Elszakadni nem könnyű | Önmegvalósítás.hu

Elszakadni nem könnyű

Életem szakaszának utolsó fejezete. A befejezés.

2014. augusztus 12. kedd
Reggel korán keltünk. Pestre kellett mennem állásinterjúra. Szilvi felajánlotta, hogy elkísér. Nagyon jól esett, örültem neki. Örültem annak, hogy azt a napot is együtt tölthetem Vele. Vonattal mentünk. Vittem magammal
pénzt az útiköltségre, egyáltalán nem vártam el, hogy az én részemet Ő állja. A vonatállomáson mindkettőnk jegyét megvettem. A vonaton leültünk.
Szilvi mellett egy szőke, hosszú hajú, fiatal lány ült. Mellettem egy rövid barna hajú, középkorú nő. Később amikor lett máshol szabad hely Szilvi átült és én tétován követtem. Már akkor elkezdődött a szurka-piszka, miszerint én biztosan fájó Szívvel hagytam el eredetileg elfoglalt helyem, mert tetszett nekem a szőke hajú lány. Megmondom őszintén az egész út alatt egyszer pillantottam rá, de mind ennek ellenére valószínűleg azt a benyomást kelthettem, hogy nekem tetszik. Így indult a napunk. Megérkezvén a metróhoz Szilvi
mindkettőnknek vett péksütit és megvette a vonaljegyeket. Egy órával előbb érkeztünk. Gondoltam
addig ihatnánk egy kávét ezért betértünk az egyetlen nyitva lévő kávézóba. Én kértem egy forró csokit Szilvi pedig a latte mellett döntött. Akkor még fogalmam sem volt róla, mindez mennyibe fog kerülni és főleg, hogy később majd milyen árat fogok fizetni mindezért. Hamar kiderült. A csoki 490 míg a latte 350 forint volt. Ez volt a kisebbik probléma. Miközben ott álltunk és már fizetni kellett volna Szilvi a pultos előtt hangosan megjegyezte: -Már megint én fizetek?
Azonnal elővettem a pénztárcámat és hideg zuhanyként érő megjegyzésének megsemmisítő hatása alatt annyit tudtam csak mondani: -Nem. És fizettem. Nem esett jól sem a megjegyzés, sem az ahogyan ez elhangzott. Bárki számára ez jelentéktelennek tűnhet, de nekem azonnal megjelent a mögöttes tartalom. Nem bántott az, hogy ez egy idegen előtt zajlott, hacsak nem az, hogy ez már nem először történt. Nem először viselkedett velem nem túl etikus módon mások előtt. Ami ennél sokkal inkább rosszul esett, hogy nem értettem, miért nem lehet az ilyen és ehhez hasonló dolgokat egy arra alkalmas időpontban elmondani és megbeszélni. Miért mindig csak utólag tudom meg, hogy mi bántja Őt, mi esik neki rosszul. Aztán megértettem az okát, de a minőségét nem. Ha Szilvit valami folyamatosan gátolja abban, hogy akkor és ott kinyilvánítsa valamiről
a nem tetszését, amikor ez először jelentkezik nála akkor valamikor annak ki kell jönnie. És mikor ez számára is és főleg számomra váratlanul bekövetkezik akkor nem feltétlenül tartózkodunk az ehhez ideálisnak tűnő helyen. Akkor ez nagyon bántott, kellemetlen volt, de ezt sem megtervezni nem lehetett, sem felkészülni
nem lehetett rá. Viszont előre megbeszélni meg lehetett volna magát a probléma gyökerét. Neki is és nekem is spontán volta a reakció. Már nem haragszom e miatt Rá. Kilépve a kávézóból természetes, hogy rossz érzések voltak mind a kettőnkben. Akkor csak annyit tudtam kérdezni az égiektől, hogy miért kellett ennek megint
így történnie? Természetem olyan, ha valami bánt, vagy fáj illetve nem tetszik annak általában hangot is adok. Így történt ez akkor is és ebből megint kisebb (de semmiképp nem súlytalan) vita kerekedett. Mert ebben a
kapcsolatban az tűnt fel, hogy súlya van minden kimondott és ki nem mondott szónak.
Súlya és nagyon nagy tétje. Szóval a legnagyobb ár, amit a két pohár italért fizetnem kellett a következő mondat volt, ami ekkor Szilvi
száját elhagyta: -Én x évig
eltartottam a férjem és többet már nem vagyok hajlandó eltartani
senkit sem! Indulatos volt a hangja és úgy tűnt a férjével
elszenvedett sérelmei rajtam
csapódnak le. Nem éreztem azt, hogy ez a mondat, ennek a következménye
engem kellene, hogy illessen. Semmi közöm nem volt és nincsen a
kettejük között
elszenvedett dolgokhoz. Az egyetlen amit abban a pillanatban éreztem,
hogy Ő valóban ugyan olyannak éli meg ezt a helyzetet velem és ugyan
olyannak tart
engem, mint azt, akit eltartott. És ha ez így van akkor ugyan azt éli
át velem, mint mással és semmiben sem vagyok számára különbb és
egyedibb. Én úgy
éreztem amit én érzelmileg adtam ebben a kapcsolatban az nem lehet
anyagiakban mérni és nem méltó a szerelmemhez ez a kijelentés. Ezek a
gondolatok és
érzések futottak át rajtam és ez nekem nagyon rosszul esett. Mind ez
történt körülbelül két óra alatt.

Hamarosan eljött a 9 óra. Ekkora kellett ugyanis oda érni az
interjúra. Az elmúlt két óra tömény és lélekmarcangoló élménye után
igyekeztem higgadt és az
eseményektől elhatárolódott maradni. Igyekeztem pozitív energiákat
gerjeszteni bensőmben a jó benyomás érdekében, mert szerettem volna
azt az állást
megkapni. Szerencsére az ott tartózkodásunk alatt ezzel nem volt
problémám. Meglepő módon és gyorsasággal tudtam átlendülni és
koncentrálni arra, amiért oda
mentünk. Beültünk a terembe, kitöltöttem egy papírt, majd amikor a
tájékoztató elkezdődött Szilvi annyit mondott: -Én most kimegyek ez
nem tartozik rám. Ezek
után felállt és kiült az előtérbe. Elővette a telefonját és játszott.
Persze megérthettem volna, hogy nem érdekli, unja az ilyesmit, de
nekem mégis rögtön
az első gondolatom és a hozzá fénysebességgel társuló rossz érzésem az
volt, hogy nem érdekli mi fog történni velem a jövőben, hogy hova
fogok menni dolgozni
és mit fogok ott csinálni. Egyszóval, hogy én egyáltalán nem érdeklem.
Arra számítottam, hogy bent marad, együtt végig hallgatjuk, majd
mindketten elmondjuk
a véleményünket a hallottakról és megvitatjuk. Ez nem így történt.
Most már tudom, hogy nem kellett volna ezt annyira a szívemre vennem,
mert igazság szerint
a jelentősége annak, ha bent marad annyi lett volna csak, hogy érzem
részt akar venni az életemben és annak történéseiben. Számomra ez
érdektelenséget
sugallt. Mert amikor egy kapcsolat ennyire nehezen működik akkor azt
gondolom, az ilyen jelentéktelennek tűnő dolgok is közelebb hozhatnak
egymáshoz két
lelket. A közös dolgok, a közös élmények közös megélése... Ezért sem
haragszom már, hiszen egy lehetőségnek tekintem, amivel nem éltünk.
Hány ilyen volt
ebben a kapcsolatban?! Rengeteg.

Az állomáson.
Minden áron jobban akarta tudni, melyik vágányról indul a vonat.
Semmit nem akart elfogadni, amit mondtam. Azt éreztem bizonyítani
akarja, hogy Ő is tudhat
valamit vagy még inkább az önállósága és az, hogy nélkülem is prímán
boldogul volt ott a lényeg. Akkor én már semmit nem mondtam. Megálltam
és vártam, hogy
megtalálja a megoldást. Végül elismerően bár, de csalódottan ki
mondta: -Igazad van. A 8-as ról megy és az ott van elől. Én nem
szóltam semmit csak elégedett
voltam, hogy legalább ez már nem lett köztünk vitaforrás. Örültem,
hogy csendben megoldódott ez a kérdés. Számomra az ilyen dolgok
egyfajta feladatok. A
túlélés a lényeg, a csapatszellem nem pedig holmi verseny. Megoldani
valamit közös erővel, amikor is mindegy az, hogy éppen ki találja meg
a kulcsot. A
lényeg mindig a végeredmény. Ezért esett ez akkor rosszul nekem.

Hazafele a vonaton.
Elmeséltem mit mondtak a munkáról. Szokás szerint nem volt véleménye,
hozzászólása. Megint és most már ezredszer egyedül éreztem magam az
életemmel és a döntéseimmel. Hiányzott a kommunikáció, az eszmecsere.
Csak én beszéltem, ahogy ez már lenni szokott.
Az állomáson nem vettem jegyet. Gondoltam hátha a vonaton olcsóbban
hozzá jutok. A tervem bejött, bár nem az eredeti elképzeléseim
szerint. Elindultunk.
Miután a munkahellyel kapcsolatos dolog már nem volt téma Szilvi egész
úton megint a telefonját babrálta. Ez engem már nem zavart különösebb
képpen.
Mondhatni úgy, már kezdtem hozzá szokni, hogy hárman vagyunk
általában. Ami rosszallás volt bennem e miatt az volt, hogy nem tudtam
ki az a harmadik. A
telefonja vagy az, aki a telefonján keresztül állandóan kommunikál
vele. Ez kissé zavaró. És mindig eszembe jut, amikor egyszer azt
mondta, hogy oda fog
figyelni arra, hogy ne legyen folyton a kezében a telefon. Az tűnt
fel, hogy ezeknek a rendszeressége sűrűsödött és nem csökkent. Egyre
többször és egyre
több ideig volt elfoglalva a telefonjával az utóbbi időben. Én ezt már
nem is tettem szóvá, mert úgy éreztem -minek? Kit érdekel, hogy ez
engem zavar? Őt
biztos nem különben tényleg nem csinálná.

Hazaértünk.
Hazaérésünket követően ismét előjöttek a délelőtt történései amiből
megint vita kerekedett. Kiderültek olyan dolgok, amiknek úgy
gondoltam, nem most lettek
volna itt az idejük. Amiket Szilvi már hetek óta cipelt a lelkében és
a gondolataiban anélkül, hogy nekem szólt volna róluk, elmondta volna
őket. Nagyon
rossz, amikor utólag derül fény sérelmekre, mert így mire azok
felszínre kerülnek addigra megmérgezik az ember lelkét. Egyébként még
most sem tudom, miért
képtelen beszélni ezekről.

Előkerült a zalai utunk.
Szóvá tette, sérelmezte azt, hogy mennyi pénzt elköltött Zalában. Ki
is mondta szám szerint, hogy 70 ezer forintja ment el. Nagyon úgy
tűnt, hogy ezért engem
okol, engem hibáztat és bár megtette akkor, most mégis nagyon bánja az
egész kiadást. Nagyon rosszul esett, mert egyrészt úgy éreztem ez nem
fair és nem
jogos velem szemben. Nem én tehettem erről első sorban. Más részt azt
gondoltam, megint az utólagos szemrehányás, amin már nem lehet
változtatni, megtörtént.
Ismét nem értettem és most már sokadszor tettem fel magamnak és neki
is a kérdést, hogy miért nem akkor szólt, hogy ez nem jó így, hogy őt
ez zavarja
csináljuk másképp?! Úgy gondoltam és most is éppen ugyan úgy gondolom,
hogy a zalai kiadások egyáltalán nem az én igényeimhez mérten
történtek. Így ezért én miért kell, hogy lelkiismeret furdalást
érezzek? Ennek ellenére éreztem. Ott Zalában is végig és itthon is.
Amikor elindultunk az volt a cél, hogy megnézzük
a házat, a helyet ahova készülök. Ennek egy része meg is történt. A
ház Szilvinek nem felelt meg, mert igénytelen, koszos és szegényes
volt. Nem tudta ott
jól érezni magát. A sors iróniája, hogy máshol sem érezte jól magát
úgyhogy mindegy lett volna szerintem. Szerinte nem. Én tudtam, hogy
mit várok attól a
háztól ahova megyek, nekem nem volt túlzottan nagy meglepetés. Én el
tudtam volna tölteni ott 3 napot. Jól tudtam és úgy is készültem, hogy
nem engedhetem
meg magamnak, hogy fizetős helyen aludjak. Utólag bele gondolva
biztosan jobb lett volna ez a 3 nap ott, ha maradunk és nem
keresgélünk szállást, mert ez a
napokon keresztül tartó procedúra mindkettőnket megviselt, felőrölt.
De nem nekem volt gondom ezzel, hanem Szilvinek. Ezért az elkövetkező
napokat
szálláskereséssel töltöttük és persze veszekedésekkel. Az utat Ő
fizette és én ezt köszönöm neki, de úgy gondoltam szívesen teszi, mert
tudja, hogy ezzel
segít és valóban fontosnak tartja elmenni és megnézni hová is
készülök. Ez a saját költségemen nehezen ment volna. Most már belátom,
hogy a saját erőmből
kellett volna megoldanom és akkor mindez nem történt volna meg.
Mindketten hibáztunk. Úgy hittem végül, sikerült ezt megbeszélni,
lezárni. Ő is ezt mutatta.
Az interjúra visszatérve az is kiderült, hogy szerinte annak az
útiköltségét nekem kellett volna teljes mértékben állnom. Én nem így
gondoltam és gondolom.
Ha megtehettem volna és úgy állnék anyagilag, ez nem okozott volna
problémát, mert minden további és szó nélkül kifizettem volna én. Még
akkor is, ha nem úgy
látom ezt sem, ahogyan Ő. Azzal érvelt, hogy azért kellett volna nekem
fizetnem, mert ha már Ő felajánlotta, hogy eljön velem, akkor ezt így
illett volna.
Szerintem pedig, ha valaki tesz egy ilyen gesztust akkor azt
önzetlenül a másikért teszi és nem vár el, de még csak nem is gondol
ilyet. Más lett volna, ha
én hívom el magammal. Az már szívesség. De még akkor sem gondolom,
hogy az illem úgy kívánná, hogy én fizessek. Ezt egyénileg el lehet
dönteni. Nem
értettem ez miért vita téma. Bánt ez a gondolat menet, de utólag már
ezen az eseményen sem tudok változtatni. Egészen máshogy gondolkozunk,
máshogy
érzünk.

Vacsora téma.
Amikor mindezeken túl voltunk, legalábbis látszólagosan, előjött
azzal, hogy mit fogunk vacsizni. Ez az a kérdés, amitől már komolyan
egybe ugrik a gyomrom.
Mivel én ezt úgy szoktam megoldani normális esetben, hogy azt eszek
általában, amit anyu főz mondtam, hogy nekem megfelel az. Szilvinek
rendszerint nem felel
meg. Ezért mióta több időt tölt nálam az lett a szokás, hogy
rendelünk, elmegyünk valahova vagy esetleg főz(ünk) valamit. Ezeket Ő
szokta fizetni, mert
ezeket én ismét nem tudom megengedni magamnak. Mégis sokszor vágta már
a fejemhez azt is, hogy mindig Ő fizet. Hazudnék, ha azt állítanám,
hogy nem
eszem meg szívesebben azokat a kajákat, de mivel nincs rá keret
megtudom oldani másképp. Ezért nem érzem magamat hibásnak. Szerettem
volna, ha látja, hogy nem vagyok ingyenélő és, hogy engem nem kell
eltartania ezért felajánlottam, hogy mivel Ő megint nem eszik anyu
főztjéből menjünk el és én megveszem azt, ami a kajához kell.
Elmentünk, megvettem. Rossz érzés volt, hogy csak azért mert neki nem
jó nálunk semmi, így az étel sem ezért a félre tett pénzemből kell
erre költenem, de próbáltam átlendülni és nem foglalkozni ezzel.

Séta hármasban.
Amikor ezzel megvoltunk kimentünk a határba Szilvi, én és Amy. Félre
tettem az egész napos sérelmeket, rossz érzéseket és reméltem, hogy a
napunkat minden
történés ellenére némiképp jó érzésekkel és szeretetben zárhatjuk.
Amikor kiértünk a határba már jól éreztem magam. Azt hittem Szilvi is.
Nekem legalábbis
úgy tűnt. Egy fa alá fürdőlepedőt terítettünk és letelepedtünk. Nem
tűnt úgy, hogy probléma lenne, sőt... Nevettünk is.... Amikor
felálltam, hogy játsszak
Amyvel Szilvi azon nyomban előkapta a telefonját és mindvégig amíg ott
voltunk azzal volt elfoglalva. Nem értettem. Bántott. Nagyon bántott.
Bántott, hogy
megint a telefonját nyomkodja. Bántott, hogy nem tudtam, mit csinál,
kivel irkál még ilyenkor is. Ilyenkor is, amikor én mindent elkövetek
azért, hogy
valamennyire helyre hozzam ezt az elfuserált napot. Bántott, hogy úgy
éreztem nincs ott velem és Amyvel, valahol máshol, talán valaki mással
van gondolatban.
Csak a fizikai teste ült ott a fa alatt. Ez fájt a legjobban az egész
napban. Ekkor az utolsó délutánhoz fűzött reményeim is elszálltak.
Semmi nem volt jó. Sem az a nap, sem az a délután és valójában az
egész együtt eltöltött éveink sem. Az elmúlt évek sérelmei, a meg nem
oldott problémák
sebei... Ezek nem múlnak el nyomtalanul. Beleégnek a lelkembe. Beleégtek.

Balatoni nyaralás.
Az utolsó esemény, hogy Szilvi elment nyaralni a Balatonra. A
nővérével nem volt jó a viszonya, amikor elindult azért aggódtam és
szorítottam, hogy minden
jól alakuljon közöttük. Nem volt jó érzés, hogy nélkülem megy, hogy
nem lehetek vele. Hogy olyan élményekkel gazdagodik, amikben én nem
szerepelhetek. Féltem attól, hogy jól fogja érezni magát nélkülem is
és én így már nem is leszek fontos neki, nem fogok hiányozni. Ettől
függetlenül igyekeztem erősnek lenni és
elengedni ezeket az érzéseket, gondolatokat, mert bíztam benne, ha
valóban szeret, akkor ezek pusztán csak buta gondolatok. Egész nap Ő
járt a fejemben,
egész nap Rá gondoltam. Szerettem volna, ha minél előbb eltelik ez a
néhány nap, amit nélküle kell töltenem. Egész nap vártam, hogy ír vagy
hív, de nem
tette. Hiányzott és aggódtam és nagyon rosszul esett, hogy nem keres.
Kezdtem elhinni, hogy a félelmeim beigazolódnak és valóban eszébe sem
jutok. Szerettem volna értesülni arról, hogy mi történik vele,
szerettem volna, ha érezteti a távolból is az itthon hagyott
szerelmével, hogy még fontos neki. Nem
tette.Szomorú voltam nagyon. Írtam neki, de idő elteltével csupán egy
rövidke mondatot kaptam válaszul, miszerint beszélt a szálloda
igazgatójával, mert
pocsék minden és nem maradnak. És hogy majd ír. Teltek az órák, vártam
türelmesen, de nem írt. Miközben vártam egyre csak azon töprengtem, mi
történhetett,
hogy még írni sem tud nekem. Amikor már nem bírtam tovább megint
írtam. Nem tudom, mennyi idő múlva jött egy könnyed válasz tőle, hogy
maradnak két napot
legalább és bocsi, de szaunázni és wellness-ezni volt. El nem tudom
mondani, mit éreztem akkor. Mennyire nagyon fájt, hogy míg én várom,
hogy írjon valamit,
addig ő nyugodt szívvel szaunázgat... Egyetlen kérdés ismétlődött a
fejemben szüntelenül: Hogy teheti ezt velem? Hogy teheti ezt velem, ha
szeret??? Aztán
rájöttem. Egyféleképpen. Úgy, hogy nem szeret. Miért nem volt rám öt
perce sem? Miért nem volt öt perce arra, hogy közölje jól vannak,
megérkeztek és
valami?? Semmi.

Ez az utolsó momentum késztetett arra, hogy számba vegyem az elmúlt
éveket és megkeressem a válaszokat és főképpen a számomra legjobb
megoldást. Hogy
megkeressem a kiutat ebből az egészből. Az illúziókból amikbe
ringattam magam. Sok mindenre rájöttem.
Míg én itt és most is a megoldást keresem folyamatosan Rá gondolok (de
már másképp), addig Ő élvezi az életet, szórakozik és jól érzi magát.
Nélkülem. Rá
kellett jönnöm, hogy ez most valóban rólam szól. Az én utamról. Fel
kell ismernem a hibáimat, hol és mit rontottam el. Azért, hogy a
jövőben ne kövessem el
ugyan ezeket. Azért, hogy a minimálisra csökkentsem annak az esélyét,
hogy ezeket a fájdalmakat újra át kelljen élnem. Nem ítélkezem már,
nem török pálcát
senki felett, mert tudom, hogy senki sem rossz ember. Mindenkiben
egyformán vannak jó és rossz dolgok is. Minden, ami történik jó
valamire. Minden, ami
történt azért történt, hogy előrébb vigyen az úton. Azon az úton, ami
az örökkévaló boldogsághoz vezet. Ezt a boldogságot most már tudom,
hogy nem Veled
fogom megtapasztalni. De az is igaz, hogy általad. Hiszen Te és a
Veled eltöltött idő, a Veled közösen megtett út az, ami hozzásegít
engem az igazi
boldogságom eléréséhez. Nincsenek hibások ebben a kapcsolatban csak
résztvevők. Ki-ki a maga módján volt jelenlevője és részese ennek a
kapcsolatnak.

Mindketten annyit tettünk bele, amennyi tőlünk tellett. Nincs kit
okolni semmiért. Mindenki a maga módján vonja le a következtetéseket.
Szeretlek. A mai napig, eddig a percig és még tovább. De el kell
engedjem az összes fájdalmat, amit megéltem a kapcsolatunkon
keresztül, hogy tovább tudjak
lépni. El kell engednem mindent Veled kapcsolatban. A hozzád fűzött
reményeimet, a hozzád kapcsolt álmaimat, vágyaimat, elképzeléseimet,
illúzióimat. El kell
és el foglak engedni. Itt és Most.

Ennek a levélnek a megírása közben már nincs bennem harag, düh vagy
indulat. Nincs bennem félelem és rossz érzés.
Ennek a levélnek a végére érve Elengedlek.

Már nem ítélkezem sem feletted, sem magam felett. Mert a lényeg nem
az, hogy ki-milyen hanem, hogy mit tanult a megtett úton és ebből mit
visz magával
tovább.
Amikor elkezdtem írni ezt a levelet, akkor az vezérelt, hogy kiírjam
magamból mind azt a fájdalmat, amiket egyébként már elmondtam Neked,
mégis mivel nem
történ változás részedről úgy éreztem bennem maradtak. Gondoltam
használni fog és könnyítek vele a lelkemen, ha kiírom magamból egy
elképzelt személynek
címezve. Ez a levél eredetileg nem Neked készült, hanem magamnak.
A végére érve viszont már hozzád szólok. Ha most ezt szóban tenném itt
már azért elcsuklana a hangom...

Ez itt a búcsú ideje.
Az elengedés ideje.
Ez itt a megértés és az elfogadás ideje.

Sokat gondolok Rád és még sokat fogok. Hosszú időbe fog telni, amíg
mindent tisztán fogok látni. De tudom, jó úton haladok. Nem felejtelek
el.
És bár nem könnyű a búcsú még így írásban sem, de szeretném, ha tudnád
én soha nem búcsúztam el még senkitől. Úgyhogy ez már eleve nagy lépés
tőlem egy jobb élet felé. Mindig szeretettel és tiszta szívvel fogok
Rád gondolni.
A jó tanácsot, amit a leveledben írtál, hogy ne engedjem, hogy ez
még egyszer megtörténjen velem, igyekezni fogok megfogadni.

Kívánom Neked a legjobbakat!
Szívből jövő öleléssel ezennel elköszönök Tőled!

Az utunk Itt és Most véget ért.

Köszönök Mindent, amit Tőled kaptam!


Beküldte: | 2014. aug. 16. szombat - 08:44

Hozzászólások

5 hozzászólás
etemer képe
Magyarázat
2014. augusztus 16. szombat, 16:47 | etemer

Sziasztok!

Szeretném megköszönni mindenkinek a türelmét, aki elolvasta a levelet. Tudom, hosszúra sikerült. Mégis ez csupán egyetlen nap az eltelt 3 évből, amit megéltem a párom mellett. A párom, aki a szerelmem és képtelen vagyok elszakadni Tőle. Hetente, sokszor naponta döntünk úgy, hogy elég volt, nem kérünk többet a másikból... De elszakadni mégsem tudunk, holott a kapcsolatunk túl nagy javulást eddig nem mutatott. Tanácstalan vagyok! Ezt a levelet nem volt egyszerű megírni és több órán keresztül írtam. Mikor elküldtem neki azt a választ kaptam, hogy bele olvasott és szerinte undorító, amit csinálok és csak sajnálni tud. Viszont ma már azt üzente, hogy haza akar jönni hozzám... A kapcsolatom labilis és irracionálisan hullámzó. Az elmúlt 3 évben azt tapasztaltam, hogy semmi nem működik ebben a kapcsolatban. Szeretem, de nem tudnám megmondani mit szeretek benne és elengedni nem sikerül. Kérdésem, miért? Ha valami rossz, valami nem működik akkor mit akarunk ettől a kapcsolattól. A változásban már nem hiszek és Benne pedig már nem tudok megbízni, mert egyik percben ilyen, a másikban olyan. Mellesleg már meg is csalt. Mi a feladatom ebben a kapcsolatban? Mit kell tanulnom, mi a karmám, vagy mi ez az egész? Csupa fájdalom, csupa szomorúság... Semmi öröm, semmi szeretet, ami átjárná legalább csak néha ezt a kapcsolatot. Van egy gyanúm és nagyon beigazolódni látszik, mi szerint a szerelmem nárcisztikus személyiségzavarban szenved (akit érdekel, küldök róla egy átfogó leírást). Ha így is van én segítenék neki, mindenben segítenék, de a lelkem a sok gyötrődést, fájdalmat már nem bírja. Mit tegyek?

Banhegyi Marianna képe
nárcisztikus jellemnek segíteni...
2014. augusztus 20. szerda, 23:00 | Banhegyi Marianna   Előzmény

"A pszichoanalitikus gondolkodás szerint: hiányok és torzulások az önértékelésben, gyermekkori károsító hatások miatt. Nárcisztikus sérülést szenved például az a gyermek, akit a szülei rendszeresen megszégyenítettek mások előtt. Ilyen sérülést azonban felnőttkorban is átélhet az, akit egy számára fontos, úgynevezett „tekintélyszemély” – például házastárs vagy főnök – bánt."

"Lényege, hogy az illető saját személyiségét mások rovására, mindenek fölé helyezve imádja, érdeklődése központi tárgyaként kezeli, továbbá a kielégülésnek olyan egoista és kíméletlen keresését jelenti, amely a dominancia és a kritikátlan igyekezet (ambíció) révén valósul meg. A pszichológiában a nárcisztikus személyiség az, aki nagyon szereti (sajnálja) magát, de fontos hangsúlyozni, hogy a kifejezésnek nincs alaphelyzetben patológiás értelme.

Kívülről nézve úgy látszik, hogy a nárcisztikus személyiségnek nagy az önbizalma, holott gyakrabban éppen az ellenkezője, az alacsony önértékelés az igaz. A nárcisztikus ember számára az embertársakkal való összehasonlítás során születik meg az én értéke, ezért neki nem elég, ha ő jó, vagy nagyon jó, neki a legjobbnak kell lennie.

A nárcisztikus személyből, sok más emberhez hasonlóan, általában hiányzik az empátia képessége, de problémáikat kezelni tudják azzal, hogy igényüknek megfelelő foglalkozást választanak, mint például színészet, tanítás, vezetés, és általában a média. Ezekben a foglalkozásokban a narcizmussal meg exhibicionizmus is párosul."

Nos ebből a lényeg: Lényege, hogy az illető saját személyiségét mások rovására, mindenek fölé helyezve imádja, érdeklődése központi tárgyaként kezeli, továbbá a kielégülésnek olyan egoista és kíméletlen keresését jelenti, amely a dominancia és a kritikátlan igyekezet (ambíció) révén valósul meg.

Mit gondolsz? Milyen módon tudsz segíteni?
Lehet, hogy a feladatod sokkal inkább az, hogy értékeld magad a helyén és képes legyél nemet mondani? Képes legyél azt mondani, hogy nem törölheted belém nap mint nap a lábadat?

Én is végig éltem egy narcisztikus emberrel sok évet. Jó időbe telt mire rájöttem, hogy nem én vagyok a rossz. De bizony belém égtek a rossz minták, a félelmek, és bár közel 10 éve nem vagyok vele, és jó partnerkapcsolatom van, de a félelmeim kísérnek, és a rossz minták is fel-fel bukkannak.

etemer képe
Hol a megoldás?
2014. augusztus 21. csütörtök, 16:38 | etemer   Előzmény

Kedves Marianna,

Az én kapcsolatom 3 éve tart valakivel. Nekem ez a 3 év kellett ahhoz, hogy rájöjjek a párom nárcisztikus személyiségzavarban szenved és ez többé-kevésbé megadta a választ arra is, hogy én mitől szenvedek mellette nap, mint nap. Megadta a választ arra, hogy miért nem működik a kapcsolatunk, miért bántjuk, marjuk, szedjük darabokra egymást. A probléma az egésszel, hogy miközben erre rájöttem, világossá vált számomra addigra az erőm elfogyott. A lelkem feladta a küzdelmet, holott a probléma gyökere immáron adott. Egy ilyen betegségben szenvedő ember ugyan úgy, mint bármely szenvedélybeteg nem fogja belátni és elfogadni, betegségének jelenlétét ezért segíteni ezen nagyon nehéz. Én személy szerint nem hiszek a gyógyszeres kezelésekben ezért azt vallom, hogy mérhetetlen, szinte emberfeletti lelki erő és szeretet szükségleltetik ahhoz, hogy egy ilyen emberen segíteni tudjunk. Mint párkapcsolat résztvevője talán a legnehezebb feladat, mert a viszonzatlan érzelmek folyamatosan vesznek ki az ember erejéből és mivel nincs úgynevezett visszatöltés, megerősítés a másik részéről az energia egyre csak fogy, míg nem végleg elfogy és akkor a segíteni szándékozó fél egyszer csak azon kapja magát, hogy feladja. Sokáig én is azt hittem, bennem van a hiba, magamban kerestem az okokat, azt gondoltam túlságosan érzékenyen érintenek a dolgok. Rá kellett jönnöm azonban, hogy mindenhez két ember kell és ha a másik egy idő után sem képes arra, hogy némiképp változzon, akkor én egyedül kevés vagyok ehhez. Szeretem, mint még eddig soha mást, de úgy érzem azzal, ha elviselek tőle mindent önmagamat adom csak fel. Ez nem lehet megoldás.

nárcisztikus személyiségzavar
2014. augusztus 28. csütörtök, 23:12 | spico   Előzmény

Kedves Marianna!
A leírásodból több aspektus bontakozik ki. Először is nem vagy életed hatalmában, nem veszed kézbe mi és hogyan történjen. Ez nem hibáztatás, tapasztalatból beszélek.
Tudni kell, hogy a nárcisztikus személyiségzavar egy összetett dolog, és nem csak tisztán jelentkezhet, hanem más energetikai kapcsolódások is megjelenhetnek. Az embernek (léleknek) szokásosan sok játszmája van hogy tapasztalati útját bejárja életében. Ezek igen megterhelőek lehetnek, és emberi játszmákban nyilvánulnak meg. Mikor a lélek sok terhet hoz batyujában, akkor ugyan ritkán, de ez akár pokol is lehet, és ezt most szó szerint is veheted. Ezek a karmikus lenyomatok amiket magunkkal hozunk. Ebben a lélek magával hozza azokat az erőket, amik energetikailag kötik az előző életeikhez. Nem csak nárcisztikus személyiség van, hanem a borderline is hozzá tartozik, vagy a skizofrén alkat, hogy mikor melyik, az csak mérlegelésen múlik. Ezek nagyon összetettek, és igazán nincs is rá szakértő, mert azok csak a fiziológiai oldalról közelítik és látják a problémát. Az ilyen személyhez való kötödés hátterében sokszor, előző életekbeli szerelmi vagy más "lélek szerződés" is jelen lehet.
A szeretet maga nem tárgy függő, tehát az igaz szeretetnek nincs és nem is lehet objektuma, az csak a szívünk fényéből áramlik, feltétel nélkül.. Ez persze egy magas szint, mikor a "Szent szívben" vagyunk.
A valóságban, azért vagyunk itt, hogy a szeretetet tanuljuk,,, a fejlődésünk útján.
Ehhez még sok alacsony rezgésű megéléseken megyünk át.
Mikor nem tudunk valamiből kilépni, abban az energetikai kötödés soha nem jó, és lehúzó, de a szerelemben levő felvállalás és tudatos választás a fejlődést szolgálja, hiszen a párunk által fejlődünk, az adja a legjobb lehetőséget erre. De mikor egy kapcsolat elérte a feladatát, már nem fejleszt, csak lehúz energiákban, (energia vámpír) akkor azt nem célszerű mesterségesen lélegeztetni.
El kell engedni szeretettel, és a fénybe küldeni....
már csak magad miatt is,,, ha az igaz szeretetet akarod megvalósítani.
Ez alól csak akkor van érdemleges kibújás, ha valóban a Társad, és fel kell emelni a lehúzó erőket, és megvalósítani egy szent kapcsolatot.....
( a szeretet hosszúúúúúúúúúúúúú távon mindig hat, -rámehet az életed - de csak ha mi magunk a szeretet állapotában vagyunk.)
Ez akár párhuzamos valóságban (dimenzióban) is folyhat, vagyis, az életfeladatotokat végzitek, de nem tudtok kikerülni az alacsony érzelmi energia rezgés tartományából.
Ha valakinek olyan mélységű a személyiség zavara, akkor ez sokszor igen nehéz.... hogy kitartasz-e vagy sem, azt csak te érezheted, és a te felelősséged, a párod felé, de önmagad felé leginkább.....
A szerelmi kötést, a lélek szerződését, igen nehéz feloldani, de lehetséges,, persze önmagadra, és nem a másikra... (nagyjából mindig csak magunkkal dolgozhatunk csak)
De a legnehezebb és a legtöbb energiát a nárcisztikus és hasonló jellegű személyiségzavarok adják, ami pokollá teheti az életet. Ha ehhez még egy gonosz erő vagy átok is járul, azt senkinek nem kívánom megélni. (ez valós)
Az egyetlen amit tehetsz, hogy nem hagyod magad lehúzni, leválasztod és vissza szerzed erődet, és életenergiádat,, amit csak tudatossággal és szeretettel teheted, vagy éred el.
Még írhatnék ezekről de késő van és igen terjedelmes a téma.
A LÉNYEG, A SZERETETBEN KELL LENNÜNK. Ezt könnyű mondani, de hidd el lehetséges, persze keményen meg kell érte dolgozni. Aki a szeretetben él, az azt sugározza ki magából és azt kapja vissza..... Az univerzum mindenre válaszol és mindent meg ad,, amit mi sugárzunk ki magunkból....
Végül is MINDEN az ÖNISMERETÜNKRŐL szól,, és a tudatszintünkről.
Ahová helyezed a tudatot ott vagy!
Ha van igényed, vannak ehhez gyakorlati eszközök is.
Az első, hogy tisztítsd ki magad energetikailag, és válaszd le magad a lehúzó erőktől....
ez akkor is szükséges ha kitartasz benne, és akkor is ha más utat választasz....
akár így akár úgy, de a fejlődéshez tiszta energia kell, mert a szeretet nem teremthető meg alacsony rezgésszinten levő érzelmi állapotban.
Áldással és szeretéssel! Péter

Domoszlai Katalin képe
Segíteni annak lehet, aki változni akar és képes
2014. augusztus 25. hétfő, 5:03 | Domoszlai Katalin   Előzmény

aki ezt kimondottan kéri.

Vedd észre, ha ezt a nárcisztikus nem kéri, akkor azért akarsz rajta segíteni, mert azt várod el, szeressen, elismerjen, értékeljen.

Alap probléma, a nárcisztikus személyiségzavarban élő ember nem tekinti magát betegnek. Sőt.
Másrészt, a változáshoz, a gyógyuláshoz elengedhetetlenül szükséges az önkritika és annak a képessége, hogy a kívülről érkező visszajelzésre az adott ember legyen nyitott. Ismerje fel az adott szituációban a fejlődési lehetőséget. A nárcisztikus embernek fegyvertára van arra, hogy az őt értékelő jelzésekre hogyan reagál, a dühkitöréstől a legkülönbözőbb játszmákig. Bármelyikhez nyúl, azt fogja veled közölni, a hiba benned van.

Aki nárcisztikus embert párkapcsolatban bevonz, kemény leckét kap arra, hogy a saját gyermekkorában megtörtént és feldolgozatlan megaláztatásokat dolgozza fel.

Ugyanis nem csak a nárcisztikusnak, a másik embernek is a gyerekkorában vannak az okok.

Ezért maga a folyamat három lépcsős:

1. megtörténik a bevonzás és belekerülünk egy olyan viszonyba, ahol a nárcisztikus egót szolgálja az energiánk. A nárcisztikus egó a bennünk keletkező negatív érzésekből táplálkozik, ilyen a szégyen, a kiszolgáltatottság, a sóvárgás és a csodálatot is ide sorolom, mert hazug és így tovább.

2. ebben a szakaszban felismerjük, a szituáció számunkra végletesen kizsigerelő és reménytelen. Ha belemegyünk abba, nem törölheted belém a lábad! attól még a kapcsolat adott, viszont átmegy egy mindennapos harcba, amiben nem a nárcisztikus fog veszíteni. Ugyanis ő nem éli meg azokat az érzéseket, amik minket gyengítenek. Nem szenved attól, ha nem szereted, mert arra vágyik, csodáld. Azt hogy ő feletted áll, átélheti úgyis, ha megaláz.

3. az elengedés szakasza. Ez egy belső folyamat, ahol felismerjük, a kötelékeket, ami miatt ebben még benne vagyunk. Ezek a kötelékek feloldhatóak a negatív érzéseink felismerésével és feldolgozásával. Ha a nagy szerelem és/vagy valamelyik szülő nárcisztikus volt, egy újabb nárcisztikus bevonzása voltaképpen segítség, hogy rá tudjunk nézni, a tudatalattinkban mekkora helyet foglalnak el a szülők negatív mintái és az exek által okozott, begyógyulatlan sebek.

A nércisztikus szülő viselkedéséről itt olvashattok:

http://narciszgyerekei.wordpress.com/

A saját személyiségünk harmóniába hozásához az önértékelés is nagyon fontos, ennél viszont jóval fontosabb a saját magunk elfogadása, szeretete és az önmagunknak megadott tisztelet. A legelső lépés az úton, a saját én-határaink megismerése, megszilárdítása. Ha ez a lépés meg van, akkor jön maga a nagytakarítás a belső világunkban.

http://domoszlaikatalin.freeweb.hu/

Feliratkozás Hírlevélre