Kacsapár….
Testvérem majd 5 éves kislányával piaci bevásárlás után kisétáltam a közeli patakpartra. Alig 1 méter széles, beton-mederben csordogáló kispatak a városban. A patakparton szoktam futni, gondoltam megmutatom neki. Néztük a kis patakot, ahogy csordogál. Megkérdezte: itt vannak kacsák? Kacsák? -kérdeztem vissza. Itt nincsenek kacsák, ez egy nagyon kicsi patak, a kacsák a tavakat szeretik. Itt biztosan nincsenek kacsák – válaszoltam. Meg tél is van, ugyebár….szóval itt tutira nincsenek kacsák – gondoltam magamban. Alig hogy, ezt megbeszéltük, kicsit távolabb tőlünk, mintha egy madárpár szállt volna le a patak vizére. Észrevettük és gondoltam nézzük meg. Igaz, hideg volt…gondoltam megnézzük és aztán megyünk haza. Mit látnak szemeink? Egy kacsapár szállt le a patak vizére. Nevetni kezdtem, ez hihetetlen…épp most mondtam ki, hogy itt nincsenek kacsák. A kacsapár ott úszkált a patakban…. Olyan érzésem volt, mintha az élet szeretné megmutatni, hogy milyen is az elmém működése. Kis patak, beton-meder, tél is van – itt tuti nincs kacsa… DE IGEN…..mintha azt szeretné mutatni az élet, hogy bármi és minden lehetséges…amennyiben nyitott vagyok, amennyiben elengedem az elmém korlátait.
A majd 5 éves bölcs meg is szólalt mellettem – nem mondtál igazat. ÖÖÖÖÖ – hát igen. Elmém már be is indult, és azon elmélkedett, hogy hogyan adom át az én elmém korlátait neki….és hogyan lehetne megmutatni neki a világot, úgy ahogy az van….
Az élet tele van csodákkal, amennyiben elengedem elmém korlátait….tudom…