megfelelés

Ugyan már felnőtt fejjel, de sokat gondolkozom a Szülőknek való megfelelésről. Jó a viszonyom velük, kölcsönösen számíthatunk egymásra. Nem diktálnak nekem semmiféle elvárásokat, de dolgozik bennem egy erős megfelelési kényszer, ami gyakran fullasztó számomra. Lehet, hogy Ők ezt nem is tudják. Tudom, hogy magamon kell dolgoznom -ehhez szeretném a segítségeteket kérni- , hogy hogyan dolgozzak magamon?

Mennyire mélyek a beléd rögződött társadalmilag elvárt viselkedési formák ?
Át mered olykor törni őket ?
Összefügg-e szerepjátékod, vagy annak hiánya tudatosodásod szintjével és vajon milyen irányba vitt el ? Megkönnyebbülsz, ha teljesen önmagad adhatod, vagy utólag megbánod, hogy teljesen kitárulkoztál és támadási felületet adtál ?
Ismered saját mélységeidet, vagy ahhoz egy valódi, katasztrófa szintű kihívás kellene, hogy

Életünk során az egyik legerősebb kötődésünk a szüleink felé irányul. Rengeteg emlék, érzelem, megfelelés, kötődés fűz hozzájuk.
Vajon képes lennél-e még éltükben elengedni a szüleidet úgy, hogy ne legyen rájuk szükséged, ne találkozz velük soha többé? Képes lennél feladni a megfelelési programodat, kioldani a lelkiismeret furdalást annyira, hogy ezt egy természetes leválásként éld meg?

A végén kezdem. Megnéztük Tom Hanks főszereplésével a Számkivetett című amerikai filmet. Nagyon jól eljátszotta benne Hanks a lakatlan szigetre sodródott ember szerencsétlen küszködését a természettel, önmaga természetével és sorsával. Viszont, nem tetszett a film befejezése, amikor megmenekül a szigetről, majd visszatérvén szerelméhez - aki időközben megházasodott és gyereket is szült - egymásnak szerelmet vallanak, de mégsem fogadja el