Köszönöm Kavics22!
Számomra ez a VÁLASZ és nem a másik gyászának a kifigurázása. Nem azt várom, hogy együtt zokogjatok a vállamon, hanem, hogy ki hogyan élte meg és élte túl!!!

Azt mondta valaki, hogy miként gondolom, hogy elengedni, hiszen nem a tulajdonom. Én sosem tartottam a tulajdonomnak! Tisztában vagyok azzal, a ténnyel, hogy van Ő és vagyok Én! Viszont amikor két ember összekerül, fölveszik egymás rezgését (Karmatörlő lehet pfujjolni!!), kialakul egy mély vonzódás és akkor már Mi leszünk.

A blog nyitó szövegben nem mentem bele szaftos részletekbe, hogy miért vált perspektivátlanná a kapcsolatunk. Nem azért, mert már nem szerettük/szeretjük egymást. Hanem azért mert az élethelyzetünk nem kedvez a folytatásnak. Ez egy kényszerhelyzet, és azért nem tudjuk folytatni, mert egyszerűen NEM LEHET!

Attól még nehéz és fáj! Aki ezt nem élte át, az még sose szeretett igazán!!! Ehhez a véleményemhez ragaszkodom!
Nem hiszem, hogy az a megoldás, hogy ha valaki a földön fekszik, segítséget kérve akkor leócsároljuk, belerúgunk és rávilágítunk, hogy milyen béna, hogy egyáltalán odakerült és még arra se képes, hogy felkecmeregjen. Ha tudná, megtenné!!!