Napok óta szenvedek a bölcsességfogamtól, és tegnap megpróbáltam a mélyére menni a dolognak, mit is jelenthet szimbolikusan az eset.

Az elején nem jött semmi. Aztán rájöttem, hogy igazából magát a problémát sem tudom megfogalmazni úgy, hogy az a segítségemre legyen. Úgyhogy átfogalmaztam a "begyulladt a bölcsességfogam"-at "nem hagyom kinőni a bölcsességfogamat"-ra, mert rájöttem, hogy a valós szitu ez inkább. Mert az a kis fog nagyon ki akar bújni, és mégse megy neki, ezért gyulladt be. Így máris jött egy asszociáció, hogy az a kis fog nem mást szimbolizál, mint Önmagamat. A belső lényem is hasonlóképp unja már az elfojtásokat, és szó szerint be van gyulladva, amiért nem engedem kibontakozni.

Talán maga a bölcsesség szó is ezért került volna a leghátsó örlöink elé? Akkor nő ki, ha hagyjuk neki, vagyis ha hagyjuk magunkban kibontakozni a bölcsességet visszafojtás nélkül?

Ez olyan dolgokat mozdított meg bennem tegnap, hogy teljesen átformálta a közeljövőre vonatkozó dolgaimat. Rájöttem, évek óta fosztom meg Önmagamat a szabad akarattól, amit mind annyira hangoztatunk itt. Évek óta kínzom saját magam.

Alfa egy pillanatra rávilágított nekem tegnap a vágyak és a boldogság közti kapcsolatra. Rájöttem az ember akkor boldog, ha kielégíti vágyait. Ergo két lehetőség van: vagy olyan gazdag az ember, hogy pénzért meg tudja valósítani minden vágyát, vagy a vágyakat kell olyan mérce alá vinni, amit meg tud valósítani a pénz nélkül is, vagy annyi pénzből, amennyije van.

Évek óta az egyik legnagyobb vágyam, hogy elutazzak Spanyolországba csak úgy tapasztalatszerzésből, de mindig ott volt a "miből" kérdés. Tegnap azonban a felismerésem hatására végérvényesen eltűnt a "miből" kérdés, és felváltotta egy igen erős elhatározás: nekivágok pénz nélkül. És ezzel valahogy a megoldás is kontúrt nyert. Rájöttem, hogy a bölcsességfogam nem a pénzhiánytól gyulladt be, és akadt el félúton, hanem attól, hogy a pénzhiányra fogom a tétlenségemet. Közben nagyon nem ez volt az igazi ok.

Sokkal inkább azért fojtottam el Önmagamat, mert attól féltem, hogy ha szabadjára engedem húsz év elfojtásait és elkezdek szabad akaratomból cselekedni, akkor elveszítek olyan embereket, akiket fontosnak érzek, mert majd az lesz, hogy "nem így ismertelek meg", meg "csalódtam benned" stbstb.

Azzal, hogy erre rájöttem, már csak az maradt, hogy ezeket meg is beszéljem valakivel. És pont a párommal kellett megbeszéljem, mert leginkább ő az érdekelt ebben a dologban, de Ő az is, akivel ezekről a dolgokról a legnehezebben tudok beszélni, mert valahogy nem vevő ezekre az "spiri" dolgokra. Nem érti, ha elkezdek ilyenekről beszélni, én meg nem tudom úgy kifejezni magam, hogy megértse, amit nem ért. A másik meg, hogy eleve amiket megtapasztal az ember, ha már elindult ezen az úton, rájön, hogy legtöbb esetben a szavak a töredékét sem képesek visszaadni annak, amit átélt, amire rájött. Párom viszont mindent a szavak útján szeretne megérteni, mindent szeretne, ha elmagyaráznék neki, de ez sokszor kívül esik a képességeimen, ezért sokszor a "najó mindegy, hagyjuk" a vége az ilyesmi beszélgetéseinknek.

Tegnap viszont egyszer csak elöntött az Önbizalom, és hogy akkoris képes vagyok kifejteni az érzéseimet, gondolataimat. És sikerült is. Láttam az arcán a megértést, és hogy rájött mindakettőnknek fontos az, amire készülök. Mert visszajövök hozzá, ez tény. Szeretem, imádom, és az egyetlen ember, akivel hosszú távon el tudom képzelni az életemet. Két év együttlét alatt erre rádöbbentem. Ha Ő nem, akkor senki nincs, aki jobban passzoljon hozzám. Szóval visszajövök mindenképp, de szükségem van arra, hogy egyes egyedül nekivágjak annak, ami bennem motoszkál évek óta. És nem csak nekem, neki is szüksége van rá. Érettségi előtt van, és ha együtt vagyunk sosem tanul (valószínűleg, mert én nem is várom el tőle), de ő fontosnak tartja, hogy az meglegyen, ő még sokkal inkább a jövőre figyel, mint a jelenre. Viszont ha ez neki fontos, akkor nem tehetem meg, hogy az én jelencentrikus hozzáállásom miatt ne vigye véghez azt, amit Ő véghez akar. Így mindakettőnknek külön-külön is, és a kapcsolatunknak is jót fog tenni az, hogy elmegyek világot látni.

Úgyhogy most úgy érzem elértem arra a pontra, hogy "hagyom kinőni a fogamat", és nekivágok. Csöndben, egyedül, gyalogosan, egy hátizsáknyi ruhával elindulok :) Egyszerűen szembesülnöm kell Önmagammal, és valahogy érzem, hogy út közben fogom megtalálni azt, amit évek óta keresek. :)

Úgyhogy megbeszéltük szép nyugodtan a dolgot , és most nem értem, miért féltem ettől eddig annyira :D Most még lebonyolítunk egy költözést, mert jelenleg négyen bérlünk egy lakást, és mindaketten szeretnénk, ha a négyből kettő lenne, aztán ha már lesz hova hazajönnöm, tavasszal nekivágok az eddig ismeretlennek.

Nem tudom ezt miért osztottam meg veletek, de szeretlek Titeket, és nektek is legalább annyira köszönhető minden változás, ami az életemben történik, mint a páromnak, a bölcsességfogamnak, a szüleimnek, magamnak, és az egész mindenségnek, ami körül vesz, és kitölt engem. :)

Szóval nem tudom hanyadszor, meg hányszor fogok még, de köszönök mindent Nektek is! :)