Üdvözlök mindekit nagy szeretettel, még új vagyok itt köztetetek.Szeretném megosztani veletek egyik írásom, és szeretném kérni a véleményeteket is.Köszönöm:Ágnesmária
A TŰZ
Mikor leszállt az est és az égen megszülettek a csillagok,a Mester és tanítványai mint mindig most is körbe ülték a tüzet.
Éhségüket és szomjúságukat már feledték, és önfeledten adták át magukat a csendnek, a békének és az összetartozásnak, amit csak fokozott a tűz lángjainak vidám tánca.Ünnepeiken táncolnak így a lányok és az asszonyok.Karcsú derekuk hajladozik így, időnként lassan,lágyan, majd hirtelen fellobban szinte mámorító mozgással.
Egyszer csak megszólalt a Mester.Hangjára mindenki felnézett és tekintetüket feléje fordították.
-Mit gondoltok a tűzről?- szólt a kérdés.
-Isten áldása- mondták többen egyszerre.
A Mester bólintott:Hát még?
Nélküle fáznánk,nyers ételt kellene ennünk,nem tudnánk kenyeret sütni,éjszaka sötétbe kellene ülnünk,- mondták sorba
Csak a legfiatalabb tanítvány hallgatott.A Mester most feléje fordult- És te? Te még nem válaszoltál.Neked nincs gondolatod a tűzről?
A tanítvány ekkor így szólt-Mester! Amit a többiek elmondtak minden igaz.De a tűzről nekem ennél sokkal több gondolatom van.Először is a szikra, amit mi magunk is ott hordozunk a lelkünkben.A szikrából nem lesz minden lélekben tűz,mert neki így rendeltetett.De attól még szép és teljes, gyönyörű és csodálatos minden lélek.Akiben fellobban a tűz annak kötelessége azt táplálni és melegét tovább adni minden önhitség nélkül és öntömjénezés nélkül.Ez a tűz nem lehet vad és pusztító sem nyíltan sem alattomban.Nem csalhatja meg azokat akik melegedni gyűlnek köré.Nem hitetheti el, hogy szelíd és simogató, hogy aztán ellopja a lélekből a szikrát,hogy abból táplálkozzon.Én ezt gondolom a tűzről Mester.
A többiek csendben hallgatták a legfiatalabb tanítványt, akit eddig nem sokra értékeltek,szinte észre se vették.
A Mester így szólt: Nem mindig a legnagyobb a legtöbb.Nem mindig sok, a sokkal több.Sokszor az egyszerű, és tudatlannak látszó is érhet sokat.
Figyeltelek benneteket, és azt tapasztaltam, hogy lenézitek legfiatalabb társatok.Tömjéneztétek egymást és magatok.Ámde még ezt is álszent módon mindig elhárítva.-Mondta szelíden a Mester.
-Akkor most elküldesz minket? – kérdezte halkan az egyik idősebb tanítvány.
-Elakartok hagyni?- kérdezte vissza a Mester.
Az idősebb tanítványok egyszerre mondták:NEM!!!
Taníts tovább minket Mester! És légy segítségünkre a változásban legfiatalabb testvérünk!
-Így légyen- bólintott rá a Mester
Por és gyémánt
Kedves Agnesmaria, mindenekelőtt köszönteni szeretnélek itt, és örülök, hogy közzétetted írásodat.
Semmi szándékom nincs arra vonatkozóan, hogy kielemezzem. Alapvetően fontos momentumra éreztél rá, amit hajlandóak vagyunk elfeledni. A megismerésben növekvő ember igen hajlamos arra, hogy ismeretei okán különbnek, felsőbbrendűnek érezze magát és noha talán sok akadályt leküzdött már, a hiúság új formában vet csapdát neki. És mert magát különbnek hiszi, nem tud a szeretetben úgy feloldódni, hogy az egyébként jól meglátott igazságok valóban áldássá tudnának válni benne, és ugyan hangoztatja, de nem éli, hogy mindazok a lények, akik között előre tör, az isteninek részecskéi. Mivel a kívánságunk jócskán irányul arra, hogy lássuk fejlődésünk fokát, belegabalyodunk a hiúság hálójába, ami természetesen itt is tapasztalható.
Az írásodban éppen az egyszerűség tetszik, az észrevétele annak, hogy a kicsiktől, a sokak által elutasított, megvetett emberektől is lehet tanulni. Gyakran ítéljük el azt, ami látszata alapján taszító, holott magában hordja a legfőbb jót. Életünket át meg átszövik a megtévesztő látszatok, és homályos látásunk miatt gyakran nem vesszük észre a porban heverő gyémántot.
Köszönet!
Kedves Sankara!
Köszönöm.:))Igen nagyon keveseknek adatik meg, hogy megtalálják az egy és igazi gyémántot.Többségük minden csillogó követ gyémántnak hisz, és gyűjti is szorgalmasan,és pakolja tele a hátizsákot, mert a mennyiség többet jelent számára, mint a minőség.A legszomorúbb akkor szoktam lenni, amikor segítséget kérő minden „bebizonyításom” ellenére is tovább megy azon az úton amiről a véleményem és útmutatásom kérte, és szedegati tovább az értéktelen kavicsokat.Ilyenkor égi mesterem mindig azt mondogatja:Hagyni kell,még nem jött el az ideje. Hát igen ezt úgy hívom:Egóhatás.Erről is kaptam egy tanítást, mármint az egoról,ha érdekel szívesen leírom.Egyébként ennek a történetnek van még folytatása.Szívesen közre adom őket. Remélem más is észre veszi és elolvassa, szeretném, ha a többit is elovasnád, és azt is milyen gondolatokat ébresztett fel benned.
Ölel nagy nagy szerettel:Ágnesmária
Por és gyémánt
Kedves Agnesmaria, mindenekelőtt köszönteni szeretnélek itt, és örülök, hogy közzétetted írásodat.
Semmi szándékom nincs arra vonatkozóan, hogy kielemezzem. Alapvetően fontos momentumra éreztél rá, amit hajlandóak vagyunk elfeledni. A megismerésben növekvő ember igen hajlamos arra, hogy ismeretei okán különbnek, felsőbbrendűnek érezze magát és noha talán sok akadályt leküzdött már, a hiúság új formában vet csapdát neki. És mert magát különbnek hiszi, nem tud a szeretetben úgy feloldódni, hogy az egyébként jól meglátott igazságok valóban áldássá tudnának válni benne, és ugyan hangoztatja, de nem éli, hogy mindazok a lények, akik között előre tör, az isteninek részecskéi. Mivel a kívánságunk jócskán irányul arra, hogy lássuk fejlődésünk fokát, belegabalyodunk a hiúság hálójába, ami természetesen itt is tapasztalható.
Az írásodban éppen az egyszerűség tetszik, az észrevétele annak, hogy a kicsiktől, a sokak által elutasított, megvetett emberektől is lehet tanulni. Gyakran ítéljük el azt, ami látszata alapján taszító, holott magában hordja a legfőbb jót. Életünket át meg átszövik a megtévesztő látszatok, és homályos látásunk miatt gyakran nem vesszük észre a porban heverő gyémántot.
Köszönet!
Kedves Sankara!
Köszönöm.:))Igen nagyon keveseknek adatik meg, hogy megtalálják az egy és igazi gyémántot.Többségük minden csillogó követ gyémántnak hisz, és gyűjti is szorgalmasan,és pakolja tele a hátizsákot, mert a mennyiség többet jelent számára, mint a minőség.A legszomorúbb akkor szoktam lenni, amikor segítséget kérő minden „bebizonyításom” ellenére is tovább megy azon az úton amiről a véleményem és útmutatásom kérte, és szedegati tovább az értéktelen kavicsokat.Ilyenkor égi mesterem mindig azt mondogatja:Hagyni kell,még nem jött el az ideje. Hát igen ezt úgy hívom:Egóhatás.Erről is kaptam egy tanítást, mármint az egoról,ha érdekel szívesen leírom.Egyébként ennek a történetnek van még folytatása.Szívesen közre adom őket. Remélem más is észre veszi és elolvassa, szeretném, ha a többit is elovasnád, és azt is milyen gondolatokat ébresztett fel benned.
Ölel nagy nagy szerettel:Ágnesmária