Az előítélet zártság, egy előzetes képet rakunk a saját szemünk elé, ezáltal az egó nyugodtan "hátradőlhet", nem kell melóznia..

Az előítéletnélküliség, az abszolút figyelem és nyitottság állapota. Amikor a figyelmedet ráfókuszálod valamire százszázalékos nyitottsággal, előítéletmentesen és cserébe az a valami megnyílik, megmutatkozik előtted. Ha élő az a dolog, akkor szinte lüktet, él, lélegzik, ragyog, "táncol".

De akkor miért van szükség előítéletekre? Néha van, vagy egyáltalán nincs? Milyen praktikus okai vannak, amiért ez kialakult? Általában elmondható, minél nagyobb valakinek a lexikális tudása, azzal arányban nő az előítélet is nemde? Az egótlanság állapotában viszont nincs előítélet csak a nyitott figyelem. És bármire, bárkire ezt ráirányítod - mint egy reflektort, - az örömmel nyílik meg neked és megmutatja valódi arcát.

Vagy ennek a fordítottja, amikor beszélgetünk emberekkel és érezzük ugyanezt az előítélet rajtuk, hogy bármit mondunk, gyakorlatilag minden szavunkat társítja egy képpel, amit ő előzőleg tapasztalt valahol. Tehát nem a tiszta mondandót hallja meg, hanem a szavak, mint szimbólumok összességét. Ami kinek mit jelent előző tapasztalatok alapján. Mindenhez társítunk valami előzetesen tapasztalt dolgot. A benyomás nem azonos a gondolattal, a gondolat nem azonos a kimondott szóval és a kimondott szó a másik tudatához érve - ha az egó jelen van - már nem ugyanaz mint a forrásból érkező információ/szimbólum. Ezek mind csak szimbólumok. (Ugyanúgy mint ahogy a fénykép sem ugyanaz a látvánnyal mikor jelen van az ember az adott helyszínen. Vagy egy koncertfelvétel, nem ugyanaz mint ott lenni, de már majdnem, de mégis mi a több akkor? A szemlélő jelenléte?)

Mintha az egónk csak kényszeresen keresgélne a másikban egy olyan területet, ahol mi jobbak tudunk lenni, hogy ezáltal be tudja skatulyázni a másikat és elégedetten hátradőlhessen, gondolván: "ó igen, a kis balga, hát még ezt sem tudja.."

Itt az oldalon is tapasztalni, sokan - én is - azt feltételezik másokról, hogy ő ezt és ezt nem tudhatja, holott lehet hogy tudja, csak más módon, mert más az Útja. Az egó miatt kényszerülünk a másik degradálására.

Én pl Csizikével ott fejeztem be a kommunikációt, mikor ezzel zárta a mondandóját egy reagálásomra a 'Csizike mindörökké' blogban, hogy: "Ha tudnád mennyire beletrafáltál... ;-))) Tölts ki gyorsan egy Lottó-szelvényt! ;-)" de közben látszott rajta, hogy még valamiért nem érti, nem jött át neki mi vonatkozik a mondandómból pontosan rá. Az előítélet pedig kölcsönös előítéletet szül..

De vannak még akikben azt látom hogy kényszeresen osztják az észt, miközben korántsem tartanak ott, ahol gondolják magukat szerintem. Ez az egó játéka náluk(, de gondolom velem is előfordul ez, rámszólhattok nyugodtan). És ekkor az én egóm meg bezárja a figyelmemet irányukba: "nincs mit tanulnom tőlük" - gondolom ilyenkor. És nem is jön át tőlük információ, minden megnyilvánulásukban csak az erre való igazolást keresem ösztönösen/egósan.
Buddhanita indította el ezt a felismerést bennem. Egyik válaszában megbújt egy fontos tanítás, amint magamra erőltettem a megnyitást a mondandója felé. "Nyílj meg a válaszok befogadására, mert a válaszok sem mindig azok, mint amit mi elképzelhetünk. Lehet, valami egészen más..."

Mindenkitől van valami amit tanulhatunk, nem vagyunk egy embernél sem minden egyes területen jobbak, tapasztaltabbak, hiába gondolnánk. Úgyhogy egy praktikus, mindenre vonatkozó tanácsot találtam ki magamnak:
Mielőtt ítélnél,
Nézd meg jobban!

u.i.:
Tudnátok példát mondani arra mikor, milyen területeken van tényleg szükség valami fajta előítéletre? Ha mondjuk tizedszerre csalódik az ember egy konkrét dologban, akkor már praktikus, nemde? De ez is csak egóvezérelt állapotban igaz.