Igaza lehet Mikinek abban, hogy a lelkiismeret furdalás csak egy jelző, semmi több! Nem azzal teremtjük a karmát, hanem pont azzal, amit itt fenn is írtam, hogy kibillenünk a középpontunkból. Ez volt az egyik hiányzó láncszem a gondolatmenetemben. Akkor viszont nem lehet, hogy a lelkiismeret furdalás csak egy jelző a sok közül? A középpontunkban "levés" az egy érzelem-mentes figyelő állapot, nem? Ha így van, akkor talán minden érzelmünk - akár pozitív, akár negatív - ugyanilyen jelző lehet... És itt összeér azzal is, amit Éva írt, hogy aki mindig a középpontjában van, az már nem teremt karmát.
Részemről még azt kellene megfejtenünk, miért van az, hogy a lelkiismeret furdalás nevű jelzőnk néha beragad. Hitem szerint nincs olyan dolog, ami értelmetlen, szóval biztos ez is jó valamire...

pont ez volt a célom a fórummal, hogy sok nézőpontból vizsgáljuk meg.

" Aki ráébred valamire az neki áll a megoldásnak, és elvezeti az adott helyzetben szereplőket erre a felismerésre... A lélek mozgásai jelzik hogy egy-egy szituáció "él-e még" ha igen akkor az a következő nemzedékben jelentkezik, ami lehetőséget ad a múlt béli konfliktusok felszámolására is...

Gyerek - szülő, szülő - nagyszülő nagy szülő dédszülő viszonylatokban, illetve ebben a déd, vagy akár ük kiterjedésű családi-körben bárhol előfordulhat egy adott szituáció... "

Ezzel nem értek egyet, és egy elég határozott másik koncepcióm van ez helyett, aminek Hellinger bácsi nem nagyon örülne..:) Az a baj ezzel szerintem, hogy a családi karmát jobban előtérbe helyezi az egyéni karmánál. Mintha a gyermek szeretetből, ártatlanul átvállalná a felmenői karmáját... de ez szerintem nem igaz. Inkább a gyermek azért választja az adott családot a leszületéséhez, mert azoknak az embereknek a mintáit használja ki ahhoz, hogy az ő bevállalt feladatai egész bizonyosan a felszínre kerüljenek, mint megoldandó problémák. És ez megmagyarázza azt is, hogy milyen törvényszerűségek szabályozzák, hogy melyik családi szituáció kinél jelentkezik és kinél nem. Aki rezonál rá saját bevállalt feladatai miatt, annál jelentkezik, aki pedig nem, annál nem jelentkezik.
Az, hogy a családból átvett cuccoktól megszabadítjuk a lelket, az csak fél munka... hisz nem véletlenül vette át őket, és pláne nem szeretetből.
Ha belegondolsz, milyen szeretet az, aki át akarja venni a másik lélektől az ő problémáját? Ezáltal megfosztva őt a fejlődés, az erősödés, tudatosodás lehetőségétől? A lélek leszületése előtt ennél azért sokkal tudatosabb.

Mondhatni, hogy ez a karma dolog a végén szó szerint belefulladt a szarba... :)
Azért leírom, mire jutottam magamban erről- legalább összegzem magamnak is.

- a léleknél mélyebbre nézve nem találtam ok-okozati összefüggést. Amit találtam, azt úgy nevezném, hogy van az Univerzumnak egy egyensúlyra, harmóniára törekvése, és ami kibillen az egyensúlyból, az önműködően átbillen a másik oldalra, hogy aztán újra egyensúlyba kerüljön.
Így aztán pozitív és negatív karmáról végképp nem beszélhetünk.

- lélek szinten jelenik meg először az ok-okozati összefüggés, és mégiscsak azt gondolom, hogy a lelkiismeret furdalással indítjuk el a karmáinkat.
A lelkiismeret-furdalás azonban valóban a világnak ebből az egyensúlyi törekvéséből indul ki.

- de sok olyan esetet találtam magamban, amikor feljebbről nézve már rég visszaállt az egyensúlyi helyzet, a lélekben mégis megmaradt ez a lelkiismert-furdalás- gyakorlatilag már oktalanul. Tehát nem elég csak az oknak az okozatát is megélnünk, hanem szükség van egyfajta megbocsátási munkára is a lélek részéről, el is kell fogadnunk a régi tetteinket, régi önmagunkat. Ez valami miatt nem feltétlenül történik meg automatikusan a lélekben az egyensúly helyrebillenésével, hanem a lélek továbbra is úgy tudja, hogy neki bűne van, ezt nem tudom másképp mondani, mint hogy bűntudata van. Azaz lelki szinten is találok okafogyott bűntudatot, a lelkiismeret-furdalás alakul át azzá néha.
Ilyenkor az életünkbe már nincsenek olyan történések, amiket negatív karmaként szoktunk becézni, de az élet pozitívnak mondott részét sem engedjük magunkhoz, gyakorlatilag mi magunk büntetjük magunkat.

- nem kell feltétlenül valóságban megélnünk a felborult egyensúly másik oldalát: különböző lelki munkával is visszaállítható az egyensúly: ha tudatosítjuk tetteink okait, átérezzük a következményeit, levonjuk az összes tapasztalatot belőle, és megbocsátunk magunknak. Ebből következik, hogy nincs eleve elrendeltetés a világban, mindig van választásunk. (Kivéve, ha leszületésünk előtt már választottunk, de hát az is saját választás :))

Ennyi jutott éjszaka az eszembe, és az én eddig kialakult világképemmel, saját eddigi tapasztalataimmal ezek összefésülhetők. De még bizonytalan vagyok abban, hogy mindent számításba vettem-e valóban így meg szeretném kérdezni, hogy a Ti világképetekbe is beleillik így, vagy szerintetek kilóg valahol a lóláb?
(És most hagyjuk, hogy a tükrös WC-ben mi mennyire lóg ki...)

"Én azokat sajnálom, akik ezen esetek miatt fordulnak el a spiritualitástól, vagy esnek ki a folyamból hosszabb időre."

Átgondoltam, hogy én miért nem sajnálom őket, és arra jutottam, hogy azért, mert úgy látom: ez az ő döntésük, amit tiszteletben kell tartani. Nem a sors áldozatai. Valahol valakinek írtad, hogy ezekről az esetekről milliók értesülnek a TV-n keresztül, és ezért sokkal nagyobb a hatása, mert az emberek általánosítanak és elmegy a kedvük a spiritualitástól. Szerintem meg csak találnak végre valami jó indokot, amivel alá tudják támasztani végre a félelmeiket a változástól, az önmagukkal szembesüléstől. Ó, csöngettek!