Mire való a Tisztelet és hogy jön ehhez az Alázat?
Azt veszem észre, hogy a Tisztelet valahol elvakít. Ez egy rögzült társadalmi norma, aminek megvan az a hátulütője, - amellett, hogy a másik fél egóját csak feleslegesen hízlalja - hogy kialakul egy kép a szemünk előtt, aminek nem merünk "mögénézni" semmi esetre sem.
Például itt a fórumon is szerintem sokszor túlzásba viszik az egymás iránti tiszteletet, amely gyakran így a témák megvitatása és az új megoldások keresésének rovására megy. Ok, hogy én meg a másik végletet képviselem, nem tisztelek senkiemberfiát, személyeskedek bárkivel, bármikor, vágom. De baj ez? Teszem ezt épp azért, mert úgy vélem maximálisan ki kell használni a 21.század adta technikai lehetőségeket, internetes fórumos felületeket. Ez egy virtuális felület (pl minek minden hozzászólást köszönéssel kezdeni?), itt a legmélyebb belsőnk, a lelkeink beszélgetnek (jobbesetben, sokszor inkább egóink), de a lényeg, hogy felesleges tiszteletköröket itt én nem szeretek futni. Mert mi értelme? Sokszor elvész tőle a lényeg, a téma amiről épp szó van.
Szóval a kérdéseim a következők lennének, szerintetek:
- mi a tisztelet?
- mi az alázat?
- mi a másik véglet, mi számít már személyeskedésnek?
- hol vannak a határvonalai ezeknek?
- és hogyan viszonyulnak ezek (alázat-tisztelet) egymáshoz?
- jaguar blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
10 hozzászólásJa egyébként a témát a tegnapi október 23.-ás blog inspirálta. A hősök tisztelete és tetteik megvitathatatlansága.
viszont ráébredtem a lényegre, létezik őszinte csodálat, akkor amikor látom a másik emberben megnyilvánulni az istenit. Lehet ez kicsi és komoly dolog egyaránt. Ez egy gyermeki, őszinte érzelem, ego-mentes. Az alázatot a Sanyinál jobban senki nem fogalmazta meg, elnézést ha nem pontos ahogy idézem, de itt van és kijavít legfeljebb :-)) Szóval helyén tudni miben mennyit érek. Ehhez kell viszonyítási alap, az pedig a másik ember, de nem vagyok ettől sem több, sem kevesebb, mert ez csak egy pillanatnyi állapot. Én visszaeshetek, széjjel borulhatok, a másik megtáltosodik és előreszalad, ilyen ez a világ.
a csodálat-tal egyetértek, viszont az mindig egómentességet előfeltételez.
akkor ezekszerint:
alázat = helyes önértékelés ??
Szerintem ez a kettő dolog nem teljesen ugyanaz. Nálam legalábbis az alázat mást jelent, mint Sanyinál. Nálam az alázat azt jelenti, amikor az Univerzumhoz mérten tesszük a helyére magunkat, nem a személyiségünkön belül.
a birka módon történő tisztelet meg szerintem is káros! :-) de itt is különválasztanám, hogy a lelket tiszteljük-e a másikban (mert azt ugye mindenkiben lehet tisztelni), vagy a személyiségét, egóját. De a tisztelet valahol jobban alapul különböző általános hitrendszereken, mint az őszinte csodálat. Ez utóbbi csak annak az embernek, és csak annak a pillanatnak szóló érzés.
az alázat az helyes önértékelés. Az Univerzum alatt Csaesz mit értesz? Melyik dimenzióját, az egészet? Mert az egész Isten, és mert a része vagyok, én Ő vagyok, az alázat számomra annyi, tudjam hol tartok ahhoz hogy ez minden percben velem legyen. Mikor veszi vissza az irányítást a személyiségem és mikor élem meg az istenit.
Nem lehet, hogy aki spirituálisan a helyére került, azt látjuk hétköznapi értelemben alázatosnak?
Tisztelet
Tisztelni azt jelenti, hogy észrevenni másban bizonyos értékeket, melyek természetszerűen tiszteletet váltanak ki abból, aki ezt észreveszi. A tisztelés forrása abban van, akit tisztelned kell értékei miatt, mert tisztelni csak azt lehet, aki tiszteletre méltó, és csak abban, amiben tiszteletre méltó. Mivel senki sem tiszteletre méltó mindenben, ezért nem lehet senkit mindenkor mindenben tisztelni. Csak a tiszteletreméltóságában tiszteletre méltó minden ember! A részeg, a maga hányadékában nem tiszteletre méltó akkor sem, ha ez maga a római pápa!
Attól senki sem tiszteletre méltó, hogy valaki, vagy valami. Attól sem, hogy Tisztelni csak tiszteletre méltót lehet. Azt, hogy ki miben tiszteletre méltó, azt annak kell megkeresnie, aki tisztelni akarja a másik embert. Mindenkiben jogos az az igény, hogy tiszteljék, szeressék. Az igény ugyan jogos, de ennek elmaradása nem érintheti a benső békénket. Valójában mindenki tiszteletre méltó, de erre csak az lát rá, aki úgy igyekszik alakítani gondolkodását, hogy egyre jobban észrevegye a másikban azt, ami a másikban tiszteletre méltó.
Tisztelni nem azt jelenti, hogy engedni.
A tisztelet mások iránt csak akkor, mintegy visszhangként nyilvánulhat meg, ha tiszteletre méltó hatás éri.
Tisztelni csak azt lehet, ami, aki tiszteletre méltó. Ha valaki nem ilyen, azt nem lehet tisztelni! De szeretni mindig kell!
Alázat
Az alázatra törekvés azoknál tapasztalhatók, akik tanulékonyságot mutatnak. Azok, akik csak tanítani akarnak, de tanulni nem, azok szemfényvesztők, csalók.
Az okosság és óvatosság mellett csak az alázat mentheti meg a lelki, szellemi tönkremenéstől az embert. Alázatos pedig az, aki egyrészt a meglátott jóért minden gyalázatot elszenved, másrészt mindig nyitott a jobb felé, amely által valaki bármikor elfogadja az általa meglátott jónál a jobbat, ha erre becsületes érvekkel hívják fel figyelmét, de ugyanakkor minden gyalázatot és megaláztatást vállal az általa meglátott jóért mindaddig, amíg azt jó szándékkal, tehát valós érvekkel meg nem cáfoltan a legjobbnak tarthatja.
Az alázat feltétlen feltétele minden lelki, szellemi fejlődésnek, mivel lényegéhez tartozik a nyitottság. Fejlődés soha nem állhat meg! Örökkön örökké kell tartania a látás-szeretés egymást transzformáló életformának!
Az alázat az egyik legfélremagyarázottabb erény. Nem az az alázatos, aki a másikra hallgat! Az legjobb esetben is legfeljebb mulya! Aki alázatos, az mindig Rá hallgat!, és nem hajlandó lecserélni Őt senkivel! Embertársai kijelentéseit mindig Hozzá méri, és nem fordítva.
ez nagyon komoly! főleg a ma hajnali éjszakaibuszonelalvós, végállomáson ottdolgozó tiszteletlenségemiatti parázs vita kialakulásának fényében, számomra.
köszönöm
A tiszteletről nekem az "értékelni" jut eszembe.
Akkor tudunk vkit vagy vmit tisztelni, ha értékelni tudjuk, ha értékelünk benne valamit.
Ha elitéljük egy ember vagy a magunk egy tettét, viselkedését, tulajdonságát, mert nem tetszik, akkor semmiféle tiszteletet nem érzünk.Hiszen azokat a dolgokat nem tudjuk értékelni benne, magunkban.Ez természetes.
A sokat emlegetett magasabb nézőpontból viszont mindenkit tisztelhetünk, pusztán az Isten általi létezés jogán.A halhatatlan Lelket mindenkiben tisztelhetjük, ahogy Csaesz is irta.Igy tulajdonképpen az Életet magát értékeljükvagyis tiszteljük a másikban, magunkban.
Ugyanakkor a tisztelet nekem nem szeretet,nem is csodálat..... inkább egy alap,bár kiegészülhet az előbb emlitettekkel.