Az egyik legnagyobb fájdalom, ha meghal a gyermeked. | Önmegvalósítás.hu

Az egyik legnagyobb fájdalom, ha meghal a gyermeked.

2009. május 03. vasárnap, 23:49 | husztisanyi

Azt hiszem, hogy a gyermekünk elvesztésétől való félelem minden szülőben megjelenik, a szülővé válástól ott van.

Hogyan lehet együtt élni ezzel a félelemmel? Hogyan lehet feldolgozni ezt a félelmet?

Esetleg, ha vesztetted már el gyermekedet, vagy nagyon féltél ettől, akkor oszd meg az érzéseidet, beszéljünk róla!

gyermekhalál
2009. május 04. hétfő, 8:14 | tidok

Lassan húsz éve, hogy az egyetlen gyermekem elvesztettem.
Kiderült, hogy még mindig nem tudtam elengedni. Akkor még ismeretlen volt számomra az
ezotéria és a spirituális világ.
Jelenleg a spirituális energia elnyomja a földi-és érzelmi energiát nálam.
"A ló egyik oldaláról a másikra estem".

Hogy mire tanított meg a Fiam halála? Akár a horoszkópomat vagy a számmisztikát vizsgálom,
teljesen mindegy, mert ebben az életemben ez egy megoldásra váró feladat, amit én vállaltam fel
leszületésem előtt.

üdv.:Katalin

Elsőre ezt olvastam: Az egyik legszebb fájdalom, ha meghal a
2009. május 04. hétfő, 9:42 | ratvaidori (útkereső)

Elsőre ezt olvastam:

Az egyik legszebb fájdalom, ha meghal a gyermeked.

Tegnap este azt az önazonosságot próbáltam elengedni, hogy gyermeke vagyok két embernek, akik azzal azonosulnak, hogy a szüleim.

GLinDorph képe
Jó lenne, ha ilyen esemény nem következne be az életemben....
2009. május 04. hétfő, 21:47 | GLinDorph

Az édesanyám a karjaimban halt meg 8 éve. Halottam az utolsó lélegzetét, láttam az utolsó szívdobbanását. De láttam rajta az is, ahogy a "halálközeli élményen" átmegy.

A feleségem öngyilkos lett. Előre bejelentette és miután bevette a gyógyszert még felhívott elköszönni, majd kikapcsolta a telefont. Két napig kereste a rendőrség mire rátalált.

Jelenleg a három gyermekünk nevelem egyedül. A középső lányom, gyengébb, betegesebb. A kicsi fiam, egy szeleburdi, összevissza rohangál mindig. A nagylányom már az éjszakába jár bulizni. Néha eszembe jut, mi lenne, ha valamelyikőjükkel baj történne. Még azért félek ettől a gondolattól.

De még inkább, az előtte megélendő esetleges szenvedésüktől. Amikor, pl egy betegség során, vagy baleset után, a kicsi szenved a fájdalomtól, tudja az ember, hogy mag fog halni és ő is sejti ezt. Ott ülni ekkor mellette. Mellette lenni a fájdalmában, mellette lenni a félelmében, mellette lenni az ijedt kérdései közepette. Amikor segítségért esedezve tekint rád, ,,,, és Te nem tudsz neki segíteni ....

... szóval ha van még az életben félelmem, az a gyermekeim szenvedésével való szembenézés ....

Egy lámát megkérdeztem az eljövendő világváltozások közepetteni esetleges nehézségekről, hogy akiknek gyermekei vannak, hogy viszonyuljanak lelkileg ehhez, mit tehetnek. Gondoltam hátha mond valami biztatót. Nos megkérdezte, tényleg tudni akarom a választ? Kész vagyok rá ? Az igen válaszomra közölte, hogy el kell fogadnom az esetleges szenvedésüket és halálukat is. Hozzá tette még, a gyermekek mindent tudtak leszületésük előtt, felkészültek rá, sőt ők választották mindazt amit megélnek.

Jó-jó ... de más róla beszélgetni és más megélni. Jó lenne, ha ilyen esemény nem következne be az életemben....

GLinDorph
http://ecsk.hu

Gyermekek kincseink Megbékélés félelem helyett
2009. augusztus 31. hétfő, 23:59 | pajkos   Előzmény

Nekem négy gyermekem - kincsem, ajándékom - van, már nagyok, felnőttek (de ez nem éppen jó szó). Volt egy gyermekem aki nem születhetett meg, mert terhesség alatt elaludt. Sokkos állapotban éltem akkor, ma már megbékéltem, hogy ennek így kellett történnie.

Másik gyermekem balesetben majdnem meghalt, akkor is hasonló állapotba kerültem, de később ezzel is megbékéltem.
Harmadiknak kilyukadt a tüdeje, majdnem meghalt, éppen meg tudták menteni.
Negyedik lezuhant a bicikliről, és átment rajta az utána következő. Fejét egy éppen ott lévő gödör óvta meg.
Az én életemben is voltak helyzetek, történések, amikor bizony lehúzhatták volna a rolóm.

Életünk közben többször is történtek olyan események, amikor a sors megfoszthatott volna bennünket egymástól. családunk is fogyatkozott inkább, mint bővült.

Azért írom le ezeket, hogy érzékeltessem, hogy e világi életük (életünk) csoda, és minden együtt töltött pillanat kincs. Ezért kellene még jobban becsülni, és élvezni ezeket. Családomban történtek erre világítottak rá, és teljesen átformáltak az események. Már tudjuk mi a lényeg, piti dolgokon nem akadunk ki, és hihetetlen lelki kapcsolatban élünk.

Félni nem félünk, mert az események világossá tették számunkra, hogy nincs értelme. Ezekben a szitukban történnek a dolgok, mi csak befogadjuk, elfogadjuk őket, és megbékélünk a fájdalmas elvesztésbe. Itt nem mi írjuk a könyvet. Bizony sokszor sírtunk, rettegett napjaink is voltak, de ezeken mindig kaptunk egymástól valami PICURKÁT, ami a félelmet feloldott. Ez sokszor egy humoros beszólás volt haláli helyzetben.

Az ember sok minden felett uralkodik, uralkodni akar, de az ÉLET felett nincs hatalmunk, és ez elménkkel fel nem fogható, érzelmeink pláne nem ezt követik.

GLinDorph ! Csodálattal tölt el, ahogy életed éled, és bátorítanálak, hogy fordíts a kabáton, és félelem helyett hálát érezz féltés és aggódás helyett, mert reménycsillagaid-kincseid szépen növekednek.

Bízz és higgy benne, hogy ők és Te jó kezekben vagytok-lesztek, és az örömöket éljétek meg. Ha mást kapsz a sorstól, akkor abban is a jót keresd, mert a legrázósabb dolgokban is vannak örömök. (Tapasztaltam, mert kínomban kerestem, és kaptam, és bizony ezekbe a picurkákba belecsimpaszkodtunk)

És fogadjuk el azt aminek meg kell lennie. (Bibliában is ezt olvashatod). A megélés módjában szerencsére vannak-rejlenek lehetőségek, csak keresni kell.

6 éve balesetben vesztettem el a gyerekem.de még mindig nem tudo
2009. május 05. kedd, 21:07 | katazin

6 éve balesetben vesztettem el a gyerekem.de még mindig nem tudom igazán kifejezni amit éreztem, érzek azóta.ezt csak az tudja aki átélte.
valamit azért elmondok.akkor elvesztettem a hitem Istenben, sőt!gyűlöltem, és gyűlöltem körülöttem is mindent ami élt.fát, virágot elpusztítottam magam körűl.azt akartam semmi ne viruljon,ne lélegezzen körülöttem, ha az aki életem része elment.szerencsére nem tartott sokáig az őrjöngés,talán alig több mint 1 év.az én lelkem még szürke volt, de már újra megláttam az Istent, és ma már tudom ez az én próbám volt,amin kicsin múlott, hogy nem buktam el.ő kölcsönadta kis időre, hogy szerethessem nevelhessem, és akkor nem jutott eszembe, hogy ez nem biztos, hogy mindig így lesz, velem lesz.ma van egy kisfiam, akiért annyit imádkoztam,és tudom,minden nap hálát kell adnom érte, hogy itt lehet velem.mosolya, szeretete emlékeztet az elvesztettre, és mégis tudom ő más.köszönöm neki, hogy el jött hozzám,hogy az anyja lehetek,és köszönöm az Istennek, hogy bár elvett, de adott is.most szomorú is vagyok, és boldog is, érdekes állapot így egyszerre. ő aki elment mégis itt van, ennek sok-sok jelét adta már, olyankor tudom, egyszer találkozunk, és sírva, nevetve ölelhetem újra magamhoz.addig teszem itt amit rám mér a sorsom, vagy én magam.kívánom mindenkinek, aki átélte ezt a fájdalmat,ne veszítse el a hitét, mert a remény mindig ott pislákol körülöttünk.rajtunk múlik észre vesszük-e.

Gondolkodtam, hozzá szóljak-e? Már olvasni és írni róla is
2009. május 05. kedd, 23:31 | mucsinyuszi

Gondolkodtam, hozzá szóljak-e?
Már olvasni és írni róla is fájdalommal jár, mégis, ma amikor regisztráltam magam, ez volt az első téma, amit elolvastam.
Megfordult a fejemben, elolvassam-e azoknak a történeteit, akik már tudják milyen elveszíteni a gyermeküket? Vagyok-e elég bátor, hogy olvassak róla és más fájdalmáról, hiszen én is ettől rettegek, pedig én még nem tudom, hogy milyen érzés, nem éltem át, de félek tőle amióta csak megszülettek a gyermekeim.
Az újságokban az ilyen cikkeknél szoktunk gyorsan arrébb lapozni, hogy meg se érintsen a dolog, mintha azzal, hogy más fájdalmát átérezzük, valahogy magunkhoz ne vonzzuk a bajt, vagy talán, hogy más szenvedése ne érintsen meg.
Ezt nem lehet átérezni, mert egy gyerek elvesztése teljesen más lehet, mint akár a legközelebbi rokonodé, akár házastársról, akár szülőről van szó. Az édesapám meghalt, az elvesztése nagyon megviselt, mégis úgy érzem, hogy az a fájdalom - bocsánat mindenkitől - talán csak egy kis ízelítő lehetne. Számomre éppen ezért félelmetes.
Félek tőle, rettegek, de megpróbálok nem gondolni rá, és amikor velük vagyok annyit szeretgetem őket, amennyit csak tudom. Talán hülyeség, de az talán vígasztalna engem, ha tudnám, hogy tudták, hogy végig szeretve voltak.

Milyen borzasztó is azoknak, akiknek nincs reménységük.
2012. május 01. kedd, 22:28 | Látogató (útkereső)

Milyen borzasztó is azoknak, akiknek nincs reménységük.

Szólj hozzá!

  • Figyelj az írásjelek használatára: előttük nem kell szóköz, viszont utánuk mindenképpen hagyjál egy szóközt! Így.
  • Megengedett HTML tagok, ha a szövegszerkesztő nincs bekapcsolva: <h1> <h2> <h3> <h4> <h5> <h6> <center> <img> <font> <div> <span> <br> <u> <i> <b> <p> <a> <hr> <align> <border> <table> <tbody> <tr> <td> <em> <strong> <cite> <code> <ul> <ol> <li> <blockquote> <dl> <dt> <dd> <object> <param> <embed> <iframe> <strike> <!--break-->
  • A sorokat és bekezdéseket automatikusan felismeri a rendszer.
  • A linkek követhetőségét kiszűri a rendszer.

  • A web és email címek automatikusan linkekké alakulnak.
  • A hozzászólás a Fórumszabályzat elvei alapján kerül moderálásra.

Az űrlap kitöltésével elfogadod a Mollom adatvédelmi irányelvét.

Hírlevél feliratkozások

Jelöld ki és iratkozz fel: