Az a kérdés jutott ma eszembe, hogy vajon szeretném-e a szeretteimet akkor is, ha nem rendelkeznének azokkal a számomra tetsző tulajdonságaikkal, amelyek miatt most szeretem Őket? Mondjuk ha nem lenne személyiségük, hanem csak mint csupasz lelkek állnának előttem, akkor is szeretném Őket?
Ahogy belegondoltam ebbe a helyzetbe megrémülve tapasztaltam, hogy bizony nem szeretném Őket!
Először vizsgáltam a közvetlen közelemben élő rokonokat, barátokat, barátnőt, de azt éreztem, hogy csak így, pozitív tulajdonságaikkal együtt tudom Őket szeretni, számomra így szeretetre méltóak. Aztán mentem távolabb az életemben, majd fentebb a létrán, néztem olyanokat akik spirituálisan fejlettebbek, de végül csak egyetlen egy maradt, akit minden illúzió nélkül is tudok szeretni, és ez Isten volt!
Még saját magamra is enyhe undorral tekintettem, ahogy ott álltam a lelki szemeim előtt csupaszon, egótlanul. Nem tudom mi lehet ennek az oka, hiszen elméletileg az ego nélkül könnyebb lenne valakit szeretni vagy elfogadni, de én mégsem ezt éreztem!
Persze könnyen lehet, hogy az elmélet hibás, hiszen az által csak megpróbáljuk az életet megérteni, itt viszont az élet mást mutatott.
Mit gondolsz, miért éreztem így?
Volt esetleg már Neked is hasonló érzésed, élményed?