretetre méltó. Nincs kivétel.
K: Még a csúf, és a bűnös sem az?
M: Minden tudatosságomon belül van; minden az én sajátom. Őrültség felosztani önmagamat szeretett és nem szeretett dolgokra. Mindkettő fölött állok. Nem vagyok elidegenedett.
K: A rokon- és ellenszenvtől való mentesség a közöny állapota.
M: Kezdetben így lehet látni és érezni. Állhatatosan tarts ki az effajta a közönynél, és mindent betöltő, és mindent átölelő szeretetté fog fejlődni.
K: Vannak pillanatok, mikor az elme kivirágzik, és fellángol, de e pillanatok nem maradandóak, és az élet visszatér mindennapos szürkeségéhez.
M: Diszkontinuitás a törvény, amikor a konkréttal bánsz. A folyamatos nem tapasztalható, mert nincsenek határai. A tudatosság átalakulásokat foglal magában, változás változást követ, mikor egy dolog vagy állapot véget ér, és másik kezdődik; aminek nincs határvonala, az nem tapasztalható a szó közönséges értelmében. Az ember csak annak ismerete nélkül lehet az, de azt tudhatja, hogy mi nem. Határozottan nem azonos a folytonos mozgásban lévő tudatosság teljes tartalmával.
K: Ha a megváltozhatatlan nem megismerhető, akkor mi értelme és célja a megvalósításának?
M: A megváltozhatatlan megvalósítása megváltozhatatlanná válást jelent. És a cél minden élőnek a java.
K: Az élet mozgás. A mozdulatlanság halál. Hogyan válik hasznára a halál az életnek?
M: Én megváltozhatatlanságról beszélek, nem mozdulatlanságról. Megváltozhatatlanná válsz a tartózkodásban. Erővé válsz, amely minden dolgot rendbe hoz. Ez járhat, lehet, hogy nem jár intenzív külső tevékenységgel, de az elme mély, és csendes marad.
K: Ahogy elmémet figyelem úgy találom, hogy folyton változik, hangulat hangulatot követ, végtelen változatosságban, míg te, úgy látszik, örökösen ugyanabban a derűsen jóindulatú hangulatban vagy.
M: A hangulatok az elmében vannak, és lényegtelenek. Menj befelé, haladd meg őket. Szüntesd meg a tudatosságod tartalma általi igézet állapotát. Amikor az igaz lét mélyebb rétegeibe érsz, úgy fogod találni, hogy az elme felszíni játékai nagyon kevéssé hatnak rád.
K: Ott is ugyanazon játékok lesznek?
M: A csendes elme nem halott elme.
K: A tudatosság mindig mozgásban van – ez megfigyelhető tény. A mozdulatlan tudatosság ellentmondás. Amikor csendes elméről beszélsz, az mit jelent? Az elme nem a tudatossággal azonos?
M: Ne feledjük, hogy a szavakat sokféle módon használjuk, a szövegösszefüggésnek megfelelően. A tény az, hogy kicsi a különbség a tudatos és a tudattalan között – lényegében ugyanazok. Az ébrenléti állapot különbözik a mély alvástól a tanú jelenlétében. A tudat sugara megvilágítja elménk egy részét, és az a rész álmunkká, vagy ébrenléti tudatosságunkká válik, míg a tudat a tanúként jelenik meg. A tanú rendszerint csak a tudatosságot ismeri. A sadhana abból áll, hogy a tanú előbb vissza fordul saját tudatossága felé, azután önmaga felé az ő saját tudatában. Az ön-tudat a Yoga.
K: Ha a tudat mindenre kiterjed, akkor a világtalan ember látni fog, amikor megvalósultá válik?
M: Összekevered az érzékelést a tudattal. A gnani annak ismeri magát, ami. Tudja, ha teste nyomorék, és azt is, ha elméje érzéki észlelésben valamilyen mértékben korlátozott. De nem befolyásolja sem a látás képessége, sem annak hiánya.
K: Kérdésem ennél sokkal konkrétabb; amikor egy vak ember gnanivá válik, látása visszatér, vagy sem?
M: Hacsak szemei és agya nem lett helyreállítva, hogyan láthatna?
K: De keresztül fog-e menni helyreállításon?
M: Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Minden a végzettől, és a kegyelemtől függ. De a gnani rendelkezik egy spontán módszerrel, egy nem-érzékszervi észleléssel, amely révén közvetlenül, érzékszervek közvetítése nélkül ismeri a dolgokat. Ő az érzéki, és a fogalmi fölött áll, túl van idő és tér, név és forma kategóriáin. Nem azonos sem az észlelővel, sem az észlelttel, hanem azzal az egyszerű, és univerzális hatóerővel, amely az észlelést lehetővé teszi. A valóság a tudatosságon belül van, de nem azonos sem a tudatossággal, sem annak valamilyen tartalmával.
K: Melyik hamis, a világ, vagy az én tudásom róla?
M: Kívül esik-e a világ a tudásodon? Túl tudsz-e lépni azon, amit tudsz? Feltételezheted a világot elméden túlinak, de az meg fog maradni egy olyan fogalomnak, amely nem bizonyított, és nem bizonyítható. A tapasztalatod a bizonyítékod, és az csak számodra érvényes. Ki más rendelkezhet még a te tapasztalatoddal, mikor a másik személy csak annyira valós, amennyire a te tapasztalatodban mutatkozik?
K: Ilyen reménytelenül magányos vagyok?
M: Az vagy. Személyként. Valódi létedben te vagy a teljesség.
K: A tudatosságomban lévő világ része vagy, vagy pedig független?
M: Amit te látsz, a tiéd, és amit én, az enyém. Kettejükben kevés a közös.
K: Kell, hogy legyen valamilyen közös tényező, amely összekapcsol bennünket.
M: Hogy a közös tényezőt megtaláld, el kell vetned minden különbséget. Csak az univerzális lehet közös.
K: Rendkívül furcsállom, hogy miközben azt mondod, csupán emlékeim terméke vagyok, és szánalmasan korlátozott, közben egy óriási világot teremtek, mely mindent tartalmaz, beleértve téged és tanításodat is. Hogyan jött létre ez a végtelenség, és hogy tartalmazhatja azt az én csekélységem, nehéz megértenem. Lehet, hogy átadod nekem a teljes igazságot, de én annak csak egy kis részét tudom felfogni.
M: Mégis tény – a kicsi kivetíti az egészet, de nem tudja tartalmazni az egészet. Bármennyire nagy és teljes a világod, az önmagának ellentmondó, múlandó, és teljesen illuzórikus.
K: Lehet, hogy illuzórikus, de csodálatos. Amikor nézem, és hallgatom, érintem, szagolom, és ízlelem, gondolom és érzem, emlékezem és elképzelem, nem tudok mást, csak bámulatba esni az én csodálatos kreativitásomon. Keresztül nézek a mikroszkópon, vagy a teleszkópon, és csodákat látok, követem az atom nyomát, és hallgatom a csillagok suttogását. Ha én vagyok az egyedüli teremtője mindennek, akkor valójában én vagyok Isten. De ha Isten vagyok, miért jelenek meg olyan kicsinek, és tehetetlennek önmagam számára?
M: Isten vagy, csak nem tudsz róla.
K: Ha Isten vagyok, akkor az általam teremtett világnak igazinak kell lennie.
M: Lényegét tekintve igazi, de megjelenésében nem az. Szabadulj meg a vágyaktól és félelmektől, és látásod azonnal kitisztul, és úgy fogod látni a dolgokat, ahogy azok vannak. Vagy mondhatod, hogy a satoguna teremti a világot, a tamoguna homályossá teszi, és a rajoguna eltorzítja.
K: Erről inkább ne beszéljünk, mert ha azt kérdezem, hogy mik a gunák, a válasz ez: ami teremt – ami elhomályosít – ami eltorzít. A tény fennmarad – valami hihetetlen történik velem, és én nem értem, mi történik, hogyan, és miért.
M: Nos, a kíváncsiság a bölcsesség születése. A szakadatlan és állhatatos kíváncsiság a sadhana.
K: Egy olyan világban élek, amelyet nem értek, ezért félek tőle. Mindenkinek ez a tapasztalata.
M: Elkülönítetted önmagad a világtól, ezért az fájdalmat okoz, és megrémít. Fedezd fel a tévedésedet, és szabadulj meg a félelemtől.
K: Arra kérsz, hogy adjam fel a világot, miközben én boldog akarok lenni a világban.
M: Ha a lehetetlent kéred, ki tud segíteni? A korlátozott a fájdalmas és az élvezetes váltakozásához kötött. Ha örök boldogságot keresel, amely megtámadhatatlan és megváltozhatatlan, akkor magad mögött kell hagynod a világot, annak fájdalmaival és örömeivel együtt.
K: Hogy kell ezt tenni?
M: A puszta fizikai lemondás csak jelképe a komolyságnak, de a komolyság önmagában nem szabadít meg. Megértésre van szükség, amely figyelmes észlelés, lelkes kutatás, és mély elmélyülés eredménye. Hajthatatlanul dolgoznod kell a bűntől és szomorúságtól való megváltásodért.
K: Mi a bűn?
M: Minden, ami téged megköt.
Térlátásban olyan világot tudsz felfedezni,
Részlet a világból, ami az elmén túl van, vagyis az elme előtt csak nem vesszük észre, kicsit kell másképpen nézni (hogy hogyan rá jöttem elmondom). Gyakorlok, fejlesztéseket megint, olvastam róla, van aki tudja érzékelni az összes tanítványát, ha valamelyik veszélyben van tud segíteni rajta (letér autóval az útról mert elaludt, hát kapott egy hatalmas pofont sikerült felébrednie, és elkerülte azt a tényt hogy balesetet szenvedjék). Sokáig gondolkoztam hogyan lehetséges ez biztos van egy módszer rá, amit gyakorolni kell de senki nem mondja el titok lenne tabu neked mi a véleményed róla? Sajátomat tudom mondani, olvastam a digitális lények vagyunk, ezeken gondolkozva és a teleobjektív látásmódot gyakorolva, sikerült a belsőlátást a térben helyeződött ki, létre jővén a térlátása. Érdekessége e látásnak, mintha a teret meghajlítanád, nemrég sikerült belenyúlnom a térbe, olyan messzire tudtam nyújtani a kezemet (nem a fizikai kézről van szó) gondolkodok milyen elnevezésnek hívható)) hogy döbbenet volt számomra. Egység a tudatban, ha tudod a teret látni úgy mint a belsőlátásban tetted eddig, de most a térlátásban tudod hozni a dolgaidat kiegészítvén a cselekvésben i lehetőségeddel (mert ha a kezemet beletudom meríteni a térbe akkor fogni vagy bármi mást is tudok tenni gyakorlás, gyakorlás). Teljesítettem a kötelességemet, adni jöttem, azt hogy neked nem mond semmi helyes, most elvonulok gyakorolni, itt hagyom a teret nektek játszani.
Térlátásban olyan világot tudsz felfedezni, amire szavakat nem tudok alkotni, érzéseket élsz, megérted mért végtelen a tudat.
Még egy-kétszeri átolvasás szükséges, amire most nincs módom,
Még egy-kétszeri átolvasás szükséges, amire most nincs módom, de este majd manifesztálok valami reakciót a megnyilvánulatlanságom tudásából. Csak ha nem nyilvánulok meg akkor hol vagyok, ki vagyok? Teljes kétségbeesés… :DD
Mert ha a megnyilvánulatlan a megfigyelő maga, ami logikus, akkor az összes valódi tudás is ott van nála!
Megkérem már, hogy számunkra halandók számára is öntse felfogható formába, majd a formától megszabadítva, saját nem megnyilvánuló tudás-spájzomba helyezze azt :)))
————————————————————————————————————–
—->> Semmi nem hozható helyre azzal a szemlélettel, amivel elrontották azt. <<----
Ez is csak egy iskola!
Kinek út, kinek útjelző, kinek
Ez is csak egy iskola!
Kinek út, kinek útjelző, kinek figyelmeztető, kinek semmi…
http://nem2.lapunk.hu/?modul=mcsop&a=188319
Zotya talán arra találja…
Térlátásban olyan világot tudsz felfedezni,
Részlet a világból, ami az elmén túl van, vagyis az elme előtt csak nem vesszük észre, kicsit kell másképpen nézni (hogy hogyan rá jöttem elmondom). Gyakorlok, fejlesztéseket megint, olvastam róla, van aki tudja érzékelni az összes tanítványát, ha valamelyik veszélyben van tud segíteni rajta (letér autóval az útról mert elaludt, hát kapott egy hatalmas pofont sikerült felébrednie, és elkerülte azt a tényt hogy balesetet szenvedjék). Sokáig gondolkoztam hogyan lehetséges ez biztos van egy módszer rá, amit gyakorolni kell de senki nem mondja el titok lenne tabu neked mi a véleményed róla? Sajátomat tudom mondani, olvastam a digitális lények vagyunk, ezeken gondolkozva és a teleobjektív látásmódot gyakorolva, sikerült a belsőlátást a térben helyeződött ki, létre jővén a térlátása. Érdekessége e látásnak, mintha a teret meghajlítanád, nemrég sikerült belenyúlnom a térbe, olyan messzire tudtam nyújtani a kezemet (nem a fizikai kézről van szó) gondolkodok milyen elnevezésnek hívható)) hogy döbbenet volt számomra. Egység a tudatban, ha tudod a teret látni úgy mint a belsőlátásban tetted eddig, de most a térlátásban tudod hozni a dolgaidat kiegészítvén a cselekvésben i lehetőségeddel (mert ha a kezemet beletudom meríteni a térbe akkor fogni vagy bármi mást is tudok tenni gyakorlás, gyakorlás). Teljesítettem a kötelességemet, adni jöttem, azt hogy neked nem mond semmi helyes, most elvonulok gyakorolni, itt hagyom a teret nektek játszani.
Térlátásban olyan világot tudsz felfedezni, amire szavakat nem tudok alkotni, érzéseket élsz, megérted mért végtelen a tudat.
Még egy-kétszeri átolvasás szükséges, amire most nincs módom,
Még egy-kétszeri átolvasás szükséges, amire most nincs módom, de este majd manifesztálok valami reakciót a megnyilvánulatlanságom tudásából. Csak ha nem nyilvánulok meg akkor hol vagyok, ki vagyok? Teljes kétségbeesés… :DD
Mert ha a megnyilvánulatlan a megfigyelő maga, ami logikus, akkor az összes valódi tudás is ott van nála!
Megkérem már, hogy számunkra halandók számára is öntse felfogható formába, majd a formától megszabadítva, saját nem megnyilvánuló tudás-spájzomba helyezze azt :)))
————————————————————————————————————–
—->> Semmi nem hozható helyre azzal a szemlélettel, amivel elrontották azt. <<----
Ez is csak egy iskola!
Kinek út, kinek útjelző, kinek
Ez is csak egy iskola!
Kinek út, kinek útjelző, kinek figyelmeztető, kinek semmi…
http://nem2.lapunk.hu/?modul=mcsop&a=188319
Zotya talán arra találja…
Na ezen még el kell gondolkodnom…
Na ezen még el kell gondolkodnom…
Én is végigolvastam most az egészet. De én nem tudok rajta
Én is végigolvastam most az egészet. De én nem tudok rajta gondolkozni. Vagy nagyon bonyolult, vagy nagyon egyértelmű, nem tudom eldönteni. Lehet, mert egyik se, hanem mindkettő, maga az igazság. Így viszont tök egyértelművé válik. De akkor meg.. hmm, abba is hagyom, jobb volt az az állapot, amikor nem tudtam gondolkozni rajta 😀
Na ezen még el kell gondolkodnom…
Na ezen még el kell gondolkodnom…
Én is végigolvastam most az egészet. De én nem tudok rajta
Én is végigolvastam most az egészet. De én nem tudok rajta gondolkozni. Vagy nagyon bonyolult, vagy nagyon egyértelmű, nem tudom eldönteni. Lehet, mert egyik se, hanem mindkettő, maga az igazság. Így viszont tök egyértelművé válik. De akkor meg.. hmm, abba is hagyom, jobb volt az az állapot, amikor nem tudtam gondolkozni rajta 😀
Egységes Világ Programhoz
Ugyanezen az oldalon van, ez a számomra jól befogadható megvilágítás is, ami nagyon belevág a többi futó témákba is, ezért iderakom, 1olvasást mindenképp megér és sokminden érthetőbbé vállik tőle/vele:
http://videa.hu/videok/emberek-vlogok/adyashanti-interju-XVsFnehk4FW7JtHs
A videoklip szövege:
Egységes Világ Program
Végül is az elkülönülés fő hajtóerejének a félelmet látom, mert az elkülönültség élménye …
… bár illuzórikus, úgy tűnik a tudat fejlődésnek egy természetes állomása.
Mint ahogy a serdülőkor vagy a csecsemőkor is a fejlődés természetes állomása, nem nézel vissza mondván: miért voltam valaha is csecsemő?
Butaság volt. Egyszerűen át kellett volna ugranom ezt az állapotot.
Ezt úgymond az ego-fejlődésnek látom, ami az elkülönültség része.
Mindez agyműködésünk módjával és a gondolat hatalmas erejével kapcsolatos.
Elkezdi megteremteni az én-érzést. Én illuzórikusnak látom ezt az elkülönülés érzést, de tulajdonképpen a fejlődés lépcsőjének is.
Ha eljutsz a küszöbhöz – ahol szerintem most sok ember van -, megtapasztalod ezt az elkülönültséget,
és azt, hogy ezzel együtt jár az elégedetlenség.
Nemcsak önmagad számára, hanem a világ számára is nagyon elégtelen és egészségtelen.
Érzed a vonzást, mintha lenne még ott valami más, de sokszor ekkor kezd feltárulni előtted a borzasztó félelem,
mert ez egyfajta halál. Ha az elkülönült én mögé jutsz, az az identitásod halála.
A gondolat szintjén ez egyfajta halál. Nagyon elvont dolog erről beszélni és írni, de amikor elkezd veled történni,
szó szerint úgy érzed, hogy meg fogsz halni, vagy ha belenézel és meglátod az elkülönült én ürességét … az nagyon spirituálisnak hangzik,
de amikor valóban látod, igazán rémítő és megdöbbentő tud lenni.
Istenem, az e személy, akinek hittem magam: nincs! Sok ember számára, akivel beszéltem, ez a „nem létezés”-től való óriási félelem.
A dolog iróniája az, hogy a valódi létezésbe a „nem-létezés” kapuján kell átlépnünk.
Saját külön nem-létezésünk kapuján. Ez nagyon ijesztő és ezért visszavonulunk.
Az általunk teremtett világ egy tökéletes világ, amiben végtelen mennyiségű dologgal el tudjuk magunkat szórakoztatni.
Jelentéktelenségekkel. És amikor erre rájössz, fellép a mély félelem, ahogy kezded felfogni: „Még azt sem tudom, hogy ki vagyok valójában.
Tényleg nem tudom, hogy ki vagyok.” A legtöbb ember nem tudja, hogy kicsoda ő.
És ráadásul félünk megtapasztalni a létezés ürességét illetve a nem-létezést, mert az a bejárat.
Rá kell ébredned, hogy nem boldogulsz vele, mert az egész világnak sem sikerül.
Alapvetően a félelem kezeléséről van szó. Szerintem sok ember nem tudja, hogy a félelem milyen mértékben befolyásolja életét.
Az emberek egy része nem úgy néz ki, mintha igazán félne.
De ha jobban megnézed; vajon miért keressük, mi emberek az elismerés apró pillanatait?
Miért keresünk mindenhol szeretetet? Miért keressük az egyetértést és azt, hogy figyeljenek ránk?
Ha igazán belenézel ezekbe, a pszichológiai okok gyökereként mindig félelmet találsz.
Mert, ha nem fogadnak el, ha nem méltányolnak, ha nem kapom meg ezt vagy azt, akkor meghalok.
Nem fogok létezni. Ha nem kapom meg ezeket a külső dolgokat, szembe kell néznem a végtelen nagy ürességével.
Szembesülnöm kell vele. Legtöbb ember nem ennyire tudatos. Nem így gondol ezekre.
A félelem hihetetlen hajtóerő az emberiség számára.
Ezt láthatjuk mély spirituális szinten és egészen külső szinten is.
Hogy megtaláljuk, hol van a szeretetet vagy a remény, látnunk kell, hogy amivel jobbá akarjuk tenni a dolgokat, azt is gyakran a félelem is motiválja.
Valóságos a félelem, hogy elpusztítjuk a bolygónkat. Ha a félelem álláspontjából közelítünk ehhez az igazsághoz, akkor a félelem fog győzni.
Mondjuk, nem szeretünk egy bizonyos politikai rendszert. Ha a félelem motivál minket, ugyanabban a régi tudatállapotban működünk.
Csak úgymond, átkapcsoltuk elkötelezettségünket a világ elpusztítójából a világ megmentőjébe.
De ha a félelem motiválta világmegmentők vagyunk, ugyanabban a tudatosságban maradunk. Ez csupán az érem két oldala.
Ugye mindenki, mindig úgy érzi, hogy a legjobbat teszi.
Mindegy melyik oldalon áll, mindig úgy érzi, hogy az a legjobb.
A félelemben az az érdekes, hogy ha valaki tényleg átéli anélkül, hogy próbálna megbirkózni vele, rájön, hogy a félelem másik arca a szeretetet.
Tulajdonképpen nem különböznek, csak az érem két oldalai.
Tulajdonképpen amikor elkezdünk szembenézni a félelemmel, akkor kezdünk eljutni a szeretethez.
A szeretet mindig abból az Egység-érzésből fakad, amik valójában vagyunk.
Az Egység megtapasztalásából. Nem az egység gondolatából, mert az egység gondolata további félelmet teremt.
A gondolat, hogy mind egyek vagyunk … szép gondolat, nem? Mind egyek vagyunk … és elpusztítjuk magunkat … és ezért tennünk kell valamit.
Az egység elképzelésében is érezhetsz félelmet. De az egység megtapasztalása, felismerése – az a félelem hiánya.
Nagyon érdekesnek tartom, hogy nem merünk félelem nélkül létezni sem.
Ha nem félnék attól, hogy mi fog történni a világgal, ha nem csinálunk semmit, ha nem félnék attól, hogy mi lesz az emberiséggel,
akkor nem lenne semmi motivációm, hogy bármit is tegyek. Lehet, hogy a hintaszékemben ülnék és kijelenteném, hogy minden lélek és minden rendben van.
Attól félünk, hogy nem félünk. Így van az is, hogy annyit beszélünk a szeretetről, de igazán nem hiszünk benne olyan nagyon.
A szeretet nem válogat.
A szeretet azt szereti, ami van. Kivétel nélkül. Szereti azokat az embereket, akik megpróbálják megmenteni a világot és azokat is, akik megpróbálják elpusztítani azt.
Ez a válogatás nélküli szeretete annak, ami van. Ez a szeretet.
Szerintem emberként gyakran félünk tőle. Én igazán szeretek mindent, és mindenkit, beleértve azokat az embereket is, akik elpusztítanak mindent.
Azok, akik mindent elpusztítanak, te és én vagyunk. Mindig arra gondolunk, hogy valaki ott, valahol máshol,
de ez tulajdonképpen saját megosztott tudatállapotunk. Ez az, ami mindent elpusztít.
Ha valóban látjuk, hogy a szeretet nem válogat, az nem butaságot jelent, vagy mentséget mindenre.
Számomra ez benne az erő. A félelem könnyen motivál.
Az amit nem akarok, hogy megtörténjen, amit ki akarok javítani. Ennek bizony nincs nagy ereje. Ezt már évszázadok óta próbálgatjuk.
Új politikai rendszerrel, új spirituális szisztémával, új filozófiával hozakodunk elő, vagy akár az egységgel kapcsolatos új filozófiával.
Bármi legyen is az, ha a félelem motiválja, az még mindig csak a régi tudatosság.
Ha a szeretet motiválja, akkor van ereje.
Akkor már nem nagyon érdekel minket, hogy mi ellen vagyunk.
Az érdekel minket, amiért vagyunk. Ez nagyon más dolog. Mahatma Gandhi mindig azt szokta mondani: „Nem az angolok ellen vagyok, hanem az indiaiakért. Az indiai jogokért küzdök.
Senki ellen nem vagyok.” Intellektuálisan ezt érdekesnek tarthatjuk, de ez valójában nagyon jelentős dolog.
Az szó szerint a tudat megváltozása, ha az egész tudatosságod arra irányul, amiért vagy. Ami eredendően pozitív.
Ezt nem a félelem mozgatja. Ha jól megnézzük, ami ellen vagyunk, azt mindig a félelem motiválja
Szóval ez a kis indiai ember sokakra rendívül ösztönző hatással volt. Ez az ösztönzés nagyon erőteljesen hatott.
Persze mindig féltette a népét, mert örökké zavargások törtek ki.
És mindig megpróbálta tudtukra hozni: „Nem. Ne gyűlölködjetek! Ne legyetek ellenük! Mi az indiai jogokért harcolunk. Mi ezért vagyunk.”
Ez csak egy péda. Martin Luther King nem a fehér emberek ellen volt, hanem az afro-amerikaiak jogaiért.
Ez nagyon más energiát hordoz magában, egy teljesen más tudatosságot.
A felszínen lehet, hogy nem tűnik hathatósnak, mert nem indulunk csatába, nem ordítunk, nem sikítunk.
Nem kelünk hadra emberekkel. Mindezek alatt, a meg nem nyilvánult szinten, végtelenül hathatósabb, exponenciálisan erőteljesebb,
ha a tudatunk valamiért és nem valami ellen működik.
A félelem nem győz. Pont. Ami engem illet. Senki nem tudja örökre elkerülni az igazságot.
Ha az emberi faj nem marad életben, –
persze szeretném, ha túlélne, – rendben. Nekem úgy jó, ahogy történik. De ahogy láttam a világ történetében,
csaknem egy faj sem élt örökké. És ha nem tesszük a dolgunkat, ha a tudatosságunk nem fejlődik tovább,
az élet, a létezésünk csak eltűnik… Nos, nem működött jól, akkor vége.
És nem úgy értem, hogy ez olyan mellékesen történik, mint ahogy mondtam, mert ez a folyamat sok vérrel, szenvedéssel és nehézséggel fog járni.
Nem úgy értem, hogy ez olyan mellékes, mint, ahogy hangzik. De én a háttérben azt érzem, hogy az élet gondoskodik magáról.
Semmi félelem nincs bennem, hogy valami módon mindannyian ebbe a szörnyű végtelen mélységbe vesznénk, és senki soha nem ebből kikerülni.
De azt is mondom, hogy ez nem ürügy arra, hogy tudattalanná váljunk. Mivel érzem, hogy ez történik, nem teszek semmit.
Nem keveredem bele. Ez a megfutamodás spirituális formája.
De ha arról a helyről jössz, akkor többé nem a félelemből cselekszel. Folyamatosan ez merül fel.
A Lélekben sosem találtam parancsszavakat, hogy mit kell tennünk, illetve hogyan csináljuk ezt vagy azt.
Én úgy látom ezt, hogy a Lélek természetében vagyok, a szent „így cselekedni, így tanulni” természetében.
A Léleknek a felébredés a természete, a szeretet felé irányulás, az egység vagy a harmónia felé irányulás a természete.
Ez a természete, ezért ily módon nyilvánul meg.
Úgy tűnik, mintha folyamatosan a krízis felé közelednénk. A krízis gyakran a változás katalizátora.
Szerintem általában az emberiség – lassan mindannyian egyetértünk ezzel -, a krízis felé közeledik. Kapcsolatba kerülünk
nemcsak saját halandóságunkkal, hanem a fajunk halandóságával is, mivel lehetséges, hogy fajunk nem marad életben.
Ez ugyanúgy, mint a személyes halandóságunk, a tudat megváltozását okozhatja és ráébredünk, hogy kifutottunk az időből.
Nincs több idő. Ilyenkor a tudatosság megváltozhat. Úgy gondolom, hogy mint emberiség, rohamosan közeledünk ehhez a felszólításhoz.
Kifutunk az időből. Természetesen, hatalmas nyomás van az emberiségen, mindannyian érezzük.
Óriási a nyomás, hogy fejlődjünk, felébredjünk. Ösztönösen mindenki tudja, hogy
ha nem történik drámai változás a tudatosságban, akkor elszalasztottuk ezt a lehetőséget.
Mert ott van a személyes érdek. Én imádnám, ha ez az átalakulás a gyerekeimet és minden más élőlényt érintene.
Ez a lényeg, amit megpróbáltam érinteni, ha nem is olyan szűkszavúan.
A lényeg, hogy ez a vágy vagy impulzus át kell, hogy alakítsa a személyes érdekeinket, még a gyerekeim jövőjével kapcsolatos személyes érdekeimet is.
Ennek azt is magába kell foglalnia, hogy nem tudjuk, mi a legjobb. Lehet, hogy az a legjobb, ha nem élünk tovább, mint emberi faj.
Amíg minden lehetséges, valójában még csak meg sem kérdezzük, hogy mi az igazság.
Mert határokat szabunk… Csak akkor vizsgálom meg, hogy mi igaz, ha véletlenül belepasszol ebbe a kis dobozba.
De, ha az igazság úgy alakul, hogy az emberiség létezésének vége, nem működött, … valami mással kell próbálkozni …
Ha megnézzük, hogy mi az igazság, az rá kell hogy nyisson minket arra, ami mindezek mögött van…
Ebbe persze beletartoznak személyes érdekeink, vágyunk a boldogságra, a kívánságunk, hogy a családunknak és a gyerekeinknek szép élete legyen és életben maradjanak.
Ez rendben is van. Ettől sosem fogunk csak úgy megszabadulni. De szerintem ezt ennél sokkal-sokkal nagyobb összefüggésében is látnunk kell.
Valójában mi valóságos? Valójában mi igaz?
És valaha is fel tudom-e tenni úgy ezt a kérdést, hogy az túljusson az emberi érdekeken?
Tudok-e kérdezni inkább a létezés szemszögéből, mint az én álláspontomból, vagy akár az emberiség nézőpontjából?
Fel tudom-e tenni a kérdést a lehető legtágabb összefüggésében? Szerintem ez nagyon-nagyon fontos.
Mert valójában csak ekkor érintünk meg valami olyant, aminek végtelen ereje van.
Úgy tűnik, ez az, amire szükség van. Valami olyant kell megérintenünk, aminek végtelen az ereje.
Végtelen transzformáló ereje van. És sosem jutunk végtelen átalakító erőhöz mindaddig, amíg csak a személyes érdek-körünkben maradunk.
Kérdés, hogy ezt egy személy hogyan teszi meg. Az még nagyobb kérdés, hogy hogyan történik ez kollektíven.
Az igazat megvallva, nem tudom a választ.
Tanítóként azt látom, hogy olyan motivációval jönnek hozzám az emberek, amelyek valóban személyen túliak, a létezésből erednek.
Azzal jönnek, vagy nem. Elérik vagy sem…
[A felébredést] nem tudom kifejleszteni bennük, nem tudom meggyőzni őket. Ez az ő érettségük része. Lehet, hogy nem ezzel kezdik, de később megérhetnek rá.
De nem tudom beléjük tenni. Beszélhetek nekik róla, de…
Ez olyan, mintha 10 éves lennél és azt mondanád: „Nagyon szeretnék felnőtt lenni egy napra.”
Mit mondanál egy 10 évesnek? Itt van, ilyen felnőttnek lenni egy napra.
Itt van, hogy hogyan kell felgyorsítani a tudatosságodat 10 évvel későbbire… Nem így működik.
Eljön az idő. Vajon elég gyorsan jön-e el, az már egy egészen más kérdés.
Nehéz időket élünk. Régóta nehéz időket élünk.
Ha nem ébredünk rá kollektíven, hogy mik vagyunk valójában…. nem vagyunk elkülönülve. Még csak nem is összeköttetésben vagyunk.
Több, mint össze vagyunk kötve; ugyanazok vagyunk. Ugyanazok vagyunk megnyilvánultan; nagyon egyediek és nagyon különbözőek,
az Egynek gyönyörűen megszemélyesített megnyilvánulásai vagyunk, de mindannyian ugyanaz az szubsztancia.
Ha ezt nem értjük meg, akkor nincs remény. Nincs olyan politikai rendszer, amelyik meg fog menteni minket.
Nincs olyan környezetvédelmi mozgalom, amely meg fog menteni minket. Semmi, ami kívülről jön, nem fog változást hozni.
Már évezredek óta próbálkoztunk azzal, hogy kívülről erőltessük magunkra különféle formákat.
Itt van a politikai rendszer, itt van ez a rendszer, itt van az a rendszer. Persze egyik jobb, mint a másik, de végül,
ahogy a nagy keresztény szerzetes Thomas Merton mondta: Minden politikai rendszer olyan jó vagy rossz, amilyen emberek csinálták.
A rendszer nem alakítja át az embert, nem változtatja meg az embert. A tudatosságunk az, aminek változásra van szüksége.
A spiritualitás legnagyobb része mítosz és álom. Szigorúan az álomállapothoz tartozik. Annak, amit spiritualitásnak nevezünk 90%-a valójában
az álmot szolgálja inkább, mint azt, hogy felébredjünk az álom állapotából. Talán a spiritualitás 10%-a tartozik valami olyasmihez,
ami az álomállapoton túl mutat. Ez azt jelenti, hogy az élethez tartozik, a létezéshez, a létezés egészéhez.
Így a spiritualitás, az élet és minden más, ugyanaz a dolog. Nem látom, hogy a spiritualitás olyasmi, ami bármitől is el lenne választva.
A felébredés részének tekintem. Az első dolgok között mondtam a tanítómnak – és ezért kész voltam megfeszíttetni magam ,
mert nem tudtam hogyan reagál majd rá -, de azt mondtam: „Úgy érzem, mintha épp most ébredtem volna fel a zenből, a spiritualitásból.”
És ő csak mosolygott rám. Felemelte az ujját, amit szinte soha nem tett, és azt mondta: „Ez az egésznek a lényege.”
Ez nem azt jelentette, hogy eldobtam a zent vagy a spiritualitást, vagy az utamat. Csak annyit jelentett, hogy felébredtem azokból a képzeteimből,
amik a fantáziára épültek, amik el voltak választva ettől az élettől. Szerintem minden spiritualitás, ami elkülönült ettől a létezéstől
pusztán fantázia. Nem arra a létezésre gondolok, amit látsz, tapintasz és érzel. Magára a létezésre gondolok, legyen az megnyilvánult vagy meg nem nyilvánult.
Az emberiségnek van kollektív tudata, van kollektív elme-szerkezete, és nagyon könnyű ebben az elme-szerkezetben működni,
miközben azt gondoljuk, hogy nem azt tesszük.
Míg rá nem jövünk, hogy ez az egész elme szerkezet, a személyes és a kollektív egyaránt működésképtelen. Nem működik.
Nincs olyan, hogy egy jobb elképzelés majd megoldja.
Először is el kell kezdenünk összeomlani. És ez nagy dolog egy személy számára. Rettentő nagy dolog.
Nemcsak, hogy a saját személyes beidegződésekkel kell felhagyni, hanem az emberiségnek, mint egésznek a beidegződéseivel.
Itt akad bele az ember a félelembe, mert amikor a tudatod kezd eljutni erre a területre, úgy érzed, hogy mindent magad mögött fogsz hagyni.
Elhagyom az emberiség tudatát… de amikor odaérsz, úgy érződik, hogy elhagyom azt a nézőpontot, amivel mindenki egyetért,
amit egész életemben ismertem, amivel mindnyájan működünk. Ezt hagyom magam mögött. És amikor odaérsz, ráébredsz, hogy soha többet nem fogsz visszatérni hozzá.
Soha többet nem látom úgy a világot, ahogy az emberek 99%-a látja. Többet nem térek vissza.
Amikor legtöbb ember eljut erre a pontra, valamit meglátnak ezen túl is, de aztán mindig van rá ok, hogy ismét visszakapaszkodjanak.
Például: „Mi fog történni a családommal? Képes leszek még felnevelni a gyerekeimet?”
Ezek nagy kérdések. Megkérdezték tőlem: „Adya, érzem ezt a dolgot, de van egy hat éves gyermekem.”
És nincs garancia arra, hogy ha valóban elengedek mindent, akkor jó mama leszek.
„Jó mama leszek?” kérdezik. Ugye jó kérdés?
És sajnos azt láttam, hogy bármilyen biztosítékot tudnék adni, nem igazán segít olyan sokat.
Végül csak annyit kérdezek: Milyen nagyon szeretnéd megtudni?
Mert mondhatom azt, hogy minden rendben lesz, de ez nem segít rajtad.
Nem tudom elengedni, mert az emberiség megy lefelé a patkánylyukba, elpusztítjuk egymást, és ha felébredek az egészből,
része leszek a megoldásnak? Fogok törődni vele még? Van ennek értelme?
Az egyetlen válasz, amit mondhatok: „Valóban szeretnéd megtudni?” Minden lehetséges.
De ha valaki igazán elenged mindent, és nem akad el ott, ahova elengedte magát, mert elakadhattok ott a semmi közepén…
vagy elérheted magad, ha nem állsz meg ott; akkor olyan, mintha megtettél volna egy teljes kört.
Elengedted a világot, hogy végre tulajdonképpen benne legyél.
De amikor elérsz erre a pontra, annyi jó okot találsz arra, hogy miért ne engedjél el mindent.
Néhányuk személyes és néhányuknak az emberiséghez van közük, mert úgy tűnik, mintha az emberiséget hagynád magad mögött.
Hogy merném? Ez a tabu gátolja a teljes felébredést. Ez a tabu gátolja a hernyót, hogy pillangóvá váljon.
Fogok még gondoskodni a hernyókról? Ez olyan elkülönültséghez vezet, amely valótlan…, de úgyis érted.
Olyan, mintha elhagynád a törzsedet.
:o) (o:
„1olvasást mindenképp megér”
„1olvasást mindenképp megér”
Igen, mint minden más is ezen az oldalon.
De az emberek többsége hajlamos arra, hogy ha meghall, elolvas néhány szép és számára igaznak tűnő gondolatot, amit ő maga nem tudna megfogalmazni, akkor megpróbál azonosulni vele, beleélni magát, és azt mondja: én is ilyen akarok lenni, tulajdonképpen majdnem ilyen vagyok, és már csak egy kicsi kell, de jóóóó…
Csak ha tovább gondol, akkor egyből megérzi, hogy mégsem, dehogy… és egyre kevesebbnek érzi magát, kutatja, keresi tovább a megfoghatatlant, ami talán nem is több egy álomnál…
Ha pedig nem gondol tovább. akkor jó időre beragad valahová, ami talán nem is a sajátja. Persze lehet, hogy erről szól az „Útkeresés”!?
Nem tudom…
Tudod ott allsz, ahol csak magad vagy, mas megtudna erteni, ha i
Tudod ott allsz, ahol csak magad vagy, mas megtudna erteni, ha irod a dolgaidat remelem igen, ezert irom mindenki reszere, remelem tanulsagodra van, neha kell a masok irasa is, hogy oket talan jobban ertitek, hisz benne vannak a reszeim is.
Egységes Világ Programhoz
Ugyanezen az oldalon van, ez a számomra jól befogadható megvilágítás is, ami nagyon belevág a többi futó témákba is, ezért iderakom, 1olvasást mindenképp megér és sokminden érthetőbbé vállik tőle/vele:
http://videa.hu/videok/emberek-vlogok/adyashanti-interju-XVsFnehk4FW7JtHs
A videoklip szövege:
Egységes Világ Program
Végül is az elkülönülés fő hajtóerejének a félelmet látom, mert az elkülönültség élménye …
… bár illuzórikus, úgy tűnik a tudat fejlődésnek egy természetes állomása.
Mint ahogy a serdülőkor vagy a csecsemőkor is a fejlődés természetes állomása, nem nézel vissza mondván: miért voltam valaha is csecsemő?
Butaság volt. Egyszerűen át kellett volna ugranom ezt az állapotot.
Ezt úgymond az ego-fejlődésnek látom, ami az elkülönültség része.
Mindez agyműködésünk módjával és a gondolat hatalmas erejével kapcsolatos.
Elkezdi megteremteni az én-érzést. Én illuzórikusnak látom ezt az elkülönülés érzést, de tulajdonképpen a fejlődés lépcsőjének is.
Ha eljutsz a küszöbhöz – ahol szerintem most sok ember van -, megtapasztalod ezt az elkülönültséget,
és azt, hogy ezzel együtt jár az elégedetlenség.
Nemcsak önmagad számára, hanem a világ számára is nagyon elégtelen és egészségtelen.
Érzed a vonzást, mintha lenne még ott valami más, de sokszor ekkor kezd feltárulni előtted a borzasztó félelem,
mert ez egyfajta halál. Ha az elkülönült én mögé jutsz, az az identitásod halála.
A gondolat szintjén ez egyfajta halál. Nagyon elvont dolog erről beszélni és írni, de amikor elkezd veled történni,
szó szerint úgy érzed, hogy meg fogsz halni, vagy ha belenézel és meglátod az elkülönült én ürességét … az nagyon spirituálisnak hangzik,
de amikor valóban látod, igazán rémítő és megdöbbentő tud lenni.
Istenem, az e személy, akinek hittem magam: nincs! Sok ember számára, akivel beszéltem, ez a „nem létezés”-től való óriási félelem.
A dolog iróniája az, hogy a valódi létezésbe a „nem-létezés” kapuján kell átlépnünk.
Saját külön nem-létezésünk kapuján. Ez nagyon ijesztő és ezért visszavonulunk.
Az általunk teremtett világ egy tökéletes világ, amiben végtelen mennyiségű dologgal el tudjuk magunkat szórakoztatni.
Jelentéktelenségekkel. És amikor erre rájössz, fellép a mély félelem, ahogy kezded felfogni: „Még azt sem tudom, hogy ki vagyok valójában.
Tényleg nem tudom, hogy ki vagyok.” A legtöbb ember nem tudja, hogy kicsoda ő.
És ráadásul félünk megtapasztalni a létezés ürességét illetve a nem-létezést, mert az a bejárat.
Rá kell ébredned, hogy nem boldogulsz vele, mert az egész világnak sem sikerül.
Alapvetően a félelem kezeléséről van szó. Szerintem sok ember nem tudja, hogy a félelem milyen mértékben befolyásolja életét.
Az emberek egy része nem úgy néz ki, mintha igazán félne.
De ha jobban megnézed; vajon miért keressük, mi emberek az elismerés apró pillanatait?
Miért keresünk mindenhol szeretetet? Miért keressük az egyetértést és azt, hogy figyeljenek ránk?
Ha igazán belenézel ezekbe, a pszichológiai okok gyökereként mindig félelmet találsz.
Mert, ha nem fogadnak el, ha nem méltányolnak, ha nem kapom meg ezt vagy azt, akkor meghalok.
Nem fogok létezni. Ha nem kapom meg ezeket a külső dolgokat, szembe kell néznem a végtelen nagy ürességével.
Szembesülnöm kell vele. Legtöbb ember nem ennyire tudatos. Nem így gondol ezekre.
A félelem hihetetlen hajtóerő az emberiség számára.
Ezt láthatjuk mély spirituális szinten és egészen külső szinten is.
Hogy megtaláljuk, hol van a szeretetet vagy a remény, látnunk kell, hogy amivel jobbá akarjuk tenni a dolgokat, azt is gyakran a félelem is motiválja.
Valóságos a félelem, hogy elpusztítjuk a bolygónkat. Ha a félelem álláspontjából közelítünk ehhez az igazsághoz, akkor a félelem fog győzni.
Mondjuk, nem szeretünk egy bizonyos politikai rendszert. Ha a félelem motivál minket, ugyanabban a régi tudatállapotban működünk.
Csak úgymond, átkapcsoltuk elkötelezettségünket a világ elpusztítójából a világ megmentőjébe.
De ha a félelem motiválta világmegmentők vagyunk, ugyanabban a tudatosságban maradunk. Ez csupán az érem két oldala.
Ugye mindenki, mindig úgy érzi, hogy a legjobbat teszi.
Mindegy melyik oldalon áll, mindig úgy érzi, hogy az a legjobb.
A félelemben az az érdekes, hogy ha valaki tényleg átéli anélkül, hogy próbálna megbirkózni vele, rájön, hogy a félelem másik arca a szeretetet.
Tulajdonképpen nem különböznek, csak az érem két oldalai.
Tulajdonképpen amikor elkezdünk szembenézni a félelemmel, akkor kezdünk eljutni a szeretethez.
A szeretet mindig abból az Egység-érzésből fakad, amik valójában vagyunk.
Az Egység megtapasztalásából. Nem az egység gondolatából, mert az egység gondolata további félelmet teremt.
A gondolat, hogy mind egyek vagyunk … szép gondolat, nem? Mind egyek vagyunk … és elpusztítjuk magunkat … és ezért tennünk kell valamit.
Az egység elképzelésében is érezhetsz félelmet. De az egység megtapasztalása, felismerése – az a félelem hiánya.
Nagyon érdekesnek tartom, hogy nem merünk félelem nélkül létezni sem.
Ha nem félnék attól, hogy mi fog történni a világgal, ha nem csinálunk semmit, ha nem félnék attól, hogy mi lesz az emberiséggel,
akkor nem lenne semmi motivációm, hogy bármit is tegyek. Lehet, hogy a hintaszékemben ülnék és kijelenteném, hogy minden lélek és minden rendben van.
Attól félünk, hogy nem félünk. Így van az is, hogy annyit beszélünk a szeretetről, de igazán nem hiszünk benne olyan nagyon.
A szeretet nem válogat.
A szeretet azt szereti, ami van. Kivétel nélkül. Szereti azokat az embereket, akik megpróbálják megmenteni a világot és azokat is, akik megpróbálják elpusztítani azt.
Ez a válogatás nélküli szeretete annak, ami van. Ez a szeretet.
Szerintem emberként gyakran félünk tőle. Én igazán szeretek mindent, és mindenkit, beleértve azokat az embereket is, akik elpusztítanak mindent.
Azok, akik mindent elpusztítanak, te és én vagyunk. Mindig arra gondolunk, hogy valaki ott, valahol máshol,
de ez tulajdonképpen saját megosztott tudatállapotunk. Ez az, ami mindent elpusztít.
Ha valóban látjuk, hogy a szeretet nem válogat, az nem butaságot jelent, vagy mentséget mindenre.
Számomra ez benne az erő. A félelem könnyen motivál.
Az amit nem akarok, hogy megtörténjen, amit ki akarok javítani. Ennek bizony nincs nagy ereje. Ezt már évszázadok óta próbálgatjuk.
Új politikai rendszerrel, új spirituális szisztémával, új filozófiával hozakodunk elő, vagy akár az egységgel kapcsolatos új filozófiával.
Bármi legyen is az, ha a félelem motiválja, az még mindig csak a régi tudatosság.
Ha a szeretet motiválja, akkor van ereje.
Akkor már nem nagyon érdekel minket, hogy mi ellen vagyunk.
Az érdekel minket, amiért vagyunk. Ez nagyon más dolog. Mahatma Gandhi mindig azt szokta mondani: „Nem az angolok ellen vagyok, hanem az indiaiakért. Az indiai jogokért küzdök.
Senki ellen nem vagyok.” Intellektuálisan ezt érdekesnek tarthatjuk, de ez valójában nagyon jelentős dolog.
Az szó szerint a tudat megváltozása, ha az egész tudatosságod arra irányul, amiért vagy. Ami eredendően pozitív.
Ezt nem a félelem mozgatja. Ha jól megnézzük, ami ellen vagyunk, azt mindig a félelem motiválja
Szóval ez a kis indiai ember sokakra rendívül ösztönző hatással volt. Ez az ösztönzés nagyon erőteljesen hatott.
Persze mindig féltette a népét, mert örökké zavargások törtek ki.
És mindig megpróbálta tudtukra hozni: „Nem. Ne gyűlölködjetek! Ne legyetek ellenük! Mi az indiai jogokért harcolunk. Mi ezért vagyunk.”
Ez csak egy péda. Martin Luther King nem a fehér emberek ellen volt, hanem az afro-amerikaiak jogaiért.
Ez nagyon más energiát hordoz magában, egy teljesen más tudatosságot.
A felszínen lehet, hogy nem tűnik hathatósnak, mert nem indulunk csatába, nem ordítunk, nem sikítunk.
Nem kelünk hadra emberekkel. Mindezek alatt, a meg nem nyilvánult szinten, végtelenül hathatósabb, exponenciálisan erőteljesebb,
ha a tudatunk valamiért és nem valami ellen működik.
A félelem nem győz. Pont. Ami engem illet. Senki nem tudja örökre elkerülni az igazságot.
Ha az emberi faj nem marad életben, –
persze szeretném, ha túlélne, – rendben. Nekem úgy jó, ahogy történik. De ahogy láttam a világ történetében,
csaknem egy faj sem élt örökké. És ha nem tesszük a dolgunkat, ha a tudatosságunk nem fejlődik tovább,
az élet, a létezésünk csak eltűnik… Nos, nem működött jól, akkor vége.
És nem úgy értem, hogy ez olyan mellékesen történik, mint ahogy mondtam, mert ez a folyamat sok vérrel, szenvedéssel és nehézséggel fog járni.
Nem úgy értem, hogy ez olyan mellékes, mint, ahogy hangzik. De én a háttérben azt érzem, hogy az élet gondoskodik magáról.
Semmi félelem nincs bennem, hogy valami módon mindannyian ebbe a szörnyű végtelen mélységbe vesznénk, és senki soha nem ebből kikerülni.
De azt is mondom, hogy ez nem ürügy arra, hogy tudattalanná váljunk. Mivel érzem, hogy ez történik, nem teszek semmit.
Nem keveredem bele. Ez a megfutamodás spirituális formája.
De ha arról a helyről jössz, akkor többé nem a félelemből cselekszel. Folyamatosan ez merül fel.
A Lélekben sosem találtam parancsszavakat, hogy mit kell tennünk, illetve hogyan csináljuk ezt vagy azt.
Én úgy látom ezt, hogy a Lélek természetében vagyok, a szent „így cselekedni, így tanulni” természetében.
A Léleknek a felébredés a természete, a szeretet felé irányulás, az egység vagy a harmónia felé irányulás a természete.
Ez a természete, ezért ily módon nyilvánul meg.
Úgy tűnik, mintha folyamatosan a krízis felé közelednénk. A krízis gyakran a változás katalizátora.
Szerintem általában az emberiség – lassan mindannyian egyetértünk ezzel -, a krízis felé közeledik. Kapcsolatba kerülünk
nemcsak saját halandóságunkkal, hanem a fajunk halandóságával is, mivel lehetséges, hogy fajunk nem marad életben.
Ez ugyanúgy, mint a személyes halandóságunk, a tudat megváltozását okozhatja és ráébredünk, hogy kifutottunk az időből.
Nincs több idő. Ilyenkor a tudatosság megváltozhat. Úgy gondolom, hogy mint emberiség, rohamosan közeledünk ehhez a felszólításhoz.
Kifutunk az időből. Természetesen, hatalmas nyomás van az emberiségen, mindannyian érezzük.
Óriási a nyomás, hogy fejlődjünk, felébredjünk. Ösztönösen mindenki tudja, hogy
ha nem történik drámai változás a tudatosságban, akkor elszalasztottuk ezt a lehetőséget.
Mert ott van a személyes érdek. Én imádnám, ha ez az átalakulás a gyerekeimet és minden más élőlényt érintene.
Ez a lényeg, amit megpróbáltam érinteni, ha nem is olyan szűkszavúan.
A lényeg, hogy ez a vágy vagy impulzus át kell, hogy alakítsa a személyes érdekeinket, még a gyerekeim jövőjével kapcsolatos személyes érdekeimet is.
Ennek azt is magába kell foglalnia, hogy nem tudjuk, mi a legjobb. Lehet, hogy az a legjobb, ha nem élünk tovább, mint emberi faj.
Amíg minden lehetséges, valójában még csak meg sem kérdezzük, hogy mi az igazság.
Mert határokat szabunk… Csak akkor vizsgálom meg, hogy mi igaz, ha véletlenül belepasszol ebbe a kis dobozba.
De, ha az igazság úgy alakul, hogy az emberiség létezésének vége, nem működött, … valami mással kell próbálkozni …
Ha megnézzük, hogy mi az igazság, az rá kell hogy nyisson minket arra, ami mindezek mögött van…
Ebbe persze beletartoznak személyes érdekeink, vágyunk a boldogságra, a kívánságunk, hogy a családunknak és a gyerekeinknek szép élete legyen és életben maradjanak.
Ez rendben is van. Ettől sosem fogunk csak úgy megszabadulni. De szerintem ezt ennél sokkal-sokkal nagyobb összefüggésében is látnunk kell.
Valójában mi valóságos? Valójában mi igaz?
És valaha is fel tudom-e tenni úgy ezt a kérdést, hogy az túljusson az emberi érdekeken?
Tudok-e kérdezni inkább a létezés szemszögéből, mint az én álláspontomból, vagy akár az emberiség nézőpontjából?
Fel tudom-e tenni a kérdést a lehető legtágabb összefüggésében? Szerintem ez nagyon-nagyon fontos.
Mert valójában csak ekkor érintünk meg valami olyant, aminek végtelen ereje van.
Úgy tűnik, ez az, amire szükség van. Valami olyant kell megérintenünk, aminek végtelen az ereje.
Végtelen transzformáló ereje van. És sosem jutunk végtelen átalakító erőhöz mindaddig, amíg csak a személyes érdek-körünkben maradunk.
Kérdés, hogy ezt egy személy hogyan teszi meg. Az még nagyobb kérdés, hogy hogyan történik ez kollektíven.
Az igazat megvallva, nem tudom a választ.
Tanítóként azt látom, hogy olyan motivációval jönnek hozzám az emberek, amelyek valóban személyen túliak, a létezésből erednek.
Azzal jönnek, vagy nem. Elérik vagy sem…
[A felébredést] nem tudom kifejleszteni bennük, nem tudom meggyőzni őket. Ez az ő érettségük része. Lehet, hogy nem ezzel kezdik, de később megérhetnek rá.
De nem tudom beléjük tenni. Beszélhetek nekik róla, de…
Ez olyan, mintha 10 éves lennél és azt mondanád: „Nagyon szeretnék felnőtt lenni egy napra.”
Mit mondanál egy 10 évesnek? Itt van, ilyen felnőttnek lenni egy napra.
Itt van, hogy hogyan kell felgyorsítani a tudatosságodat 10 évvel későbbire… Nem így működik.
Eljön az idő. Vajon elég gyorsan jön-e el, az már egy egészen más kérdés.
Nehéz időket élünk. Régóta nehéz időket élünk.
Ha nem ébredünk rá kollektíven, hogy mik vagyunk valójában…. nem vagyunk elkülönülve. Még csak nem is összeköttetésben vagyunk.
Több, mint össze vagyunk kötve; ugyanazok vagyunk. Ugyanazok vagyunk megnyilvánultan; nagyon egyediek és nagyon különbözőek,
az Egynek gyönyörűen megszemélyesített megnyilvánulásai vagyunk, de mindannyian ugyanaz az szubsztancia.
Ha ezt nem értjük meg, akkor nincs remény. Nincs olyan politikai rendszer, amelyik meg fog menteni minket.
Nincs olyan környezetvédelmi mozgalom, amely meg fog menteni minket. Semmi, ami kívülről jön, nem fog változást hozni.
Már évezredek óta próbálkoztunk azzal, hogy kívülről erőltessük magunkra különféle formákat.
Itt van a politikai rendszer, itt van ez a rendszer, itt van az a rendszer. Persze egyik jobb, mint a másik, de végül,
ahogy a nagy keresztény szerzetes Thomas Merton mondta: Minden politikai rendszer olyan jó vagy rossz, amilyen emberek csinálták.
A rendszer nem alakítja át az embert, nem változtatja meg az embert. A tudatosságunk az, aminek változásra van szüksége.
A spiritualitás legnagyobb része mítosz és álom. Szigorúan az álomállapothoz tartozik. Annak, amit spiritualitásnak nevezünk 90%-a valójában
az álmot szolgálja inkább, mint azt, hogy felébredjünk az álom állapotából. Talán a spiritualitás 10%-a tartozik valami olyasmihez,
ami az álomállapoton túl mutat. Ez azt jelenti, hogy az élethez tartozik, a létezéshez, a létezés egészéhez.
Így a spiritualitás, az élet és minden más, ugyanaz a dolog. Nem látom, hogy a spiritualitás olyasmi, ami bármitől is el lenne választva.
A felébredés részének tekintem. Az első dolgok között mondtam a tanítómnak – és ezért kész voltam megfeszíttetni magam ,
mert nem tudtam hogyan reagál majd rá -, de azt mondtam: „Úgy érzem, mintha épp most ébredtem volna fel a zenből, a spiritualitásból.”
És ő csak mosolygott rám. Felemelte az ujját, amit szinte soha nem tett, és azt mondta: „Ez az egésznek a lényege.”
Ez nem azt jelentette, hogy eldobtam a zent vagy a spiritualitást, vagy az utamat. Csak annyit jelentett, hogy felébredtem azokból a képzeteimből,
amik a fantáziára épültek, amik el voltak választva ettől az élettől. Szerintem minden spiritualitás, ami elkülönült ettől a létezéstől
pusztán fantázia. Nem arra a létezésre gondolok, amit látsz, tapintasz és érzel. Magára a létezésre gondolok, legyen az megnyilvánult vagy meg nem nyilvánult.
Az emberiségnek van kollektív tudata, van kollektív elme-szerkezete, és nagyon könnyű ebben az elme-szerkezetben működni,
miközben azt gondoljuk, hogy nem azt tesszük.
Míg rá nem jövünk, hogy ez az egész elme szerkezet, a személyes és a kollektív egyaránt működésképtelen. Nem működik.
Nincs olyan, hogy egy jobb elképzelés majd megoldja.
Először is el kell kezdenünk összeomlani. És ez nagy dolog egy személy számára. Rettentő nagy dolog.
Nemcsak, hogy a saját személyes beidegződésekkel kell felhagyni, hanem az emberiségnek, mint egésznek a beidegződéseivel.
Itt akad bele az ember a félelembe, mert amikor a tudatod kezd eljutni erre a területre, úgy érzed, hogy mindent magad mögött fogsz hagyni.
Elhagyom az emberiség tudatát… de amikor odaérsz, úgy érződik, hogy elhagyom azt a nézőpontot, amivel mindenki egyetért,
amit egész életemben ismertem, amivel mindnyájan működünk. Ezt hagyom magam mögött. És amikor odaérsz, ráébredsz, hogy soha többet nem fogsz visszatérni hozzá.
Soha többet nem látom úgy a világot, ahogy az emberek 99%-a látja. Többet nem térek vissza.
Amikor legtöbb ember eljut erre a pontra, valamit meglátnak ezen túl is, de aztán mindig van rá ok, hogy ismét visszakapaszkodjanak.
Például: „Mi fog történni a családommal? Képes leszek még felnevelni a gyerekeimet?”
Ezek nagy kérdések. Megkérdezték tőlem: „Adya, érzem ezt a dolgot, de van egy hat éves gyermekem.”
És nincs garancia arra, hogy ha valóban elengedek mindent, akkor jó mama leszek.
„Jó mama leszek?” kérdezik. Ugye jó kérdés?
És sajnos azt láttam, hogy bármilyen biztosítékot tudnék adni, nem igazán segít olyan sokat.
Végül csak annyit kérdezek: Milyen nagyon szeretnéd megtudni?
Mert mondhatom azt, hogy minden rendben lesz, de ez nem segít rajtad.
Nem tudom elengedni, mert az emberiség megy lefelé a patkánylyukba, elpusztítjuk egymást, és ha felébredek az egészből,
része leszek a megoldásnak? Fogok törődni vele még? Van ennek értelme?
Az egyetlen válasz, amit mondhatok: „Valóban szeretnéd megtudni?” Minden lehetséges.
De ha valaki igazán elenged mindent, és nem akad el ott, ahova elengedte magát, mert elakadhattok ott a semmi közepén…
vagy elérheted magad, ha nem állsz meg ott; akkor olyan, mintha megtettél volna egy teljes kört.
Elengedted a világot, hogy végre tulajdonképpen benne legyél.
De amikor elérsz erre a pontra, annyi jó okot találsz arra, hogy miért ne engedjél el mindent.
Néhányuk személyes és néhányuknak az emberiséghez van közük, mert úgy tűnik, mintha az emberiséget hagynád magad mögött.
Hogy merném? Ez a tabu gátolja a teljes felébredést. Ez a tabu gátolja a hernyót, hogy pillangóvá váljon.
Fogok még gondoskodni a hernyókról? Ez olyan elkülönültséghez vezet, amely valótlan…, de úgyis érted.
Olyan, mintha elhagynád a törzsedet.
:o) (o:
„1olvasást mindenképp megér”
„1olvasást mindenképp megér”
Igen, mint minden más is ezen az oldalon.
De az emberek többsége hajlamos arra, hogy ha meghall, elolvas néhány szép és számára igaznak tűnő gondolatot, amit ő maga nem tudna megfogalmazni, akkor megpróbál azonosulni vele, beleélni magát, és azt mondja: én is ilyen akarok lenni, tulajdonképpen majdnem ilyen vagyok, és már csak egy kicsi kell, de jóóóó…
Csak ha tovább gondol, akkor egyből megérzi, hogy mégsem, dehogy… és egyre kevesebbnek érzi magát, kutatja, keresi tovább a megfoghatatlant, ami talán nem is több egy álomnál…
Ha pedig nem gondol tovább. akkor jó időre beragad valahová, ami talán nem is a sajátja. Persze lehet, hogy erről szól az „Útkeresés”!?
Nem tudom…
Tudod ott allsz, ahol csak magad vagy, mas megtudna erteni, ha i
Tudod ott allsz, ahol csak magad vagy, mas megtudna erteni, ha irod a dolgaidat remelem igen, ezert irom mindenki reszere, remelem tanulsagodra van, neha kell a masok irasa is, hogy oket talan jobban ertitek, hisz benne vannak a reszeim is.
Ez a májá leírása
A tudat-anyag-téridő szerkezetének leírása egyezik a megtapasztalásaimmal. A Forrás felől evidens, de a tudati elválasztottság felől nézve már nem az. Az egység értelmezése, vagyis 3D-s fordítása nekem teljesen más. A lemúriai faj és leszármazottaik, akik nem tudtak kibékülni az anyagi világ természetével, ezért folyton a Forrásba visszataláláson munkálkodnak és számukra minden más illúzió. Ezzel hihetetlen mennyiségű információt átmentettek a jelenbe, viszont értehetetlen zagyvaság egy európai hétköznapi halandó számára.
Más fajok viszont élvezik az anyagi létbe vetettség adta lehetőségeket, amivel az energia formázásával újfajta világot hozhatnak létre, a tudattartalom fizikai realitássá keményedik. Eme kemény világ semmiben nem különbözik a Forrástól, mindössze tudatosság által formát ölt. Eme fajok viszont a tudatosságban erősen lemaradtak, ezért vagyunk jelenleg ilyen pácban a Földön. Az anyagi forma valóban korlát, korlát a tudat számára, a feladat éppen az, hogy az anyagba vetett tudat e korlátokat ugorja át és tudja szabadon formázni és átformázni.
Most a tudatosságunkkal a szellem/tudat által áthatott, vagyis tudatos fizikai világ létrehozásán kell munkálkodnunk. Persze továbbra is hallgathatjuk a megvilágosultakat, hogy ez az egész illúzió, ami persze amellett, hogy egy más szintű igazság, de attól nekünk itt még realitás, és itt és most kell kezdeni a magunk által létrehozott földi világgal. Rajtunk, a tudatosságunkon múlik, hogy a Forrás végtelen lehetőségeit megjelenítsük és átformázzuk egy sűrűbb energiában, az anyagban.
Magyarán mondhatjuk, hogy a környezetszennyezés illúzió, de attól még nem ajánlatos inni a mérgezett vízből, mert a fizikai valónk számára a méreg is realitás egészen addig, amíg az anyag felett átvesszük a tudatunkkal a hatalmat. Ezzal a tudatossági szinttel már nem kevesen, de nem is sokan mászkálnak közöttünk. Akkor viszont már nem csak a testbe vitt mérget lehet semlegesíteni, hanem annál lényegesen nagyobb lehetőségek állnak nyitva a fizikai világban.
Kézcsók a MÁJÁ-nak!
A magam részéről élvezni óhajtom a tudatosság virtuozitását a fizikai világban is!
Kedveseim a lényegről beszéljek ez pedig a TÉR amiben élünk.
Kedveseim a lényegről beszéljek ez pedig a TÉR amiben élünk. Vagyis térbeni tehetetlenségi mutatók amik kimaradtak az életünkből mert nem tudunk róla hisz akik tudják nem merik el mondani (mint én sem eddig). Ha tudsz a térben látni oly módon ami elemi dolog mindenkinél de neked sem nekem nem része életünknek még de részeiben ott vagyok már. Mesterem úgy mondta vannak emberek kik amit elgondolnak azonnal megjelenik a TÉRBEN NA EZ A LÉNYEGE MINDENNEK. Sikerül akkor a SMARAGD TÁBLÁDAT feltaláltad saját egyéni bejáratásra, ha uralod a teret elméddel mindent uralsz ami itt a földi létben eléd járul bármit. Jövő jelen múlt kosza ábránd elmédnek hisz tér a te világod amit felkel ismerned magadban. Tér utazásom kelléke amit nem mondtam el nektek eddig. A lényege amit belső látásban tudsz látni azt a térben tud látni magad előtt tudatodat és AZT A GÖMB SPIRÁL ÁBRÁT ami arany színű ezt nem meséltem el nektek de most tudjátok. Tér minden út kezdete a végtelen lehetőségek helye ha a belső látásban látott dolgaidat a térbe tudod helyezni akkor ott vagy a TÉR-TUDATÁBAN ami tőled független mert itt mindent elkel sajátítanod (mint a járást, beszédet és ami ezzel jár fogást utazást jövőbelátást). Mindennek itt a KULCSA ÉS A KEZDETE HATÁRTALAN LEHETŐSÉGEIDNEK HA MERSZ ÉLNI VELE. TEGYED SEGÍTELEK AMIBEN TUDLAK (hisz ez a dolgom).
A tér nem a lényeg, hanem a forma váza
Szerintem felesleges ennyit zagyválni, ettől nem lesz sem jobb, sem lényegibb, sőt még tudatosabb sem.
A májá az csak a májá. Szerencsétlen keleti kultúrkör elfelejtette, hogy a májában a visszatükröződések forrása mi magunk vagyunk. A lényeg maradt ki az egészből. A valóság forrása mi magunk vagyunk, a májá a mi tükröződésünk.
A tér csak az energiaforma alapstruktúrája, ahogy az idő is. A forma és megjelenés nem a lényeg, a létezés a formán kívül, a téridő szerkezetén kívül is releváns. A földi létezés néhány dimenziója a téridőben formálható, természetesen mi magunk formáljuk, ám annál lényegesebb többről szól ez a história. Ezért is lehetséges a téridőn túli érzékelés. Egyik sem lényegesebb a többinél, mind része a teljes történetnek.
Egy valaminek nincs helye térben, a ködösítésnek. Abból már volt eddig épp elég.
Ja, Zotya, az arany gömbspirál csak az információs forma, ahogy számodra fogható a világ alapstruktúrája. Sokan vagyunk, sokféle világról, másoknak másként mutatkozik meg. Van, akinek kristályformát ölt, van, aki lenyomatokat lát, egyik sem igazibb a másiknál.
🙂
Ez a májá leírása
A tudat-anyag-téridő szerkezetének leírása egyezik a megtapasztalásaimmal. A Forrás felől evidens, de a tudati elválasztottság felől nézve már nem az. Az egység értelmezése, vagyis 3D-s fordítása nekem teljesen más. A lemúriai faj és leszármazottaik, akik nem tudtak kibékülni az anyagi világ természetével, ezért folyton a Forrásba visszataláláson munkálkodnak és számukra minden más illúzió. Ezzel hihetetlen mennyiségű információt átmentettek a jelenbe, viszont értehetetlen zagyvaság egy európai hétköznapi halandó számára.
Más fajok viszont élvezik az anyagi létbe vetettség adta lehetőségeket, amivel az energia formázásával újfajta világot hozhatnak létre, a tudattartalom fizikai realitássá keményedik. Eme kemény világ semmiben nem különbözik a Forrástól, mindössze tudatosság által formát ölt. Eme fajok viszont a tudatosságban erősen lemaradtak, ezért vagyunk jelenleg ilyen pácban a Földön. Az anyagi forma valóban korlát, korlát a tudat számára, a feladat éppen az, hogy az anyagba vetett tudat e korlátokat ugorja át és tudja szabadon formázni és átformázni.
Most a tudatosságunkkal a szellem/tudat által áthatott, vagyis tudatos fizikai világ létrehozásán kell munkálkodnunk. Persze továbbra is hallgathatjuk a megvilágosultakat, hogy ez az egész illúzió, ami persze amellett, hogy egy más szintű igazság, de attól nekünk itt még realitás, és itt és most kell kezdeni a magunk által létrehozott földi világgal. Rajtunk, a tudatosságunkon múlik, hogy a Forrás végtelen lehetőségeit megjelenítsük és átformázzuk egy sűrűbb energiában, az anyagban.
Magyarán mondhatjuk, hogy a környezetszennyezés illúzió, de attól még nem ajánlatos inni a mérgezett vízből, mert a fizikai valónk számára a méreg is realitás egészen addig, amíg az anyag felett átvesszük a tudatunkkal a hatalmat. Ezzal a tudatossági szinttel már nem kevesen, de nem is sokan mászkálnak közöttünk. Akkor viszont már nem csak a testbe vitt mérget lehet semlegesíteni, hanem annál lényegesen nagyobb lehetőségek állnak nyitva a fizikai világban.
Kézcsók a MÁJÁ-nak!
A magam részéről élvezni óhajtom a tudatosság virtuozitását a fizikai világban is!
Kedveseim a lényegről beszéljek ez pedig a TÉR amiben élünk.
Kedveseim a lényegről beszéljek ez pedig a TÉR amiben élünk. Vagyis térbeni tehetetlenségi mutatók amik kimaradtak az életünkből mert nem tudunk róla hisz akik tudják nem merik el mondani (mint én sem eddig). Ha tudsz a térben látni oly módon ami elemi dolog mindenkinél de neked sem nekem nem része életünknek még de részeiben ott vagyok már. Mesterem úgy mondta vannak emberek kik amit elgondolnak azonnal megjelenik a TÉRBEN NA EZ A LÉNYEGE MINDENNEK. Sikerül akkor a SMARAGD TÁBLÁDAT feltaláltad saját egyéni bejáratásra, ha uralod a teret elméddel mindent uralsz ami itt a földi létben eléd járul bármit. Jövő jelen múlt kosza ábránd elmédnek hisz tér a te világod amit felkel ismerned magadban. Tér utazásom kelléke amit nem mondtam el nektek eddig. A lényege amit belső látásban tudsz látni azt a térben tud látni magad előtt tudatodat és AZT A GÖMB SPIRÁL ÁBRÁT ami arany színű ezt nem meséltem el nektek de most tudjátok. Tér minden út kezdete a végtelen lehetőségek helye ha a belső látásban látott dolgaidat a térbe tudod helyezni akkor ott vagy a TÉR-TUDATÁBAN ami tőled független mert itt mindent elkel sajátítanod (mint a járást, beszédet és ami ezzel jár fogást utazást jövőbelátást). Mindennek itt a KULCSA ÉS A KEZDETE HATÁRTALAN LEHETŐSÉGEIDNEK HA MERSZ ÉLNI VELE. TEGYED SEGÍTELEK AMIBEN TUDLAK (hisz ez a dolgom).
A tér nem a lényeg, hanem a forma váza
Szerintem felesleges ennyit zagyválni, ettől nem lesz sem jobb, sem lényegibb, sőt még tudatosabb sem.
A májá az csak a májá. Szerencsétlen keleti kultúrkör elfelejtette, hogy a májában a visszatükröződések forrása mi magunk vagyunk. A lényeg maradt ki az egészből. A valóság forrása mi magunk vagyunk, a májá a mi tükröződésünk.
A tér csak az energiaforma alapstruktúrája, ahogy az idő is. A forma és megjelenés nem a lényeg, a létezés a formán kívül, a téridő szerkezetén kívül is releváns. A földi létezés néhány dimenziója a téridőben formálható, természetesen mi magunk formáljuk, ám annál lényegesebb többről szól ez a história. Ezért is lehetséges a téridőn túli érzékelés. Egyik sem lényegesebb a többinél, mind része a teljes történetnek.
Egy valaminek nincs helye térben, a ködösítésnek. Abból már volt eddig épp elég.
Ja, Zotya, az arany gömbspirál csak az információs forma, ahogy számodra fogható a világ alapstruktúrája. Sokan vagyunk, sokféle világról, másoknak másként mutatkozik meg. Van, akinek kristályformát ölt, van, aki lenyomatokat lát, egyik sem igazibb a másiknál.
🙂