Azt hiszem, már sok elméleti ismeretünk van a családfelállításról, itt az ideje egy kis gyakorlatnak.
Mindent megtennék, de semmit sem tehetek
(Aki hamarabb született, hamarabb is megy el. )
Imola ( I.) már többször járt családfelállításon. Most arra panaszkodott, hogy évek óta, időt és pénzt nem kímélve tanulta a szívének kedves tevékenységét, és már el is kezdett dolgozni. Úgy tűnt, minden rendben, de néhány hete semmi nem sikerül, nem jönnek össze a dolgai. Arra kíváncsi, mi ennek az oka?
Legelőször saját magának választott egy képviselőt, és ő kívülről nézte, mi történik. A képviselő a tér széléhez közel állt, és csak kifele nézett. Vajon kire? Elé állítottam egy másik képviselőt, nevezzük H-nak, akit néz.
Egy idő múlva I egészen közel ment hozzá, és jól érezte magát. Beállt az anya (A) képviselője, I mögé, 4-5 lépésre, és szintén H-t figyelte. Választottam egy képviselőt I jövőjének (J) – ami tartalmazta kedvenc tevékenységét is – de I-t egyáltalán nem érdekelte, csak H előtt állt. Ahogy mondta, édesanyja elől takarta el.
Megkértem I-t, üljön a térdére, és gyerekperspektívából nézzen édesanyjára. Ahogy ez megtörtént, eleredtek a könnyei, és rájött, hogy anyukáját akarja itt tartani az életben azzal, hogy H előtt áll. Az anya legszívesebben egy fülest adott volna a gyereknek.
Kis idő múlva a gyerek odament anyjához, és sokáig, könnyezve, ringatózó mozgással nézett a szemébe. Lassan rádöbbent, hogy el kell engednie, és a jövőjéhez menni,- ami most a háta mögött állt,- ott van dolga. De nagyon – nagyon nehéz! Hosszú idő múlva, lassan, centiről centire I elcsusszant anyukája elől, ezzel mintegy utat adva neki. Anya megkönnyebbülten sóhajtott fel, és csak egy kis lépést tett előre.
I lassan közelített jövője felé, miközben anyját nézte. Érezte, hogy lassan fel kell állnia. Felállt, és meghajolt édesanyja előtt, megadva ezzel a tiszteletet neki és a sorsának. Azután karját a jövője karjához érintette. Már érzi, már van kapcsolata a jövőjével. A következő lépés, hogy a szemébe nézzen.
Visszajelzés Imolától: – „Nagyon nehéz volt édesanyámat visszatartani, és ugyanolyan nehéz volt elengedni. Azt hittem, jó neki, ha visszatartom. Fura és elgondolkodtató volt hallani, hogy fülest adna ezért. A meghajlás sokat segített. És most úgy érzem, energiák szabadultak fel bennem. Mintha újra elkezdődne az életem.”
(saját)
Aki nem ismerné a módszert, egy kis elméletet olvashat a www. csaladfelallitas.5mp.eu oldalon.
Ildikó, nagyon érdekes
Ildikó, nagyon érdekes volt konkrét esetről olvasni. Talán még érdekesebb lenne, ha azt is nyomon követhetnénk, hogy mi történt ez után Imola életében.
Azt viszont nem értem, hogy „Aki hamarabb született, hamarabb is megy el.” Ez az édesanyjára vonatkozik, mert arról nem volt szó, hogy korán született volna I édesanyja.
Kedves tvir!
Hogy mennyire követhetjük továbbiakban Imola életét, az rajta múlik. Ha megosztja velünk a tapasztalatait, az jó, és köszönjük. Ha nem, azt is elfogadjuk. Időnként elég személyes ügyek ezek, ezt illik tiszteletben tartani.
Igen, az édesanyjára vonatkozik az, hogy „Aki hamarabb született, hamarabb megy el.” Legalábbis ebben a konkrét állításban. Mert bizony az életben mást is tapasztalhatunk. De Imolának ezt kellett tudomásul vennie, elfogadnia.13
több ilyen eset leírás kellene.
Üdv Ildikó.
Sok információt ad egy-egy esettanulmány, én szívesen olvasnék párat még, így az ember, könnyebben belátja saját, sekélyes mivoltát, és magában is képessé válik felismerni olyn problémák jelenlétét, amikkel folyamatosan együtt él, és annyira megszokta, hogy nem is tud problémája valódi okairól.
Én a helyedben, mindenképpen megosztanék velem :)) további esetleírásokat :)). Persze nyilván mások is kíváncsiak…
Kérésed parancs..:)))
Kérésed parancs..:)))
Ildikó, nagyon érdekes
Ildikó, nagyon érdekes volt konkrét esetről olvasni. Talán még érdekesebb lenne, ha azt is nyomon követhetnénk, hogy mi történt ez után Imola életében.
Azt viszont nem értem, hogy „Aki hamarabb született, hamarabb is megy el.” Ez az édesanyjára vonatkozik, mert arról nem volt szó, hogy korán született volna I édesanyja.
Kedves tvir!
Hogy mennyire követhetjük továbbiakban Imola életét, az rajta múlik. Ha megosztja velünk a tapasztalatait, az jó, és köszönjük. Ha nem, azt is elfogadjuk. Időnként elég személyes ügyek ezek, ezt illik tiszteletben tartani.
Igen, az édesanyjára vonatkozik az, hogy „Aki hamarabb született, hamarabb megy el.” Legalábbis ebben a konkrét állításban. Mert bizony az életben mást is tapasztalhatunk. De Imolának ezt kellett tudomásul vennie, elfogadnia.13
több ilyen eset leírás kellene.
Üdv Ildikó.
Sok információt ad egy-egy esettanulmány, én szívesen olvasnék párat még, így az ember, könnyebben belátja saját, sekélyes mivoltát, és magában is képessé válik felismerni olyn problémák jelenlétét, amikkel folyamatosan együtt él, és annyira megszokta, hogy nem is tud problémája valódi okairól.
Én a helyedben, mindenképpen megosztanék velem :)) további esetleírásokat :)). Persze nyilván mások is kíváncsiak…
Kérésed parancs..:)))
Kérésed parancs..:)))
A szegénység, mint életérzés
– „Sokat foglalkoztat a pénz. Főleg a hiánya. – meséli B – Sok könyvet olvastam már abban a témában, hogy milyen szülői meggyőződések, viselkedések alakíthatják az ember viszonyát a pénzhez. Tízből hat valamiért találó. Pedig, – nem voltunk ugyan gazdagok, – de mindenem megvolt. Sose éreztem, hogy szegények lennénk. Mégis valami nem stimmel. Az utóbbi időben jöttem rá, hogy már kicsi koromtól volt bennem valami alapvető szegénységérzet. És ahogy erre visszagondolok, független volt attól, hogy mennyi pénz lapult a zsebemben. Azt szeretném tudni, hogy honnan ez az életérzés?”
Két képviselőt választunk, egyet B-nek, egyet az életérzésnek (É). É nagyon stabilan áll, és rá sem hederít B-re, aki viszont le sem tudja venni a szemét róla. Egy idő múlva B megszólal:
– Olyan, mintha nagyapám testvére lenne. Ők nyolcan voltak…..Lehet, hogy innen a szegénységérzés?
Beáll a nagypapa képviselője, és a dédszülőké. A nagypapa és É egymásra néznek, és elmosolyodnak. Lassan közelítenek egymáshoz, és megölelik egymást.
Ekkor B-t hírtelen elfogja az egyedüllét. Megkérem hogy, hajoljon meg a dédszülei előtt, és mondja nekik a következőket: „Drága dédszüleim. Nehéz életetek volt, sok gyerekkel, de amit tudtatok, megtettetek. Valószínű, nagy szegénységben éltetek. Nem vagyok jobb nálatok, csak egy kicsit szerencsésebb, mert más korban élek. Kérlek, nézzetek rám szeretettel, ha én ezentúl jobban élek, mint eddig.”
A dédszülők láthatóan mosolyognak, és bólogatnak. B most már körbe tud nézni. Beállítok egy képviselőt, akiről B nem tudja, kicsoda. Érdeklődve vizsgálgatja. Hagyunk egy kis időt, hogy ismerkedjen az új szereplővel.
Ezzel vége a felállításnak. Később elmondom, hogy a legutolsó képviselő a pénz volt.
(saját)
Nem is tudtam, hogy ilyen
Nem is tudtam, hogy ilyen „szereplők” is lehetnek, mint pénz vagy életérzés… A valós illetve egykori családtagokon kívül csak felsőbb énről hallottam. Ezek szerint gyakorlatilag bármi beállítható a körbe?
Majd Ildikó kijavít, ha
Majd Ildikó kijavít, ha tévednék, de egy másik fórumon, éppen aktuális kérdés, a lelkesedés jelensége.
Arra a meglátásra kezdek jutni, hogy a morfogenetikus mező, egyfajta lélek, ami adott közösségekben, vagy azok körül jön létre, tehát a közösség lelkesedik, lélek alakul ki a tagok között viszonyok kapcsán. Tehát minden társaság körül, kialakul egy ilyen lélek, a társaság tehát lelkesedik, így mód nyílik arra, hogy akár a bűnüldözésben, felderítésben, vagy éppen a rehabilitációban, a családfelállítás módszertana, alkalmazható nem kizárólag családok esetében is
Jó kifejezés ez a
Jó kifejezés ez a „lelkesedik”. Kétféle jelentéssel is bírhat. Valóban, mindenközösség körül kialakul egy közös lélek, ahova mindenki beletartozik, aki ott van. Még egy villamos utasai között is, persze az eléggé mobilis, és laza. 🙂
Bűnfelderítésben nem tudom, hogy mennyire alkalmazható a módszer. Rehabilitációban mindenképpen.
Igen, gyakorlatilag bármi:
Igen, gyakorlatilag bármi: hit, szeretet, félelem, élet, halál, ideális férfi, ideális nő, stb.
Segítséget nyújthat a módszer iskola, munkahely, lakás választásakor. Ezeket is meg lehet jeleníteni. Van aki asztrológiai jegyeket állít, homeopátiával foglalkozó családállító a megfelelő szereket választhatja így ki.
Közszájon forog az a kertészmérnök, aki a kertet tervezett ezen a módon. A növényeket állította. – Melyik hol érzi jól magát.
Amúgy létezik a szervezetfelállítás – ezt külön tanulják – ahol munkahelyi részlegeket, osztályokat állítanak abból a célból, hogy a cég jobban működjön.
A szegénység, mint életérzés
– „Sokat foglalkoztat a pénz. Főleg a hiánya. – meséli B – Sok könyvet olvastam már abban a témában, hogy milyen szülői meggyőződések, viselkedések alakíthatják az ember viszonyát a pénzhez. Tízből hat valamiért találó. Pedig, – nem voltunk ugyan gazdagok, – de mindenem megvolt. Sose éreztem, hogy szegények lennénk. Mégis valami nem stimmel. Az utóbbi időben jöttem rá, hogy már kicsi koromtól volt bennem valami alapvető szegénységérzet. És ahogy erre visszagondolok, független volt attól, hogy mennyi pénz lapult a zsebemben. Azt szeretném tudni, hogy honnan ez az életérzés?”
Két képviselőt választunk, egyet B-nek, egyet az életérzésnek (É). É nagyon stabilan áll, és rá sem hederít B-re, aki viszont le sem tudja venni a szemét róla. Egy idő múlva B megszólal:
– Olyan, mintha nagyapám testvére lenne. Ők nyolcan voltak…..Lehet, hogy innen a szegénységérzés?
Beáll a nagypapa képviselője, és a dédszülőké. A nagypapa és É egymásra néznek, és elmosolyodnak. Lassan közelítenek egymáshoz, és megölelik egymást.
Ekkor B-t hírtelen elfogja az egyedüllét. Megkérem hogy, hajoljon meg a dédszülei előtt, és mondja nekik a következőket: „Drága dédszüleim. Nehéz életetek volt, sok gyerekkel, de amit tudtatok, megtettetek. Valószínű, nagy szegénységben éltetek. Nem vagyok jobb nálatok, csak egy kicsit szerencsésebb, mert más korban élek. Kérlek, nézzetek rám szeretettel, ha én ezentúl jobban élek, mint eddig.”
A dédszülők láthatóan mosolyognak, és bólogatnak. B most már körbe tud nézni. Beállítok egy képviselőt, akiről B nem tudja, kicsoda. Érdeklődve vizsgálgatja. Hagyunk egy kis időt, hogy ismerkedjen az új szereplővel.
Ezzel vége a felállításnak. Később elmondom, hogy a legutolsó képviselő a pénz volt.
(saját)
Nem is tudtam, hogy ilyen
Nem is tudtam, hogy ilyen „szereplők” is lehetnek, mint pénz vagy életérzés… A valós illetve egykori családtagokon kívül csak felsőbb énről hallottam. Ezek szerint gyakorlatilag bármi beállítható a körbe?
Majd Ildikó kijavít, ha
Majd Ildikó kijavít, ha tévednék, de egy másik fórumon, éppen aktuális kérdés, a lelkesedés jelensége.
Arra a meglátásra kezdek jutni, hogy a morfogenetikus mező, egyfajta lélek, ami adott közösségekben, vagy azok körül jön létre, tehát a közösség lelkesedik, lélek alakul ki a tagok között viszonyok kapcsán. Tehát minden társaság körül, kialakul egy ilyen lélek, a társaság tehát lelkesedik, így mód nyílik arra, hogy akár a bűnüldözésben, felderítésben, vagy éppen a rehabilitációban, a családfelállítás módszertana, alkalmazható nem kizárólag családok esetében is
Jó kifejezés ez a
Jó kifejezés ez a „lelkesedik”. Kétféle jelentéssel is bírhat. Valóban, mindenközösség körül kialakul egy közös lélek, ahova mindenki beletartozik, aki ott van. Még egy villamos utasai között is, persze az eléggé mobilis, és laza. 🙂
Bűnfelderítésben nem tudom, hogy mennyire alkalmazható a módszer. Rehabilitációban mindenképpen.
Igen, gyakorlatilag bármi:
Igen, gyakorlatilag bármi: hit, szeretet, félelem, élet, halál, ideális férfi, ideális nő, stb.
Segítséget nyújthat a módszer iskola, munkahely, lakás választásakor. Ezeket is meg lehet jeleníteni. Van aki asztrológiai jegyeket állít, homeopátiával foglalkozó családállító a megfelelő szereket választhatja így ki.
Közszájon forog az a kertészmérnök, aki a kertet tervezett ezen a módon. A növényeket állította. – Melyik hol érzi jól magát.
Amúgy létezik a szervezetfelállítás – ezt külön tanulják – ahol munkahelyi részlegeket, osztályokat állítanak abból a célból, hogy a cég jobban működjön.
Egy témahozó naplójából…..
Szeretek családfelállításra járni. Olyan csodában van ilyenkor részem, amelyben a hétköznapokban ritkán. De nem erről akarok mesélni.
A szóban forgó héten – hétvégén megint csoport volt – igen rosszul éreztem magam fizikailag. Sokszor ült valami a mellkasomon, szúrt a hátam, alig kaptam levegőt. De arra gondoltam, én ezt egyedül is meg tudom oldani.
Pénteken már szinte folyamatosan jelentkezett a nyomás, és a légszomj, már azon gondolkoztam, hogy elmenjek-e hétvégén, de tapasztalatból tudtam, hogy ilyen programokon „meggyógyulok” Úgyhogy ott a helyem.
Vasárnap reggel a nyitókörben mindenki elmondta, hogyan érzi magát, én is beszéltem a rosszullétről. Telt múlt az idő, szünetekben éreztem a nyomást meg a légszomjat, de folyamatosan az járt a fejemben, hogy majd én ezt otthon megoldom. És nem jelentkeztem állításra.
Este záró kör: ki hogy érzi magát? Én mondtam, hogy borzasztóan. Az állításvezető közölte, hogy így nem mehetek haza. És vajon miért nem jelentkeztem?
Aztán a csoport egyetértésével megcsináltuk az állítást.
Három képviselőt kellett választanom: egyet magamnak, egyet a testi tünetnek, egyet annak, ami miatt nem jelentkeztem. Két nőt és egy férfit választottam. Felálltak és néhány perc múlva egymáshoz bújtak. Középen állt az én képviselőm, mellkasára borulva a nő, hátának dőlve a férfi. Én tanácstalanul, csodálkozva néztem, nem értettem, mi történik itt. A vezető megkérdezte, szerintem kik ezek az emberek? Nem tudtam válaszolni, senki nem volt a környezetemben, akivel ilyen bensőséges, összefonódott kapcsolatban lennék. Főleg nem kettő!….. És azután egy pillanat alatt belém hasított a felismerés: ezek csak az elveszett ikertestvéreim lehetnek!
Hihetetlen megkönnyebbülés volt. Mikor beálltam a képviselőm helyett, hosszú ideig csak néztem, csak néztem, a testvéreimet, és nem hittem a szememnek. Úgy éreztem, az idők végezetéig itt ülnék velük, és soha többé nem engedném el őket.
(Nem mindenkire hat ez ennyire, ezt tapasztaltam. Ezt csak azért írom le, nehogy valaki azt gondolja, kötelező így reagálni)
Előzmény: A családfelállításon elég sok olyan állításnak voltam a tanúja, ahol kiderült, hogy probléma hátterében elveszett ikertestvér áll. Első időben érdeklődéssel töltött el a téma, de nem érintett meg különösebben. Azután megvettem a Dráma az anyaméhben című könyvet, és sokat sírtam rajta.
Akkor kezdtem rájönni, hogy mégis csak lehet közöm a dologhoz. Egy egyéni állításon ki is derült, hogy volt egy fiú még mellettem, de ő nagyon beteg volt, ha megszületik, akkor is testi-lelki fogyatékos lett volna. Adtam neki helyet a szívemben, viszont éreztem, hogy még valami hiányzik. De most végre mindenkit megtaláltam!
Utóhang: Így visszagondolva az életemre, sok mindenre választ kaptam. Mióta eszemet tudom, testvért szerettem volna. – Már nem szeretnék, már van
Lelkileg vonzódtam a fogyatékos emberekhez. – Most is vonzódom, csak másképp.
Sokszor éreztem magányosnak magam még nagy társaságban is. – Most inkább egyedül vagyok ha egyedül vagyok.
A partneremben, barátnőimben a testvéreimet kerestem. – Már lehetnek azok, akik.
Nem találtam a helyem. – Van helyem a világban.
Gyerekkoromban a Világszép Nádszálkisasszony című meséből az a rész fogott meg legjobban, amikor a felhasított nádszálakból kibújó lányokból kettő meghalt és egy maradt meg. – Ez az emlékek homályába vész.
Az állítás óta sokkal, de sokkal teljesebbnek érzem magam.
Néhányan azt mondták, ez belemagyarázás. Lehet, hogy igazuk van. De nem ez a fontos. Hanem az, hogy most, így sokkal stabilabban létezem a világban.
(K.É.)
Pont azon gondolkoztam, hogy írjak-e ikertestvérekről bejegyzést
Ildikó, ez valami hihetetlen… Pont azon gondolkoztam, hogy írjak-e ikertestvéres bejegyzést, de aztán letettem róla és most olvasom, amit írtál…
Soha nem sejtettem, hogy lett volna ikertestvérem, aztán más miatt elmentem szimbólum terápiára, ahol végül úgy „kanyarodtak” az általam megélt képek, és történetek, hogy az ikertestvéremhez lyukadtunk ki… Én nem olvastam a Dráma az anyaméhben című könyvet, de a terapeuta szerint gyakorlatilag ugyanazt a folyamatot, képvilágot írtam le a terápia közben, ami abban szerepel…
Nekem ez egy 10 éves kapcsolat elengedésében segített akkor, akitől azért váltam el, mert úgy éreztem inkább testvérek vagyunk már.
És talán a kutyámhoz való túlzott ragaszkodás is emiatt változhatott meg…
A magány érzésével most is küzdök bizonyos szorongások kapcsán (annak ellenére, hogy a házasságomat nagyon boldognak tartom).
Az akkori képekben eleinte visszataszított az ikertestvérem fogyatékossága (mert ilyennek láttam), aztán el tudtam fogadni őt, és megbocsájtani magamnak, hogy így éreztem iránta.
Mostanában pont egy árvaház sérült gyerekeit látogatjuk önkéntesként. Ahogy elemeztem magam eleinte nagyon bűntudatom volt, hogy a számomra merő szenvedést megtestesítő gyerekekhez (akik szellemileg sem fognak fel semmit és mozogni sem tudnak), képtelen vagyok közeledni. Már kevésbé van bűntudatom, kezdem elfogadni ezt a gyengeségem, de továbbra is csak a „kevésbé sérült” gyerekekkel tudok kapcsolatot létesíteni…
És az is elképesztő, hogy erre most rávilágítottál nekem… köszönöm
A terápiában megélt dolgok ellenére még tervezem a családállítást!! (nem tudom mennyire fontos, hogy kinél állítok??)
Annál a családállítónál állíts, aki szimpatikus, akiben
Annál a családállítónál állíts, aki szimpatikus, akiben megbízol.
Hallgass a szívedre. 🙂
Egy kis kiegészítés az előzőhöz
Most van időm, hosszabban válaszolni arra a kérdésre, ki válassz családfelállításvezetőnek. Ami mindegyikben közös: a morfogenetikus (mindentudó9 mező segítségével dolgoznak. Ami különböző lehet: – van aki pszichológusi, vagy valamilyen orvosi diplomával rendelkezik, van aki nem. Ez egyébként nem feltétel, Hellingernek sincs doktori címe. A lelki hozzáállás a fontos.
– Van aki tanulta, van aki nem. Én három magyar iskoláról tudok: Hellinger Intézet, Rendszerakadémia, és úgy tudom, Mattyasovszky László is tart képzést. Néhány ismerősöm Németországban tanult.
– Különböző lehet a munkastílusuk is. Mindenki a saját beállítódásának, habitusának megfelelően dolgozik. Olyan ez, mint az írás: ugyanazokat a betűket tanuljuk, mégis más-más az írásunk.
– Különbözik még az ár is. Miután mindenki maga dönti el, hogy mennyit kér, ez nem feltétlenül tükrözi a tudást.
– Aztán a tapasztalat is fontos lehet.
Ezek azok az információk, amelyekre a tudatunknak szüksége lehet. Ezen belül pedig ugyanazt tudom mondani, mint az előzőekben: halgass a szívedre.
Köszönöm Ildikó a tanácsot. Amíg haza nem utazunk, ez nem
Köszönöm Ildikó a tanácsot. Amíg haza nem utazunk, ez nem aktuális, de már régebb óta fontolgatom.
Remélem mikor aktuálissá válik, majd az az információ jut el hozzám, aminek el kell jutnia.:)
Mert a személyes benyomásnak elég kicsi az esélye, nem valószínű, hogy több családállítóval személyesen is tudnék találkozni…;)
Jól értem, hogy te is vezetsz családállítást, csak az említett ikertörténetnél más volt a vezető?
Kedves „tvir”!
Igen, én is vezetek állításokat, a legközelebbi 17-én lesz. Erről az oldalról már jónéhányan voltak nálam, tőlük lehet információt szerezni. 🙂
Egy témahozó naplójából…..
Szeretek családfelállításra járni. Olyan csodában van ilyenkor részem, amelyben a hétköznapokban ritkán. De nem erről akarok mesélni.
A szóban forgó héten – hétvégén megint csoport volt – igen rosszul éreztem magam fizikailag. Sokszor ült valami a mellkasomon, szúrt a hátam, alig kaptam levegőt. De arra gondoltam, én ezt egyedül is meg tudom oldani.
Pénteken már szinte folyamatosan jelentkezett a nyomás, és a légszomj, már azon gondolkoztam, hogy elmenjek-e hétvégén, de tapasztalatból tudtam, hogy ilyen programokon „meggyógyulok” Úgyhogy ott a helyem.
Vasárnap reggel a nyitókörben mindenki elmondta, hogyan érzi magát, én is beszéltem a rosszullétről. Telt múlt az idő, szünetekben éreztem a nyomást meg a légszomjat, de folyamatosan az járt a fejemben, hogy majd én ezt otthon megoldom. És nem jelentkeztem állításra.
Este záró kör: ki hogy érzi magát? Én mondtam, hogy borzasztóan. Az állításvezető közölte, hogy így nem mehetek haza. És vajon miért nem jelentkeztem?
Aztán a csoport egyetértésével megcsináltuk az állítást.
Három képviselőt kellett választanom: egyet magamnak, egyet a testi tünetnek, egyet annak, ami miatt nem jelentkeztem. Két nőt és egy férfit választottam. Felálltak és néhány perc múlva egymáshoz bújtak. Középen állt az én képviselőm, mellkasára borulva a nő, hátának dőlve a férfi. Én tanácstalanul, csodálkozva néztem, nem értettem, mi történik itt. A vezető megkérdezte, szerintem kik ezek az emberek? Nem tudtam válaszolni, senki nem volt a környezetemben, akivel ilyen bensőséges, összefonódott kapcsolatban lennék. Főleg nem kettő!….. És azután egy pillanat alatt belém hasított a felismerés: ezek csak az elveszett ikertestvéreim lehetnek!
Hihetetlen megkönnyebbülés volt. Mikor beálltam a képviselőm helyett, hosszú ideig csak néztem, csak néztem, a testvéreimet, és nem hittem a szememnek. Úgy éreztem, az idők végezetéig itt ülnék velük, és soha többé nem engedném el őket.
(Nem mindenkire hat ez ennyire, ezt tapasztaltam. Ezt csak azért írom le, nehogy valaki azt gondolja, kötelező így reagálni)
Előzmény: A családfelállításon elég sok olyan állításnak voltam a tanúja, ahol kiderült, hogy probléma hátterében elveszett ikertestvér áll. Első időben érdeklődéssel töltött el a téma, de nem érintett meg különösebben. Azután megvettem a Dráma az anyaméhben című könyvet, és sokat sírtam rajta.
Akkor kezdtem rájönni, hogy mégis csak lehet közöm a dologhoz. Egy egyéni állításon ki is derült, hogy volt egy fiú még mellettem, de ő nagyon beteg volt, ha megszületik, akkor is testi-lelki fogyatékos lett volna. Adtam neki helyet a szívemben, viszont éreztem, hogy még valami hiányzik. De most végre mindenkit megtaláltam!
Utóhang: Így visszagondolva az életemre, sok mindenre választ kaptam. Mióta eszemet tudom, testvért szerettem volna. – Már nem szeretnék, már van
Lelkileg vonzódtam a fogyatékos emberekhez. – Most is vonzódom, csak másképp.
Sokszor éreztem magányosnak magam még nagy társaságban is. – Most inkább egyedül vagyok ha egyedül vagyok.
A partneremben, barátnőimben a testvéreimet kerestem. – Már lehetnek azok, akik.
Nem találtam a helyem. – Van helyem a világban.
Gyerekkoromban a Világszép Nádszálkisasszony című meséből az a rész fogott meg legjobban, amikor a felhasított nádszálakból kibújó lányokból kettő meghalt és egy maradt meg. – Ez az emlékek homályába vész.
Az állítás óta sokkal, de sokkal teljesebbnek érzem magam.
Néhányan azt mondták, ez belemagyarázás. Lehet, hogy igazuk van. De nem ez a fontos. Hanem az, hogy most, így sokkal stabilabban létezem a világban.
(K.É.)
Pont azon gondolkoztam, hogy írjak-e ikertestvérekről bejegyzést
Ildikó, ez valami hihetetlen… Pont azon gondolkoztam, hogy írjak-e ikertestvéres bejegyzést, de aztán letettem róla és most olvasom, amit írtál…
Soha nem sejtettem, hogy lett volna ikertestvérem, aztán más miatt elmentem szimbólum terápiára, ahol végül úgy „kanyarodtak” az általam megélt képek, és történetek, hogy az ikertestvéremhez lyukadtunk ki… Én nem olvastam a Dráma az anyaméhben című könyvet, de a terapeuta szerint gyakorlatilag ugyanazt a folyamatot, képvilágot írtam le a terápia közben, ami abban szerepel…
Nekem ez egy 10 éves kapcsolat elengedésében segített akkor, akitől azért váltam el, mert úgy éreztem inkább testvérek vagyunk már.
És talán a kutyámhoz való túlzott ragaszkodás is emiatt változhatott meg…
A magány érzésével most is küzdök bizonyos szorongások kapcsán (annak ellenére, hogy a házasságomat nagyon boldognak tartom).
Az akkori képekben eleinte visszataszított az ikertestvérem fogyatékossága (mert ilyennek láttam), aztán el tudtam fogadni őt, és megbocsájtani magamnak, hogy így éreztem iránta.
Mostanában pont egy árvaház sérült gyerekeit látogatjuk önkéntesként. Ahogy elemeztem magam eleinte nagyon bűntudatom volt, hogy a számomra merő szenvedést megtestesítő gyerekekhez (akik szellemileg sem fognak fel semmit és mozogni sem tudnak), képtelen vagyok közeledni. Már kevésbé van bűntudatom, kezdem elfogadni ezt a gyengeségem, de továbbra is csak a „kevésbé sérült” gyerekekkel tudok kapcsolatot létesíteni…
És az is elképesztő, hogy erre most rávilágítottál nekem… köszönöm
A terápiában megélt dolgok ellenére még tervezem a családállítást!! (nem tudom mennyire fontos, hogy kinél állítok??)
Annál a családállítónál állíts, aki szimpatikus, akiben
Annál a családállítónál állíts, aki szimpatikus, akiben megbízol.
Hallgass a szívedre. 🙂
Egy kis kiegészítés az előzőhöz
Most van időm, hosszabban válaszolni arra a kérdésre, ki válassz családfelállításvezetőnek. Ami mindegyikben közös: a morfogenetikus (mindentudó9 mező segítségével dolgoznak. Ami különböző lehet: – van aki pszichológusi, vagy valamilyen orvosi diplomával rendelkezik, van aki nem. Ez egyébként nem feltétel, Hellingernek sincs doktori címe. A lelki hozzáállás a fontos.
– Van aki tanulta, van aki nem. Én három magyar iskoláról tudok: Hellinger Intézet, Rendszerakadémia, és úgy tudom, Mattyasovszky László is tart képzést. Néhány ismerősöm Németországban tanult.
– Különböző lehet a munkastílusuk is. Mindenki a saját beállítódásának, habitusának megfelelően dolgozik. Olyan ez, mint az írás: ugyanazokat a betűket tanuljuk, mégis más-más az írásunk.
– Különbözik még az ár is. Miután mindenki maga dönti el, hogy mennyit kér, ez nem feltétlenül tükrözi a tudást.
– Aztán a tapasztalat is fontos lehet.
Ezek azok az információk, amelyekre a tudatunknak szüksége lehet. Ezen belül pedig ugyanazt tudom mondani, mint az előzőekben: halgass a szívedre.
Köszönöm Ildikó a tanácsot. Amíg haza nem utazunk, ez nem
Köszönöm Ildikó a tanácsot. Amíg haza nem utazunk, ez nem aktuális, de már régebb óta fontolgatom.
Remélem mikor aktuálissá válik, majd az az információ jut el hozzám, aminek el kell jutnia.:)
Mert a személyes benyomásnak elég kicsi az esélye, nem valószínű, hogy több családállítóval személyesen is tudnék találkozni…;)
Jól értem, hogy te is vezetsz családállítást, csak az említett ikertörténetnél más volt a vezető?
Kedves „tvir”!
Igen, én is vezetek állításokat, a legközelebbi 17-én lesz. Erről az oldalról már jónéhányan voltak nálam, tőlük lehet információt szerezni. 🙂
Drága nagyi!
– „Szinte havonta beteg vagyok. Hol a torkom fáj, hol a derekam. – mesélte M. – Már nagyon kínosan érzem magam, amikor ki iratom magam betegállományba. A munkahelyemen már nem érzem jól magam, azt gondolom, hogy emiatt leszek ilyen gyakran beteg. Nem tudom, hogy igaz-e ez?”
Három képviselőt választunk, egyet a témahozónak,(T) egyet a betegségnek, (B)és a munkának (M). Mindhárom nő. Hamar kiderül, hogy T-nek és M-nek nincs sok köze egymáshoz. Mindketten teljesen másfele néznek. B sem foglakozik M-mel, sétál mindenfelé, keresi a helyét. T feszülten figyeli a mozdulatait, szívesen menne utána. De B nem figyel rá.
Kérdés – „Hogyan viszonyultok a betegséghez otthon?”
Válasz – „Nem szoktunk róla beszélni.”
Kérdés: – „Van, vagy volt valaki nagybeteg a családban?”
Válasz: (hosszú csend után) – „Nem…….Ja, anyukám anyukája halt meg rákban. Anyukám akkor 4 éves volt. Nem is ismertem”
Kérdés: „Ugye tudod, hogy ő a nagymamád?”
Válasz: – „Ja, igen, tényleg.”
Beáll a nagymama képviselője, és ekkor minden megváltozik. B megáll, és a nagyit nézi. T is felfigyel rá. Kérésre leül a sarkára, és úgy nézi a nagymamáját. Lassan elerednek a könnyei.
Azt mondja neki: „Drága nagyi! Beteg voltál és korán meghaltál. Nagyon hiányzol. Olyan jó lett volna hozzád bújni. Szeretlek……(Közben B lassan hátrál kifelé.) Eddig betegségemmel emlékeztem rád. De mostantól nagy helyed van a szívemben…… Te vagy az én drága nagyim…..Képedet kiteszem a falra.”
Később T odabújik a nagyihoz, aki szeretettel öleli át.
Kérdés: – „Ugye tudod, hogy milyen nagy szerencséd van, hogy nem rákot fejlesztetté ki magadban a nagyi emlékére?”
(saját áll)
Megjegyzés: Ebben a történetben a 3 nagy törvény közül, az odatartozás törvénye sérült.
Drága nagyi!
– „Szinte havonta beteg vagyok. Hol a torkom fáj, hol a derekam. – mesélte M. – Már nagyon kínosan érzem magam, amikor ki iratom magam betegállományba. A munkahelyemen már nem érzem jól magam, azt gondolom, hogy emiatt leszek ilyen gyakran beteg. Nem tudom, hogy igaz-e ez?”
Három képviselőt választunk, egyet a témahozónak,(T) egyet a betegségnek, (B)és a munkának (M). Mindhárom nő. Hamar kiderül, hogy T-nek és M-nek nincs sok köze egymáshoz. Mindketten teljesen másfele néznek. B sem foglakozik M-mel, sétál mindenfelé, keresi a helyét. T feszülten figyeli a mozdulatait, szívesen menne utána. De B nem figyel rá.
Kérdés – „Hogyan viszonyultok a betegséghez otthon?”
Válasz – „Nem szoktunk róla beszélni.”
Kérdés: – „Van, vagy volt valaki nagybeteg a családban?”
Válasz: (hosszú csend után) – „Nem…….Ja, anyukám anyukája halt meg rákban. Anyukám akkor 4 éves volt. Nem is ismertem”
Kérdés: „Ugye tudod, hogy ő a nagymamád?”
Válasz: – „Ja, igen, tényleg.”
Beáll a nagymama képviselője, és ekkor minden megváltozik. B megáll, és a nagyit nézi. T is felfigyel rá. Kérésre leül a sarkára, és úgy nézi a nagymamáját. Lassan elerednek a könnyei.
Azt mondja neki: „Drága nagyi! Beteg voltál és korán meghaltál. Nagyon hiányzol. Olyan jó lett volna hozzád bújni. Szeretlek……(Közben B lassan hátrál kifelé.) Eddig betegségemmel emlékeztem rád. De mostantól nagy helyed van a szívemben…… Te vagy az én drága nagyim…..Képedet kiteszem a falra.”
Később T odabújik a nagyihoz, aki szeretettel öleli át.
Kérdés: – „Ugye tudod, hogy milyen nagy szerencséd van, hogy nem rákot fejlesztetté ki magadban a nagyi emlékére?”
(saját áll)
Megjegyzés: Ebben a történetben a 3 nagy törvény közül, az odatartozás törvénye sérült.
Gyermeki szeretet
A gyermeki szeretet olyan, mint egy érme egyik oldala; van azonban másik oldala is. Ha megfordítjuk, valami egészen mást találunk.
– Rainer rendkívül fárasztó életet él, sok felelősséget és kötelezettséget vállal magára. Amikor felállítja családjának magját, Rainer az apja mögött áll. Az apa gyengének érzi magát, és Rainernek az az érzése, hogy támogatnia kell őt.
A családban fontos esemény volt, hogy amikor édesapja hétéves volt, meghalt az apja. Most az apa mögé állítják a nagyapát és Rainer előrejön az apja elé. Az apát erősen vonzza az édesapja. Megfordul és elkezd sírni. Ezután az apja a karjába veszi és hosszan átölelve tartja.
Ezután Rainer apja visszafordul a fiához. Rainernek azt javasolja a terapeuta, mondja apjának a következőket: ,.Én most újra elfoglalom a gyermekként engem megillető helyet. Én csak a gyerek vagyok – nem több.” Vonakodik kimondani ezeket a mondatokat. Másik mondatot javasolnak: „Jogtalanul én is viselni akarom a terheidet, bár én csak a gyerek vagyok.” Ezzel a mondattal már egyetért, elmondja apjának és ezzel véget is ér a felállítás.
Rainer bár csak gyerek, képviselte a nagyapát. Ha valaki korán elveszíti valamelyik szülőjét, akkor sokszor megtörténik, hogy saját gyerekeinek egyike veszi fel az elhunyt szerepének egy részét. Ez túl megterhelő és túl nagy feladat a gyereknek, de szeretetből megcsinálja ezt a szerepet. Később, felnőttként továbbra is túl nagy terheket vállal magára, és folyamatosan túlterheli magát.
A szeretet másik oldala a jogtalan bitorlás. Az a tény, hogy a gyerek együtt viseli a szülővel a terhet, nagyobbá teszi, súlyt ad neki. Terhével fontosnak érzi magát, ha ez nem lenne, összezsugorodna jelentősége. Ezért nem könnyű Rainernek egyszerűen elengedni a terhet. Időre van szüksége, hogy belsőleg valóban letegye és kisebbé (gyerekké) váljon. ………………….
Amikor a gyerek az ősök ismeretlen sorsát veszi át, jogtalanul bitorol valamit. Mert olyasmit vesz át, ami valójában nem tartozik rá. Minden embernek egyedül kel elviselnie a sorsát. A másik embernek nem áll jogában beleavatkozni. Mindannyian veszünk át terheket és ily módon bitorolunk. Talán ez a gyökere annak, amit a spiritualitásban „egó”-nak neveznek. Azt képzeljük, hogy különlegesek vagyunk……………….
(B. Ulsammer: Gyökerek nélkül nem lehet repülni)
Gyermeki szeretet
A gyermeki szeretet olyan, mint egy érme egyik oldala; van azonban másik oldala is. Ha megfordítjuk, valami egészen mást találunk.
– Rainer rendkívül fárasztó életet él, sok felelősséget és kötelezettséget vállal magára. Amikor felállítja családjának magját, Rainer az apja mögött áll. Az apa gyengének érzi magát, és Rainernek az az érzése, hogy támogatnia kell őt.
A családban fontos esemény volt, hogy amikor édesapja hétéves volt, meghalt az apja. Most az apa mögé állítják a nagyapát és Rainer előrejön az apja elé. Az apát erősen vonzza az édesapja. Megfordul és elkezd sírni. Ezután az apja a karjába veszi és hosszan átölelve tartja.
Ezután Rainer apja visszafordul a fiához. Rainernek azt javasolja a terapeuta, mondja apjának a következőket: ,.Én most újra elfoglalom a gyermekként engem megillető helyet. Én csak a gyerek vagyok – nem több.” Vonakodik kimondani ezeket a mondatokat. Másik mondatot javasolnak: „Jogtalanul én is viselni akarom a terheidet, bár én csak a gyerek vagyok.” Ezzel a mondattal már egyetért, elmondja apjának és ezzel véget is ér a felállítás.
Rainer bár csak gyerek, képviselte a nagyapát. Ha valaki korán elveszíti valamelyik szülőjét, akkor sokszor megtörténik, hogy saját gyerekeinek egyike veszi fel az elhunyt szerepének egy részét. Ez túl megterhelő és túl nagy feladat a gyereknek, de szeretetből megcsinálja ezt a szerepet. Később, felnőttként továbbra is túl nagy terheket vállal magára, és folyamatosan túlterheli magát.
A szeretet másik oldala a jogtalan bitorlás. Az a tény, hogy a gyerek együtt viseli a szülővel a terhet, nagyobbá teszi, súlyt ad neki. Terhével fontosnak érzi magát, ha ez nem lenne, összezsugorodna jelentősége. Ezért nem könnyű Rainernek egyszerűen elengedni a terhet. Időre van szüksége, hogy belsőleg valóban letegye és kisebbé (gyerekké) váljon. ………………….
Amikor a gyerek az ősök ismeretlen sorsát veszi át, jogtalanul bitorol valamit. Mert olyasmit vesz át, ami valójában nem tartozik rá. Minden embernek egyedül kel elviselnie a sorsát. A másik embernek nem áll jogában beleavatkozni. Mindannyian veszünk át terheket és ily módon bitorolunk. Talán ez a gyökere annak, amit a spiritualitásban „egó”-nak neveznek. Azt képzeljük, hogy különlegesek vagyunk……………….
(B. Ulsammer: Gyökerek nélkül nem lehet repülni)
Gyermeki szeretet 2
Mérhetetlenül nagy az a szeretet, amely a gyereket a családjával összeköti. Egy gyerek gondolkodás nélkül odaadja az életét, ha a család számára ez szükséges. Lényének minden sejtjével oda akar tartozni. Ezért osztozik más családtagok sorsában velük együtt viseli szenvedésüket. Ilyenkor a gyerek nem különálló személyként látja a másikat. Csak érzi őt, össze akar olvadni vele és hasonló akar lenni hozzá.
Ezt a gyermeki szeretetet különösen világosan mutatják azok a felállítások, ahol az anya gyermekágyban halt meg. Az ilyen haláleset több generáción át terheli a családot. A legerősebb, szinte elviselhetetlen ez a teher a túlélt gyermeknek, mert ő az anya halálának „oka”. A következő generáció anyái sokszor félnek gyereket vállalni. A férfiak gyakran bűnösnek érzik magukat, mert szexualitásuk részben oka volt egy nő halálának.
A gyerek bizonyos távolságra áll anyjától és nem mer ránézni. Amikor a terapeuta odavezeti az anyjához, alig tud a szemébe nézni, mert bűnösnek érzi magát. Az anya ezzel szemben barátságosan és szeretettel néz a gyerekre. A változás és a gyógyulás akkor következik be, amikor a gyerek az anya elé mélyen meghajol előtte, és azt mondja: „Meghaltál, amikor születtem. Köszönöm az életet és elfogadom ilyen áron is.”
Az anya azt mondja a gyereknek: „Ez az én kockázatom anyaként és én vállalom ezt. Ez az én halálom és én viselem. Alakítsd az életedet, hogy ne legyen hiábavaló a halálom.” Hirtelen tud nézni a gyermek, és érzi, elfogadja anyja szeretetét.
Az anya az életét adta a szüléskor. Ha a gyerek nem akar élni, hiábavaló volt az áldozata. Ezért szeretné, hogy a gyereke jó, teljes életet éljen. Ha a gyerek tiszteli édesanyját és annak sorsát, felfedezi anyja szeretetét. Hálásan elfogadja áldozatát, és emlékére a legjobbat hozza ki az életéből. A vak, gyermeki szeretet átalakul a szeretet felnőtt, tudatosabb formájává.
(B. Ulsammer: Gyökerek nélkül nem lehet repülni)
köszönjük Ildikó!
Nagyon jók, elgondolkodtatók és tanulságosak ezek az állítási példák.
Lehetséges, hogy amikor valaki egy ilyen hatás alatt él és ilyen gyermeki szeretettel csüng a szülőn, akkor az egész életében ilyen gyermeki szeretettel szeret mindenkit (partnerét, testvéreit, barátait)?
…s mivel számára ez az egyetlen megélhető szeretet ezt hiszi természetesnek és a nagy szeretetnek (szerelemnek)?
Kedves Michaelita!
Többféle gondolatot indított el a hozzászólásod. Aki túlzott ragaszkodással csüng a szülőn, az általában életben akarja tartani a szülőjét.
Volt, aki állandóan tanult – már 30 évhez közeledett – és kiderült az állításon, hogy attól tartott, ha végez, akkor felnőtté válik és a szülője meghal, mert már nem lesz rá szükség.
Másvalaki amiatt (is!) rosszul fizetett munkahelyeket választott magának, mert így a szülei támogatták, és így tartotta őket életben.
FONTOS hozzáfűzni, hogy nem mindenki emiatt tanul sokat, vagy küzd munkahelyi problémákkal. Ezek egyedi esetek.
Ha valaki gyermeki szeretettel szeret mindenkit, az általában azt jelenti, hogy a szülője nem tudta megadni azt, amire szüksége volt. És ez összefügg azzal, hogy ha a szülőnek volt nehéz sorsú családtagja, (korán meghalt valakije, – szülő, testvér, stb) akkor a szülő lélekben menne utána a halálba.
Lélek szinten a nehéz sorsú családtagok hatnak legerősebben. A családfelállítás szempontjából nehéz sorsa van annak,
-aki nem tudott megszületni,
-megszületett de viszonylag korán meghalt
-életbevágó veszteségek, vagy sorscsapások érték
-részt vett egy tragikus eseményben, balesetben, mások meghaltak, de túlélte
-meghalt kiskorú gyermeke
-betegség vagy baleset következtében fogyatékos
-tettese vagy áldozata volt büntettnek
-még fiatalon elvesztette szüleit
-kitagadták, nem ismerték el sorsát, áldozatát
Ha a szülő lélekben követi az elhunytat, nem tud a gyermekére figyelni, emiatt a gyereknek hiányérzete támad, és máshol és mástól szeretné megkapni a szülői szeretetet. Viszont ez mindig csalódással végződik, mert senki más nem tudja megadni a szülői szeretetet, csak a szülő. ( A családfelállításon mi ezt valamilyen szinten képviselők és a morfogenetikus mező segítségével tudjuk pótolni.)
A gyermeki szeretet alá-fölé rendeltségi helyzet, és ilyenkor a szülő ad, a gyermek elfogad. Ez egyáltalán nem egyenrangú, mint ahogy azt egy baráti, vagy párkapcsolati viszony feltételezné. Az egyenrangú kapcsolatokban mindenki ad, és mindenki elfogad. Ha ez felborul, akkor a kapcsolat jellege is megváltozik.
köszönöm Ildikó!
Köszönöm a válaszodat, helyrekattant bennem minden, kigyúlt a megértés fénye:).
Nagyon szívesen. :))
Én is sok kérdésre választ kaptam a
Nagyon szívesen. :))
Én is sok kérdésre választ kaptam a módszer szemléletén (és gyakorlatán) keresztül.
Gyermeki szeretet 2
Mérhetetlenül nagy az a szeretet, amely a gyereket a családjával összeköti. Egy gyerek gondolkodás nélkül odaadja az életét, ha a család számára ez szükséges. Lényének minden sejtjével oda akar tartozni. Ezért osztozik más családtagok sorsában velük együtt viseli szenvedésüket. Ilyenkor a gyerek nem különálló személyként látja a másikat. Csak érzi őt, össze akar olvadni vele és hasonló akar lenni hozzá.
Ezt a gyermeki szeretetet különösen világosan mutatják azok a felállítások, ahol az anya gyermekágyban halt meg. Az ilyen haláleset több generáción át terheli a családot. A legerősebb, szinte elviselhetetlen ez a teher a túlélt gyermeknek, mert ő az anya halálának „oka”. A következő generáció anyái sokszor félnek gyereket vállalni. A férfiak gyakran bűnösnek érzik magukat, mert szexualitásuk részben oka volt egy nő halálának.
A gyerek bizonyos távolságra áll anyjától és nem mer ránézni. Amikor a terapeuta odavezeti az anyjához, alig tud a szemébe nézni, mert bűnösnek érzi magát. Az anya ezzel szemben barátságosan és szeretettel néz a gyerekre. A változás és a gyógyulás akkor következik be, amikor a gyerek az anya elé mélyen meghajol előtte, és azt mondja: „Meghaltál, amikor születtem. Köszönöm az életet és elfogadom ilyen áron is.”
Az anya azt mondja a gyereknek: „Ez az én kockázatom anyaként és én vállalom ezt. Ez az én halálom és én viselem. Alakítsd az életedet, hogy ne legyen hiábavaló a halálom.” Hirtelen tud nézni a gyermek, és érzi, elfogadja anyja szeretetét.
Az anya az életét adta a szüléskor. Ha a gyerek nem akar élni, hiábavaló volt az áldozata. Ezért szeretné, hogy a gyereke jó, teljes életet éljen. Ha a gyerek tiszteli édesanyját és annak sorsát, felfedezi anyja szeretetét. Hálásan elfogadja áldozatát, és emlékére a legjobbat hozza ki az életéből. A vak, gyermeki szeretet átalakul a szeretet felnőtt, tudatosabb formájává.
(B. Ulsammer: Gyökerek nélkül nem lehet repülni)
köszönjük Ildikó!
Nagyon jók, elgondolkodtatók és tanulságosak ezek az állítási példák.
Lehetséges, hogy amikor valaki egy ilyen hatás alatt él és ilyen gyermeki szeretettel csüng a szülőn, akkor az egész életében ilyen gyermeki szeretettel szeret mindenkit (partnerét, testvéreit, barátait)?
…s mivel számára ez az egyetlen megélhető szeretet ezt hiszi természetesnek és a nagy szeretetnek (szerelemnek)?
Kedves Michaelita!
Többféle gondolatot indított el a hozzászólásod. Aki túlzott ragaszkodással csüng a szülőn, az általában életben akarja tartani a szülőjét.
Volt, aki állandóan tanult – már 30 évhez közeledett – és kiderült az állításon, hogy attól tartott, ha végez, akkor felnőtté válik és a szülője meghal, mert már nem lesz rá szükség.
Másvalaki amiatt (is!) rosszul fizetett munkahelyeket választott magának, mert így a szülei támogatták, és így tartotta őket életben.
FONTOS hozzáfűzni, hogy nem mindenki emiatt tanul sokat, vagy küzd munkahelyi problémákkal. Ezek egyedi esetek.
Ha valaki gyermeki szeretettel szeret mindenkit, az általában azt jelenti, hogy a szülője nem tudta megadni azt, amire szüksége volt. És ez összefügg azzal, hogy ha a szülőnek volt nehéz sorsú családtagja, (korán meghalt valakije, – szülő, testvér, stb) akkor a szülő lélekben menne utána a halálba.
Lélek szinten a nehéz sorsú családtagok hatnak legerősebben. A családfelállítás szempontjából nehéz sorsa van annak,
-aki nem tudott megszületni,
-megszületett de viszonylag korán meghalt
-életbevágó veszteségek, vagy sorscsapások érték
-részt vett egy tragikus eseményben, balesetben, mások meghaltak, de túlélte
-meghalt kiskorú gyermeke
-betegség vagy baleset következtében fogyatékos
-tettese vagy áldozata volt büntettnek
-még fiatalon elvesztette szüleit
-kitagadták, nem ismerték el sorsát, áldozatát
Ha a szülő lélekben követi az elhunytat, nem tud a gyermekére figyelni, emiatt a gyereknek hiányérzete támad, és máshol és mástól szeretné megkapni a szülői szeretetet. Viszont ez mindig csalódással végződik, mert senki más nem tudja megadni a szülői szeretetet, csak a szülő. ( A családfelállításon mi ezt valamilyen szinten képviselők és a morfogenetikus mező segítségével tudjuk pótolni.)
A gyermeki szeretet alá-fölé rendeltségi helyzet, és ilyenkor a szülő ad, a gyermek elfogad. Ez egyáltalán nem egyenrangú, mint ahogy azt egy baráti, vagy párkapcsolati viszony feltételezné. Az egyenrangú kapcsolatokban mindenki ad, és mindenki elfogad. Ha ez felborul, akkor a kapcsolat jellege is megváltozik.
köszönöm Ildikó!
Köszönöm a válaszodat, helyrekattant bennem minden, kigyúlt a megértés fénye:).
Nagyon szívesen. :))
Én is sok kérdésre választ kaptam a
Nagyon szívesen. :))
Én is sok kérdésre választ kaptam a módszer szemléletén (és gyakorlatán) keresztül.
Hétköznapi történet
Egy barátom küldte ezt a levelet néhány héttel ezelőtt. Az ő beleegyezésével írom le.
Szia, Ildikó!
Írnék egy nem rég történt eseményről, ami nekem nagy csalódás.
Jó viszonyban vagyok a szomszéddal, és annak hétéves kisfiával. Nyár végén úgy alakult, hogy kimentem külföldre, és a fiú kért egy bizonyos fajta édességet. Erre fogtam magam, és hoztam neki belőle a kértnél kicsivel többet. Ezután következett, hogy a szomszéd kifejtette telefonon finoman a nem tetszését, hogy minek a fiúnak ilyen drága ajándék. Nekem ez nem került sokba, otthon lett volna drága! Mondtam neki ne törődjön vele, nem volt gond, megoldottam, én csak örömet akartam szerezni a kisfiúnak.
„Jól van, na, de neki kellemetlen, hogy engem ilyen helyzetbe hozott a fia, hogy kért.
A gyerektől tudom, hogy meg is kapta érte a magáét, mármint legorombították érte, holott nekem megígérte, hogy nem teszi. Hát ez egy dolog, de azóta is úgy érzem, hogy neheztel érte, mert nagyon úgy néz ki, hogy nemet kellett volna inkább mondanom a fiú kérésének, de biztos, hogy ez lett volna a legjobb megoldás? Kíváncsian várom a véleményedet!
Betti
Szia Betti!
Az első gondolatom a családállítás egyik törvényére utal, az „adok-kapok egyensúlyára”. Egyenrangú kapcsolatok esetén, ha valaki ad, a másik adósnak érzi magát. Ha azt szeretnék, hogy a kapcsolatukban „energia” legyen, akkor a másik is ad, csak egy kicsit többet. Akkor az első érzi az adósságot, és szintén kicsit többet ad. És így tovább.
Ha valaki túl sokat, vagy sokszor ad, akkor aki kapott, már úgy le lesz maradva, hogy nem lesz képes az „adósságot” visszaadni, emiatt inkább elkerüli (vagy elhagyja) azt, aki ilyen sokat adott. (Tipikus példa, amikor a nő dolgozik, és eltartja a tanulmányait végző férfit. Sok esetben a lediplomázott férfi faképnél hagyja a nőt, mert úgy érzi, akkora adóssága van vele szemben, amit nem képes megadni.)
Szerintem ez is lehetséges a gond mögött. És nem az a lényeg, hogy Neked nem volt probléma, hanem az, hogy most neki mekkora adósságérzete keletkezett.
Én azt a megoldást látom, hogy először is a szülővel érdemes megbeszélni: adhatok-e még ezt és ezt a gyereknek? És ha igen, mennyit? Ebben az esetben a felnőtt fel tudja mérni, mekkora az a kapott mennyiség, ami számára még nem nyomasztó.
Üdvözlettel, Ildikó
Amikor a párunk helyett szenvedünk
A PARTNER PROBLÉMÁINAK AZ „ELLOPÁSA”
Az após halála: Renate és Franz
Renate és Franz nagyon fiatalok még. Azért jöttek el családfelállításra, mert Franz el akar válni. Feltűnik, hogy Renate a tanfolyam minden napján fekete ruhát visel. A beszélgetésből az is kiderül, hogy a problémák két éve kezdődtek.
A tanfolyamvezető megkérdezi őket: „Voltaképpen mi is történt két vagy három évvel ezelőtt?”
Franz a fejét rázza.
Renate: „Franz nem akarja elfogadni, de minden annyival rosszabb lett, mióta az apja meghalt! Egy repülőszerencsétlenségnél vesztette el az életét, a teste teljesen összeroncsolódott…” Renate sírni kezd, Franz pedig némán ül mellette, mintha a felesége egy idegen emberről beszélne.
A tanfolyamvezető megkéri Renatét, hogy állítsa fel önmagát, Franzot és a hároméves fiukat, mert a teljesen zavart Franz szemmel láthatóan nem lenne erre képes. A fiú azonnal a földre szegezi a tekintetét, és végül összeesik. A tanfolyamvezető kiválaszt a csoportból egy férfit, aki Franz apját képviseli, és a fiú mellé fekteti. A kisfiú azonnal megragadja a kezét, miközben Franz párméternyi távolságra áll, és egy másik irányba néz.
A tanfolyamvezető megkérdezi a széken ülő és figyelő párt: „Tudjátok, mit jelent ez?”
Franz a fejét rázza.
Renate: „A fiunk meg akar halni!”
A tanfolyamvezető: „Így igaz! És te is! Ti ketten akartok Franz helyett a halotthoz tartozni, mert Franz nem enged szabad utat a fájdalmának.”
Franz ekkor sírni kezd, és Renate is zokog.
A tanfolyamvezető hátat fordít a felállításnak, és most közvetlenül a párral dolgozik: „Nézzetek egymás szemébe!”
Renate most a tanfolyamvezető javaslatára azt mondja Franznak„Felhagyok azzal, hogy megpróbáljam a te terhedet viselni Nem tehetem. Tisztelem a szenvedésed.”
Ebben a pillanatban minden elfojtott fájdalom előtör Franzból. Csillapíthatatlanul zokog, meg sem tud szólalni.
Renate (szintén sírva): „Egész idő alatt tudtam, hogy az ő fájdalmát vettem át, és azt is végig éreztem, hogy a fiunk is ugyanezt teszi!”
A tanfolyam vezető: „Most már világosan látod a megoldást: a fiadnak erős anyára van szüksége, ha már az apa nincs jelen. Nincs jogod beleavatkozni a férjednek a családjába és a fájdalmába. Ha mégis megteszed, nagyon haragudni fog rád. És emellett bele is betegedhetsz!”
Renate bólint: „Tudom. De valahogy nem akartam tudomásul venni.”
(T. Schäfer: Hogyan válik a szenvedés ismét szeretetté)
Hétköznapi történet
Egy barátom küldte ezt a levelet néhány héttel ezelőtt. Az ő beleegyezésével írom le.
Szia, Ildikó!
Írnék egy nem rég történt eseményről, ami nekem nagy csalódás.
Jó viszonyban vagyok a szomszéddal, és annak hétéves kisfiával. Nyár végén úgy alakult, hogy kimentem külföldre, és a fiú kért egy bizonyos fajta édességet. Erre fogtam magam, és hoztam neki belőle a kértnél kicsivel többet. Ezután következett, hogy a szomszéd kifejtette telefonon finoman a nem tetszését, hogy minek a fiúnak ilyen drága ajándék. Nekem ez nem került sokba, otthon lett volna drága! Mondtam neki ne törődjön vele, nem volt gond, megoldottam, én csak örömet akartam szerezni a kisfiúnak.
„Jól van, na, de neki kellemetlen, hogy engem ilyen helyzetbe hozott a fia, hogy kért.
A gyerektől tudom, hogy meg is kapta érte a magáét, mármint legorombították érte, holott nekem megígérte, hogy nem teszi. Hát ez egy dolog, de azóta is úgy érzem, hogy neheztel érte, mert nagyon úgy néz ki, hogy nemet kellett volna inkább mondanom a fiú kérésének, de biztos, hogy ez lett volna a legjobb megoldás? Kíváncsian várom a véleményedet!
Betti
Szia Betti!
Az első gondolatom a családállítás egyik törvényére utal, az „adok-kapok egyensúlyára”. Egyenrangú kapcsolatok esetén, ha valaki ad, a másik adósnak érzi magát. Ha azt szeretnék, hogy a kapcsolatukban „energia” legyen, akkor a másik is ad, csak egy kicsit többet. Akkor az első érzi az adósságot, és szintén kicsit többet ad. És így tovább.
Ha valaki túl sokat, vagy sokszor ad, akkor aki kapott, már úgy le lesz maradva, hogy nem lesz képes az „adósságot” visszaadni, emiatt inkább elkerüli (vagy elhagyja) azt, aki ilyen sokat adott. (Tipikus példa, amikor a nő dolgozik, és eltartja a tanulmányait végző férfit. Sok esetben a lediplomázott férfi faképnél hagyja a nőt, mert úgy érzi, akkora adóssága van vele szemben, amit nem képes megadni.)
Szerintem ez is lehetséges a gond mögött. És nem az a lényeg, hogy Neked nem volt probléma, hanem az, hogy most neki mekkora adósságérzete keletkezett.
Én azt a megoldást látom, hogy először is a szülővel érdemes megbeszélni: adhatok-e még ezt és ezt a gyereknek? És ha igen, mennyit? Ebben az esetben a felnőtt fel tudja mérni, mekkora az a kapott mennyiség, ami számára még nem nyomasztó.
Üdvözlettel, Ildikó
Amikor a párunk helyett szenvedünk
A PARTNER PROBLÉMÁINAK AZ „ELLOPÁSA”
Az após halála: Renate és Franz
Renate és Franz nagyon fiatalok még. Azért jöttek el családfelállításra, mert Franz el akar válni. Feltűnik, hogy Renate a tanfolyam minden napján fekete ruhát visel. A beszélgetésből az is kiderül, hogy a problémák két éve kezdődtek.
A tanfolyamvezető megkérdezi őket: „Voltaképpen mi is történt két vagy három évvel ezelőtt?”
Franz a fejét rázza.
Renate: „Franz nem akarja elfogadni, de minden annyival rosszabb lett, mióta az apja meghalt! Egy repülőszerencsétlenségnél vesztette el az életét, a teste teljesen összeroncsolódott…” Renate sírni kezd, Franz pedig némán ül mellette, mintha a felesége egy idegen emberről beszélne.
A tanfolyamvezető megkéri Renatét, hogy állítsa fel önmagát, Franzot és a hároméves fiukat, mert a teljesen zavart Franz szemmel láthatóan nem lenne erre képes. A fiú azonnal a földre szegezi a tekintetét, és végül összeesik. A tanfolyamvezető kiválaszt a csoportból egy férfit, aki Franz apját képviseli, és a fiú mellé fekteti. A kisfiú azonnal megragadja a kezét, miközben Franz párméternyi távolságra áll, és egy másik irányba néz.
A tanfolyamvezető megkérdezi a széken ülő és figyelő párt: „Tudjátok, mit jelent ez?”
Franz a fejét rázza.
Renate: „A fiunk meg akar halni!”
A tanfolyamvezető: „Így igaz! És te is! Ti ketten akartok Franz helyett a halotthoz tartozni, mert Franz nem enged szabad utat a fájdalmának.”
Franz ekkor sírni kezd, és Renate is zokog.
A tanfolyamvezető hátat fordít a felállításnak, és most közvetlenül a párral dolgozik: „Nézzetek egymás szemébe!”
Renate most a tanfolyamvezető javaslatára azt mondja Franznak„Felhagyok azzal, hogy megpróbáljam a te terhedet viselni Nem tehetem. Tisztelem a szenvedésed.”
Ebben a pillanatban minden elfojtott fájdalom előtör Franzból. Csillapíthatatlanul zokog, meg sem tud szólalni.
Renate (szintén sírva): „Egész idő alatt tudtam, hogy az ő fájdalmát vettem át, és azt is végig éreztem, hogy a fiunk is ugyanezt teszi!”
A tanfolyam vezető: „Most már világosan látod a megoldást: a fiadnak erős anyára van szüksége, ha már az apa nincs jelen. Nincs jogod beleavatkozni a férjednek a családjába és a fájdalmába. Ha mégis megteszed, nagyon haragudni fog rád. És emellett bele is betegedhetsz!”
Renate bólint: „Tudom. De valahogy nem akartam tudomásul venni.”
(T. Schäfer: Hogyan válik a szenvedés ismét szeretetté)
abortált testvér
Ildikó, volt már olyan eseted vagy hallottál olyanról, ahol abortált (esetleg egyben beteg) testvérnek volt jelentős hatása a családállítás során?
Gondolom elsősorban az anya éli meg ezt nagyon mélyen. Mennyire „terjedhet át” az ő gyerekeire, azaz a testvérekre?
köszi a választ előre is, Virág
Kedves Virág!
Volt ilyen eset, nem is egy. Az abortusz legelső körben a párkapcsolatra van hatással, főleg ha a szülők valamelyike ráhárítja a teljes felelősséget a másikra. Ilyenkor a párkapcsolatnak vége, még akkor is, ha együtt marad a pár. A megoldás, ha mindketten vállalják a felelősséget az abortuszért, és elgyászolják a gyermeket. Akkor más szinten folytatódhat a kapcsolat.
Hogy az anyát milyen erősen viseli meg az abortusz, az sok mindentől függ. Ha a családban sok ilyen beavatkozás volt, akkor a nő ezt nem veszi annyira a szívére, hiszen „nálunk ez a szokás” Más nőnél ez egyenlő a gyilkossággal, és bűntudata van. Ilyenkor segít, ha a gyermeke szemébe néz, és azt mondja: „Feláldoztalak, és vállalom a felelősséget”. Ha még szüksége van rá, elgyászolhatja. (Azt sokszor tapasztaltuk, hogy az abortált gyermekekben egyáltalán nincs harag, ők jól vannak.)
Hogy a testvéreket mennyire befolyásolja ez a történet, az sok mindentől függ. Például attól, hogy az abortált gyermek hányadik volt. Ha az első, és a szülők csak egy gyermeket akartak, akkor a másodszülött azért jött a világra, mert az elsőt elvetették. Aztán ugye a szülők nem kötik a gyerek orrára az abortált testvért, emiatt az élő azt gondolja, hogy ő az első gyerek a sorban. Így nincs a helyén, pedig mindenki csak a helyén élheti a saját életét. Tehát ilyen formában az abortált gyermek leginkább az utána következőre van hatással.
De találkoztam olyan esettel is, amikor az első gyermek kihordása nagyon nehéz volt – az anya egészségileg tönkrement, mégis vállalta a második terhességet, ami végül megszakadt. Az első gyermeknek azért volt bűntudata, mert az hitte, miatta halt meg a testvére.
Vannak esetek, amikor egyáltalán nincs hatással az abortált gyermek a többire. Esete válogatja. Nem lehet általánosításokat levonni, minden esetet külön meg kell nézni.
Nagyon érdekes,és Fontos dolgokat írsz Ildikó.
Köszi.
Nagyon érdekes,és Fontos dolgokat írsz Ildikó.
Köszi.
Köszönöm Ildikó a részletes válaszokat.
Köszönöm Ildikó a részletes válaszokat.
abortált testvér
Ildikó, volt már olyan eseted vagy hallottál olyanról, ahol abortált (esetleg egyben beteg) testvérnek volt jelentős hatása a családállítás során?
Gondolom elsősorban az anya éli meg ezt nagyon mélyen. Mennyire „terjedhet át” az ő gyerekeire, azaz a testvérekre?
köszi a választ előre is, Virág
Kedves Virág!
Volt ilyen eset, nem is egy. Az abortusz legelső körben a párkapcsolatra van hatással, főleg ha a szülők valamelyike ráhárítja a teljes felelősséget a másikra. Ilyenkor a párkapcsolatnak vége, még akkor is, ha együtt marad a pár. A megoldás, ha mindketten vállalják a felelősséget az abortuszért, és elgyászolják a gyermeket. Akkor más szinten folytatódhat a kapcsolat.
Hogy az anyát milyen erősen viseli meg az abortusz, az sok mindentől függ. Ha a családban sok ilyen beavatkozás volt, akkor a nő ezt nem veszi annyira a szívére, hiszen „nálunk ez a szokás” Más nőnél ez egyenlő a gyilkossággal, és bűntudata van. Ilyenkor segít, ha a gyermeke szemébe néz, és azt mondja: „Feláldoztalak, és vállalom a felelősséget”. Ha még szüksége van rá, elgyászolhatja. (Azt sokszor tapasztaltuk, hogy az abortált gyermekekben egyáltalán nincs harag, ők jól vannak.)
Hogy a testvéreket mennyire befolyásolja ez a történet, az sok mindentől függ. Például attól, hogy az abortált gyermek hányadik volt. Ha az első, és a szülők csak egy gyermeket akartak, akkor a másodszülött azért jött a világra, mert az elsőt elvetették. Aztán ugye a szülők nem kötik a gyerek orrára az abortált testvért, emiatt az élő azt gondolja, hogy ő az első gyerek a sorban. Így nincs a helyén, pedig mindenki csak a helyén élheti a saját életét. Tehát ilyen formában az abortált gyermek leginkább az utána következőre van hatással.
De találkoztam olyan esettel is, amikor az első gyermek kihordása nagyon nehéz volt – az anya egészségileg tönkrement, mégis vállalta a második terhességet, ami végül megszakadt. Az első gyermeknek azért volt bűntudata, mert az hitte, miatta halt meg a testvére.
Vannak esetek, amikor egyáltalán nincs hatással az abortált gyermek a többire. Esete válogatja. Nem lehet általánosításokat levonni, minden esetet külön meg kell nézni.
Nagyon érdekes,és Fontos dolgokat írsz Ildikó.
Köszi.
Nagyon érdekes,és Fontos dolgokat írsz Ildikó.
Köszi.
Köszönöm Ildikó a részletes válaszokat.
Köszönöm Ildikó a részletes válaszokat.
Haragszom rád
D 36 éves, nős, két fiú édesapja. Az a gondja, hogy az utóbbi időben rengeteget veszekednek a feleségével, már szóba került a válás is. Pedig úgy érzi, hogy szeretik egymást, és nem érti, honnan ez a harag, amit időnként elfogja.
Első körben beáll D, a feleség, és a két fiú képviselője. A férfi az első pillanattól kezdve a messzeségbe néz, észre sem veszi a körülötte lévőket. A nagyobbik fiú szembeáll vele, a feleség a fia mögé. A kisebbik gyerek néhány lépéssel távolabbról figyel. A férfiben lassan harag keletkezik, mert úgy érzi, akadályozzák.
Arra a kérdésre, hogy ki halt meg korán, vagy váratlanul a családban, a férfi elmondja, hogy az anyai nagymamája elvérzett a szüléskor, és a nagynénje halva született. Beállítják a két szereplőt oda, ahova a férfi néz. D képviselője elmosolyodik. A két nő lassan lefekszik a földre. A férfiben erősödik a harag, mert a fia és a felesége eltakarja a halott családtagjait . Aztán úgy helyezkedik, hogy lássa őket, és kicsit később oda is fekszik melléjük. Könnybe lábadt szemmel, kezüket szorongatva fekszik mellettük, miközben a gyerekei és a felesége aggódva figyelik minden mozdulatát.
D csak akkor tudja felemelni a tekintetét, amikor belép a képbe az édesapja. Az ő segítségével képes csak elszakadni a halottaktól. Meghajol előttük, és azt mondja: „Ti meghaltatok, én még élek egy kicsit, azután én is meghalok. Tisztelem sorsotokat és meghagyom nektek. Nézzetek rám szeretettel, ha most visszamegyek a feleségemhez és a gyerekeimhez.”
A két halott nyugodt, boldog arckifejezéssel lehunyja a szemét.
A férfi a feleségéhez és a gyerekhez fordul: „Még maradok. Ti is maradhattok.”
Aki el akar tűnni (az életből), az nagyon megharagszik azokra, akik visszatartják.
Szia Ildikó!
Az exem csinálta ezt velem.
Haragudott rám mindenért,ha valami nem úgy sült el ahogyan ö elképzelte
én voltam a hibás.
De a kívülállók testvérnek éreztek minket.
Neki meghalt egy lánytestvére mielött ö megszületett.
Illetve nem is egy hanem kettö is,de többször emlegetik azt amelyik 7évesen halt meg.
S a másik miután megszületett.
Van-e összefüggés a lánytestvérei halála,és abban ahogyan bánt velem?
Megjegyzem mióta elhagytam,teljes fordulatot vett.
Amióta nem élünk együtt,tényleg olyan mint ha a testvérem lenne,és szeretem.
S még valami.
Az ö anyja és az enyém is szept.18-án született.
Az anyjával nem változott a viszonyom azóta sem.
Anyák napján,és születésnapkor mindíg 2 képeslapot adok fel.
Szerinted!?
Üdv!Erika
Szia Erika!
Először is leszögezném, hogy amit most írok, az csak feltételezés, és lehet, hogy köze sincs a valósághoz. (amit a családállítás megmutatna)
Abban az esetben, ha az exednek két testvére is meghalt, akkor nagy a valószínűsége, hogy benned őket (vagy őt) kereste. Ez elég gyakori. És azért haragudhatott rád, mert nem tudtad pótolni. De senki nem tudja pótolni a halott családtagjainkat, emiatt a sok csalódás barátban, barátnőben, férjben, feleségben. Viszont ha lelkünkben és szívünkben helyet adunk a hiányzóknak, akkor már nem kell pótolnia senkinek senkit.
Ami viszont az exednél bonyolítja a helyzetet, az az, hogy a nővérei halála árán élhet, – hacsak nincs még 3 fiatalabb testvére – mert ha a nővérei életben maradnak, lehet, hogy őrá már nem kerül sor. És ez lélekben nagyon megterhelő.
Azt fontos tudni, hogy ez is olyan, mint a betegségeknél: egy tünet – pl.láz – több okra vezethető vissza. Tehát a gyakori hibáztatásodat más is okozhatja.
Azt nem tudom, hogy van-e jelentősége annak, hogy a Te anyukád és az övé egy napon születtek. (Bár olyan eset már előfordult, hogy az anya lélek szinten megpróbált póttestvért szerezni a gyerekének,- nagyon támogatott egy barátságot- de ez egyedi eset.) Én is jóba vagyok az exanyósommal, de neki semmi köze az édesanyámhoz.
Köszönöm!
Ö volt az utolsó gyereke az anyjának.
Mert neki már más volt az apja mint a testvéreinek.
Viszont az apja elhagyta öket amikor az anyja terhes volt töle.
Ugyhogy itt halmozott probléma merülhet fel.
Nem tudom hogy csak kombinálok-e,de felmerült bennem hogy én voltam
a meghalt lánytestvér.
Hm?
Üdv!Erika
„Nem tudom hogy csak kombinálok-e,de felmerült bennem hogy én
„Nem tudom hogy csak kombinálok-e,de felmerült bennem hogy én voltam a meghalt lánytestvér.”
Ha arra gondolsz, hogy a meghalt lánytesvér lelke benned van, akkor arra nem tudok választ adni. Viszont, ha Te felvállalod ezt a szerepet, és jól érzed magad benne, sajátodként éled meg, akkor minden rendben.
Ha valami hibádzik – tehát mégse Te vagy ő, – akkor annak csalódás lehet a vége mindkét részről.
Ezért ha ilyen problémával jönne valaki, akkor mi külön jelenítenénk meg a meghalt testvért. Ha mégis azonosak lennének, az ott úgyis kiderülne, ha nem, akkor a témahozó megszabadulna egy olyan ember pótlásának kényszerétől, aminek úgysem tudna megfelelni.
Üdv, Ildikó
Haragszom rád
D 36 éves, nős, két fiú édesapja. Az a gondja, hogy az utóbbi időben rengeteget veszekednek a feleségével, már szóba került a válás is. Pedig úgy érzi, hogy szeretik egymást, és nem érti, honnan ez a harag, amit időnként elfogja.
Első körben beáll D, a feleség, és a két fiú képviselője. A férfi az első pillanattól kezdve a messzeségbe néz, észre sem veszi a körülötte lévőket. A nagyobbik fiú szembeáll vele, a feleség a fia mögé. A kisebbik gyerek néhány lépéssel távolabbról figyel. A férfiben lassan harag keletkezik, mert úgy érzi, akadályozzák.
Arra a kérdésre, hogy ki halt meg korán, vagy váratlanul a családban, a férfi elmondja, hogy az anyai nagymamája elvérzett a szüléskor, és a nagynénje halva született. Beállítják a két szereplőt oda, ahova a férfi néz. D képviselője elmosolyodik. A két nő lassan lefekszik a földre. A férfiben erősödik a harag, mert a fia és a felesége eltakarja a halott családtagjait . Aztán úgy helyezkedik, hogy lássa őket, és kicsit később oda is fekszik melléjük. Könnybe lábadt szemmel, kezüket szorongatva fekszik mellettük, miközben a gyerekei és a felesége aggódva figyelik minden mozdulatát.
D csak akkor tudja felemelni a tekintetét, amikor belép a képbe az édesapja. Az ő segítségével képes csak elszakadni a halottaktól. Meghajol előttük, és azt mondja: „Ti meghaltatok, én még élek egy kicsit, azután én is meghalok. Tisztelem sorsotokat és meghagyom nektek. Nézzetek rám szeretettel, ha most visszamegyek a feleségemhez és a gyerekeimhez.”
A két halott nyugodt, boldog arckifejezéssel lehunyja a szemét.
A férfi a feleségéhez és a gyerekhez fordul: „Még maradok. Ti is maradhattok.”
Aki el akar tűnni (az életből), az nagyon megharagszik azokra, akik visszatartják.
Szia Ildikó!
Az exem csinálta ezt velem.
Haragudott rám mindenért,ha valami nem úgy sült el ahogyan ö elképzelte
én voltam a hibás.
De a kívülállók testvérnek éreztek minket.
Neki meghalt egy lánytestvére mielött ö megszületett.
Illetve nem is egy hanem kettö is,de többször emlegetik azt amelyik 7évesen halt meg.
S a másik miután megszületett.
Van-e összefüggés a lánytestvérei halála,és abban ahogyan bánt velem?
Megjegyzem mióta elhagytam,teljes fordulatot vett.
Amióta nem élünk együtt,tényleg olyan mint ha a testvérem lenne,és szeretem.
S még valami.
Az ö anyja és az enyém is szept.18-án született.
Az anyjával nem változott a viszonyom azóta sem.
Anyák napján,és születésnapkor mindíg 2 képeslapot adok fel.
Szerinted!?
Üdv!Erika
Szia Erika!
Először is leszögezném, hogy amit most írok, az csak feltételezés, és lehet, hogy köze sincs a valósághoz. (amit a családállítás megmutatna)
Abban az esetben, ha az exednek két testvére is meghalt, akkor nagy a valószínűsége, hogy benned őket (vagy őt) kereste. Ez elég gyakori. És azért haragudhatott rád, mert nem tudtad pótolni. De senki nem tudja pótolni a halott családtagjainkat, emiatt a sok csalódás barátban, barátnőben, férjben, feleségben. Viszont ha lelkünkben és szívünkben helyet adunk a hiányzóknak, akkor már nem kell pótolnia senkinek senkit.
Ami viszont az exednél bonyolítja a helyzetet, az az, hogy a nővérei halála árán élhet, – hacsak nincs még 3 fiatalabb testvére – mert ha a nővérei életben maradnak, lehet, hogy őrá már nem kerül sor. És ez lélekben nagyon megterhelő.
Azt fontos tudni, hogy ez is olyan, mint a betegségeknél: egy tünet – pl.láz – több okra vezethető vissza. Tehát a gyakori hibáztatásodat más is okozhatja.
Azt nem tudom, hogy van-e jelentősége annak, hogy a Te anyukád és az övé egy napon születtek. (Bár olyan eset már előfordult, hogy az anya lélek szinten megpróbált póttestvért szerezni a gyerekének,- nagyon támogatott egy barátságot- de ez egyedi eset.) Én is jóba vagyok az exanyósommal, de neki semmi köze az édesanyámhoz.
Köszönöm!
Ö volt az utolsó gyereke az anyjának.
Mert neki már más volt az apja mint a testvéreinek.
Viszont az apja elhagyta öket amikor az anyja terhes volt töle.
Ugyhogy itt halmozott probléma merülhet fel.
Nem tudom hogy csak kombinálok-e,de felmerült bennem hogy én voltam
a meghalt lánytestvér.
Hm?
Üdv!Erika
„Nem tudom hogy csak kombinálok-e,de felmerült bennem hogy én
„Nem tudom hogy csak kombinálok-e,de felmerült bennem hogy én voltam a meghalt lánytestvér.”
Ha arra gondolsz, hogy a meghalt lánytesvér lelke benned van, akkor arra nem tudok választ adni. Viszont, ha Te felvállalod ezt a szerepet, és jól érzed magad benne, sajátodként éled meg, akkor minden rendben.
Ha valami hibádzik – tehát mégse Te vagy ő, – akkor annak csalódás lehet a vége mindkét részről.
Ezért ha ilyen problémával jönne valaki, akkor mi külön jelenítenénk meg a meghalt testvért. Ha mégis azonosak lennének, az ott úgyis kiderülne, ha nem, akkor a témahozó megszabadulna egy olyan ember pótlásának kényszerétől, aminek úgysem tudna megfelelni.
Üdv, Ildikó
A kisfiút busz ütötte el
Susannának és Larsnak két fia és két lánya született. A legkisebb gyermeket, Simont ötéves korában elütötte egy busz. A buszvezető nem figyelt oda parkoláskor, és hátratolatva ráhajtott Simonra. A korban utána következő gyermek, Vivian szemtanúja volt a tragédiának.
A busz vezetőjét a bíróság hosszú börtönbüntetésre ítélte. Simon temetése után a családban senkinek sem volt szabad kiejteni a halott gyermek nevét. A halott kiközösítése a család rendszeréből nagyon súlyos következményekkel járt minden érintettre nézve. Susanne és Lars eldöntötte, hogy most már véget kell vetni ennek a helyzetnek. Tíz év telt el Simon halála óta, de csak most érzik képesnek magukat arra, hogy szembenézzenek a történtekkel.
Susanne megkérdezi a tanfolyamvezetőt: „Sikerült túljutnom rajta?” Felzokog, és keservesen sír.
A tanfolyamvezető a fejét rázza: „Hiszen ezért vagy itt! Segítségre van szükségetek, hogy engedélyezzétek magatoknak a fájdalmat.”
Lars és Susanne felállítja önmagát és a négy gyermeket. Mindannyian mereven állnak, olyan a légkör, mintha egy temetőben lennének. Egyikük sem mer a másikra nézni. A halott kisfiú hamarosan imbolyogni kezd, és térdre esik. A családtagjai szemébe néz, és a fejét rázza, majd végül lefekszik a padlóra. Valamennyien mellé fekszenek — kivéve a legidősebb lányt. Ő állva marad, lassan megfordul, és egy másik irányba néz. Ő az egyeden, aki képes érzékelni saját magát.
Most a buszvezetőt is beállítják a képbe. Letérdel a halott gyermek mellé, és keservesen sírni kezd. Az egyik kezébe veszi a gyermek kezét, a másikkal a haját simogatja. Simon elmosolyodik. Látszik, hogy békében van önmagával. Ekkor a szemét is lehunyja.
A tanfolyamvezető azt mondja a házaspárnak, akik a székükön ülnek: „A fiatok megtalálta a békéjét! Készen álltok arra, hogy megpróbáljátok elengedni a »Miért?« kérdését, és békét kössetek a sorssal?”
Lars hevesen bólint, Susanne csak bizonytalanul. Most átveszik a képviselőiktől a saját szerepüket. Odaállnak a buszvezető elé, akit a tanfolyamvezető megkér, hogy álljon fel. Lars és Susanne a tan¬folyamvezető kérésére meghajol a buszvezető előtt, és egymás után ezt mondják neki: „Elfogadom, hogy a sors téged választott eszközül.”
Miután mindketten kimondták ezt a mondatot, a buszvezető Susannéra néz, és azt mondja: „Az apának elhiszem, de neki nem.” Valóban, Susanne a mondat előtt szorosan összeharapta a száját, majd amikor megszólalt, nagyon halk és bizonytalan volt a hangja.
A tanfolyamvezető így szól Susannéhoz: „Adj magadnak egy kis időt, és mondd ki még egyszer.”
Susanne elismétli a mondatot, ezúttal erőteljesebb a hangja. Ezután a szülők letérdelnek a gyermekük mellé, és megfogják a fiú kezét. Amikor Susanne felzokog, a gyermek elfordul az anyjától, és az apjára néz.
A tanfolyamvezető azt mondja Susannénak: „Elfordul tőled, mert már nem bírja nézni a szenvedésedet.”
Simon: „Pontosan így van! Mikor ér már véget ez az egész?” Mintha könyörögne az anyjának.
Susanne abbahagyja a sírást. Teljesen meg van zavarodva. .?
A tanfolyamvezető: „Akarsz tenni valamit Simonért?”
Susanne bólint.
A tanfolyamvezető „Akkor mondd neki ezt:»Én ajándékoztam neked az életet. Maradéktalanul elfogadom az életedet, és a halálodat is. A te emlékezetedre most továbbmegyek a családommal együtt.«”
Amikor Susanne megismétli ezeket a mondatokat, Simon felsóhajt a megkönnyebbüléstől. Aztán az apa is elmondja neki ugyanezeket a mondatokat. A tanfolyamvezető így szól a házaspárhoz: „Nézzetek egymás szemébe, és mondjátok ezt egymásnak: »Viseljük közösen a sorsunkat!«”
Mindketten kimondják a mondatot, majd átölelik egymást. Sokáig állnak így. Végül a gyermek is melléjük áll, és mindketten magukhoz szorítják. Az utolsó tíz percben a másik három gyermek, akik eddig semmilyen formában sem vették fel egymással a kapcsolatot, hanem elszigetelten álltak a térben, most egymásra talál. Lassan odamennek a szüleikhez, és érdeklődve, éber tekintettel figyelik az eseményeket. Szó nélkül közelebb lépnek a szüleikhez, és az egész család sírva átöleli egymást. Olyan, mintha egy szőlőfürtöt alkotnának: mindenki mindenkit átölel. A sírás feloldást hoz, és a családfelállítás légköre sem hasonlítható össze a kezdetén uralkodó atmoszférával.
Néhány perc elteltével a szülők a gyermekeik elé állnak. Simon a gyermekek sorában pontosan ott áll, ahová a kora szerint tartozik: a sor végén, a bal oldalon. A testvérek összekapaszkodnak, és moso¬yogva nézik egymást.
Lars és Susanne egymás után ezt mondja a gyermekeknek: „Mind a négyötöket szeretjük! Mi, a szüleitek, itt maradunk!”
(T. Schäfer: Hogyan válik a szevedés ismét szeretetté?)
Olyan jó, hogy leírsz ilyen eseteket! Engem személy szerint az
Olyan jó, hogy leírsz ilyen eseteket! Engem személy szerint az utolsó mondatok mélyen érintettek, és bár fogalmam sincs, hogy saját előző életemből jött föl valami hasonló érzés, vagy valamelyik családtagomtól vettem át, de írásodnak hála úgy érzem, helyreraktam magamban.
Ez szuper! A csoprtban a segítők is gyakran számolnak be hasonló
Ez szuper! A csoportban a segítők is gyakran számolnak be hasonló élményekről. Hát még akinek a témáján dolgozunk! 🙂
(egy kis reklám :))
Amúgy a családállítás nem dolgozik előző életekkel, csak a tényekkel: merről érkezett hozzánk az élet? Kik voltak a családban? Testvérek (élők és halottak), szülők, azok testvérei (élők és halottak), nagyszülők és testvéreik, előző fontos kapcsolatok, stb. Ha bárkit kizárnak a családi lélekből, akkor megsérül az odatartozás törvénye, megborul a rend. Ennek hatására a családi lelkiismeret kiegyenlítésbe kezd, vagyis annak érdekében, hogy a hiányzó családtag ismét bekerüljön a családi tudatba, valaki a következő generációból meg fogja ismételni a kizárt sorsát. Vagyis nem tudja majd élni a sajátját, és ilyenkor kerülhetnek felszínre azok a kérdések: Ki vagyok én? Mintha nem a saját életemet élném.
Ez a történet annyira jó, hogy átmásolom egy másik platformra
Ez a történet annyira jó, hogy átmásolom egy másik platformra is, az ott lévők okulására!
A kisfiút busz ütötte el
Susannának és Larsnak két fia és két lánya született. A legkisebb gyermeket, Simont ötéves korában elütötte egy busz. A buszvezető nem figyelt oda parkoláskor, és hátratolatva ráhajtott Simonra. A korban utána következő gyermek, Vivian szemtanúja volt a tragédiának.
A busz vezetőjét a bíróság hosszú börtönbüntetésre ítélte. Simon temetése után a családban senkinek sem volt szabad kiejteni a halott gyermek nevét. A halott kiközösítése a család rendszeréből nagyon súlyos következményekkel járt minden érintettre nézve. Susanne és Lars eldöntötte, hogy most már véget kell vetni ennek a helyzetnek. Tíz év telt el Simon halála óta, de csak most érzik képesnek magukat arra, hogy szembenézzenek a történtekkel.
Susanne megkérdezi a tanfolyamvezetőt: „Sikerült túljutnom rajta?” Felzokog, és keservesen sír.
A tanfolyamvezető a fejét rázza: „Hiszen ezért vagy itt! Segítségre van szükségetek, hogy engedélyezzétek magatoknak a fájdalmat.”
Lars és Susanne felállítja önmagát és a négy gyermeket. Mindannyian mereven állnak, olyan a légkör, mintha egy temetőben lennének. Egyikük sem mer a másikra nézni. A halott kisfiú hamarosan imbolyogni kezd, és térdre esik. A családtagjai szemébe néz, és a fejét rázza, majd végül lefekszik a padlóra. Valamennyien mellé fekszenek — kivéve a legidősebb lányt. Ő állva marad, lassan megfordul, és egy másik irányba néz. Ő az egyeden, aki képes érzékelni saját magát.
Most a buszvezetőt is beállítják a képbe. Letérdel a halott gyermek mellé, és keservesen sírni kezd. Az egyik kezébe veszi a gyermek kezét, a másikkal a haját simogatja. Simon elmosolyodik. Látszik, hogy békében van önmagával. Ekkor a szemét is lehunyja.
A tanfolyamvezető azt mondja a házaspárnak, akik a székükön ülnek: „A fiatok megtalálta a békéjét! Készen álltok arra, hogy megpróbáljátok elengedni a »Miért?« kérdését, és békét kössetek a sorssal?”
Lars hevesen bólint, Susanne csak bizonytalanul. Most átveszik a képviselőiktől a saját szerepüket. Odaállnak a buszvezető elé, akit a tanfolyamvezető megkér, hogy álljon fel. Lars és Susanne a tan¬folyamvezető kérésére meghajol a buszvezető előtt, és egymás után ezt mondják neki: „Elfogadom, hogy a sors téged választott eszközül.”
Miután mindketten kimondták ezt a mondatot, a buszvezető Susannéra néz, és azt mondja: „Az apának elhiszem, de neki nem.” Valóban, Susanne a mondat előtt szorosan összeharapta a száját, majd amikor megszólalt, nagyon halk és bizonytalan volt a hangja.
A tanfolyamvezető így szól Susannéhoz: „Adj magadnak egy kis időt, és mondd ki még egyszer.”
Susanne elismétli a mondatot, ezúttal erőteljesebb a hangja. Ezután a szülők letérdelnek a gyermekük mellé, és megfogják a fiú kezét. Amikor Susanne felzokog, a gyermek elfordul az anyjától, és az apjára néz.
A tanfolyamvezető azt mondja Susannénak: „Elfordul tőled, mert már nem bírja nézni a szenvedésedet.”
Simon: „Pontosan így van! Mikor ér már véget ez az egész?” Mintha könyörögne az anyjának.
Susanne abbahagyja a sírást. Teljesen meg van zavarodva. .?
A tanfolyamvezető: „Akarsz tenni valamit Simonért?”
Susanne bólint.
A tanfolyamvezető „Akkor mondd neki ezt:»Én ajándékoztam neked az életet. Maradéktalanul elfogadom az életedet, és a halálodat is. A te emlékezetedre most továbbmegyek a családommal együtt.«”
Amikor Susanne megismétli ezeket a mondatokat, Simon felsóhajt a megkönnyebbüléstől. Aztán az apa is elmondja neki ugyanezeket a mondatokat. A tanfolyamvezető így szól a házaspárhoz: „Nézzetek egymás szemébe, és mondjátok ezt egymásnak: »Viseljük közösen a sorsunkat!«”
Mindketten kimondják a mondatot, majd átölelik egymást. Sokáig állnak így. Végül a gyermek is melléjük áll, és mindketten magukhoz szorítják. Az utolsó tíz percben a másik három gyermek, akik eddig semmilyen formában sem vették fel egymással a kapcsolatot, hanem elszigetelten álltak a térben, most egymásra talál. Lassan odamennek a szüleikhez, és érdeklődve, éber tekintettel figyelik az eseményeket. Szó nélkül közelebb lépnek a szüleikhez, és az egész család sírva átöleli egymást. Olyan, mintha egy szőlőfürtöt alkotnának: mindenki mindenkit átölel. A sírás feloldást hoz, és a családfelállítás légköre sem hasonlítható össze a kezdetén uralkodó atmoszférával.
Néhány perc elteltével a szülők a gyermekeik elé állnak. Simon a gyermekek sorában pontosan ott áll, ahová a kora szerint tartozik: a sor végén, a bal oldalon. A testvérek összekapaszkodnak, és moso¬yogva nézik egymást.
Lars és Susanne egymás után ezt mondja a gyermekeknek: „Mind a négyötöket szeretjük! Mi, a szüleitek, itt maradunk!”
(T. Schäfer: Hogyan válik a szevedés ismét szeretetté?)
Olyan jó, hogy leírsz ilyen eseteket! Engem személy szerint az
Olyan jó, hogy leírsz ilyen eseteket! Engem személy szerint az utolsó mondatok mélyen érintettek, és bár fogalmam sincs, hogy saját előző életemből jött föl valami hasonló érzés, vagy valamelyik családtagomtól vettem át, de írásodnak hála úgy érzem, helyreraktam magamban.
Ez szuper! A csoprtban a segítők is gyakran számolnak be hasonló
Ez szuper! A csoportban a segítők is gyakran számolnak be hasonló élményekről. Hát még akinek a témáján dolgozunk! 🙂
(egy kis reklám :))
Amúgy a családállítás nem dolgozik előző életekkel, csak a tényekkel: merről érkezett hozzánk az élet? Kik voltak a családban? Testvérek (élők és halottak), szülők, azok testvérei (élők és halottak), nagyszülők és testvéreik, előző fontos kapcsolatok, stb. Ha bárkit kizárnak a családi lélekből, akkor megsérül az odatartozás törvénye, megborul a rend. Ennek hatására a családi lelkiismeret kiegyenlítésbe kezd, vagyis annak érdekében, hogy a hiányzó családtag ismét bekerüljön a családi tudatba, valaki a következő generációból meg fogja ismételni a kizárt sorsát. Vagyis nem tudja majd élni a sajátját, és ilyenkor kerülhetnek felszínre azok a kérdések: Ki vagyok én? Mintha nem a saját életemet élném.
Ez a történet annyira jó, hogy átmásolom egy másik platformra
Ez a történet annyira jó, hogy átmásolom egy másik platformra is, az ott lévők okulására!
oldhatja-e a szülő a gyerek problémáját állítással?
Ildikó, ha nem probléma, kérdeznék még. (bár nem közvetlenül engem érint.)
Gyerekek esetében a szülő tud-e feloldani? Elébe mehet-e egy problémának, ha az még ki sem alakult igazán? Leírom a pontos kérdést, hátha úgy érthetőbb.
Pl. ha egy gyerek negyedikként érkezett egy családba és az anya kora miatt egyébként is kérdéses volt, hogy megtartják-e (plusz egy „rettentően jó” asztrológus vízfejűséggel riogatta az anyát…), gondolom a gyerekben ez a létbizonytalanság nyilván lecsapódott valahogy… biztosan érzékelte, hogy a leszületése bizonytalan. Jelenleg csak 12 éves, és nincsenek különösebb problémák körülötte, csak kicsit önbizalom hiányos, és elég introvertált. Szóval semmi nem indokolná, de miért ne menjen esetleg a szülő a probléma elébe, főleg ha tudja, hogy valahol ő okozhatott egy létbizonytalanságot a gyerekben…
Vagy túlságosan „falra festem az ördögöt”? és jobb várni, hogy egyáltalán mit okozott ez a gyerekben?
Köszi előre is.:)
Virág
Kedves Virág!
Általánosságban, ha a gyermek kiskorú, akkor állíthatja a szülő a problémáját: hiperaktivítás, tanulási problémák, evési zavarok, fóbiák, stb.
Ebben a konkrét esetben, miután a gyermeknél nincsenek látható gondok, a szülő bűntudatát, félelmét kell oldani. Ha ez nála sokáig fenn áll, a gyeremeknél is előbb-utóbb jelentkezni fog. Akár testi , akár viselkedés szinten.
Tehát a szülőnek elsősorban saját magát kell rendbe tenni.
Köszönöm Ildikó. Nem tudom a szülőnek van-e bűntudata, én a
Köszönöm Ildikó. Nem tudom a szülőnek van-e bűntudata, én a gyerekre koncentráltam.
Remélem decemberben személyesen is találkozhatunk.:)
Na ez jó hír!
Karácsonyra hazajöttök?
Na ez jó hír!
Karácsonyra hazajöttök?
Úgy tervezzük.:) Remélem jövő héten meglesz a jegy és akkor
Úgy tervezzük.:) Remélem jövő héten meglesz a jegy és akkor biztosan állíthatom.;)
Azért ez jó hír!
Azért ez jó hír!
🙂
🙂
oldhatja-e a szülő a gyerek problémáját állítással?
Ildikó, ha nem probléma, kérdeznék még. (bár nem közvetlenül engem érint.)
Gyerekek esetében a szülő tud-e feloldani? Elébe mehet-e egy problémának, ha az még ki sem alakult igazán? Leírom a pontos kérdést, hátha úgy érthetőbb.
Pl. ha egy gyerek negyedikként érkezett egy családba és az anya kora miatt egyébként is kérdéses volt, hogy megtartják-e (plusz egy „rettentően jó” asztrológus vízfejűséggel riogatta az anyát…), gondolom a gyerekben ez a létbizonytalanság nyilván lecsapódott valahogy… biztosan érzékelte, hogy a leszületése bizonytalan. Jelenleg csak 12 éves, és nincsenek különösebb problémák körülötte, csak kicsit önbizalom hiányos, és elég introvertált. Szóval semmi nem indokolná, de miért ne menjen esetleg a szülő a probléma elébe, főleg ha tudja, hogy valahol ő okozhatott egy létbizonytalanságot a gyerekben…
Vagy túlságosan „falra festem az ördögöt”? és jobb várni, hogy egyáltalán mit okozott ez a gyerekben?
Köszi előre is.:)
Virág
Kedves Virág!
Általánosságban, ha a gyermek kiskorú, akkor állíthatja a szülő a problémáját: hiperaktivítás, tanulási problémák, evési zavarok, fóbiák, stb.
Ebben a konkrét esetben, miután a gyermeknél nincsenek látható gondok, a szülő bűntudatát, félelmét kell oldani. Ha ez nála sokáig fenn áll, a gyeremeknél is előbb-utóbb jelentkezni fog. Akár testi , akár viselkedés szinten.
Tehát a szülőnek elsősorban saját magát kell rendbe tenni.
Köszönöm Ildikó. Nem tudom a szülőnek van-e bűntudata, én a
Köszönöm Ildikó. Nem tudom a szülőnek van-e bűntudata, én a gyerekre koncentráltam.
Remélem decemberben személyesen is találkozhatunk.:)
Na ez jó hír!
Karácsonyra hazajöttök?
Na ez jó hír!
Karácsonyra hazajöttök?
Úgy tervezzük.:) Remélem jövő héten meglesz a jegy és akkor
Úgy tervezzük.:) Remélem jövő héten meglesz a jegy és akkor biztosan állíthatom.;)
Azért ez jó hír!
Azért ez jó hír!
🙂
🙂
Kit keresünk a párunkban?
Vannak olyan helyzetek, amikor nem szükséges, hogy végig vigyük magát az állítást, a változás elindításához az is elég, ha a témahozó meglátja azt, ami van. A következő is ilyen.
I. 35 év körüli nő, elvált, két gyermek édesanyja. A jelenlegi kapcsolata miatt jött el.
– Két éve vagyunk együtt a párommal. Az első év jól telt, azt gondoltam, megtaláltam az igazit. Aztán valami fura érzés kerített hatalmába: valami nem stimmel. Ez egyre erősebb, már az is felmerült, hogy itt a vége. Most nem tudok dönteni: menjek, vagy maradjak?
Beáll I. és a jelenlegi párjának képviselője. I. érdeklődve figyeli párját, aki először tanácstalanul néz körül, majd amikor megpillantja i.- t, felcsillan a szeme. I. még mindig mozdulatlanul áll, és érdeklődve figyel. A párja képviselője egy idő múlva lassan letérdel, és leül a sarkára, úgy nézi I.-t. Erre I legszívesebben sarkon fordulna, és elmenne.
– Tudod mit jelent, hogy a párod leült a sarkára?
– ?
– Azt, hogy úgy néz rád, mint az édesanyjára. Eldöntheted: vállalod-e ezt a szerepet a kapcsolatotokban, és akkor együtt maradhattok. Ha nem, akkor valószínűleg vége.
KIT KERESÜNK A PÁRUNKBAN?
– Szia!
– Szia!
– Olvastad Z blogját? Idézem: „Szükségem van valakire, akinek ÉN fontos lehetnék, akit meg lehetne ölelni, aki gondol RÁM, aki aggódik ÉRTEM, aki egy kicsit veszekszik VELEM….vajon hol van, miért nem találom….”
– Igen. Olvastam.
– És mi a véleményed?
– Hmm.
– Szóval…?
– Biztos, hogy tudni akarod? Készülj fel rá, hogy nem azt fogod hallani, amit vársz.
– Oké, rendben. Azért mondjad!
– Nekem gyerekkorom jutott az eszembe. Pont ilyeneket gondoltam, amikor bánatos voltam, és vágytam valamelyik szülőm szeretetére.
– Azt akarod mondani, hogy ezek gyermeki érzések?
– Azt. Kinek voltál a legfontosabb, ha nem valamelyik szülődnek? Persze ideális esetben! Kit lehetett megölelni, ha szükség volt rá? (Erős a gyanúm, hogy csak odabújós ölelésről van szó, nem szexről.) Ki gondolt sokat rád, ki aggódott érted, és ki veszekedett veled, ha valamit nem jól csináltál? A szülőd. Ezt igyekszünk átmenteni a párkapcsolatba. Ha nem kaptuk meg ezeket a dolgokat, akkor kicsit nehezebb a helyzet, mert nagyobbak lesznek az elvárások a párunkkal szemben. Igen árulkodó, ha a párok úgy szólítják egymást: anyukám, apukám. De nincs ezzel semmi baj, ettől még lehet boldog egy kapcsolat, ha mindketten vállalják ezt a szerepet. Ha körülnézünk, látunk ilyet a környezetünkben.
– Mond, honnan szeded ezeket? Szerintem, ez nem igaz!
– Nem mondtam, hogy igaz, azt mondtam: ez jutott eszembe róla. Fontos lehetsz egy férfinek, de sosem úgy, mint a szülődnek. Kivétel, ha átveszi ezt a szerepet.
– Hát igazad van.
– Miben?
– Tényleg nem azt hallottam, amit vártam.
😀
Szerintem igazad van a többiben is….
😀
Szerintem igazad van a többiben is….
Kit keresünk a párunkban?
Vannak olyan helyzetek, amikor nem szükséges, hogy végig vigyük magát az állítást, a változás elindításához az is elég, ha a témahozó meglátja azt, ami van. A következő is ilyen.
I. 35 év körüli nő, elvált, két gyermek édesanyja. A jelenlegi kapcsolata miatt jött el.
– Két éve vagyunk együtt a párommal. Az első év jól telt, azt gondoltam, megtaláltam az igazit. Aztán valami fura érzés kerített hatalmába: valami nem stimmel. Ez egyre erősebb, már az is felmerült, hogy itt a vége. Most nem tudok dönteni: menjek, vagy maradjak?
Beáll I. és a jelenlegi párjának képviselője. I. érdeklődve figyeli párját, aki először tanácstalanul néz körül, majd amikor megpillantja i.- t, felcsillan a szeme. I. még mindig mozdulatlanul áll, és érdeklődve figyel. A párja képviselője egy idő múlva lassan letérdel, és leül a sarkára, úgy nézi I.-t. Erre I legszívesebben sarkon fordulna, és elmenne.
– Tudod mit jelent, hogy a párod leült a sarkára?
– ?
– Azt, hogy úgy néz rád, mint az édesanyjára. Eldöntheted: vállalod-e ezt a szerepet a kapcsolatotokban, és akkor együtt maradhattok. Ha nem, akkor valószínűleg vége.
KIT KERESÜNK A PÁRUNKBAN?
– Szia!
– Szia!
– Olvastad Z blogját? Idézem: „Szükségem van valakire, akinek ÉN fontos lehetnék, akit meg lehetne ölelni, aki gondol RÁM, aki aggódik ÉRTEM, aki egy kicsit veszekszik VELEM….vajon hol van, miért nem találom….”
– Igen. Olvastam.
– És mi a véleményed?
– Hmm.
– Szóval…?
– Biztos, hogy tudni akarod? Készülj fel rá, hogy nem azt fogod hallani, amit vársz.
– Oké, rendben. Azért mondjad!
– Nekem gyerekkorom jutott az eszembe. Pont ilyeneket gondoltam, amikor bánatos voltam, és vágytam valamelyik szülőm szeretetére.
– Azt akarod mondani, hogy ezek gyermeki érzések?
– Azt. Kinek voltál a legfontosabb, ha nem valamelyik szülődnek? Persze ideális esetben! Kit lehetett megölelni, ha szükség volt rá? (Erős a gyanúm, hogy csak odabújós ölelésről van szó, nem szexről.) Ki gondolt sokat rád, ki aggódott érted, és ki veszekedett veled, ha valamit nem jól csináltál? A szülőd. Ezt igyekszünk átmenteni a párkapcsolatba. Ha nem kaptuk meg ezeket a dolgokat, akkor kicsit nehezebb a helyzet, mert nagyobbak lesznek az elvárások a párunkkal szemben. Igen árulkodó, ha a párok úgy szólítják egymást: anyukám, apukám. De nincs ezzel semmi baj, ettől még lehet boldog egy kapcsolat, ha mindketten vállalják ezt a szerepet. Ha körülnézünk, látunk ilyet a környezetünkben.
– Mond, honnan szeded ezeket? Szerintem, ez nem igaz!
– Nem mondtam, hogy igaz, azt mondtam: ez jutott eszembe róla. Fontos lehetsz egy férfinek, de sosem úgy, mint a szülődnek. Kivétel, ha átveszi ezt a szerepet.
– Hát igazad van.
– Miben?
– Tényleg nem azt hallottam, amit vártam.
😀
Szerintem igazad van a többiben is….
😀
Szerintem igazad van a többiben is….
Hát eléggé megérintett ez az utolsó eset, mert nálunk is
Hát eléggé megérintett ez az utolsó eset, mert nálunk is ugyanezt a problémát érzem, bár nem biztos, hogy igazam van, de valami még sem jó, úgy érzem, afféle látszat harmóniában élünk. Az apuci-anyuci megszólítás nálunk is működött régen és én már tudatosan igyekszem erre figyelni, hogy ne apucinak szólítsam a párom. Bár érdekes dolog, hogy a nagyobb lányom, ha amúgy ösztönből kiabál valamelyik szülőnek, akkor engem hív apunak és az apját anyunak, persze utólag azért kijavítja magát. De azért elgondolkodtató a dolog. Kesereghetnék ezen, de nincs értelme, inkább a megoldásokon töröm a fejem, de nem igazán találom. Persze próbáltam erről beszélni a párommal, de gyakorlatilag nem érti miről beszélek és kezdünk távolodni kissé. Illetve én távolodom tőle, ő azt gondolja „minden rendben”, csak anya gyesbeteg, majd elmúlik. De van-e megoldás, illetve mi az, ha az ember ezt tapasztalja a párkapcsolatában? Mit lehet tenni, ha a párod szerint minden rendben van és nem akarja/tudja észrevenni, hogy gondok vannak? Lehet-e valahogy ösztönözni, hogy újra elinduljatok egymás felé? Illetve mit tegyek én, hogy tudjak újra közeledni? Szeretet van, azt nem mondhatom, hogy nincs, de mégsem az a minőség, amire igazán vágyom. Persze nem teszek szemrehányást a férjemnek, hiszen nem véletlen, hogy ilyen kapcsolatban vagyok, mert volt idő, nálunk kb. 5-6 év, amíg tudtam hozni ezt a szeretet minőséget, tudtam lenni egy picit pótanyuci, mert valahol nekem is arra volt szükségem, hogy anyáskodhassak felette, nem uralkodó módon, de valahol mégis csak szeretettel terelgettem. S hiába tudom, hogy a férjemnél és nálam mik voltak, mik lehettek az okok, amik ezt kiváltották, a megoldást nem tudom, csak érzem, hogy fogy a türelmem, mert nem ez az igazi életem.
Tudtok-e pozitív példáról, akiknek sikerült áthidalni az ilyen jellegű nehézségeket? Vagy ennek általában mindig válás a vége?
Kriszti
Szia, Kriszti!
Bízom benne, hogy a kérdésedet költői kérdésnek szántad, – tudod, amire az ember nem vár választ – mert ha nem, hát nagy súlyt tettél a vállunkra. Ugyanis akármit felelne bármelyikünk is, az valótlan lenne. Ráadásul a mostani helyzetedben bármilyen válasz esetleg olyan mértékben befolyásolna, aminek a következményeit senki ne vállalhatná fel.
Értem, hogy jó lenne, ha a férjed veled együtt menne az úton, de tudod, ez a könnyebbik megoldás.
Annyit tudok ajánlani, hogy próbáld ki azt, például meditációban, hogy átérzed, milyen amikor a férjeddel együtt tesztek valamit. (feltételezem, jó érzés jelentkezik!) És csak hagyd – ameddig csak tudod, – hogy ez az érzés hasson rád, elterjedjen a testedben, egészen a fejed búbjától a lábad ujjáig. És csak az érzésre figyelj. Ha kellemes volt, ezt akárhányszor megismételheted.
Szia Ildikó!
Igen, utólag én is érzékeltem, hogy talán túlzás
Szia Ildikó!
Igen, utólag én is érzékeltem, hogy talán túlzás volt ezt így megkérdezni, kicsit előbújt talán az egóm és elkapott a kétségbeesés. De hát van ilyen. Inkább úgy kellett volna feltennem a kérdést, hogy kinek mi a saját tapasztalata a saját esetében. Ki mit tudott tenni, hogyan próbált elmozdulni ebből a dologból. Köszönöm egyébként a a tanácsodat, meg fogom próbálni. Néha vannak pillanatok, amikor ilyen végletesen látom a világot, de szerencsére nem tart sokáig. De tény, hogy szeretném, ha nem mennénk szét, bár néha reménytelennek és időpocsékolásnak érzek bármiféle energiát fektetni a kapcsolat jobbá tételébe. Nagy bennem a bizonytalanság, úgyhogy egyet tehetek, hogy rábízom magam az univerzumra, belső vezetőmre, aki – ha számomra még nem is tudatosan – de biztosan a jó irányba vezet.
Szeretettel és köszönettel: Kriszti
Szia Kriszti
Ha hiszed, ha nem, tökéletesen tudom, mit érzel, ugyanezeken a kétségbe eséseken én is keresztül mentem. (Azért vagyok ilyen okos :D)
Az ember mindent megtesz annak érdekében, hogy együtt maradjon a másikkal, és ez így van jól. Fontos, hogy utólag visszagondolva úgy érezzük: a lelkismeretünk tiszta, akár hogy is alakul a dolog.
Azt is jó tudni, hogy sok mindenen múlik egy házasság megmaradása, vagy „bukása”, nem csak azon, hogy apunak vagy anyunak szólítják-e egymást a társak. Egy kapcsolat sokkal bonyolultabb.
Azt látom, hogy sokat teszel és sok segítséget is kapsz. Ez jó. Akárhogy is alakul az életed, ha tiszteled a férjed,- mint férfit és mint gyermekeid apját – akkor már alapból nyert ügyed van. És ez független attól, hogy együtt maradtok-e vagy sem.
Pusz, Ildikó
Szia Ildikó!
köszönöm a hozzászólásod. Örülök, hogy van itt
Szia Ildikó!
köszönöm a hozzászólásod. Örülök, hogy van itt rajtam még 1 szakértő a témában. :-)))
A viccet félretéve azért is jöttek ki belőlem a kérdések, mert valahol mindig van bennem egy kétség, hogy nem teszek eleget értünk. Holott tudom, hogy mindenki annyit tesz, amennyit tud, amire éppen képes. A párom is és én is. Én is tudom, hogy nem ezeken múlik egy házasság, hogy hogyan szólítjuk egymást, hiszen ettől még működhetnek jól a dolgok, de azért ezek azok az apró jelek, amik elgondolkodtatják az embert, vagy legalább is engem. A tisztelet mindenképpen megvan részemről és a párom részéről is egymás iránt, tehát ez egy jó alap ahhoz is, hogy együtt maradjunk és ha úgy alakul, akkor ahhoz is, hogy elváljanak útjaink.
Segített az ajánlott technika, valahogy túljutottam a borús hangulaton, de még azt hiszem nincs itt az ideje döntést hoznom ebben a kérdésben.
Kriszti
Kriszti!
Nem ismerem az életedet, a férjeddel való kapcsolatod milyenségét, de azzal teljesen egyet tudok érteni, hogy nincs még itt az ideje a döntésnek.
A technikát meg alkalmazd, amikor csak szükségét érzed, és alkalmas vagy rá. 🙂
Hát eléggé megérintett ez az utolsó eset, mert nálunk is
Hát eléggé megérintett ez az utolsó eset, mert nálunk is ugyanezt a problémát érzem, bár nem biztos, hogy igazam van, de valami még sem jó, úgy érzem, afféle látszat harmóniában élünk. Az apuci-anyuci megszólítás nálunk is működött régen és én már tudatosan igyekszem erre figyelni, hogy ne apucinak szólítsam a párom. Bár érdekes dolog, hogy a nagyobb lányom, ha amúgy ösztönből kiabál valamelyik szülőnek, akkor engem hív apunak és az apját anyunak, persze utólag azért kijavítja magát. De azért elgondolkodtató a dolog. Kesereghetnék ezen, de nincs értelme, inkább a megoldásokon töröm a fejem, de nem igazán találom. Persze próbáltam erről beszélni a párommal, de gyakorlatilag nem érti miről beszélek és kezdünk távolodni kissé. Illetve én távolodom tőle, ő azt gondolja „minden rendben”, csak anya gyesbeteg, majd elmúlik. De van-e megoldás, illetve mi az, ha az ember ezt tapasztalja a párkapcsolatában? Mit lehet tenni, ha a párod szerint minden rendben van és nem akarja/tudja észrevenni, hogy gondok vannak? Lehet-e valahogy ösztönözni, hogy újra elinduljatok egymás felé? Illetve mit tegyek én, hogy tudjak újra közeledni? Szeretet van, azt nem mondhatom, hogy nincs, de mégsem az a minőség, amire igazán vágyom. Persze nem teszek szemrehányást a férjemnek, hiszen nem véletlen, hogy ilyen kapcsolatban vagyok, mert volt idő, nálunk kb. 5-6 év, amíg tudtam hozni ezt a szeretet minőséget, tudtam lenni egy picit pótanyuci, mert valahol nekem is arra volt szükségem, hogy anyáskodhassak felette, nem uralkodó módon, de valahol mégis csak szeretettel terelgettem. S hiába tudom, hogy a férjemnél és nálam mik voltak, mik lehettek az okok, amik ezt kiváltották, a megoldást nem tudom, csak érzem, hogy fogy a türelmem, mert nem ez az igazi életem.
Tudtok-e pozitív példáról, akiknek sikerült áthidalni az ilyen jellegű nehézségeket? Vagy ennek általában mindig válás a vége?
Kriszti
Szia, Kriszti!
Bízom benne, hogy a kérdésedet költői kérdésnek szántad, – tudod, amire az ember nem vár választ – mert ha nem, hát nagy súlyt tettél a vállunkra. Ugyanis akármit felelne bármelyikünk is, az valótlan lenne. Ráadásul a mostani helyzetedben bármilyen válasz esetleg olyan mértékben befolyásolna, aminek a következményeit senki ne vállalhatná fel.
Értem, hogy jó lenne, ha a férjed veled együtt menne az úton, de tudod, ez a könnyebbik megoldás.
Annyit tudok ajánlani, hogy próbáld ki azt, például meditációban, hogy átérzed, milyen amikor a férjeddel együtt tesztek valamit. (feltételezem, jó érzés jelentkezik!) És csak hagyd – ameddig csak tudod, – hogy ez az érzés hasson rád, elterjedjen a testedben, egészen a fejed búbjától a lábad ujjáig. És csak az érzésre figyelj. Ha kellemes volt, ezt akárhányszor megismételheted.
Szia Ildikó!
Igen, utólag én is érzékeltem, hogy talán túlzás
Szia Ildikó!
Igen, utólag én is érzékeltem, hogy talán túlzás volt ezt így megkérdezni, kicsit előbújt talán az egóm és elkapott a kétségbeesés. De hát van ilyen. Inkább úgy kellett volna feltennem a kérdést, hogy kinek mi a saját tapasztalata a saját esetében. Ki mit tudott tenni, hogyan próbált elmozdulni ebből a dologból. Köszönöm egyébként a a tanácsodat, meg fogom próbálni. Néha vannak pillanatok, amikor ilyen végletesen látom a világot, de szerencsére nem tart sokáig. De tény, hogy szeretném, ha nem mennénk szét, bár néha reménytelennek és időpocsékolásnak érzek bármiféle energiát fektetni a kapcsolat jobbá tételébe. Nagy bennem a bizonytalanság, úgyhogy egyet tehetek, hogy rábízom magam az univerzumra, belső vezetőmre, aki – ha számomra még nem is tudatosan – de biztosan a jó irányba vezet.
Szeretettel és köszönettel: Kriszti
Szia Kriszti
Ha hiszed, ha nem, tökéletesen tudom, mit érzel, ugyanezeken a kétségbe eséseken én is keresztül mentem. (Azért vagyok ilyen okos :D)
Az ember mindent megtesz annak érdekében, hogy együtt maradjon a másikkal, és ez így van jól. Fontos, hogy utólag visszagondolva úgy érezzük: a lelkismeretünk tiszta, akár hogy is alakul a dolog.
Azt is jó tudni, hogy sok mindenen múlik egy házasság megmaradása, vagy „bukása”, nem csak azon, hogy apunak vagy anyunak szólítják-e egymást a társak. Egy kapcsolat sokkal bonyolultabb.
Azt látom, hogy sokat teszel és sok segítséget is kapsz. Ez jó. Akárhogy is alakul az életed, ha tiszteled a férjed,- mint férfit és mint gyermekeid apját – akkor már alapból nyert ügyed van. És ez független attól, hogy együtt maradtok-e vagy sem.
Pusz, Ildikó
Szia Ildikó!
köszönöm a hozzászólásod. Örülök, hogy van itt
Szia Ildikó!
köszönöm a hozzászólásod. Örülök, hogy van itt rajtam még 1 szakértő a témában. :-)))
A viccet félretéve azért is jöttek ki belőlem a kérdések, mert valahol mindig van bennem egy kétség, hogy nem teszek eleget értünk. Holott tudom, hogy mindenki annyit tesz, amennyit tud, amire éppen képes. A párom is és én is. Én is tudom, hogy nem ezeken múlik egy házasság, hogy hogyan szólítjuk egymást, hiszen ettől még működhetnek jól a dolgok, de azért ezek azok az apró jelek, amik elgondolkodtatják az embert, vagy legalább is engem. A tisztelet mindenképpen megvan részemről és a párom részéről is egymás iránt, tehát ez egy jó alap ahhoz is, hogy együtt maradjunk és ha úgy alakul, akkor ahhoz is, hogy elváljanak útjaink.
Segített az ajánlott technika, valahogy túljutottam a borús hangulaton, de még azt hiszem nincs itt az ideje döntést hoznom ebben a kérdésben.
Kriszti
Kriszti!
Nem ismerem az életedet, a férjeddel való kapcsolatod milyenségét, de azzal teljesen egyet tudok érteni, hogy nincs még itt az ideje a döntésnek.
A technikát meg alkalmazd, amikor csak szükségét érzed, és alkalmas vagy rá. 🙂
adok kapok egyensúly
Kedves Ildikó!Először is szeretném leírni hogy nagyon jó volt a mai nap sok érdekes eset volt és nagyon jól éreztem magam ,elolvastam a blogban is az eseteket ehhez kapcsolódva kérdezném mit lehet tenni ha nincs egyensúlyban az adok kapok. Ha nehezen adunk és nehezen fogadunk el dolgokat.Szeretettel Marcsi
Kedves Marcsi!
Segítőként a családfelállításokon én is sokat tanultam, úgyhogy tudom, mire gondolsz.
Azt meséltem, hogy az egyenrangú kapcsolatok jó működéséhez elengedetlenül szükséges, hogy mindkét fél adjon is és elfogadjon is. Ha ez felborul, és az egyik csak ad, a másik csak elfogad, akkor már nem beszélhetünk egyenrangúságról. Ez a szülő – gyerek viszony jellemzője: a szülő ad, a gyerek elfogad.
Az érdekes helyzet, amikor valaki sem adni, sem elfogadni nem tud igazán. Az jelentheti, hogy fél a kapcsolatoktól. Ugyanis ha adunk, már kapcsolódunk valakihez, és ha kapunk, akkor is. Akik „magányosak,” és nem akarnak elköteleződni, (kapok= adósnak érzi az ember magát, adok=már kapcsolódom is) azok viselkedhetnek így. Se nem ad, se nem kap, tehát nincs kap-csolat.
Kedves Ildikó!
Köszönöm a választ nagyon érdekes amit írtál lehet gondolkodni rajta.Segítőként én is sok érdekes helyzetbe kerültem , csak még azt nem tudom hogy mit tudok tanulni belőle mert mozgalmas volt az utóbbi is és úgy érzem hogy most még csak kavarognak a fejemben az események gondolom majd letisztul és én is le tudom vonni belőle ami hasznos.De ilyenre nem emlékszem hogy lett volna ilyen eset is, írnál esetleg konkrét példát rá hogy érthetőbb legyen?Marcsi
Kedves Marcsi!
Valóban ilyen konkrét problémával még nem kerestek meg: az a bajom, hogy keveset tudok adni és keveset elfogadni. De ha előfordulna, hát utána járnánk 🙂
Ezt az adok-kapok egyensúlyt legjobban a hétköznapokban lehet tetten érni: amikor a szomszéd, vagy a barátnő panaszkodik, hogy mennyi mindent megtesz a családért, és nem kap vissza semmit. Vagy a férj, aki azt meséli, hogy éjjel-nappal dolgozik, de nem érzi, hogy megbecsülné a család érte. Ebben az esetben az egyik fél már úgy érzi, hogy sokat ad, és keveset kap. Tehát felborult az egyensúly . A gyakorlatban az egyik megoldás, hogy az ember abbahagyja az adást, és megvárja, míg kap annyit, hogy helyre álljon lelkében a rend. Ha nem tud leállni, na akkor annak kell megkeresni az okát.
adok kapok egyensúly
Kedves Ildikó!Először is szeretném leírni hogy nagyon jó volt a mai nap sok érdekes eset volt és nagyon jól éreztem magam ,elolvastam a blogban is az eseteket ehhez kapcsolódva kérdezném mit lehet tenni ha nincs egyensúlyban az adok kapok. Ha nehezen adunk és nehezen fogadunk el dolgokat.Szeretettel Marcsi
Kedves Marcsi!
Segítőként a családfelállításokon én is sokat tanultam, úgyhogy tudom, mire gondolsz.
Azt meséltem, hogy az egyenrangú kapcsolatok jó működéséhez elengedetlenül szükséges, hogy mindkét fél adjon is és elfogadjon is. Ha ez felborul, és az egyik csak ad, a másik csak elfogad, akkor már nem beszélhetünk egyenrangúságról. Ez a szülő – gyerek viszony jellemzője: a szülő ad, a gyerek elfogad.
Az érdekes helyzet, amikor valaki sem adni, sem elfogadni nem tud igazán. Az jelentheti, hogy fél a kapcsolatoktól. Ugyanis ha adunk, már kapcsolódunk valakihez, és ha kapunk, akkor is. Akik „magányosak,” és nem akarnak elköteleződni, (kapok= adósnak érzi az ember magát, adok=már kapcsolódom is) azok viselkedhetnek így. Se nem ad, se nem kap, tehát nincs kap-csolat.
Kedves Ildikó!
Köszönöm a választ nagyon érdekes amit írtál lehet gondolkodni rajta.Segítőként én is sok érdekes helyzetbe kerültem , csak még azt nem tudom hogy mit tudok tanulni belőle mert mozgalmas volt az utóbbi is és úgy érzem hogy most még csak kavarognak a fejemben az események gondolom majd letisztul és én is le tudom vonni belőle ami hasznos.De ilyenre nem emlékszem hogy lett volna ilyen eset is, írnál esetleg konkrét példát rá hogy érthetőbb legyen?Marcsi
Kedves Marcsi!
Valóban ilyen konkrét problémával még nem kerestek meg: az a bajom, hogy keveset tudok adni és keveset elfogadni. De ha előfordulna, hát utána járnánk 🙂
Ezt az adok-kapok egyensúlyt legjobban a hétköznapokban lehet tetten érni: amikor a szomszéd, vagy a barátnő panaszkodik, hogy mennyi mindent megtesz a családért, és nem kap vissza semmit. Vagy a férj, aki azt meséli, hogy éjjel-nappal dolgozik, de nem érzi, hogy megbecsülné a család érte. Ebben az esetben az egyik fél már úgy érzi, hogy sokat ad, és keveset kap. Tehát felborult az egyensúly . A gyakorlatban az egyik megoldás, hogy az ember abbahagyja az adást, és megvárja, míg kap annyit, hogy helyre álljon lelkében a rend. Ha nem tud leállni, na akkor annak kell megkeresni az okát.
Állandóan változó partnerek és pánikrohamok: Jean
Állandóan változó partnerek és pánikrohamok: Jean
Jean már fiatalkorában is pánikrohamoktól és tériszonytól szenvedett. Felnőttkorára emellett arra is rájött, hogy nem képes tartós kapcsolatot kialakítani nőkkel. Az elmúlt húsz évét az jellemezte, hogy rövid időszakonként páni félelemmel mindig „újraszervezte az életet” — ahogy ezt ő maga megfogalmazta.
Sem a magánéletében, sem a hivatása területén nem tudta elviselni a tartósan egyforma szakaszokat, ezért mindig a változást kereste: „Időről időre lecserélem a munkahelyemet, és a barátnőmet is.” Most, közel negyvenévesen, már sokkal problémásabbnak látja ezt, mint ezelőtt.
Ez az állandó vágyakozás valami másra, mondja Jean, állandó stresszel jár együtt, ami időnként pánikrohamokba és gátlástalan agresszióba csap át. pánikrohamok nemritkán egy gyilkosság vagy más bűncselekmény következményei, akárcsak ebben az esetben is. Jean négy fivér közül a legfiatalabb.
A családfelállítás első képe megmutatja, hogy valamennyi családtag egy irányba néz, néhányuk tekintete pedig a padlóra szegeződik. A terapeuta kérdésére Jean elmeséli, hogy az apja fivére a nácik uralma alatt eutanázia áldozatául esett. A nagybácsi pszichés zavaroktól szenvedett, intézetbe került, ahol a nácik meggyilkolták.
Ezután kiválasztják a nagybácsi és a tettes képviselőjét is, akik lefekszenek a padlóra. Egy idő múlva a tettes nem tudja levenni a tekintetét az áldozatról. Az anya halkan felzokog.
A tettes hirtelen azt mondja az áldozatnak: „Nagyon erős vagy!” Amikor Jean képviselője közeledni akar a nagybácsihoz, az azt mondja neki és a többi hozzátartozónak: „Maradjatok! Kérlek!”
Hosszú ideig csend van, miközben a tettes és az áldozat néma beszélgetést folytat. A tettes végül kezet nyúlt a nagybácsinak, de ő nem fogadja el azonnal. Hosszabb idő elteltével végre kinyújtja a kezét gyilkosa felé, majd meg is fogja a másik kezét. Ezután mind¬ketten — tettes és áldozat — ebben az új kötelékben elfordulnak a családtól, és lehunyják a szemüket.
A családfelállítás után a gyerekek képviselői elmesélik, hogy úgy érezték, mintha végre fény derült volna egy eddig tabunak számító titokra: „Ez a gyilkosság eddig nem létezhetett. Most már lehet róla beszélni.”
A családfelállítás után másfél évvel Jean ismét felveszi a kapcsolatot a terapeutával, és elmeséli, hogy megszűnt a tériszonya. Már nem törnek rá az addig mindennapos agressziós rohamok és félelmek, nem akar menekülni az élettől, és a partnerét sem cserélgeti olyan gyakran. Stabil, tartós kapcsolatban él, nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érzi magát, és időről időre eszébe jut a meggyilkolt nagybácsi.
(T. Schäfer: Hogyan válik a szenvedés ismét szeretetté)
köszönjük Ildikó!
Nagyon köszönjük, hogy időről-időre megosztod velünk ezeket az eseteket.
Ez a mostani és pár előző példa nagyon jó, hogy rádöbbentsen arra, hogy a családba minden problémás, nem szeretem személynek, történésnek helye van, semmit nem szabad kirekeszteni, eltitkolni, letagadni, elhallgatni. Sőt inkább jó ha megtanuljuk megérteni, elfogadni, szeretettel áthatni.
Jó, hogy segítesz nekünk ennek a megértésében, köszi!
Kedves Michaelita!
Amikor olvastam a soraidat, éreztem, amint valamiféle energia elindul a testemben – egyébként rendszeresen ez történik, amikor visszafogadok valakit, vagy valamit a lelkembe. Átmelegszik tőle a szívem. Innen érzem, hogy milyen igazad van.
Állandóan változó partnerek és pánikrohamok: Jean
Állandóan változó partnerek és pánikrohamok: Jean
Jean már fiatalkorában is pánikrohamoktól és tériszonytól szenvedett. Felnőttkorára emellett arra is rájött, hogy nem képes tartós kapcsolatot kialakítani nőkkel. Az elmúlt húsz évét az jellemezte, hogy rövid időszakonként páni félelemmel mindig „újraszervezte az életet” — ahogy ezt ő maga megfogalmazta.
Sem a magánéletében, sem a hivatása területén nem tudta elviselni a tartósan egyforma szakaszokat, ezért mindig a változást kereste: „Időről időre lecserélem a munkahelyemet, és a barátnőmet is.” Most, közel negyvenévesen, már sokkal problémásabbnak látja ezt, mint ezelőtt.
Ez az állandó vágyakozás valami másra, mondja Jean, állandó stresszel jár együtt, ami időnként pánikrohamokba és gátlástalan agresszióba csap át. pánikrohamok nemritkán egy gyilkosság vagy más bűncselekmény következményei, akárcsak ebben az esetben is. Jean négy fivér közül a legfiatalabb.
A családfelállítás első képe megmutatja, hogy valamennyi családtag egy irányba néz, néhányuk tekintete pedig a padlóra szegeződik. A terapeuta kérdésére Jean elmeséli, hogy az apja fivére a nácik uralma alatt eutanázia áldozatául esett. A nagybácsi pszichés zavaroktól szenvedett, intézetbe került, ahol a nácik meggyilkolták.
Ezután kiválasztják a nagybácsi és a tettes képviselőjét is, akik lefekszenek a padlóra. Egy idő múlva a tettes nem tudja levenni a tekintetét az áldozatról. Az anya halkan felzokog.
A tettes hirtelen azt mondja az áldozatnak: „Nagyon erős vagy!” Amikor Jean képviselője közeledni akar a nagybácsihoz, az azt mondja neki és a többi hozzátartozónak: „Maradjatok! Kérlek!”
Hosszú ideig csend van, miközben a tettes és az áldozat néma beszélgetést folytat. A tettes végül kezet nyúlt a nagybácsinak, de ő nem fogadja el azonnal. Hosszabb idő elteltével végre kinyújtja a kezét gyilkosa felé, majd meg is fogja a másik kezét. Ezután mind¬ketten — tettes és áldozat — ebben az új kötelékben elfordulnak a családtól, és lehunyják a szemüket.
A családfelállítás után a gyerekek képviselői elmesélik, hogy úgy érezték, mintha végre fény derült volna egy eddig tabunak számító titokra: „Ez a gyilkosság eddig nem létezhetett. Most már lehet róla beszélni.”
A családfelállítás után másfél évvel Jean ismét felveszi a kapcsolatot a terapeutával, és elmeséli, hogy megszűnt a tériszonya. Már nem törnek rá az addig mindennapos agressziós rohamok és félelmek, nem akar menekülni az élettől, és a partnerét sem cserélgeti olyan gyakran. Stabil, tartós kapcsolatban él, nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érzi magát, és időről időre eszébe jut a meggyilkolt nagybácsi.
(T. Schäfer: Hogyan válik a szenvedés ismét szeretetté)
köszönjük Ildikó!
Nagyon köszönjük, hogy időről-időre megosztod velünk ezeket az eseteket.
Ez a mostani és pár előző példa nagyon jó, hogy rádöbbentsen arra, hogy a családba minden problémás, nem szeretem személynek, történésnek helye van, semmit nem szabad kirekeszteni, eltitkolni, letagadni, elhallgatni. Sőt inkább jó ha megtanuljuk megérteni, elfogadni, szeretettel áthatni.
Jó, hogy segítesz nekünk ennek a megértésében, köszi!
Kedves Michaelita!
Amikor olvastam a soraidat, éreztem, amint valamiféle energia elindul a testemben – egyébként rendszeresen ez történik, amikor visszafogadok valakit, vagy valamit a lelkembe. Átmelegszik tőle a szívem. Innen érzem, hogy milyen igazad van.
mi történik ha nem családi hanem egyéni a probléma?
Ildikó, azt szeretném megkérdezni, hogy mi történik akkor, ha egy olyan kérdést tesz fel az állító, ami tényleg nem családilag hordozott probléma, hanem az állító egyéni megoldandó feladata?
Nem történik semmi különös a szereplőkkel? Hogy derül ki, hogy nem „oda illő” a kérdés, nem családállításra vonatkozó?
Volt már ilyen eseted?
Vagy ilyenkor lehet módosítani a kérdésen? Mást kérdezni?
Szia Virág!
Persze, van olyan eset, amikor egyéni problémával jön valaki. Ez a beszélgetés során kiderül. Például, ha a nő elvetetett gyermeket, és tönkrement a házassága, akkor ez a jelenlegi életéhez tartozik. Ezzel is tudunk foglalkozni. Vállalni kell a felelősséget a tettért – legjobb, ha mindketten megteszik ezt, – és el kell gyászolni a gyermeket.
Vagy előfordul, hogy bizonyos „én-részeink” lemaradnak a fejlődésben, megrekednek bizonyos szinten – például egy hisztis 20 éves lány. Ilyenkor érdemes felnöveszteni ezt az „én-részt.”
Ezt az „én – részt” is ugyanúgy meg lehet jeleníteni képviselők által, mint bármi mást.
Vagy az is traumát okozhat, ha születés után elveszik az anyjától a gyereket. Ez is saját életből hozott probléma, és foglalkozik vele a módszer.
De természetesen vannak olyan gondok, amelyeket nem lehet családállítással megoldani. Ez sem csodaszer!Ilyenkor más módszerhez kell folyamodni. (Bár elvileg a kérdés is megváltoztatható, ez témától függ.)
mi történik ha nem családi hanem egyéni a probléma?
Ildikó, azt szeretném megkérdezni, hogy mi történik akkor, ha egy olyan kérdést tesz fel az állító, ami tényleg nem családilag hordozott probléma, hanem az állító egyéni megoldandó feladata?
Nem történik semmi különös a szereplőkkel? Hogy derül ki, hogy nem „oda illő” a kérdés, nem családállításra vonatkozó?
Volt már ilyen eseted?
Vagy ilyenkor lehet módosítani a kérdésen? Mást kérdezni?
Szia Virág!
Persze, van olyan eset, amikor egyéni problémával jön valaki. Ez a beszélgetés során kiderül. Például, ha a nő elvetetett gyermeket, és tönkrement a házassága, akkor ez a jelenlegi életéhez tartozik. Ezzel is tudunk foglalkozni. Vállalni kell a felelősséget a tettért – legjobb, ha mindketten megteszik ezt, – és el kell gyászolni a gyermeket.
Vagy előfordul, hogy bizonyos „én-részeink” lemaradnak a fejlődésben, megrekednek bizonyos szinten – például egy hisztis 20 éves lány. Ilyenkor érdemes felnöveszteni ezt az „én-részt.”
Ezt az „én – részt” is ugyanúgy meg lehet jeleníteni képviselők által, mint bármi mást.
Vagy az is traumát okozhat, ha születés után elveszik az anyjától a gyereket. Ez is saját életből hozott probléma, és foglalkozik vele a módszer.
De természetesen vannak olyan gondok, amelyeket nem lehet családállítással megoldani. Ez sem csodaszer!Ilyenkor más módszerhez kell folyamodni. (Bár elvileg a kérdés is megváltoztatható, ez témától függ.)
Enyém, tied, övé, Avagy kinek az érzése?
Ademon blogja a Veszélyes helyzetek megoldásáról indította el bennem azt a gondolatot, hogy írjak az átvett érzésekről.
Felmerülhet az a kérdés, hogy mi is lehet ez az egész, hiszen minden érzés bennünk keletkezik, hát ki másé lenne, ha nem a mienk?
Erre a kérdésre a gyakorlatban is ellenőrizhető felosztást dolgozott ki Hellinger. Ő négy csoportra osztotta az érzéseket.
1, Elsődleges (primér)
2, Másodlagos (szekundér)
3, Átvett
4, Meta
1, Az elsődleges érzés jellemzője, hogy külső körülmény hozza létre: elvágom az ujjam, megharap a kutya, olvasom a levelet kedvesemtől, aki így szakít velem. Ez az érzés általában heves, és aránylag rövid ideig tart.
2, Másodlagos érzelmet belső képek váltják ki. Újra és újra átélem a fejemben kutyaharapást és ezzel együtt a fájdalmat is. Van ebben némi önsajnálat is, és olyan, mint egy elakadt lemez. Aki ezt gyakran használja, az titokban élvezi is, hogy újra átélheti a szenvedést. Ez a fajta érzelem megakadályozza a cselekvést. (lásd: notórius panaszkodók)
3, Az átvett érzések akkor alakulnak ki, amikor valaki tudatosan vagy akaratlanul belebújik a másik bőrébe. A hétköznapokban is gyakori: átérzem a bántalmazott gyerek, a versenyből kiesett sportoló, vagy a gyermekét elveszített szülő bánatát.
A családfelállításon gyakran találkozunk ezzel a jelenséggel – azonosulás valamelyik családtagnak életével, és ezzel együtt, bizonyos helyzetekre adott érzéseivel.
Árulkodó, hogy milyen eseményekre, emberekre, viselkedésekre reagálunk hevesen. Ha például az erőszakos támadásokra meglepően erőteljes düh fog el, és minket sosem ért ilyen atrocitás, akkor bizony felmerülhet az a gondolat, hogy bizony ez más reakciója. Olyané, aki viszont szenvedője, vagy elkövetője volt ilyennek.
Vagy egy gyerek haragszik apjára, mert az megcsalta az anyját. Ez tökéletes átvétel: a gyerek nem ismerheti a hűtlenség okozta fájdalmat, ezt csak egy felnőtt, jelen helyzetben az anya érezheti. De a gyerek szeretetből azonosul anyjával, és ugyanazt érzi, mint ő.
Azonosuláskor egy vagyok a másik személlyel, és nem látom őt. De ha elém lép, és megpillantom, akkor már ketten vagyunk, ő és én. Ekkor megszűnik az egybeolvadás, és ő, ő lesz, én, pedig én lehetek. A családfelállításkor a képviselők nagy segítséget nyújtanak ebben.
4, A meta érzés valójában érzelem nélküliség. Az ember mintegy kilép a helyzetből, onnan figyel. Ekkor jelentős összeszedettség jellemző rá. Ez nagy hajtóerőt is biztosít. Ilyenkor fantasztikus dolgokra lehet képes valaki, például puszta kézzel felemel egy gépkocsit, hogy kiszabaduljon az, aki alászorult.
Ha valaki utána szeretne járni, hogy „mégis kinek az érzése” fogta el, egyszerűen kérdezzen rá: a családomban ki érezhetett így? Előfordul, hogy nem jön válasz, ennek az oka az is lehet, hogy az illető személy létezését a család eltitkolta (pl. anya korábbi vőlegényét), vagy harmadik, negyedik generációval korábban történt valami súlyos eset, ami a feledés homályába vész. De a mindentudó mezőben ott a lenyomata, és minden utána következő generációra hatással van.
Depresszió
Azt hittem, az előző téma nagyobb port kavar – én olyan jól elvitatkoztam magammal :D. De semmi. Ebből arra következtetek, hogy lehet, hogy nem olvasta senki. 🙂 Esetleg akik olvasták, egyetértenek mindennel, vagy éppen semmivel….:DD
A depresszió is téma volt az oldalon. Miután hozzám még ilyen konkrét panasszal még nem jöttek, összeszedtem az erre vonatkozó irodalomból néhány megfigyelést.
A családfelállítás tapasztalatai szerint a depressziót az okozza, hogy az ember lebecsüli szüleit, fensőbbségesen viselkedik velük. Emiatt nem kap rajtuk keresztül életenergiát, és üresnek érzi magát. (az életenergia, – ugyanúgy, mint a patak, – lefelé folyik, az ősök felől Ha a szülők fölé helyezkedünk, fölfele nem folyik)
Például az a nő, aki az állításán úgy érezte, Krisztusként ügyel arra, hogy a szülei ne váljanak el. A megoldás, ha visszalép a gyermeki szerepébe, és lemond arról a mágikus elképzelésről, hogy rajta múlik szülei házassága. Nagyon rosszat tesz a gyermeknek, ha beleavatkozik szülei vitájába, problémájába. Ugyanis a gyerek lélekben mindkét szülőjéhez lojális, ami azt jelenti, ha az egyik mellé áll, akkor hűtlen lesz a másikhoz, ami lelki kettészakadást és bűntudatot okoz. Ráadásul, ha olyat tud meg, ami nem rá tartozik, akkor tudattalanul büntetheti is magát emiatt (boldogtalanság, rossz kapcsolatok, betegség, stb)
Az a fiú sem tudja elfogadni apját, aki anyja első komoly kapcsolatához kötődik, és ennek következtében apja vetélytársa lesz.
A korai gyermekkorban jelentkező depresszió lehetséges oka, egy a családban történt súlyos baleset, szenvedés, hosszú fogság, kínzás.
Előfordul, hogy valaki a jelenlegi családjában történt események hatására lesz depressziós: magzatelhajtás, állásvesztés, környezeti katasztrófák, súlyos baleset, stb.
Szerintem biztos többen olvasták. Én legalábbis igen, és
Szerintem biztos többen olvasták. Én legalábbis igen, és tetszett.
Mivel egy Hellinger féle felosztást közölsz benne, maximum azzal lehetne vitatkozni, hogy ő miért erre a négyre osztotta fel. Én speciel nem tettem fel magamnak a kérdést, hogy én hány és milyen típusokra osztanám, de az tetszett, amit leírtál.:)
Talán a Sanyi bevezeti
a ” Like ” gombot és akkor a lusták is könnyen kifejezik tetszésüket! Hát persze, hogy olvastuk 🙂
Kati,ez volt a nap beszólása:)))))))))))))))) Látom te is a
Kati,ez volt a nap beszólása:)))))))))))))))) Látom te is a Facebookon fent vagy 😉
Kedves vagy Virág, köszönöm :))Ami miatt leírtam mindezt, az
Kedves vagy Virág, köszönöm :))
Ami miatt leírtam mindezt, az az volt, hogy – Te is olvashatod, – mennyi félelemmel, fájdalommal, kétségbe eséssel, indulattal küszködnek az emberek. Hosszú évekig járnak mindenféle oldásra, tanulnak módszereket, naponta dolgoznak az érzéseiken, hogy végre megoldják és tovább léphessenek.
Aztán egyszer csak kiderül, hogy az az érzés, amivel évekig küzdöttek, átélték, belemerültek, és szenvedtek, az nem is az övéké. Abban a pillanatban, hogy képesek ezt visszaadni, és oda kerül, ahol keletkezett, felszabadulnak, és tovább lépnek. Erre rengeteg példa van.
Amíg cipelünk mindenféle, mástól – szeretetből és hűségből – átvett bűntudatot, félelmet, fájdalmat, addig nem jutunk valódi önmagunkhoz.
Az a kép jött elő, hogy ha dugig van a lakás az őseink tárgyaival, igen soká tart megtalálni a saját dolgainkat. Legegyszerűbb lenne visszaadni mindenkinek azt, ami az övé. Hát igen, ha az a lenne, ott nem lenne…..:)
huh…átvett érzések
Hát az írásodtól függetlenül, az elmúlt hetekben volt alkalmam így rákérdezni az éppen fellépő fura érzéseimre, viszont az állapot ami elég heves volt simán megszakadt a kérdés hallatán, s elaludtam. Következő alkalommal, ugyanúgy feltettem a kérdést, de ismételten nem kaptam választ kié lehetne.
Felmerült bennem, azért nincs „fülem” rá, mert esetleg nem akarom figyelembe venni, mert túl negatív, s már nem akarom kezelni.
Volt eset többször amikor meditációban szakadt fel holmi érzés. Amit mai napig sem tudok helyrerakni magamban az az, hogy ha ezt követően nagyon rövid időn belül valaki jelentkezik s hasonló állapotot érzékelek nála, azt bevonzottam s „szemtanúja” vagyok, vagy valójában átvettem valakinek az érzéseit? Az a helyzet, sokszor mediben társul némi szimbólum vagy valami tárgy, amit „felismerek” utólag a másikkal való találkozáskor úgymond.
Hogy is van ez akkor az átvett érzéseinkkel? Nem igazabb az, hogy mindenképpen hatással vagyunk egymásra, s kölcsönösen alakítjuk egymás érzelmeit? akárcsak gondolatainkat? Azáltal ha átveszek valamit s képes vagyok némileg jobbá tenni magamban valahol az van bennem, hogy annak a jobbnak vissza kell hatnia a „forrásra” is.
AnnA
Nem igazabb az, hogy mindenképpen hatással vagyunk egymásra, s
Nem igazabb az, hogy mindenképpen hatással vagyunk egymásra, s kölcsönösen alakítjuk egymás érzelmeit? Amiről te írsz, annak a szereplői most a jelenben élnek. És ez így teljesen igaz.
Ugyanakkor a családtagoknál ez teljesen másképp működik. A generációs lépcsők nagyon fontosak. Ott csak az előző generációk érzései, és a velük történt súlyos események hatnak az életünkre, és nem fordítva. De hogyan is hatnánk a dédink életére, amikor ő már meghalt.
„A folyó sosem folyik visszafelé, a forráshoz.” Ha te megtisztítod az életed folyójának vizét, annak a hatása csak az élet folyásának megfelelő irányában érezhető.
folyamat…
Hát ezekre az érzésekre, amik a halott családtagoktól valók, mondjuk én „örökölt” érzéseknek nevezném.
Amire én gondoltam az valójában az, hogy nap mint nap mindenképpen befolyásolva vagyunk érzelmileg, szinte lehetetlen állandóan beazonosítgatni, mi az amit örököltem, mi az ami éppen aktív átvett érzés, s mi az ami esetleg egy előző életemből maradvány. Másik dolog, hogy az elme a tárolt információkat idővel eltorzítja, nagyon sok érzelmi „emlék” már a sok át-írással-felidézésekkel, eléggé torzulttá válik. Már nem azonos azzal aminek lennie kellene.
S mi van akkor teszem fel, ha a dédi valahol éppen most inkarnálodott? 🙂 a „családhoz” tartozik?
Azért kérdem mert van egy furcsa jelenség az életemben. Nemrégiben álmodtam egy szőke kislánnyal, aki kisegített álmomban, az álom végén az a benyomásom volt, hogy a „családhoz” tartozik. De a valóságban nem volt az álomig megfelelője. Pár napra rá, gondoltam kíváncsiságból végigkérdem az ismerőseim kinek van egy szőke kislány ismerőse, gyereke…aznap, pár órával később felhívott egy ismerős s mondta még nem láttam egyéves kislányát…aki legnagyobb meglepetésemre azonos volt az álombeli kislánnyal s Annának hívják, az Édesanyjával sokat álmodtam amíg terhes volt, utólag eszembejutottak ezek az álmok is. Ez a 2. Anna kislány aki ilyenformán lép be az életembe, a másik most 5 éves.
Tehát mit nevezünk „családnak”?
Nálam a letisztulás annyit jelent, hogy bizonyos érzelmi-mintázatokhoz már nem nyúlok. Függetlenül a „forrástól”.
Hát nem tudom, gyakorlatilag a folyó párolog is, meg csapadék formájában is bővül, ez némileg „párhuzamos” vagy vertikális történés is, nemcsak lefelé folyás.
🙂
Nagyon komoly és fontos kérdéseket vetettél fel, és ezt
Nagyon komoly és fontos kérdéseket vetettél fel, és ezt szeretem. :))
Ami legelőször eszembe jutott, hogy a különböző szinteket szét kellene választani.
Nekem most az első, amikor mondjuk találkozom egy alapvetően durva emberrel. (Abba most ne menjünk bele, hogy miért ilyen) Velem is így bánik, és ez zavar. Arra a következtetésre jutok, hogy valószínű dolgom van ezzel a fajta viselkedéssel, Ezért elhatározom, hogy magamban elrendezem.
Sikerül is, ebben az esetben egyszerűsítve két dolog történhet: az illető eltűnik az életemből, vagy marad, de már megváltozik a viszonyunk. Akármelyik történik, a véleményem az, hogy a forrást, vagyis azt, ami benne kiváltotta a viselkedést, nem változtattam meg. És durvasága máshol elő fog törni. Röviden: azzal hogy én megváltoztatom bizonyos viselkedésekhez való viszonyomat, azzal a kiváltó ok (személy) nem változik. Mindenki csak magát változtathatja meg – bizonyos határokon belül.
Igen, sok hatás éri az embert, és itt is érdemes válogatni: fontos vele foglalkoznom – nem fontos, – nem fontos, – fontos……
Én úgy vagyok vele, hogy amikor már harmadszor találkozom ugyanazzal a jelenséggel, szituációval, és ez nekem rossz, – akkor bizony elgondolkodom azon, hogy itt dolgom van.:)
Az inkarnáció lényeges kérdés, itt ezen az oldalon főleg. Erre csak azt tudom mondani, hogy a nagyi lelke és életének lenyomata benne van a morfogenetikus (mindenttudó, családi) mezőben – amivel a családállítás dolgozik, vagyis gyakorlatilag a munka szempontjából lényegtelen, hogy a nagyi inkarnálódott-e vagy sem. Ugyanis ami vele annak idején megtörtént, az adott, azon változtatni nem lehet, és AZ hat ránk.
Ki tartozik a családhoz? Milyen szinten? A legmagasabb spirituális szinten, vagy egyszerűen azon a szinten, hogy honnan kaptuk az életet? Mert a családfelállítás erről szól. Tisztelni az az utat, és az ősöket, amelyen keresztül az életet kaptuk. Kezdve a „Minden élet forrásától”, az őseinken, szüleinken át. És ha sikerül, mindent megkapunk ahhoz, hogy a jelenlegi életünkben ki tudjunk teljesedni.
Hogy a családállítás nézőpontjából kik tartoznak a családi lélekbe?
A testvéreink, élők és halottak – mégpedig az összes, mindegyik, akikkel az egyik szülőnk közös. A szülők és az ő testvéreik, élők és halottak. A nagyszülők és a testvéreik, esetenként a dédszülők, továbbá a szülők és nagyszülők házassága előtti fontos kapcsolatok. És mindenki, aki valamilyen módon befolyásolta a család életét, élet-halál szempontjából. Ez az ember- ill. lélekcsoport az, akinek sorsa össze van kötve egymással, akár tudnak egymásról a tagok, akár nem.
„Ha te megtisztítod az életed folyójának vizét, annak a hatása
„Ha te megtisztítod az életed folyójának vizét, annak a hatása csak az élet folyásának megfelelő irányában érezhető.”
Én eddig nem így hallottam, de nincs saját élményem arról, mi az igazság. Viszont ha ez a valóság, akkor mivel magyarázható vajon, hogy mi lelkecskék olyan kis eminensek vagyunk, hogy átvesszük apánktól-anyánktól az ő cuccaikat? Ha a folyó folyna visszafelé is, akkor erre lenne válasz: azt gondoljuk ott „fönt” hatalmas fényünkben – látva az ősök lenti kínlódását -, hogy majd mi, tudatos lények szépen megoldjuk helyettük, és akkor mindenkinek jó lesz! 🙂
De ha a folyó nem folyik visszafelé, akkor minek is vesszük át? Mazochizmusból???
A gyerekek
gondolkozása hét éves kor alatt nélkülözi a logikát. Azért vesszük át pl. anyánk nehéz sorsát mert mágikusan hiszünk benne, neki ettől könnyebb lesz. Mintha a tanulnivaló nehéz sors egy batyu lenne. ” Viszem helyetted, mert nagyon szeretlek.” Vagy ” Attól félek olyan nehéz neked ez, hogy belehalsz, inkább én halok meg ” Neki nem lesz ettől könnyebb, mert a saját nehéz sorsa mellett még facsarja a szívét az is hogy a gyerekének sem jobb. Ez saját tapasztalat, saját Hellingeres állításból. Nem a Felsőbb Énünk döntése ez, hanem a gyermeké.
Azért teszi ezt a gyermek, hogy a jövője boldog legyen, a folyó folyásának az irányában, hiszi ezt hogy a jövője ezen múlik. Mert szüksége van arra, hogy a szülei boldogok és erősek legyenek, mert ha nem azok, akkor ő nincs biztonságban. Nagyon mélyen a tudattalanban megbújó szerződések ezek, muszáj oldani őket, hogy a saját fejlődésünkért tudjunk élni és a saját utunkat tudjuk járni.
Mágikus hiedelemrendszer, gyerekes szeretet
Egy profi állításvezető se mondta volna jobban.
” Azt hisszük, hogy megszabadíthatjuk szeretteinket a szenvedéseiktől, ha mi magunkra vesszük. A mágikus hiedelmek és az ezzel együtt járó gyerekes szeretet a hatalom és a felsőbbrendűség érzésével párosul.
Például a gyermeki lélek azt mondja a beteg édesanyának: „Inkább én leszek beteg helyetted, hogy te ne szenvedj. Inkább én magam halok meg”. És ha az anya halálos beteg, akkor van, hogy a gyermek öngyilkosságot követ el abban a mágikus hitben, hogy ez az áldozat lehetővé teszi, hogy az anya életben maradjon.
Az anorexiának gyakran ez a dinamikája. A gyermek addig próbál lefogyni, eltűnni, míg meg nem hal. Gyakran kiderül, hogy az ilyen gyermek a lelkében azt mondja az apának vagy az anyának: „Én tűnök el helyetted”. Ez mély, ártatlan gyermeki szeretet.
Hellinger, amikor anorexiás gyermekkel dolgozik, hagyja, hogy a gyermek hangosan kimondja az anyját vagy apját képviselő személy szemébe nézve: „Inkább én magam tűnök el, minthogy engedjelek elmenni”. Amikor egy gyermek az apjára vagy az anyjára néz, és valóban látja őket, ezt nem tudja kimondani, mert meglátja, hogy a szüleit lesújtaná a halála. A gyermek mágikus hiedelemrendszere teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a szülők is szeretik őt, és hogy nem fogadnának el egy ilyen áldozatot, és azt sem veszi figyelembe, hogy egy ilyen áldozat teljesen haszontalan lenne.
Ha az anya a szülés során hal meg, a gyermeknek nehézséget okoz az életet elfogadni. Vak szeretettel azt mondja: „Nem élhetek teljes életet, mert te meghaltál, és én ezért bűnösnek érzem magam.” Ilyenkor segít, ha a gyermek az anyja szemébe néz, és azt mondja: „Anya, látom a szörnyű árat, amit te azért fizettél, hogy én élhessek. Elfogadom a tőled kapott életemet ezen az áron, és valami jót csinálok belőle. Nyugodj békében és tudd, hogy én élni fogok, és az áldozat, amit értem hoztál, nem volt hiábavaló.”
Az ilyen szeretet megköveteli, hogy felhagyjunk azzal a mágikus hiedelemmel, hogy önmagunk feláldozásával jobbra fordíthatjuk bárki sorsát, így gyógyító szeretetté alakítjuk át a szenvedést okozó és fenntartó vak szeretetet.”
Én eddig nem így hallottam,……”Nem tudom, kitől, mit és hol
Én eddig nem így hallottam,……”
Nem tudom, kitől, mit és hol hallottál, de ezek a történetek konkrét tényeken alapulnak. Nem következtetéseken, feltételezéseken, nem más tudatállapotban megjelent belső képeken, hanem nyitott szemmel látható, nyitott füllel hallható, megfogható tényeken.
Amikor az ember ott ül a teremben, idegen emberek között, és egy ismeretlen ember mozgásában, reagálásában felismeri édesapja mozgását, és reakcióit, hát az leírhatatlan érzés. Nem a szomszéd mondja, vagy a tanitód, hanem te látod, hallod, saját magad.
Vagyis, hogy átveszünk sok mindent a rokonainktól azt gyakran megtapasztaljuk.
Én mindig azt mondom: NE HIGGY EL SEMMIT NEKEM (se) Próbáld ki. Nézd meg. Én legalábbis mindig így teszek… :))
Szia, Ildikó! 🙂
Azt nem így hallottam, hogy amennyiben feloldju
Szia, Ildikó! 🙂
Azt nem így hallottam, hogy amennyiben feloldjuk a szüleinktől átvett blokkokat, akkor az visszafelé nem hat, csak előre…! Hellingerben nagyjából képben vagyok, voltam már cs.állításon.
Köszönöm az írásaitokat, közben megvan a kérdéseimre a saját válaszom is.
Azt veszem észre, hogy mostanában az élet errefelé terelget: a régebben másoktól átvett hitrendszereimben sorra elbizonytalanít (mint pl. most a folyós mondatoddal), és arra ösztökél, hogy gondoljam át újra, figyeljek kicsit befelé és alakítsak ki egy saját nézőpontot.
Enyém, tied, övé, Avagy kinek az érzése?
Ademon blogja a Veszélyes helyzetek megoldásáról indította el bennem azt a gondolatot, hogy írjak az átvett érzésekről.
Felmerülhet az a kérdés, hogy mi is lehet ez az egész, hiszen minden érzés bennünk keletkezik, hát ki másé lenne, ha nem a mienk?
Erre a kérdésre a gyakorlatban is ellenőrizhető felosztást dolgozott ki Hellinger. Ő négy csoportra osztotta az érzéseket.
1, Elsődleges (primér)
2, Másodlagos (szekundér)
3, Átvett
4, Meta
1, Az elsődleges érzés jellemzője, hogy külső körülmény hozza létre: elvágom az ujjam, megharap a kutya, olvasom a levelet kedvesemtől, aki így szakít velem. Ez az érzés általában heves, és aránylag rövid ideig tart.
2, Másodlagos érzelmet belső képek váltják ki. Újra és újra átélem a fejemben kutyaharapást és ezzel együtt a fájdalmat is. Van ebben némi önsajnálat is, és olyan, mint egy elakadt lemez. Aki ezt gyakran használja, az titokban élvezi is, hogy újra átélheti a szenvedést. Ez a fajta érzelem megakadályozza a cselekvést. (lásd: notórius panaszkodók)
3, Az átvett érzések akkor alakulnak ki, amikor valaki tudatosan vagy akaratlanul belebújik a másik bőrébe. A hétköznapokban is gyakori: átérzem a bántalmazott gyerek, a versenyből kiesett sportoló, vagy a gyermekét elveszített szülő bánatát.
A családfelállításon gyakran találkozunk ezzel a jelenséggel – azonosulás valamelyik családtagnak életével, és ezzel együtt, bizonyos helyzetekre adott érzéseivel.
Árulkodó, hogy milyen eseményekre, emberekre, viselkedésekre reagálunk hevesen. Ha például az erőszakos támadásokra meglepően erőteljes düh fog el, és minket sosem ért ilyen atrocitás, akkor bizony felmerülhet az a gondolat, hogy bizony ez más reakciója. Olyané, aki viszont szenvedője, vagy elkövetője volt ilyennek.
Vagy egy gyerek haragszik apjára, mert az megcsalta az anyját. Ez tökéletes átvétel: a gyerek nem ismerheti a hűtlenség okozta fájdalmat, ezt csak egy felnőtt, jelen helyzetben az anya érezheti. De a gyerek szeretetből azonosul anyjával, és ugyanazt érzi, mint ő.
Azonosuláskor egy vagyok a másik személlyel, és nem látom őt. De ha elém lép, és megpillantom, akkor már ketten vagyunk, ő és én. Ekkor megszűnik az egybeolvadás, és ő, ő lesz, én, pedig én lehetek. A családfelállításkor a képviselők nagy segítséget nyújtanak ebben.
4, A meta érzés valójában érzelem nélküliség. Az ember mintegy kilép a helyzetből, onnan figyel. Ekkor jelentős összeszedettség jellemző rá. Ez nagy hajtóerőt is biztosít. Ilyenkor fantasztikus dolgokra lehet képes valaki, például puszta kézzel felemel egy gépkocsit, hogy kiszabaduljon az, aki alászorult.
Ha valaki utána szeretne járni, hogy „mégis kinek az érzése” fogta el, egyszerűen kérdezzen rá: a családomban ki érezhetett így? Előfordul, hogy nem jön válasz, ennek az oka az is lehet, hogy az illető személy létezését a család eltitkolta (pl. anya korábbi vőlegényét), vagy harmadik, negyedik generációval korábban történt valami súlyos eset, ami a feledés homályába vész. De a mindentudó mezőben ott a lenyomata, és minden utána következő generációra hatással van.
Depresszió
Azt hittem, az előző téma nagyobb port kavar – én olyan jól elvitatkoztam magammal :D. De semmi. Ebből arra következtetek, hogy lehet, hogy nem olvasta senki. 🙂 Esetleg akik olvasták, egyetértenek mindennel, vagy éppen semmivel….:DD
A depresszió is téma volt az oldalon. Miután hozzám még ilyen konkrét panasszal még nem jöttek, összeszedtem az erre vonatkozó irodalomból néhány megfigyelést.
A családfelállítás tapasztalatai szerint a depressziót az okozza, hogy az ember lebecsüli szüleit, fensőbbségesen viselkedik velük. Emiatt nem kap rajtuk keresztül életenergiát, és üresnek érzi magát. (az életenergia, – ugyanúgy, mint a patak, – lefelé folyik, az ősök felől Ha a szülők fölé helyezkedünk, fölfele nem folyik)
Például az a nő, aki az állításán úgy érezte, Krisztusként ügyel arra, hogy a szülei ne váljanak el. A megoldás, ha visszalép a gyermeki szerepébe, és lemond arról a mágikus elképzelésről, hogy rajta múlik szülei házassága. Nagyon rosszat tesz a gyermeknek, ha beleavatkozik szülei vitájába, problémájába. Ugyanis a gyerek lélekben mindkét szülőjéhez lojális, ami azt jelenti, ha az egyik mellé áll, akkor hűtlen lesz a másikhoz, ami lelki kettészakadást és bűntudatot okoz. Ráadásul, ha olyat tud meg, ami nem rá tartozik, akkor tudattalanul büntetheti is magát emiatt (boldogtalanság, rossz kapcsolatok, betegség, stb)
Az a fiú sem tudja elfogadni apját, aki anyja első komoly kapcsolatához kötődik, és ennek következtében apja vetélytársa lesz.
A korai gyermekkorban jelentkező depresszió lehetséges oka, egy a családban történt súlyos baleset, szenvedés, hosszú fogság, kínzás.
Előfordul, hogy valaki a jelenlegi családjában történt események hatására lesz depressziós: magzatelhajtás, állásvesztés, környezeti katasztrófák, súlyos baleset, stb.
Szerintem biztos többen olvasták. Én legalábbis igen, és
Szerintem biztos többen olvasták. Én legalábbis igen, és tetszett.
Mivel egy Hellinger féle felosztást közölsz benne, maximum azzal lehetne vitatkozni, hogy ő miért erre a négyre osztotta fel. Én speciel nem tettem fel magamnak a kérdést, hogy én hány és milyen típusokra osztanám, de az tetszett, amit leírtál.:)
Talán a Sanyi bevezeti
a ” Like ” gombot és akkor a lusták is könnyen kifejezik tetszésüket! Hát persze, hogy olvastuk 🙂
Kati,ez volt a nap beszólása:)))))))))))))))) Látom te is a
Kati,ez volt a nap beszólása:)))))))))))))))) Látom te is a Facebookon fent vagy 😉
Kedves vagy Virág, köszönöm :))Ami miatt leírtam mindezt, az
Kedves vagy Virág, köszönöm :))
Ami miatt leírtam mindezt, az az volt, hogy – Te is olvashatod, – mennyi félelemmel, fájdalommal, kétségbe eséssel, indulattal küszködnek az emberek. Hosszú évekig járnak mindenféle oldásra, tanulnak módszereket, naponta dolgoznak az érzéseiken, hogy végre megoldják és tovább léphessenek.
Aztán egyszer csak kiderül, hogy az az érzés, amivel évekig küzdöttek, átélték, belemerültek, és szenvedtek, az nem is az övéké. Abban a pillanatban, hogy képesek ezt visszaadni, és oda kerül, ahol keletkezett, felszabadulnak, és tovább lépnek. Erre rengeteg példa van.
Amíg cipelünk mindenféle, mástól – szeretetből és hűségből – átvett bűntudatot, félelmet, fájdalmat, addig nem jutunk valódi önmagunkhoz.
Az a kép jött elő, hogy ha dugig van a lakás az őseink tárgyaival, igen soká tart megtalálni a saját dolgainkat. Legegyszerűbb lenne visszaadni mindenkinek azt, ami az övé. Hát igen, ha az a lenne, ott nem lenne…..:)
huh…átvett érzések
Hát az írásodtól függetlenül, az elmúlt hetekben volt alkalmam így rákérdezni az éppen fellépő fura érzéseimre, viszont az állapot ami elég heves volt simán megszakadt a kérdés hallatán, s elaludtam. Következő alkalommal, ugyanúgy feltettem a kérdést, de ismételten nem kaptam választ kié lehetne.
Felmerült bennem, azért nincs „fülem” rá, mert esetleg nem akarom figyelembe venni, mert túl negatív, s már nem akarom kezelni.
Volt eset többször amikor meditációban szakadt fel holmi érzés. Amit mai napig sem tudok helyrerakni magamban az az, hogy ha ezt követően nagyon rövid időn belül valaki jelentkezik s hasonló állapotot érzékelek nála, azt bevonzottam s „szemtanúja” vagyok, vagy valójában átvettem valakinek az érzéseit? Az a helyzet, sokszor mediben társul némi szimbólum vagy valami tárgy, amit „felismerek” utólag a másikkal való találkozáskor úgymond.
Hogy is van ez akkor az átvett érzéseinkkel? Nem igazabb az, hogy mindenképpen hatással vagyunk egymásra, s kölcsönösen alakítjuk egymás érzelmeit? akárcsak gondolatainkat? Azáltal ha átveszek valamit s képes vagyok némileg jobbá tenni magamban valahol az van bennem, hogy annak a jobbnak vissza kell hatnia a „forrásra” is.
AnnA
Nem igazabb az, hogy mindenképpen hatással vagyunk egymásra, s
Nem igazabb az, hogy mindenképpen hatással vagyunk egymásra, s kölcsönösen alakítjuk egymás érzelmeit? Amiről te írsz, annak a szereplői most a jelenben élnek. És ez így teljesen igaz.
Ugyanakkor a családtagoknál ez teljesen másképp működik. A generációs lépcsők nagyon fontosak. Ott csak az előző generációk érzései, és a velük történt súlyos események hatnak az életünkre, és nem fordítva. De hogyan is hatnánk a dédink életére, amikor ő már meghalt.
„A folyó sosem folyik visszafelé, a forráshoz.” Ha te megtisztítod az életed folyójának vizét, annak a hatása csak az élet folyásának megfelelő irányában érezhető.
folyamat…
Hát ezekre az érzésekre, amik a halott családtagoktól valók, mondjuk én „örökölt” érzéseknek nevezném.
Amire én gondoltam az valójában az, hogy nap mint nap mindenképpen befolyásolva vagyunk érzelmileg, szinte lehetetlen állandóan beazonosítgatni, mi az amit örököltem, mi az ami éppen aktív átvett érzés, s mi az ami esetleg egy előző életemből maradvány. Másik dolog, hogy az elme a tárolt információkat idővel eltorzítja, nagyon sok érzelmi „emlék” már a sok át-írással-felidézésekkel, eléggé torzulttá válik. Már nem azonos azzal aminek lennie kellene.
S mi van akkor teszem fel, ha a dédi valahol éppen most inkarnálodott? 🙂 a „családhoz” tartozik?
Azért kérdem mert van egy furcsa jelenség az életemben. Nemrégiben álmodtam egy szőke kislánnyal, aki kisegített álmomban, az álom végén az a benyomásom volt, hogy a „családhoz” tartozik. De a valóságban nem volt az álomig megfelelője. Pár napra rá, gondoltam kíváncsiságból végigkérdem az ismerőseim kinek van egy szőke kislány ismerőse, gyereke…aznap, pár órával később felhívott egy ismerős s mondta még nem láttam egyéves kislányát…aki legnagyobb meglepetésemre azonos volt az álombeli kislánnyal s Annának hívják, az Édesanyjával sokat álmodtam amíg terhes volt, utólag eszembejutottak ezek az álmok is. Ez a 2. Anna kislány aki ilyenformán lép be az életembe, a másik most 5 éves.
Tehát mit nevezünk „családnak”?
Nálam a letisztulás annyit jelent, hogy bizonyos érzelmi-mintázatokhoz már nem nyúlok. Függetlenül a „forrástól”.
Hát nem tudom, gyakorlatilag a folyó párolog is, meg csapadék formájában is bővül, ez némileg „párhuzamos” vagy vertikális történés is, nemcsak lefelé folyás.
🙂
Nagyon komoly és fontos kérdéseket vetettél fel, és ezt
Nagyon komoly és fontos kérdéseket vetettél fel, és ezt szeretem. :))
Ami legelőször eszembe jutott, hogy a különböző szinteket szét kellene választani.
Nekem most az első, amikor mondjuk találkozom egy alapvetően durva emberrel. (Abba most ne menjünk bele, hogy miért ilyen) Velem is így bánik, és ez zavar. Arra a következtetésre jutok, hogy valószínű dolgom van ezzel a fajta viselkedéssel, Ezért elhatározom, hogy magamban elrendezem.
Sikerül is, ebben az esetben egyszerűsítve két dolog történhet: az illető eltűnik az életemből, vagy marad, de már megváltozik a viszonyunk. Akármelyik történik, a véleményem az, hogy a forrást, vagyis azt, ami benne kiváltotta a viselkedést, nem változtattam meg. És durvasága máshol elő fog törni. Röviden: azzal hogy én megváltoztatom bizonyos viselkedésekhez való viszonyomat, azzal a kiváltó ok (személy) nem változik. Mindenki csak magát változtathatja meg – bizonyos határokon belül.
Igen, sok hatás éri az embert, és itt is érdemes válogatni: fontos vele foglalkoznom – nem fontos, – nem fontos, – fontos……
Én úgy vagyok vele, hogy amikor már harmadszor találkozom ugyanazzal a jelenséggel, szituációval, és ez nekem rossz, – akkor bizony elgondolkodom azon, hogy itt dolgom van.:)
Az inkarnáció lényeges kérdés, itt ezen az oldalon főleg. Erre csak azt tudom mondani, hogy a nagyi lelke és életének lenyomata benne van a morfogenetikus (mindenttudó, családi) mezőben – amivel a családállítás dolgozik, vagyis gyakorlatilag a munka szempontjából lényegtelen, hogy a nagyi inkarnálódott-e vagy sem. Ugyanis ami vele annak idején megtörtént, az adott, azon változtatni nem lehet, és AZ hat ránk.
Ki tartozik a családhoz? Milyen szinten? A legmagasabb spirituális szinten, vagy egyszerűen azon a szinten, hogy honnan kaptuk az életet? Mert a családfelállítás erről szól. Tisztelni az az utat, és az ősöket, amelyen keresztül az életet kaptuk. Kezdve a „Minden élet forrásától”, az őseinken, szüleinken át. És ha sikerül, mindent megkapunk ahhoz, hogy a jelenlegi életünkben ki tudjunk teljesedni.
Hogy a családállítás nézőpontjából kik tartoznak a családi lélekbe?
A testvéreink, élők és halottak – mégpedig az összes, mindegyik, akikkel az egyik szülőnk közös. A szülők és az ő testvéreik, élők és halottak. A nagyszülők és a testvéreik, esetenként a dédszülők, továbbá a szülők és nagyszülők házassága előtti fontos kapcsolatok. És mindenki, aki valamilyen módon befolyásolta a család életét, élet-halál szempontjából. Ez az ember- ill. lélekcsoport az, akinek sorsa össze van kötve egymással, akár tudnak egymásról a tagok, akár nem.
„Ha te megtisztítod az életed folyójának vizét, annak a hatása
„Ha te megtisztítod az életed folyójának vizét, annak a hatása csak az élet folyásának megfelelő irányában érezhető.”
Én eddig nem így hallottam, de nincs saját élményem arról, mi az igazság. Viszont ha ez a valóság, akkor mivel magyarázható vajon, hogy mi lelkecskék olyan kis eminensek vagyunk, hogy átvesszük apánktól-anyánktól az ő cuccaikat? Ha a folyó folyna visszafelé is, akkor erre lenne válasz: azt gondoljuk ott „fönt” hatalmas fényünkben – látva az ősök lenti kínlódását -, hogy majd mi, tudatos lények szépen megoldjuk helyettük, és akkor mindenkinek jó lesz! 🙂
De ha a folyó nem folyik visszafelé, akkor minek is vesszük át? Mazochizmusból???
A gyerekek
gondolkozása hét éves kor alatt nélkülözi a logikát. Azért vesszük át pl. anyánk nehéz sorsát mert mágikusan hiszünk benne, neki ettől könnyebb lesz. Mintha a tanulnivaló nehéz sors egy batyu lenne. ” Viszem helyetted, mert nagyon szeretlek.” Vagy ” Attól félek olyan nehéz neked ez, hogy belehalsz, inkább én halok meg ” Neki nem lesz ettől könnyebb, mert a saját nehéz sorsa mellett még facsarja a szívét az is hogy a gyerekének sem jobb. Ez saját tapasztalat, saját Hellingeres állításból. Nem a Felsőbb Énünk döntése ez, hanem a gyermeké.
Azért teszi ezt a gyermek, hogy a jövője boldog legyen, a folyó folyásának az irányában, hiszi ezt hogy a jövője ezen múlik. Mert szüksége van arra, hogy a szülei boldogok és erősek legyenek, mert ha nem azok, akkor ő nincs biztonságban. Nagyon mélyen a tudattalanban megbújó szerződések ezek, muszáj oldani őket, hogy a saját fejlődésünkért tudjunk élni és a saját utunkat tudjuk járni.
Mágikus hiedelemrendszer, gyerekes szeretet
Egy profi állításvezető se mondta volna jobban.
” Azt hisszük, hogy megszabadíthatjuk szeretteinket a szenvedéseiktől, ha mi magunkra vesszük. A mágikus hiedelmek és az ezzel együtt járó gyerekes szeretet a hatalom és a felsőbbrendűség érzésével párosul.
Például a gyermeki lélek azt mondja a beteg édesanyának: „Inkább én leszek beteg helyetted, hogy te ne szenvedj. Inkább én magam halok meg”. És ha az anya halálos beteg, akkor van, hogy a gyermek öngyilkosságot követ el abban a mágikus hitben, hogy ez az áldozat lehetővé teszi, hogy az anya életben maradjon.
Az anorexiának gyakran ez a dinamikája. A gyermek addig próbál lefogyni, eltűnni, míg meg nem hal. Gyakran kiderül, hogy az ilyen gyermek a lelkében azt mondja az apának vagy az anyának: „Én tűnök el helyetted”. Ez mély, ártatlan gyermeki szeretet.
Hellinger, amikor anorexiás gyermekkel dolgozik, hagyja, hogy a gyermek hangosan kimondja az anyját vagy apját képviselő személy szemébe nézve: „Inkább én magam tűnök el, minthogy engedjelek elmenni”. Amikor egy gyermek az apjára vagy az anyjára néz, és valóban látja őket, ezt nem tudja kimondani, mert meglátja, hogy a szüleit lesújtaná a halála. A gyermek mágikus hiedelemrendszere teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a szülők is szeretik őt, és hogy nem fogadnának el egy ilyen áldozatot, és azt sem veszi figyelembe, hogy egy ilyen áldozat teljesen haszontalan lenne.
Ha az anya a szülés során hal meg, a gyermeknek nehézséget okoz az életet elfogadni. Vak szeretettel azt mondja: „Nem élhetek teljes életet, mert te meghaltál, és én ezért bűnösnek érzem magam.” Ilyenkor segít, ha a gyermek az anyja szemébe néz, és azt mondja: „Anya, látom a szörnyű árat, amit te azért fizettél, hogy én élhessek. Elfogadom a tőled kapott életemet ezen az áron, és valami jót csinálok belőle. Nyugodj békében és tudd, hogy én élni fogok, és az áldozat, amit értem hoztál, nem volt hiábavaló.”
Az ilyen szeretet megköveteli, hogy felhagyjunk azzal a mágikus hiedelemmel, hogy önmagunk feláldozásával jobbra fordíthatjuk bárki sorsát, így gyógyító szeretetté alakítjuk át a szenvedést okozó és fenntartó vak szeretetet.”
Én eddig nem így hallottam,……”Nem tudom, kitől, mit és hol
Én eddig nem így hallottam,……”
Nem tudom, kitől, mit és hol hallottál, de ezek a történetek konkrét tényeken alapulnak. Nem következtetéseken, feltételezéseken, nem más tudatállapotban megjelent belső képeken, hanem nyitott szemmel látható, nyitott füllel hallható, megfogható tényeken.
Amikor az ember ott ül a teremben, idegen emberek között, és egy ismeretlen ember mozgásában, reagálásában felismeri édesapja mozgását, és reakcióit, hát az leírhatatlan érzés. Nem a szomszéd mondja, vagy a tanitód, hanem te látod, hallod, saját magad.
Vagyis, hogy átveszünk sok mindent a rokonainktól azt gyakran megtapasztaljuk.
Én mindig azt mondom: NE HIGGY EL SEMMIT NEKEM (se) Próbáld ki. Nézd meg. Én legalábbis mindig így teszek… :))
Szia, Ildikó! 🙂
Azt nem így hallottam, hogy amennyiben feloldju
Szia, Ildikó! 🙂
Azt nem így hallottam, hogy amennyiben feloldjuk a szüleinktől átvett blokkokat, akkor az visszafelé nem hat, csak előre…! Hellingerben nagyjából képben vagyok, voltam már cs.állításon.
Köszönöm az írásaitokat, közben megvan a kérdéseimre a saját válaszom is.
Azt veszem észre, hogy mostanában az élet errefelé terelget: a régebben másoktól átvett hitrendszereimben sorra elbizonytalanít (mint pl. most a folyós mondatoddal), és arra ösztökél, hogy gondoljam át újra, figyeljek kicsit befelé és alakítsak ki egy saját nézőpontot.
Ildikó!
Annyira jó dolgokról írtál, hogy szerintem senkinek
Ildikó!
Annyira jó dolgokról írtál, hogy szerintem senkinek eszébe sem jutott, hogy rossz lenne, ehhez mi nem tudunk hozzá tenni.
Szavazni meg lehet végül is itt az egyes blogokat, de hát bevallom én azt mindig elfelejtem.
Kriszti
Köszi Kriszti, nem gondoltam arra, hogy rossz amit írok (mert, h
Köszi Kriszti, kedves vagy,. :)) Nem gondoltam arra, hogy rossz amit írok (mert, hogy jó :DD — ó a kis nagyképű :D), csak még jobb, ha látom, hogy nem monológizálok. Mert az otthon egyedül is tudok 😀 és még gép elé sem kell ülnöm :)))
Ildikó!
Annyira jó dolgokról írtál, hogy szerintem senkinek
Ildikó!
Annyira jó dolgokról írtál, hogy szerintem senkinek eszébe sem jutott, hogy rossz lenne, ehhez mi nem tudunk hozzá tenni.
Szavazni meg lehet végül is itt az egyes blogokat, de hát bevallom én azt mindig elfelejtem.
Kriszti
Köszi Kriszti, nem gondoltam arra, hogy rossz amit írok (mert, h
Köszi Kriszti, kedves vagy,. :)) Nem gondoltam arra, hogy rossz amit írok (mert, hogy jó :DD — ó a kis nagyképű :D), csak még jobb, ha látom, hogy nem monológizálok. Mert az otthon egyedül is tudok 😀 és még gép elé sem kell ülnöm :)))
Egy kedves ismerősöm küldte ezt a levelet néhány napja. A
Egy kedves ismerősöm küldte ezt a levelet néhány napja. A beleegyezésével teszem közzé.
„…..másik téma, ami nagyon nyom az az apám. El kellene búcsúzni, mert nem tudtunk, összeveszett velem, mert nem teljesítettem az elvárásait, és hiába próbáltam magam elfogadtatni, hogy ez a saját életem, inkább megszakított velem minden kapcsolatot. Hirtelen halt meg, egy perc alatt. Sokáig tagadtam, hogy ez engem mélyen érintene. Most itt az idő a feldolgozásra, légy szíves segíts nekem ebben, oldó mondatokat szeretnék kérni.”
Nem könnyű feladat ilyen kevés információból oldó mondatokat találni, ugyanis ez a helyzet nem ugyanolyan, mint például az elveszett ikertestvér témája, ahol sok azonos pont van. Ebben a helyzetben fontos volna azt tudni, hogy mi okozta az összeveszést. „Nem teljesítettem az elvárásait”, írtad. Nem inkább ő nem teljesítette a tieidet? Ezt érdemes átgondolnod. Ha nem tudsz valakitől elbúcsúzni, akkor még megoldatlan dolgaitok vannak.
A búcsúzás előtti lépés, az elfogadás is. Hellingernek van egy verse, ami erről szól. El lehet mondani a szülőknek úgy, hogy magunk elé képzeljük őket, és alulról felnézünk rájuk, mint a gyerekek, és elmondjuk a következőket:
Kedves Apa! (Anya)
Elfogadok Tőled mindent, az egészet
Mindennel, ami vele jár,
És azon az áron fogadom el, amibe ez neked kerül
Kihozok belőle valami jót, a te örömödre,
(emlékedre)
Hogy ne legyen hiába,
Megtartom, tiszteletben,
És ha szabad, továbbadom, ahogy te is.
Elfogadlak apámként,(anyámként)
Te pedig elfogadhatsz gyermekedként
Te vagy számomra az igazi,
És én vagyok a te igazi gyermeked.
Te vagy a nagy, és én vagyok a kicsi
Te adsz, és én elfogadok.
Kedves apa (anya)!
Örülök, hogy anyát (apát) választottad.
Ti ketten vagytok számomra az igaziak. Csak ti!
(forrás: Gunthard Weber: Kétféle boldogság)
Kedves Ildikó!
Időközben rájöttem még egy fontos dologra: hogy ha bármiért a szülőt hibáztatjuk, akkor ez tükör is arra, hogy kevésnek tartjuk azt, amit mi mint szülők szeretnénk adni. Ezt, kérlek, mindenképpen írd meg.
Egy kedves ismerősöm küldte ezt a levelet néhány napja. A
Egy kedves ismerősöm küldte ezt a levelet néhány napja. A beleegyezésével teszem közzé.
„…..másik téma, ami nagyon nyom az az apám. El kellene búcsúzni, mert nem tudtunk, összeveszett velem, mert nem teljesítettem az elvárásait, és hiába próbáltam magam elfogadtatni, hogy ez a saját életem, inkább megszakított velem minden kapcsolatot. Hirtelen halt meg, egy perc alatt. Sokáig tagadtam, hogy ez engem mélyen érintene. Most itt az idő a feldolgozásra, légy szíves segíts nekem ebben, oldó mondatokat szeretnék kérni.”
Nem könnyű feladat ilyen kevés információból oldó mondatokat találni, ugyanis ez a helyzet nem ugyanolyan, mint például az elveszett ikertestvér témája, ahol sok azonos pont van. Ebben a helyzetben fontos volna azt tudni, hogy mi okozta az összeveszést. „Nem teljesítettem az elvárásait”, írtad. Nem inkább ő nem teljesítette a tieidet? Ezt érdemes átgondolnod. Ha nem tudsz valakitől elbúcsúzni, akkor még megoldatlan dolgaitok vannak.
A búcsúzás előtti lépés, az elfogadás is. Hellingernek van egy verse, ami erről szól. El lehet mondani a szülőknek úgy, hogy magunk elé képzeljük őket, és alulról felnézünk rájuk, mint a gyerekek, és elmondjuk a következőket:
Kedves Apa! (Anya)
Elfogadok Tőled mindent, az egészet
Mindennel, ami vele jár,
És azon az áron fogadom el, amibe ez neked kerül
Kihozok belőle valami jót, a te örömödre,
(emlékedre)
Hogy ne legyen hiába,
Megtartom, tiszteletben,
És ha szabad, továbbadom, ahogy te is.
Elfogadlak apámként,(anyámként)
Te pedig elfogadhatsz gyermekedként
Te vagy számomra az igazi,
És én vagyok a te igazi gyermeked.
Te vagy a nagy, és én vagyok a kicsi
Te adsz, és én elfogadok.
Kedves apa (anya)!
Örülök, hogy anyát (apát) választottad.
Ti ketten vagytok számomra az igaziak. Csak ti!
(forrás: Gunthard Weber: Kétféle boldogság)
Kedves Ildikó!
Időközben rájöttem még egy fontos dologra: hogy ha bármiért a szülőt hibáztatjuk, akkor ez tükör is arra, hogy kevésnek tartjuk azt, amit mi mint szülők szeretnénk adni. Ezt, kérlek, mindenképpen írd meg.
Az öcsém
Darina a párkapcsolata miatt jött. Azt vette észre, hogy nem enged közel magához senkit, és csak olyan férfiakat vonz, akiket meg kell menteni. Szülei együtt vannak. Öccse koraszülött volt, és nem tudták megfelelő ellátásban részesíteni, emiatt meghalt. Anyai nagymamának is meghalt egy fia, csecsemőkorában.
Az első képben Darina, az anya és a meghalt öccs képviselői vannak jelen. Darina nagyon szeretné látni testvérét, de anyja mindig úgy helyezkedik, hogy eltakarja előle. Darina egy idő után megáll, és erős vágy keríti hatalmába, hogy lefeküdjön, amit meg is tesz.
Nagymama bejövetele az anyára van hatással, nem néz rá ugyan, de erősen érzékeli. Aztán azt mondja neki: „Úgy jártam, mint te. Én is elveszítettem egy gyermeket.”
Ekkor beáll és lefekszik a földre a meghalt testvér. Az anya ezentúl nem lát senki mást, csak őt. Végül odalép, és könnyes szemmel, átöleli. Hosszú idő után végre felnéz, látja gyermekeit, de közelíteni nem tud hozzájuk.
Megjelenik Darina apja. Az anya eltakarja a szemét, nem képes ránézni: „Elveszítettem a fiúnkat. Az én hibám.”- szól. A férfi mereven áll, és valami szorítja a torkát.
Beszélgetés során kiderül, hogy lehetséges, hogy az orvos is hibázott, ezért beáll ő is. Ekkor szinte minden megváltozik. Az anya kinyitja a szemét és dühösen az orvosra mered. Darina is felül. Feszültséggel telik meg a levegő. „Miattad halt meg a fiam! Megölted őt!” – tör ki az anyából. Az orvos nem néz senkire, végül azt mondja: – „Sajnálom, lehet, hogy én is hibás vagyok. Most már nem tehetek semmit, de vállalom érte a felelősséget..”
Aztán a halott fiúhoz fordul: „Ha az én hibám, vállalom.” A fiú bólint, és azt mondja az anyjának: -„Én jól vagyok. És most már ti is éljétek az életeket. Az én sorsom, én viselem. Ő csak eszköz volt.” Azután a halott nagybátyját kezdi figyelni, akihez érezhetően húzza a lelke.
Anya és Darina zokogásba törnek ki és szorosan átölelik a fiút. Apa is lassan odalép, és most már négyen kapaszkodnak össze.
Végül Darina a nagyihoz és az anyjához fordul: -„Nem engedtem közel senkit magamhoz, nehogy úgy járjak, mint ti. De kérlek, nézzetek rám szeretettel, ha én megtarthatom minden gyermekemet. Ha mégis megtörténika baj, akkor én is túlélem, úgy, mint ti.
Azután az öccséhez szól – Nagyon hiányzol. Téged nem tudtalak megmenteni, mert ugyanolyan gyerek voltam, mint te, ezért olyan férfiakat kerestem, akiket helyetted meg lehetett menteni. De egyik sem te voltál. Mostantól itt vagy a szívemben. A hiányoddal fogok élni, de most már egy igazi férfit találok magamnak.”
halottak
Szia Ildikó!
Az állitás rólam szólt meg anyámról.
Anyám is egy halottra figyelt az állitás kezdetétől sokáig, rám még csak nem is nézett. Teljesen bekebelezte a fájdalom. Melléfeküdt majd fölállt. Élesztgetni kezdte! aztán nagyon szomorú lett, hogy a halott „nem figyel rá”, hogy a halottat „nem érdekli” mi van ő vele(anyámmal)? Hogy a halott „nem törődik ” az ő fájdalmával, talajvesztettségével, széthullásával.Nem egyszerűen gyászolt anyám, hanem „megsemmisült”.
Később megtörve azt mondta, hogy nem is érti, hogyan tudott engem egyáltalán felnevelni? (a mai napig nem tud rám figyelni, nem „lát” engem stb).Csak úgy mellesleg,nemcsak én , de senki élő sem érdekelte egész végig, csak a fájdalma és a legvégén oldódott ez valamennyit, de csak valamennyit.
Az állitás vezetővel megegyeztünk, hogy a halottat nem identifikáljuk. Lehet anyám első abortusza, az ő nagymamája, aki meghalt gyerekágyban vagy vki más.
Anyám imádta az édesapját, aki 73 évesen halt meg, én akkor jártam ki az általánost. Tehát a velem való bánásmódjára aligha lehetett hatással az apja elvesztése, hiszen öregként, az élet rendje szerint ment el.
Tapasztaltál már ilyesmit, hogy valaki élesztget egy halottat? Hogy azzal foglalkozik, hogy a halott miért nem törődik VELE??? Mit jelenthet ez?
Szia Ramina!
Azzal még nem találkoztam, hogy valaki élesztgette volna a „halottat”, de édesanyád lelke egyértelműen nagyon le van kötve valakinél. Az nem baj, ha nem tudod, ki az, így is működik a dolog.
Ez a te állításod volt, anyukád fájdalma valószínű emiatt oldódott csak kicsit. Meg az is lehet, hogy még idő kell neki hozzá, bár nem tudom, mikor történt, és mi volt a téma.
A legfontosabb, hogy te el tudd fogadni az ő kötődését, és meghagyd a sorsát.
Elgondolkoztam azon, hogy nem tudja, hogy nevelt fel. Saját tapasztalatom, hogy ha valaki más-más témával állít, de valamiképpen ugyanaz a személy érintett benne, mondjuk az anya, akkor az egyik témánál lehet, hogy észre sem veszi a gyerekét, a másik témánál, meg mély szeretetet érez iránta. Ebből is az következik, hogy az embernek több személyiségrésze van. Lehet, hogy egy része nagyon le van kötve, és nem tud teljesen részt venni az életben, de azért bevásárol, megfőzi az ebédet, elvisz az orvoshoz, ha kell, beirat az iskolába, stb. Erre mondjuk, hogy mindent megtett, amit tudott.
Köszi a választ!
Köszi a gyors választ!
Arra állitottunk, hogy egész életemben hiányzott az anyám figyelme, szeretete. És hogy emiatt haragszom rá.
Igen, rátapintottál! Anyám ki is mondta az állitás során, hogy ő rendkivül gyengének érzi magát itt az életben, nincs és nem is volt senki, aki tudott volna neki segiteni és a végén pedig azt, hogy neki túl gyors ez az egész, időre van szüksége. Azt is kimondta, hogy engem erősebbnek érez magánál és egyáltalán nem ért meg. „két külön világ vagyunk, én meg a lányom”….nem tudom követni, nem értem miket beszél, miért igy éli az életét, de azt érzékelem, hogy okos”.
Az jó, hogy más témánál talán észrevenne! Tény, hogy semmilyen érzelmi,lelki, szellemi kapacitása nem maradt az élőkre, rám se. Nem tudta értékelni az élő embereket. Viszont, a fizikai szinten – szintén telitalálat tőled- 100%-san „működött”, működik. Kifogástalanul ellátott. A fizikai életben rendkivül energikus és nagyon vigyáz arra, hogy őt erősnek lássa mindenki.
Köszi mégegyszer!
Az öcsém
Darina a párkapcsolata miatt jött. Azt vette észre, hogy nem enged közel magához senkit, és csak olyan férfiakat vonz, akiket meg kell menteni. Szülei együtt vannak. Öccse koraszülött volt, és nem tudták megfelelő ellátásban részesíteni, emiatt meghalt. Anyai nagymamának is meghalt egy fia, csecsemőkorában.
Az első képben Darina, az anya és a meghalt öccs képviselői vannak jelen. Darina nagyon szeretné látni testvérét, de anyja mindig úgy helyezkedik, hogy eltakarja előle. Darina egy idő után megáll, és erős vágy keríti hatalmába, hogy lefeküdjön, amit meg is tesz.
Nagymama bejövetele az anyára van hatással, nem néz rá ugyan, de erősen érzékeli. Aztán azt mondja neki: „Úgy jártam, mint te. Én is elveszítettem egy gyermeket.”
Ekkor beáll és lefekszik a földre a meghalt testvér. Az anya ezentúl nem lát senki mást, csak őt. Végül odalép, és könnyes szemmel, átöleli. Hosszú idő után végre felnéz, látja gyermekeit, de közelíteni nem tud hozzájuk.
Megjelenik Darina apja. Az anya eltakarja a szemét, nem képes ránézni: „Elveszítettem a fiúnkat. Az én hibám.”- szól. A férfi mereven áll, és valami szorítja a torkát.
Beszélgetés során kiderül, hogy lehetséges, hogy az orvos is hibázott, ezért beáll ő is. Ekkor szinte minden megváltozik. Az anya kinyitja a szemét és dühösen az orvosra mered. Darina is felül. Feszültséggel telik meg a levegő. „Miattad halt meg a fiam! Megölted őt!” – tör ki az anyából. Az orvos nem néz senkire, végül azt mondja: – „Sajnálom, lehet, hogy én is hibás vagyok. Most már nem tehetek semmit, de vállalom érte a felelősséget..”
Aztán a halott fiúhoz fordul: „Ha az én hibám, vállalom.” A fiú bólint, és azt mondja az anyjának: -„Én jól vagyok. És most már ti is éljétek az életeket. Az én sorsom, én viselem. Ő csak eszköz volt.” Azután a halott nagybátyját kezdi figyelni, akihez érezhetően húzza a lelke.
Anya és Darina zokogásba törnek ki és szorosan átölelik a fiút. Apa is lassan odalép, és most már négyen kapaszkodnak össze.
Végül Darina a nagyihoz és az anyjához fordul: -„Nem engedtem közel senkit magamhoz, nehogy úgy járjak, mint ti. De kérlek, nézzetek rám szeretettel, ha én megtarthatom minden gyermekemet. Ha mégis megtörténika baj, akkor én is túlélem, úgy, mint ti.
Azután az öccséhez szól – Nagyon hiányzol. Téged nem tudtalak megmenteni, mert ugyanolyan gyerek voltam, mint te, ezért olyan férfiakat kerestem, akiket helyetted meg lehetett menteni. De egyik sem te voltál. Mostantól itt vagy a szívemben. A hiányoddal fogok élni, de most már egy igazi férfit találok magamnak.”
halottak
Szia Ildikó!
Az állitás rólam szólt meg anyámról.
Anyám is egy halottra figyelt az állitás kezdetétől sokáig, rám még csak nem is nézett. Teljesen bekebelezte a fájdalom. Melléfeküdt majd fölállt. Élesztgetni kezdte! aztán nagyon szomorú lett, hogy a halott „nem figyel rá”, hogy a halottat „nem érdekli” mi van ő vele(anyámmal)? Hogy a halott „nem törődik ” az ő fájdalmával, talajvesztettségével, széthullásával.Nem egyszerűen gyászolt anyám, hanem „megsemmisült”.
Később megtörve azt mondta, hogy nem is érti, hogyan tudott engem egyáltalán felnevelni? (a mai napig nem tud rám figyelni, nem „lát” engem stb).Csak úgy mellesleg,nemcsak én , de senki élő sem érdekelte egész végig, csak a fájdalma és a legvégén oldódott ez valamennyit, de csak valamennyit.
Az állitás vezetővel megegyeztünk, hogy a halottat nem identifikáljuk. Lehet anyám első abortusza, az ő nagymamája, aki meghalt gyerekágyban vagy vki más.
Anyám imádta az édesapját, aki 73 évesen halt meg, én akkor jártam ki az általánost. Tehát a velem való bánásmódjára aligha lehetett hatással az apja elvesztése, hiszen öregként, az élet rendje szerint ment el.
Tapasztaltál már ilyesmit, hogy valaki élesztget egy halottat? Hogy azzal foglalkozik, hogy a halott miért nem törődik VELE??? Mit jelenthet ez?
Szia Ramina!
Azzal még nem találkoztam, hogy valaki élesztgette volna a „halottat”, de édesanyád lelke egyértelműen nagyon le van kötve valakinél. Az nem baj, ha nem tudod, ki az, így is működik a dolog.
Ez a te állításod volt, anyukád fájdalma valószínű emiatt oldódott csak kicsit. Meg az is lehet, hogy még idő kell neki hozzá, bár nem tudom, mikor történt, és mi volt a téma.
A legfontosabb, hogy te el tudd fogadni az ő kötődését, és meghagyd a sorsát.
Elgondolkoztam azon, hogy nem tudja, hogy nevelt fel. Saját tapasztalatom, hogy ha valaki más-más témával állít, de valamiképpen ugyanaz a személy érintett benne, mondjuk az anya, akkor az egyik témánál lehet, hogy észre sem veszi a gyerekét, a másik témánál, meg mély szeretetet érez iránta. Ebből is az következik, hogy az embernek több személyiségrésze van. Lehet, hogy egy része nagyon le van kötve, és nem tud teljesen részt venni az életben, de azért bevásárol, megfőzi az ebédet, elvisz az orvoshoz, ha kell, beirat az iskolába, stb. Erre mondjuk, hogy mindent megtett, amit tudott.
Köszi a választ!
Köszi a gyors választ!
Arra állitottunk, hogy egész életemben hiányzott az anyám figyelme, szeretete. És hogy emiatt haragszom rá.
Igen, rátapintottál! Anyám ki is mondta az állitás során, hogy ő rendkivül gyengének érzi magát itt az életben, nincs és nem is volt senki, aki tudott volna neki segiteni és a végén pedig azt, hogy neki túl gyors ez az egész, időre van szüksége. Azt is kimondta, hogy engem erősebbnek érez magánál és egyáltalán nem ért meg. „két külön világ vagyunk, én meg a lányom”….nem tudom követni, nem értem miket beszél, miért igy éli az életét, de azt érzékelem, hogy okos”.
Az jó, hogy más témánál talán észrevenne! Tény, hogy semmilyen érzelmi,lelki, szellemi kapacitása nem maradt az élőkre, rám se. Nem tudta értékelni az élő embereket. Viszont, a fizikai szinten – szintén telitalálat tőled- 100%-san „működött”, működik. Kifogástalanul ellátott. A fizikai életben rendkivül energikus és nagyon vigyáz arra, hogy őt erősnek lássa mindenki.
Köszi mégegyszer!
„mindent tudó hely”
„A lánynak komoly nehézségei vannak édesanyjával.
Egymástól nagy távolságra állítja fel önmagát és édesanyját. Mindketten ellentétes irányba néznek. A képviselőket arra kéri: „Erezzétek át a szerepet és kövessétek a mozgással kapcsolatos impulzusokat, anélkül hogy egy szót szólnátok.”
A lány és az anya majdnem két percig csendben állnak, mielőtt megtennék az első óvatos mozdulatot. Majd az anya lassan megfordul és ránéz a lányára. Újabb perc telik el, míg a lány is megfordul, egészen óvatosan. Lassan és tétován a lány tesz pár lépést az anya felé. Ő is megy egy lépésnyit a lánya irányába. Végül egymás előtt állnak és első alkalommal néznek egymás szemébe. A lány félénken tesz még egy lépést anyja felé. Ő széttárja karjait és megöleli gyermekét.”
(B. Ulsamer: Gyökerek nélkül nem lehet repülni)
közeledni és egymásra találni
🙂
„mindent tudó hely”
„A lánynak komoly nehézségei vannak édesanyjával.
Egymástól nagy távolságra állítja fel önmagát és édesanyját. Mindketten ellentétes irányba néznek. A képviselőket arra kéri: „Erezzétek át a szerepet és kövessétek a mozgással kapcsolatos impulzusokat, anélkül hogy egy szót szólnátok.”
A lány és az anya majdnem két percig csendben állnak, mielőtt megtennék az első óvatos mozdulatot. Majd az anya lassan megfordul és ránéz a lányára. Újabb perc telik el, míg a lány is megfordul, egészen óvatosan. Lassan és tétován a lány tesz pár lépést az anya felé. Ő is megy egy lépésnyit a lánya irányába. Végül egymás előtt állnak és első alkalommal néznek egymás szemébe. A lány félénken tesz még egy lépést anyja felé. Ő széttárja karjait és megöleli gyermekét.”
(B. Ulsamer: Gyökerek nélkül nem lehet repülni)
közeledni és egymásra találni
🙂
Kizárás
„A családi összetartozás egyik fontos része az a tény, hogy a család minden tagja ugyanúgy a családhoz tartozik. Minden családtagot tisztelet illet. Ha valakinek nem adják meg ezt a tiszteletet és igazságtalanul kizárják a családból, annak súlyos következményei lesznek a következő generációkban.
Ingrid még sohasem érezte, hogy valóban a családhoz tartozna, mindig a peremen állt. 18 évesen azután elköltözött és hamarosan férjhez ment. A házassága nem tartott sokáig, és a következő szerelme is hamarosan zátonyra futott. Most már majdnem tíz éve egyedül él, és alig vannak barátai, ismerősei. A szüleivel és testvéreivel fenntartott kevés kapcsolata inkább terhet jelent számára
Amikor elkezdi felkutatni családja történetét, megtudja, hogy nagymamájának volt egy szellemi fogyatékos testvére. Ezt a jópolgári családban szégyennek élték meg, így hamarosan egy otthonban helyezték el a lányt. Ott halt meg három évvel később, és a családban soha többé nem említette senki.
A családból kizártak sorsa megismétlődik. A család egyetlen tagját sem lehet egyszerűen elfelejtem, ezt nem engedi a családtagok belső ítélőszéke – úgy is mondhatjuk, a „családi lelkiismeret”. Akit kizárnak a családból, ahogy Ingrid nagynénikéjét is, azt általában egy később született családtag képviseli majd, aki az övéhez hasonló sorsot vállal magára. Olyan ez, mintha a ki taszított családtag és annak sorsa újra a család tudatába kellene, hogy kerüljön.
A felállításban Ingrid először szélen áll, messze a többi családtagtól. Úgy érzi, nem része a családnak, nem tartozik hozzájuk. Amikor odaállítják a nagynénit, Ingrid egészen megváltozik. Szeretettel ragyog, és szeretne közelebb kerülni hozzá. Amikor odaállhat a nagynéni mellé, boldognak és elégedettnek érzi magát.
A következő lépés az, hogy odaáll a nagynéni elé, aki azt mondja neki: „Fogyatékosán születtem, egy otthonba kerültem és korán meghaltam. Ez az én sorsom, én viselem.” Ingrid hosszan és mélyen meghajol előtte, majd azt mondja: „Tisztellek téged és sorsodat. Hozzád tartozom. Kérlek, tekints rám barátsággal, ha/a családomhoz tartozom.” A nagynéni barátsággal néz rá, és azt mondja: „Kötődhetsz hozzám akkor is, ha odatartozol.” Ingrid megkönnyebbül és felszabadulttá válik.
A családban ható erők óriásiak, és meghatározzák Ingrid sorsát is.”
(B. Ulsamer: Gyökerek nélkül nem lehet repülni)
Kizárás
„A családi összetartozás egyik fontos része az a tény, hogy a család minden tagja ugyanúgy a családhoz tartozik. Minden családtagot tisztelet illet. Ha valakinek nem adják meg ezt a tiszteletet és igazságtalanul kizárják a családból, annak súlyos következményei lesznek a következő generációkban.
Ingrid még sohasem érezte, hogy valóban a családhoz tartozna, mindig a peremen állt. 18 évesen azután elköltözött és hamarosan férjhez ment. A házassága nem tartott sokáig, és a következő szerelme is hamarosan zátonyra futott. Most már majdnem tíz éve egyedül él, és alig vannak barátai, ismerősei. A szüleivel és testvéreivel fenntartott kevés kapcsolata inkább terhet jelent számára
Amikor elkezdi felkutatni családja történetét, megtudja, hogy nagymamájának volt egy szellemi fogyatékos testvére. Ezt a jópolgári családban szégyennek élték meg, így hamarosan egy otthonban helyezték el a lányt. Ott halt meg három évvel később, és a családban soha többé nem említette senki.
A családból kizártak sorsa megismétlődik. A család egyetlen tagját sem lehet egyszerűen elfelejtem, ezt nem engedi a családtagok belső ítélőszéke – úgy is mondhatjuk, a „családi lelkiismeret”. Akit kizárnak a családból, ahogy Ingrid nagynénikéjét is, azt általában egy később született családtag képviseli majd, aki az övéhez hasonló sorsot vállal magára. Olyan ez, mintha a ki taszított családtag és annak sorsa újra a család tudatába kellene, hogy kerüljön.
A felállításban Ingrid először szélen áll, messze a többi családtagtól. Úgy érzi, nem része a családnak, nem tartozik hozzájuk. Amikor odaállítják a nagynénit, Ingrid egészen megváltozik. Szeretettel ragyog, és szeretne közelebb kerülni hozzá. Amikor odaállhat a nagynéni mellé, boldognak és elégedettnek érzi magát.
A következő lépés az, hogy odaáll a nagynéni elé, aki azt mondja neki: „Fogyatékosán születtem, egy otthonba kerültem és korán meghaltam. Ez az én sorsom, én viselem.” Ingrid hosszan és mélyen meghajol előtte, majd azt mondja: „Tisztellek téged és sorsodat. Hozzád tartozom. Kérlek, tekints rám barátsággal, ha/a családomhoz tartozom.” A nagynéni barátsággal néz rá, és azt mondja: „Kötődhetsz hozzám akkor is, ha odatartozol.” Ingrid megkönnyebbül és felszabadulttá válik.
A családban ható erők óriásiak, és meghatározzák Ingrid sorsát is.”
(B. Ulsamer: Gyökerek nélkül nem lehet repülni)
Kizárás
„A családi összetartozás egyik fontos része az a tény, hogy a család minden tagja ugyanúgy a családhoz tartozik. Minden családtagot tisztelet illet. Ha valakinek nem adják meg ezt a tiszteletet és igazságtalanul kizárják a családból, annak súlyos következményei lesznek a következő generációkban.
Ingrid még sohasem érezte, hogy valóban a családhoz tartozna, mindig a peremen állt. 18 évesen azután elköltözött és hamarosan férjhez ment. A házassága nem tartott sokáig, és a következő szerelme is hamarosan zátonyra futott. Most már majdnem tíz éve egyedül él, és alig vannak barátai, ismerősei. A szüleivel és testvéreivel fenntartott kevés kapcsolata inkább terhet jelent számára.
Amikor elkezdi felkutatni családja történetét, megtudja, hogy nagymamájának volt egy szellemi fogyatékos testvére. Ezt a jópolgári családban szégyennek élték meg, így hamarosan egy otthonban helyezték el a lányt. Ott halt meg három évvel később, és a családban soha többé nem említette senki.
A családból kizártak sorsa megismétlődik. A család egyetlen tagját sem lehet egyszerűen elfelejtem, ezt nem engedi a családtagok belső ítélőszéke – úgy is mondhatjuk, a „családi lelkiismeret”. Akit kizárnak a családból, ahogy Ingrid nagynénikéjét is, azt általában egy később született családtag képviseli majd, aki az övéhez hasonló sorsot vállal magára. Olyan ez, mintha a kitaszított családtag és annak sorsa újra a család tudatába kellene, hogy kerüljön.
A felállításban Ingrid először szélen áll, messze a többi családtagtól. Úgy érzi, nem része a családnak, nem tartozik hozzájuk. Amikor odaállítják a nagynénit, Ingrid egészen megváltozik. Szeretettel ragyog, és szeretne közelebb kerülni hozzá. Amikor odaállhat a nagynéni mellé, boldognak és elégedettnek érzi magát.
A következő lépés az, hogy odaáll a nagynéni elé, aki azt mondja neki: „Fogyatékosan születtem, egy otthonba kerültem és korán meghaltam. Ez az én sorsom, én viselem.”
Ingrid hosszan és mélyen meghajol előtte, majd azt mondja: „Tisztellek téged és sorsodat. Hozzád tartozom. Kérlek, tekints rám barátsággal, ha a családomhoz tartozom.”
A nagynéni barátsággal néz rá, és azt mondja: „Kötődhetsz hozzám akkor is, ha odatartozol.” Ingrid megkönnyebbül és felszabadulttá válik.
A családban ható erők óriásiak, és meghatározzák Ingrid sorsát is.”
(B. Ulsamer: Gyökerek nélkül nem lehet repülni)
Kizárás
„A családi összetartozás egyik fontos része az a tény, hogy a család minden tagja ugyanúgy a családhoz tartozik. Minden családtagot tisztelet illet. Ha valakinek nem adják meg ezt a tiszteletet és igazságtalanul kizárják a családból, annak súlyos következményei lesznek a következő generációkban.
Ingrid még sohasem érezte, hogy valóban a családhoz tartozna, mindig a peremen állt. 18 évesen azután elköltözött és hamarosan férjhez ment. A házassága nem tartott sokáig, és a következő szerelme is hamarosan zátonyra futott. Most már majdnem tíz éve egyedül él, és alig vannak barátai, ismerősei. A szüleivel és testvéreivel fenntartott kevés kapcsolata inkább terhet jelent számára.
Amikor elkezdi felkutatni családja történetét, megtudja, hogy nagymamájának volt egy szellemi fogyatékos testvére. Ezt a jópolgári családban szégyennek élték meg, így hamarosan egy otthonban helyezték el a lányt. Ott halt meg három évvel később, és a családban soha többé nem említette senki.
A családból kizártak sorsa megismétlődik. A család egyetlen tagját sem lehet egyszerűen elfelejtem, ezt nem engedi a családtagok belső ítélőszéke – úgy is mondhatjuk, a „családi lelkiismeret”. Akit kizárnak a családból, ahogy Ingrid nagynénikéjét is, azt általában egy később született családtag képviseli majd, aki az övéhez hasonló sorsot vállal magára. Olyan ez, mintha a kitaszított családtag és annak sorsa újra a család tudatába kellene, hogy kerüljön.
A felállításban Ingrid először szélen áll, messze a többi családtagtól. Úgy érzi, nem része a családnak, nem tartozik hozzájuk. Amikor odaállítják a nagynénit, Ingrid egészen megváltozik. Szeretettel ragyog, és szeretne közelebb kerülni hozzá. Amikor odaállhat a nagynéni mellé, boldognak és elégedettnek érzi magát.
A következő lépés az, hogy odaáll a nagynéni elé, aki azt mondja neki: „Fogyatékosan születtem, egy otthonba kerültem és korán meghaltam. Ez az én sorsom, én viselem.”
Ingrid hosszan és mélyen meghajol előtte, majd azt mondja: „Tisztellek téged és sorsodat. Hozzád tartozom. Kérlek, tekints rám barátsággal, ha a családomhoz tartozom.”
A nagynéni barátsággal néz rá, és azt mondja: „Kötődhetsz hozzám akkor is, ha odatartozol.” Ingrid megkönnyebbül és felszabadulttá válik.
A családban ható erők óriásiak, és meghatározzák Ingrid sorsát is.”
(B. Ulsamer: Gyökerek nélkül nem lehet repülni)
Mindenki képes azonnal segítővé válni?
Szia Ildikó! Újabb és újabb kérdések.;)
Mindenki képes azonnal segítővé válni? Nem kell hozzá egyfajta nyitottság, fogékonyság vagy egyéb?
Tudom, hogy ez is valami komplexus, de attól, hogy nem mondom ki, vagy győzködöm magam, hogy nincs így, még ott lesz.
Szóval, bennem kicsit ott van egy félsz, hogy ha elmegyek állítani, akkor mások állítása közben belőlem is segítő válhat. Mi van ha én akadályozom az állítás kimenetelét azáltal, hogy nem vagyok elég nyitott??
Tudom, hogy megint az önbizalomhiány szólt belőlem, meg nem véletlen, ha beválasztanak, de jó lenne hallani, hogy te mit mondasz erre.:)
köszi, Virág
Ui:Nem kibúvót keresek, mindenképpen szeretnék elmenni hozzád.:)
Majd Ildikó válaszol precízebben, én annyit mondanék ehhez, hogy
Majd Ildikó válaszol precízebben, én annyit mondanék ehhez, hogy ez nem spiritiszta szeánsz :)))
A te jelenléted és aktuális lelkiállapotod semmit nem befolyásol.
Segítővé pedig csak akkor válsz, ha vállalod a segítő szerepet. Ha nem, akkor ülsz és figyeled az eseményeket.
Mindenképpen érdemes résztvenni egy ilyen alkalmon :))
A végén annyira meg fog tetszeni, hogy várod, hogy még egy állításban részt vehess :)) A félelmeid pedig két perc alatt átalakulnak csodálkozássá, és gondolkozássá, hogy akkor ez most mi is volt tulajdonképpen? :)) és a további tapasztalatszerzés okán tervezgeted, hogy mikor jössz legközelebb.
Virág!
Most olvastam a kérdésedet. Még időben:)
Az a bizonytalanság, amit említesz, mindenkiben megfogalmazódik. Amikor én legelőször részt vettem állításon, mindig kérdően néztem a vezetőre: jól csinálom? Ez most már eléggé viccesen hangzik, mert nem lehet rosszul csinálni. Persze ezt az ember először nem tudja.
Ha valaki bekerül a morfogenetikus mezőbe – márpedig ez történik, – ott nincs jó vagy rossz. Önkéntelenül is azt fogod tenni, amit kell. Lehet, hogy ez éppen a semmi lesz, de az is fontos.
Csak annyit kell tenniük a képviselőknek, hogy legyenek egy zsák krumpli. Ennyi elég. A többi jön magától.
Az állítás kimenetelét nem tudod akadályozni, a többiek is ott vannak.
Azt meg lehet tenni, hogy ha az embert túlzottan megviseli az adott téma, akkor kiáll, és választunk mást helyette.
Hidd el, minden rendben! 🙂
Mindenki képes azonnal segítővé válni?
Szia Ildikó! Újabb és újabb kérdések.;)
Mindenki képes azonnal segítővé válni? Nem kell hozzá egyfajta nyitottság, fogékonyság vagy egyéb?
Tudom, hogy ez is valami komplexus, de attól, hogy nem mondom ki, vagy győzködöm magam, hogy nincs így, még ott lesz.
Szóval, bennem kicsit ott van egy félsz, hogy ha elmegyek állítani, akkor mások állítása közben belőlem is segítő válhat. Mi van ha én akadályozom az állítás kimenetelét azáltal, hogy nem vagyok elég nyitott??
Tudom, hogy megint az önbizalomhiány szólt belőlem, meg nem véletlen, ha beválasztanak, de jó lenne hallani, hogy te mit mondasz erre.:)
köszi, Virág
Ui:Nem kibúvót keresek, mindenképpen szeretnék elmenni hozzád.:)
Majd Ildikó válaszol precízebben, én annyit mondanék ehhez, hogy
Majd Ildikó válaszol precízebben, én annyit mondanék ehhez, hogy ez nem spiritiszta szeánsz :)))
A te jelenléted és aktuális lelkiállapotod semmit nem befolyásol.
Segítővé pedig csak akkor válsz, ha vállalod a segítő szerepet. Ha nem, akkor ülsz és figyeled az eseményeket.
Mindenképpen érdemes résztvenni egy ilyen alkalmon :))
A végén annyira meg fog tetszeni, hogy várod, hogy még egy állításban részt vehess :)) A félelmeid pedig két perc alatt átalakulnak csodálkozássá, és gondolkozássá, hogy akkor ez most mi is volt tulajdonképpen? :)) és a további tapasztalatszerzés okán tervezgeted, hogy mikor jössz legközelebb.
Virág!
Most olvastam a kérdésedet. Még időben:)
Az a bizonytalanság, amit említesz, mindenkiben megfogalmazódik. Amikor én legelőször részt vettem állításon, mindig kérdően néztem a vezetőre: jól csinálom? Ez most már eléggé viccesen hangzik, mert nem lehet rosszul csinálni. Persze ezt az ember először nem tudja.
Ha valaki bekerül a morfogenetikus mezőbe – márpedig ez történik, – ott nincs jó vagy rossz. Önkéntelenül is azt fogod tenni, amit kell. Lehet, hogy ez éppen a semmi lesz, de az is fontos.
Csak annyit kell tenniük a képviselőknek, hogy legyenek egy zsák krumpli. Ennyi elég. A többi jön magától.
Az állítás kimenetelét nem tudod akadályozni, a többiek is ott vannak.
Azt meg lehet tenni, hogy ha az embert túlzottan megviseli az adott téma, akkor kiáll, és választunk mást helyette.
Hidd el, minden rendben! 🙂
Hatás-eredmény-tudományosan
Hatás-eredmény-tudományosan
Egy kis kutatómunka után A következõ adatokra bukkantam a családfelállítás hatásaival kapcsolatban. Gert Höppner 2001-ben 85 résztvevővel családfelállítást végzett disszertációjához, Majd 4 hónappal késõbb lemérte a hatást. A résztvevők 85,19%-a nyilatkozott úgy, hogy helyesek voltak a felállított „képek”.
72,84%-erőt merített az állításból. 80,25%-uk, sokat megtudott belőle, és kb. ötven százalék számolt be a családban pozitiv változásról.
Íme az eredeti cikk:
Psychologische Therapieforschung: Zusammenfassung einer Studie zu
Effekten des Familienstellens
Untersuchung über die Effekte des Familienstellens von Dr. Gert Höppner
Gert Höppner lässt im Rahmen seiner Dissertation, die in Kooperation des Lehrstuhls klinische
Psychologie der LMU-München (Prof. W. Butollo) mit dem Syst-Ausbildungs-Institut München
entstand, Zahlen sprechen. In der groß angelegten Studie mit dem Titel „Heilt Demut – wo Schicksal
wirkt?“ werden anhand der Daten von 85 KlientInnen die Auswirkungen eines Aufstellungsseminars
über einen Zeitraum von fünf Monaten untersucht:
– War das Erleben der Stellvertreterrolle beeindruckend für Sie? Ja: – 95,59 %
– Haben Sie die Aufstellungsbilder als für Sie stimmig erlebt? Ja: – 85,19 %
– Gab Ihnen die Aufstellung Kraft? Ja: – 72,84 %
– Wirkte die Aufstellung klärend? Ja: – 80,25 %
Zusammenfassende Bewertung:
Die Zusammenfassung der Ergebnisse der drei Kernhypothesen zeigt neben der inhaltlich-logischen
Stützung des Ansatzes (Umstrukturierung von Gedächtnisbildern und Strukturen) statistisch signifikante
und klinisch-therapeutisch relevante Verbesserungen auf den intrapsychischen Dimensionen
der TeilnehmerInnen.
http://www.profikom.de/Dokumente/Wer_hat_Angst_vor_der_Wissenschaft.pdf
És a tanulmány adatai:
Gert Höppner
Heilt Demut – wo Schicksal wirkt? Eine Studie zu Effekten des Familien-Stellens nach Bert Hellinger
373 Seiten, 2001
Profil -Verlag München Wien
ISBN 3-89019-508-3
Hatás-eredmény-tudományosan
Hatás-eredmény-tudományosan
Egy kis kutatómunka után A következõ adatokra bukkantam a családfelállítás hatásaival kapcsolatban. Gert Höppner 2001-ben 85 résztvevővel családfelállítást végzett disszertációjához, Majd 4 hónappal késõbb lemérte a hatást. A résztvevők 85,19%-a nyilatkozott úgy, hogy helyesek voltak a felállított „képek”.
72,84%-erőt merített az állításból. 80,25%-uk, sokat megtudott belőle, és kb. ötven százalék számolt be a családban pozitiv változásról.
Íme az eredeti cikk:
Psychologische Therapieforschung: Zusammenfassung einer Studie zu
Effekten des Familienstellens
Untersuchung über die Effekte des Familienstellens von Dr. Gert Höppner
Gert Höppner lässt im Rahmen seiner Dissertation, die in Kooperation des Lehrstuhls klinische
Psychologie der LMU-München (Prof. W. Butollo) mit dem Syst-Ausbildungs-Institut München
entstand, Zahlen sprechen. In der groß angelegten Studie mit dem Titel „Heilt Demut – wo Schicksal
wirkt?“ werden anhand der Daten von 85 KlientInnen die Auswirkungen eines Aufstellungsseminars
über einen Zeitraum von fünf Monaten untersucht:
– War das Erleben der Stellvertreterrolle beeindruckend für Sie? Ja: – 95,59 %
– Haben Sie die Aufstellungsbilder als für Sie stimmig erlebt? Ja: – 85,19 %
– Gab Ihnen die Aufstellung Kraft? Ja: – 72,84 %
– Wirkte die Aufstellung klärend? Ja: – 80,25 %
Zusammenfassende Bewertung:
Die Zusammenfassung der Ergebnisse der drei Kernhypothesen zeigt neben der inhaltlich-logischen
Stützung des Ansatzes (Umstrukturierung von Gedächtnisbildern und Strukturen) statistisch signifikante
und klinisch-therapeutisch relevante Verbesserungen auf den intrapsychischen Dimensionen
der TeilnehmerInnen.
http://www.profikom.de/Dokumente/Wer_hat_Angst_vor_der_Wissenschaft.pdf
És a tanulmány adatai:
Gert Höppner
Heilt Demut – wo Schicksal wirkt? Eine Studie zu Effekten des Familien-Stellens nach Bert Hellinger
373 Seiten, 2001
Profil -Verlag München Wien
ISBN 3-89019-508-3
Belső ellentmondás
L. túlontúl szerette a gyerekeket. A munkáját is úgy választotta, hogy velük foglalkozott, és mindig sok gyermeket akart. Amikor megszületett az első fia, akit nagyon várt, rendkívül boldog volt. Ugyanakkor egy furcsa gondolat is elfogta: a gyerek csak útban van, nem tudja tőle élni az életét. Szégyellte ezt az érzést, teljesen ellentmondott a gyerekszeretetével, és emiatt nem is tudta, hova tegye. Hosszú évekig küzdött ezzel a kettősséggel. Egyrészt meg is halt volna a gyerekért, ha úgy adódik, másrészt napi szinten gyakran zavarta a jelenléte.
Aztán megismerte a családfelállítást. Először más témákat dolgozott fel, végül előkerült ez is.
L. édesanyja csak néhány éves volt, amikor az anyukája meghalt. Az apa nem tudott mit kezdeni a gyerekkel, (L. anyjával) útban volt neki, és különböző rokonokhoz küldözgette. A felállításon kiderült, hogy L. túlzott gyerekszeretete abból adódott, hogy „ha anyut nem szerették, mint kisgyereket, akkor majd én szeretek.” A másik érzés – a gyerek csak zavaró tényező – a nagyapáé volt. Ráadásul, miután L. anyai nagyanyja korán meghalt, L. „beállt” a helyére, és felvállalta a nagymama szerepét is.
Azt hiszem, felesleges mondanom, hogy mióta ezt rendbe tette, teljesen megváltozott az élete.
Basszus, mintha magamról olvastam volna, nekem is gyakran hasonl
Basszus, mintha magamról olvastam volna, nekem is gyakran hasonlóak az érzéseim. Asszem hamarosan újra látogatást teszek nálad Ildikó! Nekem nagyapámról mondott le az anyukája, elhagyta és új családot alapított. A morbid az a dologban, hogy nagyapámnak István volt a keresztneve és az anyja a második házasságából született fiát is István névre keresztelte. A nagymamája nevelte a nagyapámat. Persze nem biztos, hogy nálam is ezért vannak néha ezek az érzések és persze az emiatti bűntudat, de érdemes utánajárni, az biztos!
Köszi: Kriszti
Belső ellentmondás
L. túlontúl szerette a gyerekeket. A munkáját is úgy választotta, hogy velük foglalkozott, és mindig sok gyermeket akart. Amikor megszületett az első fia, akit nagyon várt, rendkívül boldog volt. Ugyanakkor egy furcsa gondolat is elfogta: a gyerek csak útban van, nem tudja tőle élni az életét. Szégyellte ezt az érzést, teljesen ellentmondott a gyerekszeretetével, és emiatt nem is tudta, hova tegye. Hosszú évekig küzdött ezzel a kettősséggel. Egyrészt meg is halt volna a gyerekért, ha úgy adódik, másrészt napi szinten gyakran zavarta a jelenléte.
Aztán megismerte a családfelállítást. Először más témákat dolgozott fel, végül előkerült ez is.
L. édesanyja csak néhány éves volt, amikor az anyukája meghalt. Az apa nem tudott mit kezdeni a gyerekkel, (L. anyjával) útban volt neki, és különböző rokonokhoz küldözgette. A felállításon kiderült, hogy L. túlzott gyerekszeretete abból adódott, hogy „ha anyut nem szerették, mint kisgyereket, akkor majd én szeretek.” A másik érzés – a gyerek csak zavaró tényező – a nagyapáé volt. Ráadásul, miután L. anyai nagyanyja korán meghalt, L. „beállt” a helyére, és felvállalta a nagymama szerepét is.
Azt hiszem, felesleges mondanom, hogy mióta ezt rendbe tette, teljesen megváltozott az élete.
Basszus, mintha magamról olvastam volna, nekem is gyakran hasonl
Basszus, mintha magamról olvastam volna, nekem is gyakran hasonlóak az érzéseim. Asszem hamarosan újra látogatást teszek nálad Ildikó! Nekem nagyapámról mondott le az anyukája, elhagyta és új családot alapított. A morbid az a dologban, hogy nagyapámnak István volt a keresztneve és az anyja a második házasságából született fiát is István névre keresztelte. A nagymamája nevelte a nagyapámat. Persze nem biztos, hogy nálam is ezért vannak néha ezek az érzések és persze az emiatti bűntudat, de érdemes utánajárni, az biztos!
Köszi: Kriszti
Aki túl jó hozzá, hogy néha kemény legyen, az tönkreteszi a kapc
Kiegyenlítés, szeretet és bosszú
Ha valaki tesz velem valamit, akkor késztetés támad bennem, hogy én is tegyek valamit ővele. Ez a bosszú iránti igény. Ha a bosszúállás sikerrel jár, azzal helyreáll az egyensúly. Ha valaki bánt engem, és én egyszerűen csak megbocsátok neki, akkor fölénybe kerülök, és az illető semmit sem tehet az egyenrangúság helyreállításáért, legfeljebb azt, hogy még komiszabb lesz velem.
Ha a kiegyenlítés iránti igényt ideológiai vagy vallási okokból rossz dolognak tartva száműzzük, az rossz következményeket von maga után. A kiegyenlítési késztetés nem sérthető meg. A kapcsolatot az hozhatja rendbe, ha igenis teszek valamit a kiegyenlítés érdekében. Tehát nekem is mindenképpen ártanom kell neki. De ha azt akarom, hogy a kapcsolat hosszabb távon is fennmaradjon, akkor a viszonzásnak valamivel kisebbnek kell lennie. Vagyis a szeretetet mindig nagyobbal, a bántást mindig kisebbel kell viszonozni.
Egy példa. Egy férfi sérelmet okoz a feleségének, például így korholja: „olyan vagy, mint az anyád”, vagy valami hasonlót mond neki. A nő nagyon megsértődik, és persze most már neki is tennie kell valamit a kiegyenlítés érdekében. Bármit, ami árt a férjének.
Ez az, amit kevesen értenek meg – azt, hogy kiegyenlítésre nemcsak a jóban, hanem a rosszban is szükség van. A különbség mindössze annyi, hogy ahol a szeretet uralkodik, ott a kiegyenlítés úgy történik, hogy a jóból valamennyivel többet, a rosszból valamennyivel kevesebbet törlesztünk vissza, így a szeretetnek még a rossz kiegyenlítése után megmarad az esélye.
Kiegyenlítés és szeretet
Honnan származik ez az igényünk a kiegyenlítés iránt?
„Hogy honnan származik, azt nem tudom, de ha nem volna ez az igényünk kiegyenlítésre, akkor nem létezhetne emberi társadalom. Azért van, hogy lehetséges legyen az emberek együttélése, így hát hasznos, és megbecsülést érdemel.”
De hát az emberek nem szoktak ilyen megállapodásokat kötni. Nincs is benne a köztudatban.
„Valóban, ám nincs is szükség hozzá külön megállapodásokra.. Mindenkiben ösztönösen benne van. A párkapcsolatok vizsgálata során láttam, hogy mi történik, ha elhanyagolják ezt az elvet. A szerelmet illetően némelyek úgy képzelik, a szerelem azt jelenti, hogy „adnod kell nekem akkor is, ha én sem semmit teszek érte”. Ahogyan a gyermek elvárja ezt az anyjától. Az csakugyan önzetlen a gyermeke iránt. Tehát innen származik az elvárás.
Viszont a párkapcsolat viszonylatában nem működik. A felnőttek közötti kapcsolat akkor sikeres, ha mindkét félben megvan az igény a kiegyenlítésre, és az beleszövődik a szeretetbe. A kettő így együttesen képes táplálni a kapcsolatot. Ugyanez az elv a negatív dolgok adására-kapására is érvényes.”
(Bert Hellinger: Felismerni, ami van)
Hozzáfűzés
a kiegyenlítéselv adok – kapokjához . Olvastam valahol , hogy a nők tovább képesek egyoldalúan adni , amit férfitársaik tudatosan vagy sem , de alaposan ki is használnak . Amikor végképp besokallnak , akkor viszont egy mozdulattal nyomják le a neutronbombát kapcsolatuk torkán .
Ugyanakkor vannak olyan vonzások is , ahol a kezdetben a másikat önként , egyoldalúan kell elárasztani szeretettel , figyelmességgel , miközben a addigi tartalékaiból élve reméli az ember , hogy önmagát adva nem követ el közben fatális hibát , hanem föltöltődve a másik megnyílik , felhői eloszlanak , Napja felragyog .
De normális kapcsolat közben is kerülhet bármelyik fél olyan helyzetbe , hogy időlegesen a másik oxigénpalackjára szorul . Üdvözlettel : felacsó
Ahol viszont számontartják és pontozzák az egymásnak adott símogatások mennyiségét és milyenségét , ott szerintem szerkezeti baj van bennük , vagy a kapcsolati módjukban .
Valóban van egy olyan jelenség, hogy a nők többet képesek adni
Valóban van egy olyan jelenség, hogy a nők többet képesek adni egyoldalúan, mint a férfiak. Talán ez az anyaság ösztönéből fakad, de van egy olyan tudattalan tévhitük, hogy ha adnak, és csak adnak, talán a másik csak észreveszi, és ő is ad. Viszont – ha igaznak fogadjuk el azt a feltételezést, hogy a partnerünkben a szülőnket keressük, – akkor a férfi minek viszonozzon, hiszen úgy kap a feleségétől, mint az anyjától. Önzetlenül. De hát anya sem várt semmit.
És az egyenrangúság már felbomlott.
A képhez hozzá tartozik, hogy sokan élnek így hosszú házasságban, ennek a feltétele, hogy mindketten tudattalanul elfogadják a szerepet. Bizonyára találkoztatok olyan párral, akik úgy hívják egymást: anyukám, apukám, fiam. Ez mindenképpen árulkodó momentum. (Nehogy szóljatok emiatt bárkinek is, le fogják tagadni, hogy a társukra szülőként gondolnak. Ez nagyon mély tudatszinten működik.)
Bonyolítja a dolgot, ha a nő nem tud elfogadni, ezzel még csak meg sem adja az esélyt arra, hogy az egyenrangúság helyre álljon.
Térben talán úgy a legkönnyebb elképzelni ezt az egészet, hogy az élet föntről – mondjuk a „minden élet forrásától” – jön lefelé az őseinken keresztül, és érkezik hozzánk. Ez alá – fölé rendeltséget hoz létre. A szülőktől kapunk, mi elfogadunk, és a gyereknek adunk tovább.
Az egyenrangú viszonyban (baráti, társkapcsolatban) a két ember egymás mellett áll. Viszont ha valaki ad, kissé feljebb emelkedik a másiknál, és ahhoz, hogy megint egyenrangúak legyenek, a másikak is adni kell. (A jóból kicsit többet, mint amennyit kapott, a rosszból kevesebbet.) De ha az egyik csak ad, ad és ad, akkor annyira felemelkedik, olyan nagy lesz a két ember között a távolság, hogy a lejjebb lévőnek még csak esélye sem lesz arra, hogy „fel tudjon emelkedni” a másikhoz. Akár szó szerint!
Természetesen kapcsolatokban lehetnek olyan időszakok, amikor csak az egyik tud adni, de ha hosszú távon így működik a dolog, az egyensúly megbomlik.
Az én édesapám az életének utolsó éveit ágyhoz kötötten élte, édesanyám gondozta, ápolta, etette. Ebben az esetben még csak remény sem volt arra, hogy apukám valaha is visszaadhatja a feleségének (anyukámnak) azt, amit érte tett. Édesapám ösztönösen megoldotta a felmerült helyzetet: mindent megköszönt, amit kapott, és számtalanszor kezet csókolt édesanyámnak.
Az emberek nem pontozzák, vagy számolják a simogatások, bókok, kedveskedések mennyiségét, pedig néha megtehetnék. Ugyanis az adok-kapok egyensúlyának felbomlása kizárólag rossz érzésekben jelentkezik: haragban, keserűségben, csalódottságban, hibáztatásban, dühben, illetve tehetetlenségben, a másik elkerülésében, elnyomottság érzésben, stb. És a párok többsége nem tudja mire vélni ezeket az érzéseket. De talán, ha belegondolnának, vajon egyensúlyban vannak – e ezen a területen…..?
Tehát ha valakinek túl sokat
adtam , akkor ha ő nem képes viszonozni a kapcsolat keretein belül , akkor nekem kell megtalálnom azokat a lehetőségeket , amire őt megkérve kiegyenlíthet , vagy leírom mint a bankok a rossz adós hitelét , vagy hosszú távú esetleges visszatérülésű befektetésnek tekintem , vagy eleve úgy adok , hogy a csereérték ellensúlya maga az adás öröme . Üdvözlettel : felacsó
Még nem döntöttem el, hogy viccelsz, gúnyolódsz, vagy komolyan
Még nem döntöttem el, hogy viccelsz, gúnyolódsz, vagy komolyan beszélsz. Esetleg mindhármat… 🙂 De lényegében mindegy, a tapasztalati tényeken ez semmit nem változtat.
Ha valaki észreveszi, hogy sokat adott, és a másik nem tudja viszonozni, és fontos a kapcsolat, akkor érdemes leállni. A tapasztalat azt mutatja, hogy az „adós” el fog menekülni a kapcsolatból. (A hálátlan)
De ha az adónak az a fontos, hogy önmagáról el tudja mondani, hogy milyen nagyszerű, önzetlen ember, és ezzel szeretné kivívni mások csodálatát, és szeretetét, akkor adjon bátran minél többet, minél többször, de nehogy elfogadjon bármit is. Inkább a másik legyen lekötelezve, mint ő.
Ugyanakkor ezzel is minden rendben van, ha tudatosan vállalja ezt az illető. És azt is, hogy az emberek elmaradoznak mellőle, vagy „kihasználják”
Egyszerű a történet: hangosan a tükörbe nézve ki kell mondani, hogy „én ezt így csinálom, nekem ez megéri és vállalom a következményeit”. Ennyi. Nem kell ebből nagy ügyet csinálni.
„….hosszú távú esetleges visszatérülésű befektetésnek tekintem …” – Nincs rá garancia, hogy megtérül.
„….vagy eleve úgy adok , hogy a csereérték ellensúlya maga az adás öröme ….” – Ebben az esetben csak magadra gondolsz. Lehet, hogy neked nem gond ha Porschét veszel a kedvesednek karácsonyra – pusztán adás öröméből – de ha fontos a kapcsolat, akkor csak akkor tégy ilyet, ha ő Mazda MX5-tel tudja viszonozni. Fontos, hogy őt ne hajszold olyan adósságérzésbe, ami miatt elmenekül. Nem rólad szól a történet, hanem arról, hogy mit váltasz ki a másikból. Érdemes csak annyit adni, amennyit a másik viszonozni képes.
Ha már családállításról van szó, a teljes képhez hozzá tartozik, hogy ha valaki nem tud leállni az adással, lehetséges, hogy valamelyik családtagja helyett ad. Ez annyit jelent, hogy régen történhetett olyan esemény, ahol valamelyik őse nem egyenlítette ki az adósságát, és ezt most a következő generációból ő vállalja magára.
Komolyan viccelek
Ha gúnyolodnám az élesebb lenne . Igyekszem magamat nem komolyan venni a másik tiszteletben tartása mellett , mégha ez a mutatvány az egyensúlyelvet sérti is , mert van akit arra sarkall , hogy engem ne vegyen komolyan .
Ha kérdezek , akkor a válasz tényleg érdekel is .
Az egyoldalú adás tudatosításárs , felvállalására javasolt módszer tetszik . Érzek benne valami szépséget .
Sok más célra is jó lehet .
” Nincs rá garancia, hogy megtérül. ” A csereelv szerint a kölcsönösségre , a visszatérülésre kell menni .
De lehet más életfilozófia is . Nem kell mindig a közvetlenre , a biztosra , a rövidtávúra törekedni .
Nem tartós , hanem rövid idejű , alkalmi , vagy lazább kapcsolatokban ez váratlan viszatérülést hozhat , ha nem annak igényével segítek önzetlenül . Ha azért segítek , hogy az illető ebben vagy a másik életében visszaszolgálja azt , akkor legkésőbb a halálomkor meg fogok szabadulni ezektől az elvárásaimtól , és elengedve a rájuk tett kötést , meg fogok bocsátani magamnak . Ugyanakkor a szabadon adhatóból adni kell , mert nem tudhatom , hogy nekem ki mikor és miben adott az ő szabadon adhatójából , ami lehet szellemi jav is .
Abban igazad van , hogy aki pl . a társaságával viszonozza a Porschét , arra ez már kényszerként , teherként nehezedhet , hiszen a személyiségének az elbűvölősége spontán az igazi , az elvártság pedig megöli a pillanat szívbőljövőségét , ráadásul a személyiség elbűvölőségét a másik személyiségének az elbűvölőségével illik viszonozni .
Meglepett és igaz az adakozó önzésének a kiemelése .
Családállítás .: az alany ott mozizza a mások által eljátszott problémáját , vagy ő is szerepel ?
Én félek , hogy elrontanám , vagy egyoldalúan félresiklatnám .
Egyszer vettem részt valami hasonlóban , ( nem családállítás címszóval futott ) és akkor is majdnem szerelmet vallottam az egyik szereplőnek , amit ő természetesen rögtön bezsebelt , és hízott vagy egy kilónyit . Üdvözlettel : felacsó
A családállítás nem foglalkozik az előző, vagy következő
A családállítás nem foglalkozik az előző, vagy következő életekkel – az valamilyen szinten hit kérdése – csak a tényekkel: vannak szülei, nagyszülei dédszülei valakinek stb.. Ezt nem lehet kétségbe vonni. Ezzel dolgozik, ezt veszi figyelembe. Itt keres és gyakran talál válaszokat.
„….az alany ott mozizza a mások által eljátszott problémáját , vagy ő is szerepel ?…” – Témától függ, de a leggyakoribb, amikor a probléma hozója először kívülről nézi az eseményeket, majd a megoldás megtalálásakor beáll ő is. Ha akar, vagy ha szükség van rá.
Köszönöm
a választ . Üdvözlettel : felacso
adás-kapás
Sokáig megvolt bennem az adni akarás. Akarni az adást. Ha adtam, akkor kicsit jobban éreztem magam, kicsit többnek, annál az embernél, akinek adtam. Rejtett nagyképűség.
Amióta nem akarok akaratból adni, spontán jön…..:-)
Megfigyeltem, hogy bármit is adok magamból -kedvesség, figyelem, idő, energia- vagy materiális dolog, nem feltétlenül attól az illetőtől kapom vissza, akinek adtam. Az Élet kiegyenliti a azt mások által.Vica versa.
A családban, nagyon közeli barátoknál azonban az működik, ahogy te irtad, Ildikó.Ott észrevettem ezt a kiegyenlitő mechanizmust és ott muszáj az egyensúlyért tenni.
Miután anyámnak már nem állok vigyázba és nem játszok megfelelősdit, ezt egy ideje ő úgy reagálja le, hogy nem ad. Nem ad a főztjéből, ha megyek (mondja, hozzál magadnak), még kevésbé ad a figyelméből , nem érdeklődik az életem iránt,stb.
Akkor itt mi a helyzet?
Mert ugye a szülő ad, a gyerek elfogad – Hellinger
Büntet? Azt hiszi, nekem, mint a gyermekének, kéne folyton adnom?
Kedves Ramina!
Sok gondolat kavargott bennem, amikor elolvastam amit édesanyáddal kapcsolatban írtál, és talán(!!!) az adásoddal valamiképpen az ő anyukája szerepét vehetted át. Milyen az ő kapcsolata az édesanyjával? Ha rossz, vagy nincs, akkor mi gyerekek hajlandóak vagyunk helyettesíteni a hiányzó családtagot.
Aztán talán ez egy mód is lehet arra, hogy ne engedjen el, vagy felnőni, szintén amiatt, mert valaki pótlása miatt szükség van rád.
Az is lehet, hogy köztetek nem anya – gyerek kapcsolat volt (van), hanem egyenrangú, barátnői. Ami most nagy divat, csak rossz következményei vannak. Mert ha az anyám a barátnőm, akkor ki az édesanyám?
A lényeg, hogy valamelyikkőtök, vagy egyikőtök sincs a helyén.
nem vagyunk a helyünkön
Félreérthető volt, amit irtam. De azért fontos szempontokat kaptam, köszi! Nem anyámról irtam a hozzászólásom elő kétharmad részét. Általában és másokkal kapcsolatban irtam
Anyámról – ettől függetlenül- meséltem el, hogy miként alakult mára a kapcsolatunk. Amióta, hogy úgy mondjam, megváltoztam és nem csinálok semmit neki megfelelésből, azóta, ő is „visszafogta az adását.”
És erre vonatkozott a kérdésem, hogy miért lehet ez? Amúgy soha nem voltam pont anyámmal az az adós fajta. Neki nem tudtam adni, mert ha adtam is az mind megfelelés volt. Ezért kizárt, hogy az ő anyukája adását reprodukáltam volna.Ők jóban voltak, ő volt a gyerek, az anyja meg az anyja, aki adott.
Barátnők soha nem voltunk, hál’isten.
Viszont, az igaz lehet, hogy valami pótlásnak használ-na, de mégsem vagyok neki elég jó még pótlásnak sem.Egyébként sem működik, mert nem tud már manipulálni, ezért szörnyű csalódott és „befejezte a adást”.
Nem vagyunk a helyünkön.
Amit tudsz tenni, az az, hogy elfogadod őt olyannak, amilyen, és
Amit tudsz tenni, az az, hogy elfogadod őt olyannak, amilyen, és megköszönöd, amit eddig adott. Többre már nincs szükséged, segítségével felnőttél, és azzal amit adott már meg tudod teremteni a saját életedet. Így szabaddá válhatsz.
Igen
Ez egy jó irány nekem! Köszi Ildikó! Ezen az uton megyek…..
felismerni, ami van
Köszi szépen Ildikó, ez az írásod megint nagyon átjött:)
Köszi Felacso, megint segítettél:)
A bőrömön tapasztaltam már, hogy ez az ösztönös kiegyenlítődés utáni vágy mennyire igaz.
Ahogy Felacso is írja, a nők valóban tovább képesek egyoldalúan adni, amikor a belátás, empátia, szeretet vezérli őket. Nem patikamérlegen mérve, de mégiscsak várva, hogy a mérleg előbb utóbb helyrebillenjen. Ha érett, egyenrangú társunk van a kapcsolatban/barátságnak induló kapcsolódásban, akkor ez meg is történik.
Ámde, ha menet közben az derül ki, hogy a másik fél – afféle gyermeki lelkülettel – jóformán a folyamatos elfogadásra rendezkedik be, azt a kapcsolatot hosszú távon nem lehet működtetni (én legalábbis nem tudtam/nem akartam).
A fenti írásból/írásokból megértettem, hogy miért nem.
S ezek után már azon sem csodálkozom, hogy a kapcsolat befejeztével miért olyan nehezen szabadultam meg a harag és a bosszúállás gondolataitól/érzéseitől/késztetéseitől.
A fentiek fényében ez egy teljesen természetes, egészséges reakció volt a részemről… úgy látom, legalábbis így utólag.
Aki túl jó hozzá, hogy néha kemény legyen, az tönkreteszi a kapc
Kiegyenlítés, szeretet és bosszú
Ha valaki tesz velem valamit, akkor késztetés támad bennem, hogy én is tegyek valamit ővele. Ez a bosszú iránti igény. Ha a bosszúállás sikerrel jár, azzal helyreáll az egyensúly. Ha valaki bánt engem, és én egyszerűen csak megbocsátok neki, akkor fölénybe kerülök, és az illető semmit sem tehet az egyenrangúság helyreállításáért, legfeljebb azt, hogy még komiszabb lesz velem.
Ha a kiegyenlítés iránti igényt ideológiai vagy vallási okokból rossz dolognak tartva száműzzük, az rossz következményeket von maga után. A kiegyenlítési késztetés nem sérthető meg. A kapcsolatot az hozhatja rendbe, ha igenis teszek valamit a kiegyenlítés érdekében. Tehát nekem is mindenképpen ártanom kell neki. De ha azt akarom, hogy a kapcsolat hosszabb távon is fennmaradjon, akkor a viszonzásnak valamivel kisebbnek kell lennie. Vagyis a szeretetet mindig nagyobbal, a bántást mindig kisebbel kell viszonozni.
Egy példa. Egy férfi sérelmet okoz a feleségének, például így korholja: „olyan vagy, mint az anyád”, vagy valami hasonlót mond neki. A nő nagyon megsértődik, és persze most már neki is tennie kell valamit a kiegyenlítés érdekében. Bármit, ami árt a férjének.
Ez az, amit kevesen értenek meg – azt, hogy kiegyenlítésre nemcsak a jóban, hanem a rosszban is szükség van. A különbség mindössze annyi, hogy ahol a szeretet uralkodik, ott a kiegyenlítés úgy történik, hogy a jóból valamennyivel többet, a rosszból valamennyivel kevesebbet törlesztünk vissza, így a szeretetnek még a rossz kiegyenlítése után megmarad az esélye.
Kiegyenlítés és szeretet
Honnan származik ez az igényünk a kiegyenlítés iránt?
„Hogy honnan származik, azt nem tudom, de ha nem volna ez az igényünk kiegyenlítésre, akkor nem létezhetne emberi társadalom. Azért van, hogy lehetséges legyen az emberek együttélése, így hát hasznos, és megbecsülést érdemel.”
De hát az emberek nem szoktak ilyen megállapodásokat kötni. Nincs is benne a köztudatban.
„Valóban, ám nincs is szükség hozzá külön megállapodásokra.. Mindenkiben ösztönösen benne van. A párkapcsolatok vizsgálata során láttam, hogy mi történik, ha elhanyagolják ezt az elvet. A szerelmet illetően némelyek úgy képzelik, a szerelem azt jelenti, hogy „adnod kell nekem akkor is, ha én sem semmit teszek érte”. Ahogyan a gyermek elvárja ezt az anyjától. Az csakugyan önzetlen a gyermeke iránt. Tehát innen származik az elvárás.
Viszont a párkapcsolat viszonylatában nem működik. A felnőttek közötti kapcsolat akkor sikeres, ha mindkét félben megvan az igény a kiegyenlítésre, és az beleszövődik a szeretetbe. A kettő így együttesen képes táplálni a kapcsolatot. Ugyanez az elv a negatív dolgok adására-kapására is érvényes.”
(Bert Hellinger: Felismerni, ami van)
Hozzáfűzés
a kiegyenlítéselv adok – kapokjához . Olvastam valahol , hogy a nők tovább képesek egyoldalúan adni , amit férfitársaik tudatosan vagy sem , de alaposan ki is használnak . Amikor végképp besokallnak , akkor viszont egy mozdulattal nyomják le a neutronbombát kapcsolatuk torkán .
Ugyanakkor vannak olyan vonzások is , ahol a kezdetben a másikat önként , egyoldalúan kell elárasztani szeretettel , figyelmességgel , miközben a addigi tartalékaiból élve reméli az ember , hogy önmagát adva nem követ el közben fatális hibát , hanem föltöltődve a másik megnyílik , felhői eloszlanak , Napja felragyog .
De normális kapcsolat közben is kerülhet bármelyik fél olyan helyzetbe , hogy időlegesen a másik oxigénpalackjára szorul . Üdvözlettel : felacsó
Ahol viszont számontartják és pontozzák az egymásnak adott símogatások mennyiségét és milyenségét , ott szerintem szerkezeti baj van bennük , vagy a kapcsolati módjukban .
Valóban van egy olyan jelenség, hogy a nők többet képesek adni
Valóban van egy olyan jelenség, hogy a nők többet képesek adni egyoldalúan, mint a férfiak. Talán ez az anyaság ösztönéből fakad, de van egy olyan tudattalan tévhitük, hogy ha adnak, és csak adnak, talán a másik csak észreveszi, és ő is ad. Viszont – ha igaznak fogadjuk el azt a feltételezést, hogy a partnerünkben a szülőnket keressük, – akkor a férfi minek viszonozzon, hiszen úgy kap a feleségétől, mint az anyjától. Önzetlenül. De hát anya sem várt semmit.
És az egyenrangúság már felbomlott.
A képhez hozzá tartozik, hogy sokan élnek így hosszú házasságban, ennek a feltétele, hogy mindketten tudattalanul elfogadják a szerepet. Bizonyára találkoztatok olyan párral, akik úgy hívják egymást: anyukám, apukám, fiam. Ez mindenképpen árulkodó momentum. (Nehogy szóljatok emiatt bárkinek is, le fogják tagadni, hogy a társukra szülőként gondolnak. Ez nagyon mély tudatszinten működik.)
Bonyolítja a dolgot, ha a nő nem tud elfogadni, ezzel még csak meg sem adja az esélyt arra, hogy az egyenrangúság helyre álljon.
Térben talán úgy a legkönnyebb elképzelni ezt az egészet, hogy az élet föntről – mondjuk a „minden élet forrásától” – jön lefelé az őseinken keresztül, és érkezik hozzánk. Ez alá – fölé rendeltséget hoz létre. A szülőktől kapunk, mi elfogadunk, és a gyereknek adunk tovább.
Az egyenrangú viszonyban (baráti, társkapcsolatban) a két ember egymás mellett áll. Viszont ha valaki ad, kissé feljebb emelkedik a másiknál, és ahhoz, hogy megint egyenrangúak legyenek, a másikak is adni kell. (A jóból kicsit többet, mint amennyit kapott, a rosszból kevesebbet.) De ha az egyik csak ad, ad és ad, akkor annyira felemelkedik, olyan nagy lesz a két ember között a távolság, hogy a lejjebb lévőnek még csak esélye sem lesz arra, hogy „fel tudjon emelkedni” a másikhoz. Akár szó szerint!
Természetesen kapcsolatokban lehetnek olyan időszakok, amikor csak az egyik tud adni, de ha hosszú távon így működik a dolog, az egyensúly megbomlik.
Az én édesapám az életének utolsó éveit ágyhoz kötötten élte, édesanyám gondozta, ápolta, etette. Ebben az esetben még csak remény sem volt arra, hogy apukám valaha is visszaadhatja a feleségének (anyukámnak) azt, amit érte tett. Édesapám ösztönösen megoldotta a felmerült helyzetet: mindent megköszönt, amit kapott, és számtalanszor kezet csókolt édesanyámnak.
Az emberek nem pontozzák, vagy számolják a simogatások, bókok, kedveskedések mennyiségét, pedig néha megtehetnék. Ugyanis az adok-kapok egyensúlyának felbomlása kizárólag rossz érzésekben jelentkezik: haragban, keserűségben, csalódottságban, hibáztatásban, dühben, illetve tehetetlenségben, a másik elkerülésében, elnyomottság érzésben, stb. És a párok többsége nem tudja mire vélni ezeket az érzéseket. De talán, ha belegondolnának, vajon egyensúlyban vannak – e ezen a területen…..?
Tehát ha valakinek túl sokat
adtam , akkor ha ő nem képes viszonozni a kapcsolat keretein belül , akkor nekem kell megtalálnom azokat a lehetőségeket , amire őt megkérve kiegyenlíthet , vagy leírom mint a bankok a rossz adós hitelét , vagy hosszú távú esetleges visszatérülésű befektetésnek tekintem , vagy eleve úgy adok , hogy a csereérték ellensúlya maga az adás öröme . Üdvözlettel : felacsó
Még nem döntöttem el, hogy viccelsz, gúnyolódsz, vagy komolyan
Még nem döntöttem el, hogy viccelsz, gúnyolódsz, vagy komolyan beszélsz. Esetleg mindhármat… 🙂 De lényegében mindegy, a tapasztalati tényeken ez semmit nem változtat.
Ha valaki észreveszi, hogy sokat adott, és a másik nem tudja viszonozni, és fontos a kapcsolat, akkor érdemes leállni. A tapasztalat azt mutatja, hogy az „adós” el fog menekülni a kapcsolatból. (A hálátlan)
De ha az adónak az a fontos, hogy önmagáról el tudja mondani, hogy milyen nagyszerű, önzetlen ember, és ezzel szeretné kivívni mások csodálatát, és szeretetét, akkor adjon bátran minél többet, minél többször, de nehogy elfogadjon bármit is. Inkább a másik legyen lekötelezve, mint ő.
Ugyanakkor ezzel is minden rendben van, ha tudatosan vállalja ezt az illető. És azt is, hogy az emberek elmaradoznak mellőle, vagy „kihasználják”
Egyszerű a történet: hangosan a tükörbe nézve ki kell mondani, hogy „én ezt így csinálom, nekem ez megéri és vállalom a következményeit”. Ennyi. Nem kell ebből nagy ügyet csinálni.
„….hosszú távú esetleges visszatérülésű befektetésnek tekintem …” – Nincs rá garancia, hogy megtérül.
„….vagy eleve úgy adok , hogy a csereérték ellensúlya maga az adás öröme ….” – Ebben az esetben csak magadra gondolsz. Lehet, hogy neked nem gond ha Porschét veszel a kedvesednek karácsonyra – pusztán adás öröméből – de ha fontos a kapcsolat, akkor csak akkor tégy ilyet, ha ő Mazda MX5-tel tudja viszonozni. Fontos, hogy őt ne hajszold olyan adósságérzésbe, ami miatt elmenekül. Nem rólad szól a történet, hanem arról, hogy mit váltasz ki a másikból. Érdemes csak annyit adni, amennyit a másik viszonozni képes.
Ha már családállításról van szó, a teljes képhez hozzá tartozik, hogy ha valaki nem tud leállni az adással, lehetséges, hogy valamelyik családtagja helyett ad. Ez annyit jelent, hogy régen történhetett olyan esemény, ahol valamelyik őse nem egyenlítette ki az adósságát, és ezt most a következő generációból ő vállalja magára.
Komolyan viccelek
Ha gúnyolodnám az élesebb lenne . Igyekszem magamat nem komolyan venni a másik tiszteletben tartása mellett , mégha ez a mutatvány az egyensúlyelvet sérti is , mert van akit arra sarkall , hogy engem ne vegyen komolyan .
Ha kérdezek , akkor a válasz tényleg érdekel is .
Az egyoldalú adás tudatosításárs , felvállalására javasolt módszer tetszik . Érzek benne valami szépséget .
Sok más célra is jó lehet .
” Nincs rá garancia, hogy megtérül. ” A csereelv szerint a kölcsönösségre , a visszatérülésre kell menni .
De lehet más életfilozófia is . Nem kell mindig a közvetlenre , a biztosra , a rövidtávúra törekedni .
Nem tartós , hanem rövid idejű , alkalmi , vagy lazább kapcsolatokban ez váratlan viszatérülést hozhat , ha nem annak igényével segítek önzetlenül . Ha azért segítek , hogy az illető ebben vagy a másik életében visszaszolgálja azt , akkor legkésőbb a halálomkor meg fogok szabadulni ezektől az elvárásaimtól , és elengedve a rájuk tett kötést , meg fogok bocsátani magamnak . Ugyanakkor a szabadon adhatóból adni kell , mert nem tudhatom , hogy nekem ki mikor és miben adott az ő szabadon adhatójából , ami lehet szellemi jav is .
Abban igazad van , hogy aki pl . a társaságával viszonozza a Porschét , arra ez már kényszerként , teherként nehezedhet , hiszen a személyiségének az elbűvölősége spontán az igazi , az elvártság pedig megöli a pillanat szívbőljövőségét , ráadásul a személyiség elbűvölőségét a másik személyiségének az elbűvölőségével illik viszonozni .
Meglepett és igaz az adakozó önzésének a kiemelése .
Családállítás .: az alany ott mozizza a mások által eljátszott problémáját , vagy ő is szerepel ?
Én félek , hogy elrontanám , vagy egyoldalúan félresiklatnám .
Egyszer vettem részt valami hasonlóban , ( nem családállítás címszóval futott ) és akkor is majdnem szerelmet vallottam az egyik szereplőnek , amit ő természetesen rögtön bezsebelt , és hízott vagy egy kilónyit . Üdvözlettel : felacsó
A családállítás nem foglalkozik az előző, vagy következő
A családállítás nem foglalkozik az előző, vagy következő életekkel – az valamilyen szinten hit kérdése – csak a tényekkel: vannak szülei, nagyszülei dédszülei valakinek stb.. Ezt nem lehet kétségbe vonni. Ezzel dolgozik, ezt veszi figyelembe. Itt keres és gyakran talál válaszokat.
„….az alany ott mozizza a mások által eljátszott problémáját , vagy ő is szerepel ?…” – Témától függ, de a leggyakoribb, amikor a probléma hozója először kívülről nézi az eseményeket, majd a megoldás megtalálásakor beáll ő is. Ha akar, vagy ha szükség van rá.
Köszönöm
a választ . Üdvözlettel : felacso
adás-kapás
Sokáig megvolt bennem az adni akarás. Akarni az adást. Ha adtam, akkor kicsit jobban éreztem magam, kicsit többnek, annál az embernél, akinek adtam. Rejtett nagyképűség.
Amióta nem akarok akaratból adni, spontán jön…..:-)
Megfigyeltem, hogy bármit is adok magamból -kedvesség, figyelem, idő, energia- vagy materiális dolog, nem feltétlenül attól az illetőtől kapom vissza, akinek adtam. Az Élet kiegyenliti a azt mások által.Vica versa.
A családban, nagyon közeli barátoknál azonban az működik, ahogy te irtad, Ildikó.Ott észrevettem ezt a kiegyenlitő mechanizmust és ott muszáj az egyensúlyért tenni.
Miután anyámnak már nem állok vigyázba és nem játszok megfelelősdit, ezt egy ideje ő úgy reagálja le, hogy nem ad. Nem ad a főztjéből, ha megyek (mondja, hozzál magadnak), még kevésbé ad a figyelméből , nem érdeklődik az életem iránt,stb.
Akkor itt mi a helyzet?
Mert ugye a szülő ad, a gyerek elfogad – Hellinger
Büntet? Azt hiszi, nekem, mint a gyermekének, kéne folyton adnom?
Kedves Ramina!
Sok gondolat kavargott bennem, amikor elolvastam amit édesanyáddal kapcsolatban írtál, és talán(!!!) az adásoddal valamiképpen az ő anyukája szerepét vehetted át. Milyen az ő kapcsolata az édesanyjával? Ha rossz, vagy nincs, akkor mi gyerekek hajlandóak vagyunk helyettesíteni a hiányzó családtagot.
Aztán talán ez egy mód is lehet arra, hogy ne engedjen el, vagy felnőni, szintén amiatt, mert valaki pótlása miatt szükség van rád.
Az is lehet, hogy köztetek nem anya – gyerek kapcsolat volt (van), hanem egyenrangú, barátnői. Ami most nagy divat, csak rossz következményei vannak. Mert ha az anyám a barátnőm, akkor ki az édesanyám?
A lényeg, hogy valamelyikkőtök, vagy egyikőtök sincs a helyén.
nem vagyunk a helyünkön
Félreérthető volt, amit irtam. De azért fontos szempontokat kaptam, köszi! Nem anyámról irtam a hozzászólásom elő kétharmad részét. Általában és másokkal kapcsolatban irtam
Anyámról – ettől függetlenül- meséltem el, hogy miként alakult mára a kapcsolatunk. Amióta, hogy úgy mondjam, megváltoztam és nem csinálok semmit neki megfelelésből, azóta, ő is „visszafogta az adását.”
És erre vonatkozott a kérdésem, hogy miért lehet ez? Amúgy soha nem voltam pont anyámmal az az adós fajta. Neki nem tudtam adni, mert ha adtam is az mind megfelelés volt. Ezért kizárt, hogy az ő anyukája adását reprodukáltam volna.Ők jóban voltak, ő volt a gyerek, az anyja meg az anyja, aki adott.
Barátnők soha nem voltunk, hál’isten.
Viszont, az igaz lehet, hogy valami pótlásnak használ-na, de mégsem vagyok neki elég jó még pótlásnak sem.Egyébként sem működik, mert nem tud már manipulálni, ezért szörnyű csalódott és „befejezte a adást”.
Nem vagyunk a helyünkön.
Amit tudsz tenni, az az, hogy elfogadod őt olyannak, amilyen, és
Amit tudsz tenni, az az, hogy elfogadod őt olyannak, amilyen, és megköszönöd, amit eddig adott. Többre már nincs szükséged, segítségével felnőttél, és azzal amit adott már meg tudod teremteni a saját életedet. Így szabaddá válhatsz.
Igen
Ez egy jó irány nekem! Köszi Ildikó! Ezen az uton megyek…..
felismerni, ami van
Köszi szépen Ildikó, ez az írásod megint nagyon átjött:)
Köszi Felacso, megint segítettél:)
A bőrömön tapasztaltam már, hogy ez az ösztönös kiegyenlítődés utáni vágy mennyire igaz.
Ahogy Felacso is írja, a nők valóban tovább képesek egyoldalúan adni, amikor a belátás, empátia, szeretet vezérli őket. Nem patikamérlegen mérve, de mégiscsak várva, hogy a mérleg előbb utóbb helyrebillenjen. Ha érett, egyenrangú társunk van a kapcsolatban/barátságnak induló kapcsolódásban, akkor ez meg is történik.
Ámde, ha menet közben az derül ki, hogy a másik fél – afféle gyermeki lelkülettel – jóformán a folyamatos elfogadásra rendezkedik be, azt a kapcsolatot hosszú távon nem lehet működtetni (én legalábbis nem tudtam/nem akartam).
A fenti írásból/írásokból megértettem, hogy miért nem.
S ezek után már azon sem csodálkozom, hogy a kapcsolat befejeztével miért olyan nehezen szabadultam meg a harag és a bosszúállás gondolataitól/érzéseitől/késztetéseitől.
A fentiek fényében ez egy teljesen természetes, egészséges reakció volt a részemről… úgy látom, legalábbis így utólag.
„Ha valaki tesz velem valamit, akkor késztetés támad bennem, hog
„Ha valaki tesz velem valamit, akkor késztetés támad bennem, hogy én is tegyek valamit ővele. Ez a bosszú iránti igény. Ha a bosszúállás sikerrel jár, azzal helyreáll az egyensúly. Ha valaki bánt engem, és én egyszerűen csak megbocsátok neki, akkor fölénybe kerülök, és az illető semmit sem tehet az egyenrangúság helyreállításáért, legfeljebb azt, hogy még komiszabb lesz velem.”
Szerintem a megbocsátás a saját lelki egészségünk szempontjából fontos, hogy mi magunk ne hordozzunk negatív érzelmeket magunkban. Egy idő óta mintha kihalt volna belőlem a bosszúállás igénye, bárki, aki engem bántani akar, teljes egészében hidegen hagy. Senkin nem akarok revansot venni. Ez hogy ileszthető ebbe az adok-kapok kiegyenlítek témába?
Reflexióm
A problémákat csak magasabb szintről lehet megoldani , és érettebb szinten a kettősség már nem olyan éles . A helyzet nehézsége alulról egész más nagyságrendet mutat , mint szemből , vagy felülnézetből . Van ahol inkább a részletek vakítanak , van ahonnan inkább a lényeg látszik . Miután kicsalták , vagy kimászott valaki a szikla alól , és már elégszer rohamozta meg fejjel előre , akkor megérik rá , hogy elegánsan átíveljen felette , ha még egy anyagból valónak érzi magát vele , mert egyébként átsétálna rajta . Visszanézve valóságként tudatosul benne a lehetetlen lehetségessége .
Szerintem az adok kapok érvényességi tartományához ez a ” magasabb szintről való nézéssel , ill. az elegáns átíveléssel kapcsolódik , de kíváncsian várom a valóban hozzáértő véleményét .
„Egy idő óta mintha kihalt volna belőlem a bosszúállás igénye ” Ilyenkor érdemes egy pillanatra megállnod , és Magadra rácsodálkoznod , főleg ha még emlékszel az engesztelhetetlen indulat , sértettség oldhatatlan fájdalmára . Megtettél egy lépést az utadon.
” hidegen hagy ” mert valamikor úgy döntöttél ,hogy bizonyos helyzetekben némely érzelmi energiák nem szolgáltak Téged , hanem a helyzetet csak súlyosbítva eluralkodtak Rajtad . Nem az indulataidat nyomtad el , hanem megélted , hogy a Téged nem szolgáló megjelenésük ilyen szitukban ne forduljon elő . Talonba helyezted azokat . Üdvözlettel : felacsó
U . i . : Ugye azért fogsz egy szeretetteljeset nevetni magadon , ha egyszer mégiscsak azon kapnád magad , hogy némi bosszús sértettséggel buzgólkodsz valaki jó alapos helyretételén ?
Ugye azért fogsz egy szeretetteljeset nevetni magadon , ha egysz
Ugye azért fogsz egy szeretetteljeset nevetni magadon , ha egyszer mégiscsak azon kapnád magad , hogy némi bosszús sértettséggel buzgólkodsz valaki jó alapos helyretételén ?
Mondjuk, ha valaki kritizál, vagy okostojásként kéretlen tanácsokat ad, vagy be akarja bizonyítani nekem, hogy az álláspontom hibás? Számomra ez a legkényesebb terület.Mivel eredeti foglalkozásom tanár, megszoktam, hogy a teremben nekem kell játszanom az észosztó szerepét. De ha itt is azt akarnám játszani,akkor hiúsági kérdést is csinálhatnék belőle, ha valaki a „tévedéseimre” meg a „hibáimra” hívja fel a figyelmemet. De nem teszem,mert aki felmegy a netre, és nyilvánossá teszi a gondolatait, az számolhat a kioktató hangnemű ellenvéleményekre is. Medvével értek egyet „ha úgy érzed, nem téged illet a záptojás, küldd vissza a feladónak”
A megbocsátás nagyon nemes szándék, és egy módszer arra, hogy
A megbocsátás nagyon nemes szándék, és egy módszer arra, hogy ne kelljen átélnünk olyan fájdalmas érzéseket, mint megbántottság, kiszolgáltatottság, kétségbeesés, félelem. Azzal, hogy ezt a módot választja valaki, mintegy felülemelkedik a „bántón”, magasabb rendűnek érezheti magát, és ezzel együtt sebezhetetlennek. A negatív érzelmek ilyen fajta elfojtása akár betegségeket is okozhat. Aztán mindenki csodálkozik, hogy: „milyen jó ember volt az illető, és mégis milyen beteg.” Ezek kisebb dolgokra vonatkoznak.(elfelejtette a születésnapomat, nem vett kenyeret, elköltötte a nyaralásra szánt pénzt, stb)
Ha nagyobb esemény tettesének bocsátunk meg – az egyrészt a saját lelkünk megerőszakolása megint csak a fájdalom elkerülésére – másrészt a következő generációból valaki majd bosszút áll.
Egy példa: Egy nő nagyon ingerülten viselkedik a férjével (aki ugyancsak részt vesz a családfelállításban), a csoport más résztvevőivel szemben azonban na¬gyon nyitott és empatikus. A férjével szembeni viselkedése tehát nem illik hozzá, és a csoport egyetlen tagja sem érti, hiszen a férj nagyon megértő és fegyelmezett.
A családfelállítás során a következő kép alakul ki: a nő apjának (amikor a páciens még kisgyermek volt) szeretője volt, akit gyakran magával vitt a családi nyaralásra is (a család vidéki házába). A feleség szeretettel fogadta a férjet és a szeretőjét, és magától értetően kiszolgálta őket. Ahelyett, hogy tiltakozott volna, tiszta és ártatlan maradt. (Hellinger megjegyzése: „Óh, mennyire gonosz ez az ártatlanság!”)
„A hatása ugyanis rettenetes. Az anya túl jónak tartotta magát ahhoz, hogy rossz legyen. Ha rossz lett volna a férjéhez, akkor bekövetkezhetett volna egy feloldás: kibékülés, vagy szakítás, így azonban azt játszotta, hogy a másik kettő felett áll, ám a megfelelő érzelem (amely megmentette volna a helyzetet) a férj iránti düh és a negatív hozzáállás lett volna. Joga lett volna rá. Miután azonban nem tett semmit, és elfojtotta az érzelmeit, ezért most a rendszeren belül eltolódtak ezek az érzések, mégpedig az anyáról a lányra. Az ilyen érzések mindig a leggyengébbnél jelennek meg. A lány átveszi az anya elfojtott dühét: ez az alanyi eltolódás. Emellett kialakul a tárgyi eltolódás is: a lány nem az apja ellen éli ki ezt a dühöt, ahol ez helyénvaló lenne, hanem a férje ellen, aki alkalmas is erre, mert nem tud védekezni, mert szereti a feleségét. Ez az úgynevezett olcsó megoldás. Az igazi megoldás az lenne, ha a nő meghajolna a szülei előtt, és azt mondaná: »Elfogadom, ahogy ezt a helyzetet kezelitek.«” (G. Weber:Zweierlei Glück [Kétféle boldogság], Heidelberg, 1995,155. o.)
„Ez hogy illeszthető ebbe az adok-kapok kiegyenlítek témába?” – A válasz röviden: sehogy.
meg kell védenem a megbocsájtást
Meg kell védenem a megbocsájtást:-)
És nem azért, mert ráadásul ezt terapetikus formájában is megtanultam az AFT módszerrel. AFT- Auto Field Therapy, remélem jól irtam…..amely egy gyógyitó megbocsájtás terápia, lelki blokkok hatékony oldására, egy bizonyos R.K.Ebert munkája.
Hanem azért is, mert egy rendkivüli eszközünk az életünk gubancainak feloldásában. A bántó és a bántott számára egyaránt. A magunk és az életünkben adódó „igazságtalanságokkal” szemben.
Nem is kell egész Jézusig menni, ahhoz, hogy megértsük és érezzük azt a fantasztikus áldást és kegyelmet ami a megbocsájtáson keresztül működésbe lép.
Jézus a megbocsájtani igét használta, nem mást. (nem 7x, hanem 77x bocsássatok meg)
Magunknak kellene a legtöbbször megbocsájtanunk. Azt látom az emberek sokat, nagyon sokat neheztelnek önmagukra okkal vagy ok nélkül. Rengeteg a bűntudat.
Tapasztalatom szerint a másoknak való megbocsájtás is azonnal oldó, rendező és gyógyitó. És megint: mindkét félnek, még akkor is, ha a másik nem is tud arról, hogy megbocsájtottunk neki. Mert bennünk oldódik föl a csomó, igy a tudatmezőben ez hozzá is eljut. Működik elevenekkel és holtakkal is.
Nem éreztem magam felülemelkedettnek, amikor megbocsájtottam, inkább óriási megkönnyebbülés fogott el, öröm áradt szét bennem és egyenrangúság.
Amiről te is beszélsz Ildikó, meg a Hellingeri állitók t.i. nem használjuk a megbocsájtást, a megbocsájtás szót, hanem helyette az elfogadom, megértem a helyzetet vagy a döntésedet stb, az akkor tűnik teljesen jogosnak, szerintem, amikor valaki túl borzalmasat tett ahhoz, hogy a másik valóban medtudjon bocsájtani. Ez személyfüggő, kinek mi a borzalmas. A példabeli asszony, aki kiszolgálta még a férje szeretőjét is, vagy az, aki szembenéz a tárgyalóteremben a gyereke elgázolójával….
Ezek nagy traumák. Ha valaki erölteti ilyenkor és idő előtt a megbocsájtást, az biztosan elfojt és becsapja magát. Ez ön-gyilkosság, lélek gyilkosság. Szerintem ezekre az esetekre igaz Hellinger megbocsájtás „ellenzése”.
Azt mondom, nem kell elhinni semmit, hanem alkalmazni a megbocsájtást és megtapasztalni, hogy érzed magad. Ha becsapod magad, akkor nincsenek jóérzések, ásitás, megkönnyebbülés, netalántán könnyek. A megbocsájtást nyugodtan lehet egyedül is csinálni, nem kell feltétlenül személyesen elmondani az illetőnek.
A megbocsátás most biztos örül…:)
…..egy rendkivüli
A megbocsátás most biztos örül…:)
…..egy rendkivüli eszközünk az életünk gubancainak feloldásában. A bántó és a bántott számára egyaránt. – A bántó számára az igazi feloldozást az jelenti, ha belátja, hogy hibázott és vállalja a felelősséget a tettéért. Ebben az esetben nem az áldozattól függ a lelki békéje, hanem saját magától.
….. Magunknak kellene a legtöbbször megbocsájtanunk…. – Ez így van. És ha elismerem, hogy hibáztam, és vállalom a felelősséget, akkor a lelkem megnyugszik, akármi is történik ezután.
Változatlanul az a véleményem, hogy a megbocsátás célja elsősorban az, hogy mi érezzük magunkat jól. Akár úgy, hogy nem engedjük meg magunknak a negatív érzéseket, akár úgy, hogy csodálattal néznek ránk:”milyen jó ember!”
Csatlakozom ahhoz, hogy mindent ki kell próbálni. Vajon az „áldozatnak” az okoz-e nagyobb megkönnyebbülést, hogy megbocsát a „tettesnek”, vagy az, ha a „bűnös” vállalja a hibáját? És a „tettesnek”?
Ha nagyon szeretnénk „megbocsátani”, akkor az is járható út, ha beismerjük a saját szerepünket a baj létrejöttében. Így levethetjük az áldozat szerepét, ami csak hátráltatja a megoldást, és az egymáshoz való közeledést. Ha viszont beismerem, hogy én is aktív közreműködő voltam a probléma keletkezésében, akkor újra egyenrangúak vagyunk. (pl. párkapcsolatban)
Azt én is mindenképpen hangsúlyozni szeretném, hogy nem mindegy, hogy valaki megcsalt, vagy elütötte a rokonomat.
erre gondolok
Ildikó, ha egy kicsit elfelejtkezel a családállitásról és hogy ott mi az elv, akkor szerintem átmegy, amiről irok. Ha vállaljuk a felelősségünket egy ügyben az is nagyon jó, oldó hatású.
Viszont a megbocsájtás, amiről beszélek, az nem a felelősség vállalás felől közeliti meg a konfliktust.Nem azzal törődik, hogy ki miben hibás, kinek mennyi a szerepe, felválalja-e?
Onnan közelit hogy a kialakult helyzetben az egyén mit érez és mit él át szubjektive és azt oldja.És mivel feloldódik a feszültség az egyénben igylétrejön egy olyan lelki hozzáállás, amelyben megtörténhet a valódi megbocsájtás és beárad egy Erő ebbe az egészbe. Inkább példát irok:
(megbocsájtás mmagunkban magunknak)
Megbocsájtok magamnak, minden szinten, annak ellenére, hogy haragszom magamra, bűntudatom van, gyávának tartom magam, amiért nem mertem elmondani a barátonak az igazat és igyő kellemetlen helyzetbe került.
(megbocsájtás magunkban másnak)
Megbocsájtok neked, XY, minden szinten, még akkor is, ha haragszom rád elégedetlen vagyok veled, elitéllek, mert nem tartottad be, amit igértél és nem jöttél el a találkozóra.
Ezeket a formulákat mindennel be lehet helyettesiteni az adott szituációnak megfelelően.
Mindig működik:-)
Igen, persze, a megbocsájtástól elsősorban mi érezzük jobban magunkat, ha nem elfojtás és mások elismerésének vágyából fakad a megbocsájtás.
Semmiképp nem becsülhetem le azt az óriási felszabadultságot és megkönnyebbülést,
amit a megbocsájtás által kapunk. Pl, önmagunk hibáztatása olyan súly, hogy ha minden ember, csak ettől is megtudna szabadulni,jóval több örömteli ember szaladgálna az utcákon, mint manapság.
Úgy érzem, ha hamis a megbocsájtás, akkor érez felsőbbrendűséget a másikkal szemben, akinek megbocsájt.
Érdekes ,amiket írsz,ez a megbocsátás dolog.
Szerintem ameddig a
Érdekes ,amiket írsz,ez a megbocsátás dolog.
Szerintem ameddig az is benne van,amiket írtál,hogy ezt meg azt csináltál,de én megbocsátom,addig én nem tudom elképzelni,hogyan lenne ez valóban megbocsátva.
Nálam ez csak úgy működött mindig,hogy beláttam hogy tulajdonképpen nincs is mit megbocsátani,
illetve csak én gondoltam valamiről úgy ,hogy az bántás és azt meg kéne bocsátani.
Azt szeretném ebből kihozni,hogy valódi megbocsátás,az tulajdonképpen az elengedése valaminek,többnyire egy helytelenül általunk vélt dolognak,amit először :
-felismerek,
aztán -belátom
aztán meg miután beláttam-el is engedem,
mert nincs már értelme,megszűnt az ok,amiért meg kéne bocsátani.
Szerintem ,ha ez nem így zajlik,akkor mondhatom,hogy megbocsátok,tompítom valahogy a ,,harag”élét,
de a probléma ugyanúgy fennáll.
Legalább is én nem tudom máshogy elképzelni.
Bár ki tudja,lehet hogy vannak már erre is technikák?
nem változtat a tényeken, de nem is ez a dolga
…”tompitom a „harag” élét, de a probléma ugyanúgy fennáll”
A megbocsájtás, nem törli el a tényeket, a tetteket. Azok megmaradnak. Ha valaki kitolt velem vagy ellopta a kerékpáromat vagy a páromat:-), attól még az úgy is van.
A megbocsájtás nem a valóság tényein akar változtatni, hanem a bennünk reakcióként keletkezett érzelmek feloldásával könnyit elfogadni a valóságot.
„…az elengedése vminek, többnyire egy helytelenül általunk vélt dolognak..”
Miért lenne helytelen azt gondolni, hogy megkárositott az, aki ellopta a bicajomat?
Miért lenne helytelen azt érezni, hogy roppant dühös vagyok erre az illetőre?
De ez nem segit azon, hogy nincs már biciklim. Az se nagyon segit, ha felvállalom a saját felelősségemet , mert mondjuk, nem is raktam rá láncot. Attól te jobban érzed magad? Mert én nem.
De ha megbocsájtom az érzéseimet, magam felé és a másik felé, akkor valódi megkönnyebbülésben lesz részem.Letettem a lelki súlyt.Nem cipelem tovább, nem fojtom el
A tény az tény marad, bicikli az továbbra sincs, de a lelkedben már szabad vagy.
Akkor én is kifejteném Ramina,hogy gondoltam.
Ha mondjuk
Akkor én is kifejteném Ramina,hogy gondoltam.
Ha mondjuk lenyúlták a páromat,és a ,,tény tény marad”,ahogy mondod,hogy annak meg kell maradni,akkor mit tanultam az egészből?
Ráadásul félre is vezettem magamat,mert felcímkéztem az eseményt,ahelyett hogy a mélyére néztem volna,hogy miért is történt ez?
Tényleg lenyúlták?,…az a nő a hibás?… nem én csináltam véletlenül rosszul valamit,hogy a partnerem helyettem mást választott?/vagy éppen lehet több oka is/
És a bicajnál,ő a szemét tényleg aki ellopta?… nem én vagyok a hülye,aki tudja,hogy van aki ebből él és mégsem zárom le a bicajt,hanem szinte felkínálom neki?
És akkor még én haragszom? Aztán meg hogy szépítsem a dolgot,nagylelkűen megbocsátok,de maradok ugyanabban a tévedésben,hogy valaki ezt vagy azt csinált velem/a szemét/,de én /a nemes/ megbocsátok.
Mit bocsátok meg,az általam elképzelt szitut,mert mást nem bocsáthatok meg,ugyanis azt én hoztam létre,azzal,hogy annak ítéltem meg a dolgot,és nem próbáltam a mélyére látni,hogy mi is történt valójában
és ki is a hibás.merthogy Én.
Minden cselekedetemért ,gondolatomért és annak minden következményéért én felelek.
Szerintem így kéne belátni a dolgokat,és amikor erre rájövök,akkor lehet majd megbocsátani:
Magamnak:),
hogy nem jól csináltam valamit,mert a másik csak eszköze volt annak,hogy én ezt felismerjem.Ha jól megnézzük a dolgot,inkább hálásnak kéne lennem ezért,mert ha rögtön tanulok ilyen dolgokból elsőre,akkor esetleg sokkal nagyobb nagyobb ,,figyelmeztetésektől” óvom meg magamat,mert már nem lesz rá szükség.
Én akkor jöttem erre rá,amikor már dagadt volt az arcom a sok pofontól,és betelt a pohár.
Akkor kezdtem egyenként megvizsgálni a dolgokat,hogy tulajdonképpen miről is van szó.Csak ehhez előfeltétel,hogy elfogulatlanul,az ember ,,kívülről” tudja ezt nézni./tehát magát az eseményt,minden addigi előítélete nélkül/
Elég volt ,csak a felismerés,és beengedni azt,és a leggubancosabb probléma is megszűnt.merthogy tulajdonképpen én hoztam létre azokat:)
És már csak egy dolgom volt ,megbocsátani magamnak,hogy tévedtem,nem láttam meg ,amit kellett volna,hamis képzetekkel félrevezettem magamat.Ez meg igazán nem nehéz,mert már a felismerés legtöbbször olyan,hogy az ember egy hatalmasat nevet.Persze sokszor fájdalmas is,nagyon…
Te komolyan azt mondod ,hogyha a párod valaki mással elhúz,vagy ellopják a bicajod,akkor van elkövető,és arra kell haragudni,és nem is kell megvizsgálni,hogy tulajdonképpen ki a hibás?
És az a megoldás ,ha a vélt elkövetőnek megbocsátok,és maradok ugyanabban a tudatlanságban,
hogy tévesen ítéltem meg valamit???
Ha én ezt így csinálnám,akkor már rég valami vén kukacos ,mániás öregasszony lennék,aki már ugyan felszínesen ,tévedésből a fél világnak megbocsátott,csak éppen saját magamban nem vettem észre az okot:)))
Ezzel most nem téged akarlak minősíteni,félreértés ne essék,csak érdemes lenne szerintem átgondolni a dolgot.
talán más malomban őrölünk…
…de ha ennyire nem megy át, amiről beszélek, akkor mindegy is:-)))igy is jó!!:-)
Értem Éva, értelek én….
Nem mondtam, hogy maradj tudatlanságban és ne fedd fel a benned megbújó okokat csak azért, mert megbocsájtasz. Nem mondtam, hogy ne nézd meg mi a felelősséged az ügyben vagy mi más felelőssége,
csak azért, mert megbocsájtasz.
Nem mondtam, hogy valakire is KELL haragudni. De én mégis haragot érzek, ha ilyesmik történnek.Azt hiszem nem vagyok egyedül ezzel a jelenséggel…
Csak zárójelben kérdem, különben mi bajod a haraggal? Úgy tűnik azt igyekszel „eltűntetni”racionális megértéssel, belátással gyorsan….de miért? Nem szégyen a harag, egy rapid intenziv reakció, amely szinte minden frusztrálthelyzetben megjelenik az emberekben. Ne tagadjuk le már, ne fojtsuk el, ne csináljunk úgy, mintha nem is létezne, please…
Mint irtam, a megbocsájtás szerintem nem azzal törődik ki és mennyiben a hibás. Nem ok feltáró és nem oknyomozó. Szerintem a megbocsájtás esetében pont nem a felelősség kérdésével kell foglalkozni, hanem az érzelmeinkkel.
Azokat oldja a megbocsájtás. Ennyi. És ez egy óriási dolog.
Attól még tanulhatsz az ügyből, kideritheted a felelősségedet és másokét, bármit.
Végül , azt hiszem nem irtam még, de egyszerre ajánlatos megbocsájtani magunknak is a másiknak is:-) A magunknak való megbocsájtás, szinte minden esetben szükséges.
Köszi, hogy együtt gondolkodtál velem erről! Nem fontos egyetértenünk, értse és csinálja mindenki a saját meggyőződése szerint, nem igaz? :-))
Arra a meggyőződésre
jutottam , hogy aki nem szeret haragudni , az erre az érzésre lusta , vagy elfojtották benne , és ezáltal kiegyensúlyozatlan lesz az érzelmei kifejezéseinek a lehetősége . Akinek meg túl olajozottan jönnek a haragmegnyílvánításai , az meg a másik végletbe csúszhat el ezen a skálán .
Csak a harag megélésének az elkerüléséért nem szerencsés megbocsátani , mert a félelemből fakadó dolgok jóra nem vezetnek .
Aki az érzelmeit rögtön kinyílvánítja , és választ is kap rá , az nem keveredik tartós gyűlöletbe , és az esetleg újra meg újra fellobbanó ” adok – kapok ” – okba beleúnva előbb utóbb külső unszolás nélkül is magától megbocsát . Kivéve , ha valami régi góc dolgozik benne ,de akkor meg úgysem a pillanatnak válaszol , és nem annak megfelelő mértékben és módon . Üdvözlettel : felacsó
A harag a leggyakrabban
A harag a leggyakrabban elfojtott érzelem, mert nem szalonképes, mert nem szép és elfogadott és úrilányoknak, úrifiúknak nem illik haragudni. Egyszerűen nem vagyunk arra szocializálva, hogy nyiltan kifejezzük. Szerintem az elfojtás az egyik módszer az eltüntetésére. Akkor nehezteléssé szelidül.
A másik módszer is először elfojt, aztán racionalizál: áááá, nem is értem, miért húzom fel magam, hiszen ez apróság? ÁÁá, nem haragszom rá mert megértem, biztos ez és ez a baja….stb.
Úgy látom, össznépi szintem megy ez az indulatkezelési fajta.
Sokáig én is igy tettem. Aztán rájöttem, hogy mennyi harag, neheztelés, ki nem mondás lappang bennem, amitől nem vagyok jól. Most már haragszom, ha jön. Megélem. Ezért, gyorsan el is tűnik és semmi nem megy le a mélybe. Mióta megélem, kevesebbszer jön és kevésbé szélsőséges…..változik. Sokkal jobb nekem is és a környezetemnek is, még ha a pillanatban kellemetlen is. Amúgy már jó pár blog tárgyalta ezt a témát korábban …
P.s. Felacsó, önfeledt szórakoztató perceket szereztél azzal, hogy az Éváékkal folytatott levélváltásaidban ÚJFENTmegcsillogtattad remek humorodat! élveztem:-)
Ramina
Köszönöm
Ilyenkor mintha gyémántporral hintenék be a bundámat : egyből önfeledten vakaródzni kezdek . Fülem tövét a hátsó manccsal : ezt különösen elegánsnak tartom . Üdvözlettel : felacsó
A harag
A harag egy mindent elfedő érzelem. Arra jó, hogy ne kelljen átérezni a valódi érzést.
A tehetetlenséget, a csalódottságot, a kétségbeesést, a félelmet, a kiszolgáltatottságot, a fájdalmat. Inkább haragszunk.
Hát szerintem ez nem teljesen igaz. Miért lenne jobb a
Hát szerintem ez nem teljesen igaz. Miért lenne jobb a tehetetlenség, a csalódottság, a kétségbeesés, a félelem? A harag legalább cselekvésre buzdít, az utóbbiak inkább visszafognak. A haragban van erő és energia, az utóbbiakban viszont pont lecsúszik az ember. Nekem a harag sokszor volt jótékony hatású anélkül, hogy bárkinek baja lett volna tőle. A harag inspirál egy rossz szituáció megoldásához, míg a kétségbeesés, félelem… stb. meggyengít és korlátoz.
Nálam a tehetetlenség, a csalódottság, a kétségbeesés, félelem a legtöbb esetben visszafogta a képességeimet és több rosszat teremtett, mint a harag mely sokszor már pozitív irányba vitte a dolgokat, és eredményt is hozott.
Nálam pont fordítva működik a dolog. A harag elveszi a
Nálam pont fordítva működik a dolog. A harag elveszi a tisztánlátásomat, mindent eltakar és elnyom.
Ugyanakkor vannak jó céljai is.
– Jelez, hogy valami gond van
– Megvéd a számomra nem kívánatos érzésektől.
– Aktivizál.
– ………………..
– …………………
Minél intenzívebb
egy érzelem, annál inkább torzítja a tisztánlátást. Nem csak a harag, hanem még a szerelem is. Köztudott hogy vakká tesz. A szép magyar nyelv ismeri a vak dühöt is.
Ha a kiindulási pontunk az, hogy mindent én teremtek és vonzok be, akkor csak saját magamra, és még a Felsőbb Énemre haragudhatok, ami azt mutatja, nem látom a mögöttes értelmét a dolgoknak. Amíg az intenzív érzelem be nincs fogadva, át nincs élve nem is fogom látni. Ez az elfogadás szintje, onnan már csak egy lépés elérni a racionalitást. Lásd DRH skála 🙂
Én ezt tartom jónak, ha a negatív érzelem keletkezik, szívnyitás, befogadás. No cselekvés!
A harag rezgésén hozott döntés eredménye is haragot fog okozni! A feldolgozás után, tiszta fejjel aztán lehet döntéseket hozni, megváltoztatni amit meg lehet. És elfogadni azt, amin nem lehet változtatni.
a harag az első lépés
Nálam a harag általában különböző negativ érzések első lépése.
Nem differenciál.Inkább az azonnaliság, a dinamizmus és az érzelmi kilendülés a lényege.
Ahhoz, hogy megtudjam, pontosan mi az az érzelem, amit jelez, ki kell silabizálnom előbb: miért haragszom? A válaszban derül ki a pontos érzelem: csalódás, sértődés,stb.
Volt olyan, hogy napokig haragudtam, mire kitudtam kihámozni, pontosan milyen érzelmet érzek, ami miatt ennyi dühvel reagálok egy eseményre.
Régebben nem figyeltem az érzelmi megkülönböztetésre, gyakran csak azt érzékeltem, hogy haragudtam. Ma már tudom, hogy a haragom egy első, gyors reakció valami mélyebbenfekvő differenciáltabb negativ érzésemre, ahová el is tudok jutni és amivel megpróbálhatok szembenézni.
A harag egy segitség, figyelő embereknek!
Ha első lépésként a haragot is elfojtjuk, akkor még az esélyét is elvesszük annak, hogy tisztázzuk és pontositsuk a negativ érzelmeinket.
kiegészítés az előzőhöz
Gyakran, amikor haragudtam, nem is értettem, mi történik? Meg kellett kérdeznem, hogy : mi is a bajom valójában? Amikor rájöttem, hogy csalódott, sértődött, bizonytalan, vagy tehetetlen vagyok, teljesen másképp cselekedtem, (vagy éppen nem cselekedtem) mint akkor, amikor egyszerűen dühös voltam.
Egyszerűen ki kell próbálni: harag hatása alatt cselekedni, vagy megállni egy kicsit és feltenni a kérdést: „Mi bajom van igazából”?
Megfigyelheted, mi változik.
Így van Ramina ,ahogy
Így van Ramina ,ahogy mondod:
,,értse és csinálja mindenki a saját meggyőződése szerint”
Én csak a saját álláspontomat mondtam el,és a saját tapasztalataimat,hogyha nem tisztázom a történést,akkor mit is bocsátok meg?,és miért is haragszom tulajdonképpen?Egy téves beazonosításom miatt a másikra?
Akkor minek az egész megbocsátás?
Én ezt szerettem volna mondani,de elfogadom ,hogy Te másképp gondolod.
És igen ,a haragról is az a véleményem,hogy csak addig létezik,ameddig valamilyen tévedésünkben vagyunk.tehát tulajdonképpen,ha helyesen ítélnék meg a dolgokat,nem is lenne létjogosultsága.
Ez az én véleményem,az én tapasztalatom,ettől még mások gondolhatják másképpen.
„Egy téves beazonosításom miatt a másikra?”
És ha mégis igazad
„Egy téves beazonosításom miatt a másikra?”
És ha mégis igazad van és jogos a haragod?
,,És ha mégis igazad van és jogos a haragod?”
Azt te
,,És ha mégis igazad van és jogos a haragod?”
Azt te szubjektíve,hogyan tudod objektíven megítélni?
Ahhoz az kellene ,hogy teljesen elfogulatlanul,tárgyilagosan,objektíven ,kívülről tudd nézni a dolgot.Ha ezt meg tudod csinálni,gratulálok.
Mert ha részt veszel egy eseményben,a szubjektív mércéddel érzékeléseddel, tapasztalásoddal értékeled,minden valószínűség szerint nem elfogulatlanul. Ráadásul ebben az esetben /harag/, főként nem ismeri fel az ember annak a történésnek a jelentéstartalmát,mondanivalóját,tanítását a szituációnak.
Ha valaki teljesen objektíven tudja értékelni az őt érintő történéseket,mintegy kívülről nézve,elfogulatlanul,tökéletesen a helyén kezelve,még ha az rá nézve ,,kedvezőtlen” is,az már igen magasra juthatott az önismeretében, önmegvalósításában,és csak gratulálni tudok neki.
Arról nem is beszélve, hogy ha az egyén képes lenne kívülről
Arról nem is beszélve, hogy ha az egyén képes lenne kívülről nézve, elfogulatlanul, tökéletesen a helyén kezelve a dolgokat reagálni egy helyzetben, valószinütlen hogy haragra gyulladna 🙂
Hát még esetleg ez is előfordulhat olyanokkal pl. mint
Hát még esetleg ez is előfordulhat olyanokkal pl. mint Jézus.Azért eléggé haragra gerjedt és adott a kufároknak rendesen.Vagy még a Krisztus is
kezelheti elfogultan a dolgokat?:)
Nem hinném, ezért ez a kivétel az,ami erősíti a szabályt:)
az Igazság kardja
Fontos dolog megkülönböztetni a haragot az Igazság mellett való kiállástól. Én legalábbis úgy tekintek erre a tettre. Mint például mikor Nisargadatta Maharaj kidobta Osho tanítványait az otthonából, vagy bárkit aki nem felkészülten és tanulási szándékkal jött hozzá 🙂
„…még ha az rá nézve ,,kedvezőtlen” is,az már igen magasra
„…még ha az rá nézve ,,kedvezőtlen” is,az már igen magasra juthatott az önismeretében…”
Az legfeljebb a hülyeségben jutott magas szintre 🙂
Nem hiszem, hogy az objektivitás erről szólna. Aki objektív az magát is bekalkulálja mint jogosan létező egyént, pontosan úgy mint a többi embert is. Így egy bizonyos szintig fontos, hogy elfogult legyen. Önmagáért ugyanúgy ki kell állnia mint másért. Ha nem teszi ezt azt jelentené, hogy önmagát nem becsüli annyira, mint a többi embert. Ha helyén kezeljük és látjuk a dolgokat akkor soha nem is leszünk haragosak semmi esetben se? Mérget is vennél rá? 🙂
De ha valaki igazságtalan, akkor jogos lehet a haragom. Ha valaki kegyetlen és könyörtelen velem vagy a mással, akkor jogos lehet a haragom. Vagy nem?
Ádám ,ki dönti el,hogy valóban igazságtalan e?Te akkor úgy
Ádám ,ki dönti el,hogy valóban igazságtalan e?Te akkor úgy érzed,de hányszor van az ,hogy az embernek csak évek múlva esett le a tantusz,hogy mennyire is igaza volt a másiknak.
Miért? Mert akkor nem reálisan értékelte az eseményt.
Nem azt mondtam ,hogy az ember ne álljon ki magáért,de úgy álljon ki magáért ,hogy a helyén van az önértékelése,és pont a helyén kezeli a dolgot.És Ramanoviccsal értek egyet,hogyha az ember eljutott idáig,akkor már nem dühös:)
Én döntöm el ha épp rólam szól a történés. Hétköznapi értelemben
Én döntöm el ha épp rólam szól a történés. Hétköznapi értelemben az igazságosság az egyenlőséget, az egyenlő elosztást jelenti. Nem hiszem, hogy okos dolog lenne egy szituációból minden esetben elvi kérdést csinálni, hogy most vajon pl. Istennek ez megfelel-e a döntésem. Ha valaki ki akar pl. rabolni akkor akkor a részemről az igazság az – ha értékes nekem a rabolandó dolog – akkor megvédem.
„…csak évek múlva esett le a tantusz,hogy mennyire is igaza volt a másiknak.”
Ha annyira az igazság bajnoka az illető akkor tudnia kell nekem ezt igazolni is. Ha én valakivel tervezek valamit akkor az ő szemszögéből is vizsgálom a dolgot nem csak a sajátomból. És a történés alatt is változtathatok. Elég könnyű az igazságot megítélni ha tudjuk, hogy mi a fontos ahhoz, hogy mindkettő ember jól járjon, vagy ne szenvedjen kárt.
A fenti én voltam 🙂
Hozzá még:
Mindenkinek joga van létezni,
A fenti én voltam 🙂
Hozzá még:
Mindenkinek joga van létezni, élni, élni az akaratával. Időnként figyelembe vesszük a másik ember érdekeit is, hogy ne legyen túl nagy káosz. De van egy határ, amin nem lépünk túl. Ha másnak joga van élni, akkor nekem is. Ha dühös vagyok hát dühös vagyok, nem mindig rossz érzés és nem mindig rossz az embereknek, ez is a létezésem része.
Velem is előfordul ,hogy dühös vagyok…Magamra,Kb.
fél
Velem is előfordul ,hogy dühös vagyok…Magamra,Kb.
fél percig…se:)
Másokra soha,mert ha így értékelném a dolgokat, akkor nagyon kiszúrnék magammal,és akkor megint dühös lehetnék magamra.
Nem olyan extrém dolgokról volt szó,hogy kirabolnak
és akkor nem igyekeznék megvédeni magamat,
hanem a beszélgetés egészen hétköznapi esetekből indult ki eredetileg.
„Másokra soha,mert ha így értékelném a dolgokat, akkor nagyon
„Másokra soha,mert ha így értékelném a dolgokat, akkor nagyon kiszúrnék magammal”
Ezt hogy érted? Miért szúrnál ki magaddal?
Egyébként meg az ember nem csak másokra haragudhat. Lehet
Egyébként meg az ember nem csak másokra haragudhat. Lehet dühösnek lenni helyzetre, történésre, cselekedetre, a tudatlanságra, és efféle összetett dolgokra.
Igen,de ott is előbb érdemes áttekinteni,átlátni,gondolni az
Igen,de ott is előbb érdemes áttekinteni,átlátni,gondolni az összefüggéseket.
Én nem mondom,hogy ne legyél dühös,
csak ha az ember belegondolna,
legtöbbször értelmetlen.Felesleges érzelmi kitörés,és legtöbbször nincs is igaza az embernek.
Nem állítom,hogy nem lehet kivétel.
Ne feledjük, hogy az érzelmek egyben kommunikációs elemek is.
Ne feledjük, hogy az érzelmek egyben kommunikációs elemek is. Néha nem árt nyomatékosan a tudatára adni a másiknak (pl. több próbálkozás után), hogy helytelenítjük amit tesz, mond, csinál …stb. Egy szavak nélküli villámló tekintet néha csodákra képes bármi egyéb erőszak nélkül 🙂 Konfliktusokat lehet vele megelőzni.
Hát lehet ,hogy megelőzted a konfliktust a,,villámló
Hát lehet ,hogy megelőzted a konfliktust a,,villámló tekinteteddel’
de mire jó ez?Nem volt konfliktus ,a másik tovább gyűjti magában a feszültséget,és te legközelebb
kétszer akkorát kapsz,mert sokkal
nagyobbat durran.Tehát jobban jártál volna,ha nem nézel csúnyán,és nem térsz ki a konfliktus elől,mert aminek ki kell jönni,had’ jöjjön.Nincs értelme így lefojtani a dolgokat, az megbosszulja magát.
De hát te tudod…
Vagy tán mégiscsak ez akkor a jobb megoldás, és te tévedsz…
Vagy tán mégiscsak ez akkor a jobb megoldás, és te tévedsz… 😛
Hát ez úgy van,hogy nem vagyunk egyformák,mint
Hát ez úgy van,hogy nem vagyunk egyformák,mint személyiségek,úgyhogy nekem a pap,neked meg a papné.Jó lesz így?:)
Amikor Raminának válaszoltam,én már elmondtam erről a
Amikor Raminának válaszoltam,én már elmondtam erről a véleményemet.
Ezekből a konfliktusaiból az embernek többnyire tanulnia lehet,ha nem kapja fel a vizet,és képes tárgyilagosan értékelni a szituációt.
Ha hagyom hogy elragadjanak az érzelmeim,vagy az önsajnálat,a hiúságom,
bármi olyasmi,ami megakadályozza,hogy a helyén kezeljem a dolgot,akkor igenis ,hogy
kiszúrtam magammal,mert elvettem a lehetőséget egy felismeréstől,egy tanulási lehetőségtől,bármilyen tanulságtól,ami általában mindig értem lenne,ha nem ragadnának el az indulataim,és képes lennék észre venni.De mondom fentebb, amikor Raminának válaszoltam,
ott konkrét példák vannak,jobban érthető.
,,Az legfeljebb a hülyeségben jutott magas szintre :)”
Biztos?
,,Az legfeljebb a hülyeségben jutott magas szintre :)”
Biztos? …Számtalan példát tudnék hozni az életemből,amikor
bizony nagyon is zokon vettem dolgokat,és érdekes módon később mindig kiderült,hogy mégis csak de jó,hogy úgy történt,
/még ha akkor fájt is./
És kinek volt jó?…nekem.De erre csak sokkal később jöttem rá,mert akkor nem ismertem fel a helyzetben ,hogy értem van,
nem pedig ellenem.
Biztos-e? Hát könnyen megeshet 🙂
Biztos-e? Hát könnyen megeshet 🙂
„Ha valaki tesz velem valamit, akkor késztetés támad bennem, hog
„Ha valaki tesz velem valamit, akkor késztetés támad bennem, hogy én is tegyek valamit ővele. Ez a bosszú iránti igény. Ha a bosszúállás sikerrel jár, azzal helyreáll az egyensúly. Ha valaki bánt engem, és én egyszerűen csak megbocsátok neki, akkor fölénybe kerülök, és az illető semmit sem tehet az egyenrangúság helyreállításáért, legfeljebb azt, hogy még komiszabb lesz velem.”
Szerintem a megbocsátás a saját lelki egészségünk szempontjából fontos, hogy mi magunk ne hordozzunk negatív érzelmeket magunkban. Egy idő óta mintha kihalt volna belőlem a bosszúállás igénye, bárki, aki engem bántani akar, teljes egészében hidegen hagy. Senkin nem akarok revansot venni. Ez hogy ileszthető ebbe az adok-kapok kiegyenlítek témába?
Reflexióm
A problémákat csak magasabb szintről lehet megoldani , és érettebb szinten a kettősség már nem olyan éles . A helyzet nehézsége alulról egész más nagyságrendet mutat , mint szemből , vagy felülnézetből . Van ahol inkább a részletek vakítanak , van ahonnan inkább a lényeg látszik . Miután kicsalták , vagy kimászott valaki a szikla alól , és már elégszer rohamozta meg fejjel előre , akkor megérik rá , hogy elegánsan átíveljen felette , ha még egy anyagból valónak érzi magát vele , mert egyébként átsétálna rajta . Visszanézve valóságként tudatosul benne a lehetetlen lehetségessége .
Szerintem az adok kapok érvényességi tartományához ez a ” magasabb szintről való nézéssel , ill. az elegáns átíveléssel kapcsolódik , de kíváncsian várom a valóban hozzáértő véleményét .
„Egy idő óta mintha kihalt volna belőlem a bosszúállás igénye ” Ilyenkor érdemes egy pillanatra megállnod , és Magadra rácsodálkoznod , főleg ha még emlékszel az engesztelhetetlen indulat , sértettség oldhatatlan fájdalmára . Megtettél egy lépést az utadon.
” hidegen hagy ” mert valamikor úgy döntöttél ,hogy bizonyos helyzetekben némely érzelmi energiák nem szolgáltak Téged , hanem a helyzetet csak súlyosbítva eluralkodtak Rajtad . Nem az indulataidat nyomtad el , hanem megélted , hogy a Téged nem szolgáló megjelenésük ilyen szitukban ne forduljon elő . Talonba helyezted azokat . Üdvözlettel : felacsó
U . i . : Ugye azért fogsz egy szeretetteljeset nevetni magadon , ha egyszer mégiscsak azon kapnád magad , hogy némi bosszús sértettséggel buzgólkodsz valaki jó alapos helyretételén ?
Ugye azért fogsz egy szeretetteljeset nevetni magadon , ha egysz
Ugye azért fogsz egy szeretetteljeset nevetni magadon , ha egyszer mégiscsak azon kapnád magad , hogy némi bosszús sértettséggel buzgólkodsz valaki jó alapos helyretételén ?
Mondjuk, ha valaki kritizál, vagy okostojásként kéretlen tanácsokat ad, vagy be akarja bizonyítani nekem, hogy az álláspontom hibás? Számomra ez a legkényesebb terület.Mivel eredeti foglalkozásom tanár, megszoktam, hogy a teremben nekem kell játszanom az észosztó szerepét. De ha itt is azt akarnám játszani,akkor hiúsági kérdést is csinálhatnék belőle, ha valaki a „tévedéseimre” meg a „hibáimra” hívja fel a figyelmemet. De nem teszem,mert aki felmegy a netre, és nyilvánossá teszi a gondolatait, az számolhat a kioktató hangnemű ellenvéleményekre is. Medvével értek egyet „ha úgy érzed, nem téged illet a záptojás, küldd vissza a feladónak”
A megbocsátás nagyon nemes szándék, és egy módszer arra, hogy
A megbocsátás nagyon nemes szándék, és egy módszer arra, hogy ne kelljen átélnünk olyan fájdalmas érzéseket, mint megbántottság, kiszolgáltatottság, kétségbeesés, félelem. Azzal, hogy ezt a módot választja valaki, mintegy felülemelkedik a „bántón”, magasabb rendűnek érezheti magát, és ezzel együtt sebezhetetlennek. A negatív érzelmek ilyen fajta elfojtása akár betegségeket is okozhat. Aztán mindenki csodálkozik, hogy: „milyen jó ember volt az illető, és mégis milyen beteg.” Ezek kisebb dolgokra vonatkoznak.(elfelejtette a születésnapomat, nem vett kenyeret, elköltötte a nyaralásra szánt pénzt, stb)
Ha nagyobb esemény tettesének bocsátunk meg – az egyrészt a saját lelkünk megerőszakolása megint csak a fájdalom elkerülésére – másrészt a következő generációból valaki majd bosszút áll.
Egy példa: Egy nő nagyon ingerülten viselkedik a férjével (aki ugyancsak részt vesz a családfelállításban), a csoport más résztvevőivel szemben azonban na¬gyon nyitott és empatikus. A férjével szembeni viselkedése tehát nem illik hozzá, és a csoport egyetlen tagja sem érti, hiszen a férj nagyon megértő és fegyelmezett.
A családfelállítás során a következő kép alakul ki: a nő apjának (amikor a páciens még kisgyermek volt) szeretője volt, akit gyakran magával vitt a családi nyaralásra is (a család vidéki házába). A feleség szeretettel fogadta a férjet és a szeretőjét, és magától értetően kiszolgálta őket. Ahelyett, hogy tiltakozott volna, tiszta és ártatlan maradt. (Hellinger megjegyzése: „Óh, mennyire gonosz ez az ártatlanság!”)
„A hatása ugyanis rettenetes. Az anya túl jónak tartotta magát ahhoz, hogy rossz legyen. Ha rossz lett volna a férjéhez, akkor bekövetkezhetett volna egy feloldás: kibékülés, vagy szakítás, így azonban azt játszotta, hogy a másik kettő felett áll, ám a megfelelő érzelem (amely megmentette volna a helyzetet) a férj iránti düh és a negatív hozzáállás lett volna. Joga lett volna rá. Miután azonban nem tett semmit, és elfojtotta az érzelmeit, ezért most a rendszeren belül eltolódtak ezek az érzések, mégpedig az anyáról a lányra. Az ilyen érzések mindig a leggyengébbnél jelennek meg. A lány átveszi az anya elfojtott dühét: ez az alanyi eltolódás. Emellett kialakul a tárgyi eltolódás is: a lány nem az apja ellen éli ki ezt a dühöt, ahol ez helyénvaló lenne, hanem a férje ellen, aki alkalmas is erre, mert nem tud védekezni, mert szereti a feleségét. Ez az úgynevezett olcsó megoldás. Az igazi megoldás az lenne, ha a nő meghajolna a szülei előtt, és azt mondaná: »Elfogadom, ahogy ezt a helyzetet kezelitek.«” (G. Weber:Zweierlei Glück [Kétféle boldogság], Heidelberg, 1995,155. o.)
„Ez hogy illeszthető ebbe az adok-kapok kiegyenlítek témába?” – A válasz röviden: sehogy.
meg kell védenem a megbocsájtást
Meg kell védenem a megbocsájtást:-)
És nem azért, mert ráadásul ezt terapetikus formájában is megtanultam az AFT módszerrel. AFT- Auto Field Therapy, remélem jól irtam…..amely egy gyógyitó megbocsájtás terápia, lelki blokkok hatékony oldására, egy bizonyos R.K.Ebert munkája.
Hanem azért is, mert egy rendkivüli eszközünk az életünk gubancainak feloldásában. A bántó és a bántott számára egyaránt. A magunk és az életünkben adódó „igazságtalanságokkal” szemben.
Nem is kell egész Jézusig menni, ahhoz, hogy megértsük és érezzük azt a fantasztikus áldást és kegyelmet ami a megbocsájtáson keresztül működésbe lép.
Jézus a megbocsájtani igét használta, nem mást. (nem 7x, hanem 77x bocsássatok meg)
Magunknak kellene a legtöbbször megbocsájtanunk. Azt látom az emberek sokat, nagyon sokat neheztelnek önmagukra okkal vagy ok nélkül. Rengeteg a bűntudat.
Tapasztalatom szerint a másoknak való megbocsájtás is azonnal oldó, rendező és gyógyitó. És megint: mindkét félnek, még akkor is, ha a másik nem is tud arról, hogy megbocsájtottunk neki. Mert bennünk oldódik föl a csomó, igy a tudatmezőben ez hozzá is eljut. Működik elevenekkel és holtakkal is.
Nem éreztem magam felülemelkedettnek, amikor megbocsájtottam, inkább óriási megkönnyebbülés fogott el, öröm áradt szét bennem és egyenrangúság.
Amiről te is beszélsz Ildikó, meg a Hellingeri állitók t.i. nem használjuk a megbocsájtást, a megbocsájtás szót, hanem helyette az elfogadom, megértem a helyzetet vagy a döntésedet stb, az akkor tűnik teljesen jogosnak, szerintem, amikor valaki túl borzalmasat tett ahhoz, hogy a másik valóban medtudjon bocsájtani. Ez személyfüggő, kinek mi a borzalmas. A példabeli asszony, aki kiszolgálta még a férje szeretőjét is, vagy az, aki szembenéz a tárgyalóteremben a gyereke elgázolójával….
Ezek nagy traumák. Ha valaki erölteti ilyenkor és idő előtt a megbocsájtást, az biztosan elfojt és becsapja magát. Ez ön-gyilkosság, lélek gyilkosság. Szerintem ezekre az esetekre igaz Hellinger megbocsájtás „ellenzése”.
Azt mondom, nem kell elhinni semmit, hanem alkalmazni a megbocsájtást és megtapasztalni, hogy érzed magad. Ha becsapod magad, akkor nincsenek jóérzések, ásitás, megkönnyebbülés, netalántán könnyek. A megbocsájtást nyugodtan lehet egyedül is csinálni, nem kell feltétlenül személyesen elmondani az illetőnek.
A megbocsátás most biztos örül…:)
…..egy rendkivüli
A megbocsátás most biztos örül…:)
…..egy rendkivüli eszközünk az életünk gubancainak feloldásában. A bántó és a bántott számára egyaránt. – A bántó számára az igazi feloldozást az jelenti, ha belátja, hogy hibázott és vállalja a felelősséget a tettéért. Ebben az esetben nem az áldozattól függ a lelki békéje, hanem saját magától.
….. Magunknak kellene a legtöbbször megbocsájtanunk…. – Ez így van. És ha elismerem, hogy hibáztam, és vállalom a felelősséget, akkor a lelkem megnyugszik, akármi is történik ezután.
Változatlanul az a véleményem, hogy a megbocsátás célja elsősorban az, hogy mi érezzük magunkat jól. Akár úgy, hogy nem engedjük meg magunknak a negatív érzéseket, akár úgy, hogy csodálattal néznek ránk:”milyen jó ember!”
Csatlakozom ahhoz, hogy mindent ki kell próbálni. Vajon az „áldozatnak” az okoz-e nagyobb megkönnyebbülést, hogy megbocsát a „tettesnek”, vagy az, ha a „bűnös” vállalja a hibáját? És a „tettesnek”?
Ha nagyon szeretnénk „megbocsátani”, akkor az is járható út, ha beismerjük a saját szerepünket a baj létrejöttében. Így levethetjük az áldozat szerepét, ami csak hátráltatja a megoldást, és az egymáshoz való közeledést. Ha viszont beismerem, hogy én is aktív közreműködő voltam a probléma keletkezésében, akkor újra egyenrangúak vagyunk. (pl. párkapcsolatban)
Azt én is mindenképpen hangsúlyozni szeretném, hogy nem mindegy, hogy valaki megcsalt, vagy elütötte a rokonomat.
erre gondolok
Ildikó, ha egy kicsit elfelejtkezel a családállitásról és hogy ott mi az elv, akkor szerintem átmegy, amiről irok. Ha vállaljuk a felelősségünket egy ügyben az is nagyon jó, oldó hatású.
Viszont a megbocsájtás, amiről beszélek, az nem a felelősség vállalás felől közeliti meg a konfliktust.Nem azzal törődik, hogy ki miben hibás, kinek mennyi a szerepe, felválalja-e?
Onnan közelit hogy a kialakult helyzetben az egyén mit érez és mit él át szubjektive és azt oldja.És mivel feloldódik a feszültség az egyénben igylétrejön egy olyan lelki hozzáállás, amelyben megtörténhet a valódi megbocsájtás és beárad egy Erő ebbe az egészbe. Inkább példát irok:
(megbocsájtás mmagunkban magunknak)
Megbocsájtok magamnak, minden szinten, annak ellenére, hogy haragszom magamra, bűntudatom van, gyávának tartom magam, amiért nem mertem elmondani a barátonak az igazat és igyő kellemetlen helyzetbe került.
(megbocsájtás magunkban másnak)
Megbocsájtok neked, XY, minden szinten, még akkor is, ha haragszom rád elégedetlen vagyok veled, elitéllek, mert nem tartottad be, amit igértél és nem jöttél el a találkozóra.
Ezeket a formulákat mindennel be lehet helyettesiteni az adott szituációnak megfelelően.
Mindig működik:-)
Igen, persze, a megbocsájtástól elsősorban mi érezzük jobban magunkat, ha nem elfojtás és mások elismerésének vágyából fakad a megbocsájtás.
Semmiképp nem becsülhetem le azt az óriási felszabadultságot és megkönnyebbülést,
amit a megbocsájtás által kapunk. Pl, önmagunk hibáztatása olyan súly, hogy ha minden ember, csak ettől is megtudna szabadulni,jóval több örömteli ember szaladgálna az utcákon, mint manapság.
Úgy érzem, ha hamis a megbocsájtás, akkor érez felsőbbrendűséget a másikkal szemben, akinek megbocsájt.
Érdekes ,amiket írsz,ez a megbocsátás dolog.
Szerintem ameddig a
Érdekes ,amiket írsz,ez a megbocsátás dolog.
Szerintem ameddig az is benne van,amiket írtál,hogy ezt meg azt csináltál,de én megbocsátom,addig én nem tudom elképzelni,hogyan lenne ez valóban megbocsátva.
Nálam ez csak úgy működött mindig,hogy beláttam hogy tulajdonképpen nincs is mit megbocsátani,
illetve csak én gondoltam valamiről úgy ,hogy az bántás és azt meg kéne bocsátani.
Azt szeretném ebből kihozni,hogy valódi megbocsátás,az tulajdonképpen az elengedése valaminek,többnyire egy helytelenül általunk vélt dolognak,amit először :
-felismerek,
aztán -belátom
aztán meg miután beláttam-el is engedem,
mert nincs már értelme,megszűnt az ok,amiért meg kéne bocsátani.
Szerintem ,ha ez nem így zajlik,akkor mondhatom,hogy megbocsátok,tompítom valahogy a ,,harag”élét,
de a probléma ugyanúgy fennáll.
Legalább is én nem tudom máshogy elképzelni.
Bár ki tudja,lehet hogy vannak már erre is technikák?
nem változtat a tényeken, de nem is ez a dolga
…”tompitom a „harag” élét, de a probléma ugyanúgy fennáll”
A megbocsájtás, nem törli el a tényeket, a tetteket. Azok megmaradnak. Ha valaki kitolt velem vagy ellopta a kerékpáromat vagy a páromat:-), attól még az úgy is van.
A megbocsájtás nem a valóság tényein akar változtatni, hanem a bennünk reakcióként keletkezett érzelmek feloldásával könnyit elfogadni a valóságot.
„…az elengedése vminek, többnyire egy helytelenül általunk vélt dolognak..”
Miért lenne helytelen azt gondolni, hogy megkárositott az, aki ellopta a bicajomat?
Miért lenne helytelen azt érezni, hogy roppant dühös vagyok erre az illetőre?
De ez nem segit azon, hogy nincs már biciklim. Az se nagyon segit, ha felvállalom a saját felelősségemet , mert mondjuk, nem is raktam rá láncot. Attól te jobban érzed magad? Mert én nem.
De ha megbocsájtom az érzéseimet, magam felé és a másik felé, akkor valódi megkönnyebbülésben lesz részem.Letettem a lelki súlyt.Nem cipelem tovább, nem fojtom el
A tény az tény marad, bicikli az továbbra sincs, de a lelkedben már szabad vagy.
Akkor én is kifejteném Ramina,hogy gondoltam.
Ha mondjuk
Akkor én is kifejteném Ramina,hogy gondoltam.
Ha mondjuk lenyúlták a páromat,és a ,,tény tény marad”,ahogy mondod,hogy annak meg kell maradni,akkor mit tanultam az egészből?
Ráadásul félre is vezettem magamat,mert felcímkéztem az eseményt,ahelyett hogy a mélyére néztem volna,hogy miért is történt ez?
Tényleg lenyúlták?,…az a nő a hibás?… nem én csináltam véletlenül rosszul valamit,hogy a partnerem helyettem mást választott?/vagy éppen lehet több oka is/
És a bicajnál,ő a szemét tényleg aki ellopta?… nem én vagyok a hülye,aki tudja,hogy van aki ebből él és mégsem zárom le a bicajt,hanem szinte felkínálom neki?
És akkor még én haragszom? Aztán meg hogy szépítsem a dolgot,nagylelkűen megbocsátok,de maradok ugyanabban a tévedésben,hogy valaki ezt vagy azt csinált velem/a szemét/,de én /a nemes/ megbocsátok.
Mit bocsátok meg,az általam elképzelt szitut,mert mást nem bocsáthatok meg,ugyanis azt én hoztam létre,azzal,hogy annak ítéltem meg a dolgot,és nem próbáltam a mélyére látni,hogy mi is történt valójában
és ki is a hibás.merthogy Én.
Minden cselekedetemért ,gondolatomért és annak minden következményéért én felelek.
Szerintem így kéne belátni a dolgokat,és amikor erre rájövök,akkor lehet majd megbocsátani:
Magamnak:),
hogy nem jól csináltam valamit,mert a másik csak eszköze volt annak,hogy én ezt felismerjem.Ha jól megnézzük a dolgot,inkább hálásnak kéne lennem ezért,mert ha rögtön tanulok ilyen dolgokból elsőre,akkor esetleg sokkal nagyobb nagyobb ,,figyelmeztetésektől” óvom meg magamat,mert már nem lesz rá szükség.
Én akkor jöttem erre rá,amikor már dagadt volt az arcom a sok pofontól,és betelt a pohár.
Akkor kezdtem egyenként megvizsgálni a dolgokat,hogy tulajdonképpen miről is van szó.Csak ehhez előfeltétel,hogy elfogulatlanul,az ember ,,kívülről” tudja ezt nézni./tehát magát az eseményt,minden addigi előítélete nélkül/
Elég volt ,csak a felismerés,és beengedni azt,és a leggubancosabb probléma is megszűnt.merthogy tulajdonképpen én hoztam létre azokat:)
És már csak egy dolgom volt ,megbocsátani magamnak,hogy tévedtem,nem láttam meg ,amit kellett volna,hamis képzetekkel félrevezettem magamat.Ez meg igazán nem nehéz,mert már a felismerés legtöbbször olyan,hogy az ember egy hatalmasat nevet.Persze sokszor fájdalmas is,nagyon…
Te komolyan azt mondod ,hogyha a párod valaki mással elhúz,vagy ellopják a bicajod,akkor van elkövető,és arra kell haragudni,és nem is kell megvizsgálni,hogy tulajdonképpen ki a hibás?
És az a megoldás ,ha a vélt elkövetőnek megbocsátok,és maradok ugyanabban a tudatlanságban,
hogy tévesen ítéltem meg valamit???
Ha én ezt így csinálnám,akkor már rég valami vén kukacos ,mániás öregasszony lennék,aki már ugyan felszínesen ,tévedésből a fél világnak megbocsátott,csak éppen saját magamban nem vettem észre az okot:)))
Ezzel most nem téged akarlak minősíteni,félreértés ne essék,csak érdemes lenne szerintem átgondolni a dolgot.
talán más malomban őrölünk…
…de ha ennyire nem megy át, amiről beszélek, akkor mindegy is:-)))igy is jó!!:-)
Értem Éva, értelek én….
Nem mondtam, hogy maradj tudatlanságban és ne fedd fel a benned megbújó okokat csak azért, mert megbocsájtasz. Nem mondtam, hogy ne nézd meg mi a felelősséged az ügyben vagy mi más felelőssége,
csak azért, mert megbocsájtasz.
Nem mondtam, hogy valakire is KELL haragudni. De én mégis haragot érzek, ha ilyesmik történnek.Azt hiszem nem vagyok egyedül ezzel a jelenséggel…
Csak zárójelben kérdem, különben mi bajod a haraggal? Úgy tűnik azt igyekszel „eltűntetni”racionális megértéssel, belátással gyorsan….de miért? Nem szégyen a harag, egy rapid intenziv reakció, amely szinte minden frusztrálthelyzetben megjelenik az emberekben. Ne tagadjuk le már, ne fojtsuk el, ne csináljunk úgy, mintha nem is létezne, please…
Mint irtam, a megbocsájtás szerintem nem azzal törődik ki és mennyiben a hibás. Nem ok feltáró és nem oknyomozó. Szerintem a megbocsájtás esetében pont nem a felelősség kérdésével kell foglalkozni, hanem az érzelmeinkkel.
Azokat oldja a megbocsájtás. Ennyi. És ez egy óriási dolog.
Attól még tanulhatsz az ügyből, kideritheted a felelősségedet és másokét, bármit.
Végül , azt hiszem nem irtam még, de egyszerre ajánlatos megbocsájtani magunknak is a másiknak is:-) A magunknak való megbocsájtás, szinte minden esetben szükséges.
Köszi, hogy együtt gondolkodtál velem erről! Nem fontos egyetértenünk, értse és csinálja mindenki a saját meggyőződése szerint, nem igaz? :-))
Arra a meggyőződésre
jutottam , hogy aki nem szeret haragudni , az erre az érzésre lusta , vagy elfojtották benne , és ezáltal kiegyensúlyozatlan lesz az érzelmei kifejezéseinek a lehetősége . Akinek meg túl olajozottan jönnek a haragmegnyílvánításai , az meg a másik végletbe csúszhat el ezen a skálán .
Csak a harag megélésének az elkerüléséért nem szerencsés megbocsátani , mert a félelemből fakadó dolgok jóra nem vezetnek .
Aki az érzelmeit rögtön kinyílvánítja , és választ is kap rá , az nem keveredik tartós gyűlöletbe , és az esetleg újra meg újra fellobbanó ” adok – kapok ” – okba beleúnva előbb utóbb külső unszolás nélkül is magától megbocsát . Kivéve , ha valami régi góc dolgozik benne ,de akkor meg úgysem a pillanatnak válaszol , és nem annak megfelelő mértékben és módon . Üdvözlettel : felacsó
A harag a leggyakrabban
A harag a leggyakrabban elfojtott érzelem, mert nem szalonképes, mert nem szép és elfogadott és úrilányoknak, úrifiúknak nem illik haragudni. Egyszerűen nem vagyunk arra szocializálva, hogy nyiltan kifejezzük. Szerintem az elfojtás az egyik módszer az eltüntetésére. Akkor nehezteléssé szelidül.
A másik módszer is először elfojt, aztán racionalizál: áááá, nem is értem, miért húzom fel magam, hiszen ez apróság? ÁÁá, nem haragszom rá mert megértem, biztos ez és ez a baja….stb.
Úgy látom, össznépi szintem megy ez az indulatkezelési fajta.
Sokáig én is igy tettem. Aztán rájöttem, hogy mennyi harag, neheztelés, ki nem mondás lappang bennem, amitől nem vagyok jól. Most már haragszom, ha jön. Megélem. Ezért, gyorsan el is tűnik és semmi nem megy le a mélybe. Mióta megélem, kevesebbszer jön és kevésbé szélsőséges…..változik. Sokkal jobb nekem is és a környezetemnek is, még ha a pillanatban kellemetlen is. Amúgy már jó pár blog tárgyalta ezt a témát korábban …
P.s. Felacsó, önfeledt szórakoztató perceket szereztél azzal, hogy az Éváékkal folytatott levélváltásaidban ÚJFENTmegcsillogtattad remek humorodat! élveztem:-)
Ramina
Köszönöm
Ilyenkor mintha gyémántporral hintenék be a bundámat : egyből önfeledten vakaródzni kezdek . Fülem tövét a hátsó manccsal : ezt különösen elegánsnak tartom . Üdvözlettel : felacsó
A harag
A harag egy mindent elfedő érzelem. Arra jó, hogy ne kelljen átérezni a valódi érzést.
A tehetetlenséget, a csalódottságot, a kétségbeesést, a félelmet, a kiszolgáltatottságot, a fájdalmat. Inkább haragszunk.
Hát szerintem ez nem teljesen igaz. Miért lenne jobb a
Hát szerintem ez nem teljesen igaz. Miért lenne jobb a tehetetlenség, a csalódottság, a kétségbeesés, a félelem? A harag legalább cselekvésre buzdít, az utóbbiak inkább visszafognak. A haragban van erő és energia, az utóbbiakban viszont pont lecsúszik az ember. Nekem a harag sokszor volt jótékony hatású anélkül, hogy bárkinek baja lett volna tőle. A harag inspirál egy rossz szituáció megoldásához, míg a kétségbeesés, félelem… stb. meggyengít és korlátoz.
Nálam a tehetetlenség, a csalódottság, a kétségbeesés, félelem a legtöbb esetben visszafogta a képességeimet és több rosszat teremtett, mint a harag mely sokszor már pozitív irányba vitte a dolgokat, és eredményt is hozott.
Nálam pont fordítva működik a dolog. A harag elveszi a
Nálam pont fordítva működik a dolog. A harag elveszi a tisztánlátásomat, mindent eltakar és elnyom.
Ugyanakkor vannak jó céljai is.
– Jelez, hogy valami gond van
– Megvéd a számomra nem kívánatos érzésektől.
– Aktivizál.
– ………………..
– …………………
Minél intenzívebb
egy érzelem, annál inkább torzítja a tisztánlátást. Nem csak a harag, hanem még a szerelem is. Köztudott hogy vakká tesz. A szép magyar nyelv ismeri a vak dühöt is.
Ha a kiindulási pontunk az, hogy mindent én teremtek és vonzok be, akkor csak saját magamra, és még a Felsőbb Énemre haragudhatok, ami azt mutatja, nem látom a mögöttes értelmét a dolgoknak. Amíg az intenzív érzelem be nincs fogadva, át nincs élve nem is fogom látni. Ez az elfogadás szintje, onnan már csak egy lépés elérni a racionalitást. Lásd DRH skála 🙂
Én ezt tartom jónak, ha a negatív érzelem keletkezik, szívnyitás, befogadás. No cselekvés!
A harag rezgésén hozott döntés eredménye is haragot fog okozni! A feldolgozás után, tiszta fejjel aztán lehet döntéseket hozni, megváltoztatni amit meg lehet. És elfogadni azt, amin nem lehet változtatni.
a harag az első lépés
Nálam a harag általában különböző negativ érzések első lépése.
Nem differenciál.Inkább az azonnaliság, a dinamizmus és az érzelmi kilendülés a lényege.
Ahhoz, hogy megtudjam, pontosan mi az az érzelem, amit jelez, ki kell silabizálnom előbb: miért haragszom? A válaszban derül ki a pontos érzelem: csalódás, sértődés,stb.
Volt olyan, hogy napokig haragudtam, mire kitudtam kihámozni, pontosan milyen érzelmet érzek, ami miatt ennyi dühvel reagálok egy eseményre.
Régebben nem figyeltem az érzelmi megkülönböztetésre, gyakran csak azt érzékeltem, hogy haragudtam. Ma már tudom, hogy a haragom egy első, gyors reakció valami mélyebbenfekvő differenciáltabb negativ érzésemre, ahová el is tudok jutni és amivel megpróbálhatok szembenézni.
A harag egy segitség, figyelő embereknek!
Ha első lépésként a haragot is elfojtjuk, akkor még az esélyét is elvesszük annak, hogy tisztázzuk és pontositsuk a negativ érzelmeinket.
kiegészítés az előzőhöz
Gyakran, amikor haragudtam, nem is értettem, mi történik? Meg kellett kérdeznem, hogy : mi is a bajom valójában? Amikor rájöttem, hogy csalódott, sértődött, bizonytalan, vagy tehetetlen vagyok, teljesen másképp cselekedtem, (vagy éppen nem cselekedtem) mint akkor, amikor egyszerűen dühös voltam.
Egyszerűen ki kell próbálni: harag hatása alatt cselekedni, vagy megállni egy kicsit és feltenni a kérdést: „Mi bajom van igazából”?
Megfigyelheted, mi változik.
Így van Ramina ,ahogy
Így van Ramina ,ahogy mondod:
,,értse és csinálja mindenki a saját meggyőződése szerint”
Én csak a saját álláspontomat mondtam el,és a saját tapasztalataimat,hogyha nem tisztázom a történést,akkor mit is bocsátok meg?,és miért is haragszom tulajdonképpen?Egy téves beazonosításom miatt a másikra?
Akkor minek az egész megbocsátás?
Én ezt szerettem volna mondani,de elfogadom ,hogy Te másképp gondolod.
És igen ,a haragról is az a véleményem,hogy csak addig létezik,ameddig valamilyen tévedésünkben vagyunk.tehát tulajdonképpen,ha helyesen ítélnék meg a dolgokat,nem is lenne létjogosultsága.
Ez az én véleményem,az én tapasztalatom,ettől még mások gondolhatják másképpen.
„Egy téves beazonosításom miatt a másikra?”
És ha mégis igazad
„Egy téves beazonosításom miatt a másikra?”
És ha mégis igazad van és jogos a haragod?
,,És ha mégis igazad van és jogos a haragod?”
Azt te
,,És ha mégis igazad van és jogos a haragod?”
Azt te szubjektíve,hogyan tudod objektíven megítélni?
Ahhoz az kellene ,hogy teljesen elfogulatlanul,tárgyilagosan,objektíven ,kívülről tudd nézni a dolgot.Ha ezt meg tudod csinálni,gratulálok.
Mert ha részt veszel egy eseményben,a szubjektív mércéddel érzékeléseddel, tapasztalásoddal értékeled,minden valószínűség szerint nem elfogulatlanul. Ráadásul ebben az esetben /harag/, főként nem ismeri fel az ember annak a történésnek a jelentéstartalmát,mondanivalóját,tanítását a szituációnak.
Ha valaki teljesen objektíven tudja értékelni az őt érintő történéseket,mintegy kívülről nézve,elfogulatlanul,tökéletesen a helyén kezelve,még ha az rá nézve ,,kedvezőtlen” is,az már igen magasra juthatott az önismeretében, önmegvalósításában,és csak gratulálni tudok neki.
Arról nem is beszélve, hogy ha az egyén képes lenne kívülről
Arról nem is beszélve, hogy ha az egyén képes lenne kívülről nézve, elfogulatlanul, tökéletesen a helyén kezelve a dolgokat reagálni egy helyzetben, valószinütlen hogy haragra gyulladna 🙂
Hát még esetleg ez is előfordulhat olyanokkal pl. mint
Hát még esetleg ez is előfordulhat olyanokkal pl. mint Jézus.Azért eléggé haragra gerjedt és adott a kufároknak rendesen.Vagy még a Krisztus is
kezelheti elfogultan a dolgokat?:)
Nem hinném, ezért ez a kivétel az,ami erősíti a szabályt:)
az Igazság kardja
Fontos dolog megkülönböztetni a haragot az Igazság mellett való kiállástól. Én legalábbis úgy tekintek erre a tettre. Mint például mikor Nisargadatta Maharaj kidobta Osho tanítványait az otthonából, vagy bárkit aki nem felkészülten és tanulási szándékkal jött hozzá 🙂
„…még ha az rá nézve ,,kedvezőtlen” is,az már igen magasra
„…még ha az rá nézve ,,kedvezőtlen” is,az már igen magasra juthatott az önismeretében…”
Az legfeljebb a hülyeségben jutott magas szintre 🙂
Nem hiszem, hogy az objektivitás erről szólna. Aki objektív az magát is bekalkulálja mint jogosan létező egyént, pontosan úgy mint a többi embert is. Így egy bizonyos szintig fontos, hogy elfogult legyen. Önmagáért ugyanúgy ki kell állnia mint másért. Ha nem teszi ezt azt jelentené, hogy önmagát nem becsüli annyira, mint a többi embert. Ha helyén kezeljük és látjuk a dolgokat akkor soha nem is leszünk haragosak semmi esetben se? Mérget is vennél rá? 🙂
De ha valaki igazságtalan, akkor jogos lehet a haragom. Ha valaki kegyetlen és könyörtelen velem vagy a mással, akkor jogos lehet a haragom. Vagy nem?
Ádám ,ki dönti el,hogy valóban igazságtalan e?Te akkor úgy
Ádám ,ki dönti el,hogy valóban igazságtalan e?Te akkor úgy érzed,de hányszor van az ,hogy az embernek csak évek múlva esett le a tantusz,hogy mennyire is igaza volt a másiknak.
Miért? Mert akkor nem reálisan értékelte az eseményt.
Nem azt mondtam ,hogy az ember ne álljon ki magáért,de úgy álljon ki magáért ,hogy a helyén van az önértékelése,és pont a helyén kezeli a dolgot.És Ramanoviccsal értek egyet,hogyha az ember eljutott idáig,akkor már nem dühös:)
Én döntöm el ha épp rólam szól a történés. Hétköznapi értelemben
Én döntöm el ha épp rólam szól a történés. Hétköznapi értelemben az igazságosság az egyenlőséget, az egyenlő elosztást jelenti. Nem hiszem, hogy okos dolog lenne egy szituációból minden esetben elvi kérdést csinálni, hogy most vajon pl. Istennek ez megfelel-e a döntésem. Ha valaki ki akar pl. rabolni akkor akkor a részemről az igazság az – ha értékes nekem a rabolandó dolog – akkor megvédem.
„…csak évek múlva esett le a tantusz,hogy mennyire is igaza volt a másiknak.”
Ha annyira az igazság bajnoka az illető akkor tudnia kell nekem ezt igazolni is. Ha én valakivel tervezek valamit akkor az ő szemszögéből is vizsgálom a dolgot nem csak a sajátomból. És a történés alatt is változtathatok. Elég könnyű az igazságot megítélni ha tudjuk, hogy mi a fontos ahhoz, hogy mindkettő ember jól járjon, vagy ne szenvedjen kárt.
A fenti én voltam 🙂
Hozzá még:
Mindenkinek joga van létezni,
A fenti én voltam 🙂
Hozzá még:
Mindenkinek joga van létezni, élni, élni az akaratával. Időnként figyelembe vesszük a másik ember érdekeit is, hogy ne legyen túl nagy káosz. De van egy határ, amin nem lépünk túl. Ha másnak joga van élni, akkor nekem is. Ha dühös vagyok hát dühös vagyok, nem mindig rossz érzés és nem mindig rossz az embereknek, ez is a létezésem része.
Velem is előfordul ,hogy dühös vagyok…Magamra,Kb.
fél
Velem is előfordul ,hogy dühös vagyok…Magamra,Kb.
fél percig…se:)
Másokra soha,mert ha így értékelném a dolgokat, akkor nagyon kiszúrnék magammal,és akkor megint dühös lehetnék magamra.
Nem olyan extrém dolgokról volt szó,hogy kirabolnak
és akkor nem igyekeznék megvédeni magamat,
hanem a beszélgetés egészen hétköznapi esetekből indult ki eredetileg.
„Másokra soha,mert ha így értékelném a dolgokat, akkor nagyon
„Másokra soha,mert ha így értékelném a dolgokat, akkor nagyon kiszúrnék magammal”
Ezt hogy érted? Miért szúrnál ki magaddal?
Egyébként meg az ember nem csak másokra haragudhat. Lehet
Egyébként meg az ember nem csak másokra haragudhat. Lehet dühösnek lenni helyzetre, történésre, cselekedetre, a tudatlanságra, és efféle összetett dolgokra.
Igen,de ott is előbb érdemes áttekinteni,átlátni,gondolni az
Igen,de ott is előbb érdemes áttekinteni,átlátni,gondolni az összefüggéseket.
Én nem mondom,hogy ne legyél dühös,
csak ha az ember belegondolna,
legtöbbször értelmetlen.Felesleges érzelmi kitörés,és legtöbbször nincs is igaza az embernek.
Nem állítom,hogy nem lehet kivétel.
Ne feledjük, hogy az érzelmek egyben kommunikációs elemek is.
Ne feledjük, hogy az érzelmek egyben kommunikációs elemek is. Néha nem árt nyomatékosan a tudatára adni a másiknak (pl. több próbálkozás után), hogy helytelenítjük amit tesz, mond, csinál …stb. Egy szavak nélküli villámló tekintet néha csodákra képes bármi egyéb erőszak nélkül 🙂 Konfliktusokat lehet vele megelőzni.
Hát lehet ,hogy megelőzted a konfliktust a,,villámló
Hát lehet ,hogy megelőzted a konfliktust a,,villámló tekinteteddel’
de mire jó ez?Nem volt konfliktus ,a másik tovább gyűjti magában a feszültséget,és te legközelebb
kétszer akkorát kapsz,mert sokkal
nagyobbat durran.Tehát jobban jártál volna,ha nem nézel csúnyán,és nem térsz ki a konfliktus elől,mert aminek ki kell jönni,had’ jöjjön.Nincs értelme így lefojtani a dolgokat, az megbosszulja magát.
De hát te tudod…
Vagy tán mégiscsak ez akkor a jobb megoldás, és te tévedsz…
Vagy tán mégiscsak ez akkor a jobb megoldás, és te tévedsz… 😛
Hát ez úgy van,hogy nem vagyunk egyformák,mint
Hát ez úgy van,hogy nem vagyunk egyformák,mint személyiségek,úgyhogy nekem a pap,neked meg a papné.Jó lesz így?:)
Amikor Raminának válaszoltam,én már elmondtam erről a
Amikor Raminának válaszoltam,én már elmondtam erről a véleményemet.
Ezekből a konfliktusaiból az embernek többnyire tanulnia lehet,ha nem kapja fel a vizet,és képes tárgyilagosan értékelni a szituációt.
Ha hagyom hogy elragadjanak az érzelmeim,vagy az önsajnálat,a hiúságom,
bármi olyasmi,ami megakadályozza,hogy a helyén kezeljem a dolgot,akkor igenis ,hogy
kiszúrtam magammal,mert elvettem a lehetőséget egy felismeréstől,egy tanulási lehetőségtől,bármilyen tanulságtól,ami általában mindig értem lenne,ha nem ragadnának el az indulataim,és képes lennék észre venni.De mondom fentebb, amikor Raminának válaszoltam,
ott konkrét példák vannak,jobban érthető.
,,Az legfeljebb a hülyeségben jutott magas szintre :)”
Biztos?
,,Az legfeljebb a hülyeségben jutott magas szintre :)”
Biztos? …Számtalan példát tudnék hozni az életemből,amikor
bizony nagyon is zokon vettem dolgokat,és érdekes módon később mindig kiderült,hogy mégis csak de jó,hogy úgy történt,
/még ha akkor fájt is./
És kinek volt jó?…nekem.De erre csak sokkal később jöttem rá,mert akkor nem ismertem fel a helyzetben ,hogy értem van,
nem pedig ellenem.
Biztos-e? Hát könnyen megeshet 🙂
Biztos-e? Hát könnyen megeshet 🙂
„Ha valaki tesz velem valamit, akkor késztetés támad bennem, hog
„Ha valaki tesz velem valamit, akkor késztetés támad bennem, hogy én is tegyek valamit ővele. Ez a bosszú iránti igény. Ha a bosszúállás sikerrel jár, azzal helyreáll az egyensúly. Ha valaki bánt engem, és én egyszerűen csak megbocsátok neki, akkor fölénybe kerülök, és az illető semmit sem tehet az egyenrangúság helyreállításáért, legfeljebb azt, hogy még komiszabb lesz velem.”
Szerintem a megbocsátás a saját lelki egészségünk szempontjából fontos, hogy mi magunk ne hordozzunk negatív érzelmeket magunkban. Egy idő óta mintha kihalt volna belőlem a bosszúállás igénye, bárki, aki engem bántani akar, teljes egészében hidegen hagy. Senkin nem akarok revansot venni. Ez hogy ileszthető ebbe az adok-kapok kiegyenlítek témába?
valami van:-)
Szia Szeti! Igy kapásból én sem találtam meg magamban a bosszűállás vágyát, főleg nem azt, hogy aktivan, tevőlegesen is ártsak bármily módon. De mélyen legbelül, megtaláltam a kielégülés érzését, ami akkor fog el, ha az engem bántókról valahogy kiderül, hogy igaztalanok voltak.
„Ha valaki tesz velem valamit, akkor késztetés támad bennem, hog
„Ha valaki tesz velem valamit, akkor késztetés támad bennem, hogy én is tegyek valamit ővele. Ez a bosszú iránti igény. Ha a bosszúállás sikerrel jár, azzal helyreáll az egyensúly. Ha valaki bánt engem, és én egyszerűen csak megbocsátok neki, akkor fölénybe kerülök, és az illető semmit sem tehet az egyenrangúság helyreállításáért, legfeljebb azt, hogy még komiszabb lesz velem.”
Szerintem a megbocsátás a saját lelki egészségünk szempontjából fontos, hogy mi magunk ne hordozzunk negatív érzelmeket magunkban. Egy idő óta mintha kihalt volna belőlem a bosszúállás igénye, bárki, aki engem bántani akar, teljes egészében hidegen hagy. Senkin nem akarok revansot venni. Ez hogy ileszthető ebbe az adok-kapok kiegyenlítek témába?
valami van:-)
Szia Szeti! Igy kapásból én sem találtam meg magamban a bosszűállás vágyát, főleg nem azt, hogy aktivan, tevőlegesen is ártsak bármily módon. De mélyen legbelül, megtaláltam a kielégülés érzését, ami akkor fog el, ha az engem bántókról valahogy kiderül, hogy igaztalanok voltak.
„Egy anya azért jött el az állításra, mert nem tudott zöld ágra
„Egy anya azért jött el az állításra, mert nem tudott zöld ágra vergődni a kisebbik fiával. A fiú tizenhat éves volt, sokat füvezett, automatákat tört fel, és azzal fenyegetőzött – ahogy ő mondta -, hogy végérvényesen bűnöző lesz belőle. Minden olyan próbálkozást visszautasított, ami arra irányult, hogy jobb belátásra bírja őt. A felállításnál a fiú képviselője rá se hederített a többi családtagra. Nyilvánvalóan valaki olyanra nézett, aki még nem volt felállítva. Megkérdeztem a nőt, ki állhatna még ott, és először nem tudta a választ. Én viszont nem tágítottam, és ragaszkodtam hozzá, hogy valaki még hiányzik onnan, hogy kell még lennie valakinek ebben a családban, akit kizártak a családi tudatból, és csak ekkor mondta ki váratlanul: „A bátyám.” Akkor derült ki, hogy egy nő meggyilkolásáért életfogytiglan fegyházra ítélték a testvérét. Már tizenöt éve ült ott, a nő majdnem teljesen elfelejtette. Amikor meg¬mondtam neki, hogy az életfogytiglanra ítélteket sok esetben ki szokták engedni tizenöt-húsz év után, akkor szabály szerint sokkot kapott.
A családi lélek viszont nem feledkezett el erről a bátyról, ugyanis a nő fia képviselte őt a családban. Amikor egy képviselőt a férfi helyére állítottam, a fiú azonnal meg¬könnyebbülten és érdeklődve nézett oda. A megoldás itt is – mint mindig – a kötődés és a valóság elismerése volt, méghozzá úgy, ahogy van. Itt ezekkel a szavakkal történt ez meg: „A nagybátyám vagy.” És a fiú anyjának oldaláról: „Gyilkos vagy, és a bátyám vagy.” Amikor ezt kimondta, a fia képviselője szemmel láthatóan megkönnyebbült, és először tudott egyáltalán ránézni az anyjára és a többi családtagjára, és érzékelni, hogy léteznek.”
(W. Nelles: Gyógyító valóság)
„Egy anya azért jött el az állításra, mert nem tudott zöld ágra
„Egy anya azért jött el az állításra, mert nem tudott zöld ágra vergődni a kisebbik fiával. A fiú tizenhat éves volt, sokat füvezett, automatákat tört fel, és azzal fenyegetőzött – ahogy ő mondta -, hogy végérvényesen bűnöző lesz belőle. Minden olyan próbálkozást visszautasított, ami arra irányult, hogy jobb belátásra bírja őt. A felállításnál a fiú képviselője rá se hederített a többi családtagra. Nyilvánvalóan valaki olyanra nézett, aki még nem volt felállítva. Megkérdeztem a nőt, ki állhatna még ott, és először nem tudta a választ. Én viszont nem tágítottam, és ragaszkodtam hozzá, hogy valaki még hiányzik onnan, hogy kell még lennie valakinek ebben a családban, akit kizártak a családi tudatból, és csak ekkor mondta ki váratlanul: „A bátyám.” Akkor derült ki, hogy egy nő meggyilkolásáért életfogytiglan fegyházra ítélték a testvérét. Már tizenöt éve ült ott, a nő majdnem teljesen elfelejtette. Amikor meg¬mondtam neki, hogy az életfogytiglanra ítélteket sok esetben ki szokták engedni tizenöt-húsz év után, akkor szabály szerint sokkot kapott.
A családi lélek viszont nem feledkezett el erről a bátyról, ugyanis a nő fia képviselte őt a családban. Amikor egy képviselőt a férfi helyére állítottam, a fiú azonnal meg¬könnyebbülten és érdeklődve nézett oda. A megoldás itt is – mint mindig – a kötődés és a valóság elismerése volt, méghozzá úgy, ahogy van. Itt ezekkel a szavakkal történt ez meg: „A nagybátyám vagy.” És a fiú anyjának oldaláról: „Gyilkos vagy, és a bátyám vagy.” Amikor ezt kimondta, a fia képviselője szemmel láthatóan megkönnyebbült, és először tudott egyáltalán ránézni az anyjára és a többi családtagjára, és érzékelni, hogy léteznek.”
(W. Nelles: Gyógyító valóság)
„Mindig én vagyok az áldozat, soha nem viszem semmire”
„SILVAN
Amit Silvan a csoportnak elmesél, úgy cseng, mint egy rossz film, amelyben mindig ő az áldozat. Hol pénzzel csapják be, hol rossz hírét keltik, hol a munkahelyén lehetetlenítik el, és így tovább. Hogy csak két elképesztő történetet említsek: Silvant a saját nővére feljelentette a rendőrségen, mert állítólag bankot rabolt. A közzétett fantomkép többé-kevésbé hasonlított Silvanra, amit a nővér tüstént ki is használt, a maga javára. Miközben Silvan a fogdában ült, nővére a család összes hagyatéki ügyét oly módon rendezte el, hogy neki származzon előnye belőle. A rács mögött Silvan keze meg volt kötve; amikor pedig ártatlanságának köszönhetően kiengedték, szembesülnie kellett a keserű valósággal.
Szabadon engedését Silvan annak a szerencsés körülménynek köszönhette, hogy a valódi bankrabló ugyanazzal a módszerrel követett el bankrablást a szomszédos bankban is. Amikor elfogták, Silvant azonnali hatállyal szabadlábra helyezték. De a baj már megesett: a nővére mindent az ő hátrányára intézett, ami Silvannak komoly anyagi kárt okozott.
És ez sajnos nem egyedülálló eset. Egyszer elraboltak egy gyermeket. A tettes egy Silvannal jó viszonyban álló asztalosmester volt. Hogy Silvannal kitoljon, valaki teljesen alaptalanul feljelentést tett a rendőrségen, mondván, hogy ő rejtette el, az asztalosmesterrel szövetkezve, a gyermeket…
Silvan még több hasonló történetet is elbeszélne, de a csoport felhördül, és a szemináriumvezető leinti őt.
A szemináriumvezető: „Úgy tűnik, nagyon jól elsajátítottad az áldozat szerepét!”
Silvan fülig érő vigyorral vonogatja a vállát.
A szemináriumvezető: „Láttátok ezt a mosolyt? Szeret áldozat lenni.”
Megkérik Silvant, hogy válasszon és állítson fel valakit önmaga és az áldozatszerep képviseletében. Az áldozatszerepre Silvan egy férfit választ ki.
Az első képben csak mosolyognak egymásra. Nagyon kedvelik egymást…
A szemináriumvezető kiválaszt a csoportból egy férfit és egy nőt, akik a szülőket személyesítik meg, és őket is odaállítja. Az anya reszketni kezd, és nem bírja elviselni az áldozatszerep tekintetét. Végül a padlóra ereszkedik.
A szemináriumvezető Silvanhoz: „Tudsz mondani valamit édesanyád esetleges áldozatszerepéről?”
Silvan (mocorog): „Anyámat fiatalkorában elgázolta egy ismeretlen autós. Majdnem el is vérzett, mert az autós cserbenhagyta. De szerencsére rátalált valaki, és elvitte egy klinikára.” A szemináriumvezető: „Maradtak szövődményei a balesetnek?”
SILVAN (mocorog): „Hajaj, sok is. Rengeteg heg, Azonkívül évtizedek óta szenved a baleset súlyos testi következményeitől.”
Miközben Silvan erről beszél, az anya megszemélyesítője sírni kezd.
A szemináriumvezető az autós szerepére is kiválaszt egy férfit a csoportból. Az autós a legnagyobb nyugalommal mosolyog az anyára, mint egy szerelmes, sőt le is fekszik mellé a padlóra. Szorosan átölelik egymást. Mindketten sírnak. A férfi önkéntelenül megszólal: „Magamban mindig melletted voltam, csak temelletted.”
Silvan ekkor beáll a saját szerepébe. A szemináriumvezető kérésére azt mondja az anyának: „Túlságosan borzalmas, ami veled történt. Ezért egész életemben áldozat akarok lenni. Nekem sem lehet jobb, mint neked!”
Silvan szavai hallatán az anya a fejét rázza. Silvant most megkérik, hajoljon meg az autós és az anya előtt.
Az ANYÁHOZ így szól: „Nehéz sorsodnak tisztelettel adózom. Áldj meg, kérlek, ha a szenvedésed láttán is szabad örülnöm az életnek.” E szavakat örömmel fogadja az anya, és átöleli a fiát. Az AUTÓSNAK azt mondja Silvan: „Tiszteletben tartom, hogy a sors vett a szolgálatába.”
A kettejüknek mondott szavakkal egyidejűleg lépésről lépésre távolodni kezd az áldozatszerep megszemélyesítője. Értésünkre adja, hogy akár ki is szállhatna a szerepből, hiszen most már felesleges
Amikor Silvan megköszöni neki mindazt, amire rámutatott, mély lélegzetet vesz, és felragyog a tekintete. Az anya barátságosan rámosolyog.”
(T. Schäfer: Hogyan válik a munka hivatássá?)
„Mindig én vagyok az áldozat, soha nem viszem semmire”
„SILVAN
Amit Silvan a csoportnak elmesél, úgy cseng, mint egy rossz film, amelyben mindig ő az áldozat. Hol pénzzel csapják be, hol rossz hírét keltik, hol a munkahelyén lehetetlenítik el, és így tovább. Hogy csak két elképesztő történetet említsek: Silvant a saját nővére feljelentette a rendőrségen, mert állítólag bankot rabolt. A közzétett fantomkép többé-kevésbé hasonlított Silvanra, amit a nővér tüstént ki is használt, a maga javára. Miközben Silvan a fogdában ült, nővére a család összes hagyatéki ügyét oly módon rendezte el, hogy neki származzon előnye belőle. A rács mögött Silvan keze meg volt kötve; amikor pedig ártatlanságának köszönhetően kiengedték, szembesülnie kellett a keserű valósággal.
Szabadon engedését Silvan annak a szerencsés körülménynek köszönhette, hogy a valódi bankrabló ugyanazzal a módszerrel követett el bankrablást a szomszédos bankban is. Amikor elfogták, Silvant azonnali hatállyal szabadlábra helyezték. De a baj már megesett: a nővére mindent az ő hátrányára intézett, ami Silvannak komoly anyagi kárt okozott.
És ez sajnos nem egyedülálló eset. Egyszer elraboltak egy gyermeket. A tettes egy Silvannal jó viszonyban álló asztalosmester volt. Hogy Silvannal kitoljon, valaki teljesen alaptalanul feljelentést tett a rendőrségen, mondván, hogy ő rejtette el, az asztalosmesterrel szövetkezve, a gyermeket…
Silvan még több hasonló történetet is elbeszélne, de a csoport felhördül, és a szemináriumvezető leinti őt.
A szemináriumvezető: „Úgy tűnik, nagyon jól elsajátítottad az áldozat szerepét!”
Silvan fülig érő vigyorral vonogatja a vállát.
A szemináriumvezető: „Láttátok ezt a mosolyt? Szeret áldozat lenni.”
Megkérik Silvant, hogy válasszon és állítson fel valakit önmaga és az áldozatszerep képviseletében. Az áldozatszerepre Silvan egy férfit választ ki.
Az első képben csak mosolyognak egymásra. Nagyon kedvelik egymást…
A szemináriumvezető kiválaszt a csoportból egy férfit és egy nőt, akik a szülőket személyesítik meg, és őket is odaállítja. Az anya reszketni kezd, és nem bírja elviselni az áldozatszerep tekintetét. Végül a padlóra ereszkedik.
A szemináriumvezető Silvanhoz: „Tudsz mondani valamit édesanyád esetleges áldozatszerepéről?”
Silvan (mocorog): „Anyámat fiatalkorában elgázolta egy ismeretlen autós. Majdnem el is vérzett, mert az autós cserbenhagyta. De szerencsére rátalált valaki, és elvitte egy klinikára.” A szemináriumvezető: „Maradtak szövődményei a balesetnek?”
SILVAN (mocorog): „Hajaj, sok is. Rengeteg heg, Azonkívül évtizedek óta szenved a baleset súlyos testi következményeitől.”
Miközben Silvan erről beszél, az anya megszemélyesítője sírni kezd.
A szemináriumvezető az autós szerepére is kiválaszt egy férfit a csoportból. Az autós a legnagyobb nyugalommal mosolyog az anyára, mint egy szerelmes, sőt le is fekszik mellé a padlóra. Szorosan átölelik egymást. Mindketten sírnak. A férfi önkéntelenül megszólal: „Magamban mindig melletted voltam, csak temelletted.”
Silvan ekkor beáll a saját szerepébe. A szemináriumvezető kérésére azt mondja az anyának: „Túlságosan borzalmas, ami veled történt. Ezért egész életemben áldozat akarok lenni. Nekem sem lehet jobb, mint neked!”
Silvan szavai hallatán az anya a fejét rázza. Silvant most megkérik, hajoljon meg az autós és az anya előtt.
Az ANYÁHOZ így szól: „Nehéz sorsodnak tisztelettel adózom. Áldj meg, kérlek, ha a szenvedésed láttán is szabad örülnöm az életnek.” E szavakat örömmel fogadja az anya, és átöleli a fiát. Az AUTÓSNAK azt mondja Silvan: „Tiszteletben tartom, hogy a sors vett a szolgálatába.”
A kettejüknek mondott szavakkal egyidejűleg lépésről lépésre távolodni kezd az áldozatszerep megszemélyesítője. Értésünkre adja, hogy akár ki is szállhatna a szerepből, hiszen most már felesleges
Amikor Silvan megköszöni neki mindazt, amire rámutatott, mély lélegzetet vesz, és felragyog a tekintete. Az anya barátságosan rámosolyog.”
(T. Schäfer: Hogyan válik a munka hivatássá?)
„Budapest vagy Hamburg?”
ZOLTÁN
Zoltán Magyarországon született, de már hosszú évek óta Észak-Németországban él. Miután metróvezetőként egy ideig munka nélkül volt, most mindjárt két ajánlatot is kapott: egyet Hamburgból,egyet pedig szülővárosából, Budapestről.
ZOLTÁN: „Budapesten vannak a szüleim, a hazám, a gyökereim.
Hamburgban a barátaim és az az élet, amelyet itt sikeresen felépítettem magamnak. Mindkét hely érdekes, én pedig nem tudom,melyiket válasszam.”
Zoltán három szereplőt választ: egyet magának, egyet a „Budapestre utazásnak”, egyet pedig a „Hamburgba utazásnak”. Zoltán megszemélyesítője odalép Budapesthez, miközben mosolyog. Budapest visszamosolyog rá.
A SZEMINÁRIUMVEZETŐ: „Csináljunk még egy tesztet. ( Zoltánt Hamburg mellé állítja.)
Zoltánhoz: Hogy érzed magad mellette? Ugyanolyan jól? Ne kapkodj, érezz rá nyugodtan.”
ZOLTÁN (a fejét rázza): „Messze nem olyan jó érzés, mint Budapest mellett.”
Most elfoglalja saját helyét a felállításban, és megállapítja, hogy Budapest mellett valóban jól érzi magát.
A SZEMINÁRIUMVEZETŐ: „Közvetlenül a felállítás után nem szabad létfontosságú döntést hozni. Először várd ki, mit érzel magadban, és csak azután dönts. A felállítás képei ugyanis tudat alatt tovább dolgoznak.”
ZOLTÁN: „Úgy lesz!”
(T. Schäfer:Hogyan válik a munka hivatássá?)
„Budapest vagy Hamburg?”
ZOLTÁN
Zoltán Magyarországon született, de már hosszú évek óta Észak-Németországban él. Miután metróvezetőként egy ideig munka nélkül volt, most mindjárt két ajánlatot is kapott: egyet Hamburgból,egyet pedig szülővárosából, Budapestről.
ZOLTÁN: „Budapesten vannak a szüleim, a hazám, a gyökereim.
Hamburgban a barátaim és az az élet, amelyet itt sikeresen felépítettem magamnak. Mindkét hely érdekes, én pedig nem tudom,melyiket válasszam.”
Zoltán három szereplőt választ: egyet magának, egyet a „Budapestre utazásnak”, egyet pedig a „Hamburgba utazásnak”. Zoltán megszemélyesítője odalép Budapesthez, miközben mosolyog. Budapest visszamosolyog rá.
A SZEMINÁRIUMVEZETŐ: „Csináljunk még egy tesztet. ( Zoltánt Hamburg mellé állítja.)
Zoltánhoz: Hogy érzed magad mellette? Ugyanolyan jól? Ne kapkodj, érezz rá nyugodtan.”
ZOLTÁN (a fejét rázza): „Messze nem olyan jó érzés, mint Budapest mellett.”
Most elfoglalja saját helyét a felállításban, és megállapítja, hogy Budapest mellett valóban jól érzi magát.
A SZEMINÁRIUMVEZETŐ: „Közvetlenül a felállítás után nem szabad létfontosságú döntést hozni. Először várd ki, mit érzel magadban, és csak azután dönts. A felállítás képei ugyanis tudat alatt tovább dolgoznak.”
ZOLTÁN: „Úgy lesz!”
(T. Schäfer:Hogyan válik a munka hivatássá?)
Bonyodalmak családi vállalkozásokban
„Jó néhány pályafutást derékba tört már a családi vállalkozáshoz való kötődés, és az a látszólagos kötelesség, hogy az utódok a vállalkozást folytassák. Csakhogy elsősorban mindenkinek a saját pályafutása, illetve saját tehetsége és képességei iránt kell elkötelezettnek lennie. A felnőtt léthez hozzátartozik az a bátorság is, amellyel az ember hozzátartozói ellenkezésével szemben is követi a saját útját.
Ez az út és az egyéni érdek néha a családi vállalkozáson belül vezet tovább. De még így is támadhatnak nézeteltérések. Gyakran okoz gondot, ha az ember főnöke egyszersmind az apja is. Ha a testvérek is a cégnél dolgoznak, gyakori, hogy irigység, és ennek nyomán számos konfliktus támad.
………………………….
…………………………
Házasságkötéskor gyakran felmerül a kérdés, hogy érdemes-e az ifjú párnak az apóshoz és az anyóshoz költöznie és a családi vállalkozásba besegítenie. Az ilyen esetek – több mint tizenöt évnyi családfelállítási tapasztalataim alapján – rendszerint hasonló képet mutattak: ha a férj költözik a feleség szüleihez, és apósának cégénél dolgozik, szinte száz százalék, hogy a dolgok rossz irányt vesznek. Ha viszont a feleség költözik a férj szüleihez, és velük dolgozik, az ügy zátonyra futhat ugyan, de ugyanazzal az erővel jól is alakulhat. Ennek a különös jelenségnek az okain sokat töprengtem.
A magyarázat talán az, hogy a nők sok mindenben – anyaság, hivatás, társadalmi munka és így tovább – feltalálják és otthon érzik magukat, míg a férfiak sokkal egyoldalúbban összpontosítanak a munkára. Ha mármost egy férfi a saját elképzeléseivel csat¬lakozik felesége szüleinek vállalkozásához, akkor meg kell tanulnia alárendelnie magát. Számára kellemetlen, ha felesége nap mint nap tanúja annak, hogy az apa szava a szent, nem a férjé. Férfiak az ilyesmit nehezen tudják elfogadni. Még ha névleg a vő veszi is át a vállalat vezetését, az após rendszerint nem képes magát visszafogni, és beleszól az ügyekbe.
……………… Emlékszem például Frankra, aki beszállt apósának országokat átfogó cégbirodalmába, ahelyett hogy saját banki karrierjét folytatta volna. Kezdettől fogva rossz érzése volt. Keserűen meg is kellett bánnia! Ma ebben a családban senki sem áll szóba a másikkal. Ha a magánéletet elválasztották volna az üzletitől, talán szakításra került volna sor, de nem ilyen mérvűre. Ám ahol sok pénzről van szó, ott, mint tudjuk, vége a barátságnak.”
(T. Schäfer: Hogyan válik a munka hivatássá?)
Bonyodalmak családi vállalkozásokban
„Jó néhány pályafutást derékba tört már a családi vállalkozáshoz való kötődés, és az a látszólagos kötelesség, hogy az utódok a vállalkozást folytassák. Csakhogy elsősorban mindenkinek a saját pályafutása, illetve saját tehetsége és képességei iránt kell elkötelezettnek lennie. A felnőtt léthez hozzátartozik az a bátorság is, amellyel az ember hozzátartozói ellenkezésével szemben is követi a saját útját.
Ez az út és az egyéni érdek néha a családi vállalkozáson belül vezet tovább. De még így is támadhatnak nézeteltérések. Gyakran okoz gondot, ha az ember főnöke egyszersmind az apja is. Ha a testvérek is a cégnél dolgoznak, gyakori, hogy irigység, és ennek nyomán számos konfliktus támad.
………………………….
…………………………
Házasságkötéskor gyakran felmerül a kérdés, hogy érdemes-e az ifjú párnak az apóshoz és az anyóshoz költöznie és a családi vállalkozásba besegítenie. Az ilyen esetek – több mint tizenöt évnyi családfelállítási tapasztalataim alapján – rendszerint hasonló képet mutattak: ha a férj költözik a feleség szüleihez, és apósának cégénél dolgozik, szinte száz százalék, hogy a dolgok rossz irányt vesznek. Ha viszont a feleség költözik a férj szüleihez, és velük dolgozik, az ügy zátonyra futhat ugyan, de ugyanazzal az erővel jól is alakulhat. Ennek a különös jelenségnek az okain sokat töprengtem.
A magyarázat talán az, hogy a nők sok mindenben – anyaság, hivatás, társadalmi munka és így tovább – feltalálják és otthon érzik magukat, míg a férfiak sokkal egyoldalúbban összpontosítanak a munkára. Ha mármost egy férfi a saját elképzeléseivel csat¬lakozik felesége szüleinek vállalkozásához, akkor meg kell tanulnia alárendelnie magát. Számára kellemetlen, ha felesége nap mint nap tanúja annak, hogy az apa szava a szent, nem a férjé. Férfiak az ilyesmit nehezen tudják elfogadni. Még ha névleg a vő veszi is át a vállalat vezetését, az após rendszerint nem képes magát visszafogni, és beleszól az ügyekbe.
……………… Emlékszem például Frankra, aki beszállt apósának országokat átfogó cégbirodalmába, ahelyett hogy saját banki karrierjét folytatta volna. Kezdettől fogva rossz érzése volt. Keserűen meg is kellett bánnia! Ma ebben a családban senki sem áll szóba a másikkal. Ha a magánéletet elválasztották volna az üzletitől, talán szakításra került volna sor, de nem ilyen mérvűre. Ám ahol sok pénzről van szó, ott, mint tudjuk, vége a barátságnak.”
(T. Schäfer: Hogyan válik a munka hivatássá?)
Mégis kinek az élete?
Úton-útfélen belebotlok abba a kérdésbe, hogy vajon a saját életemet élem-e? Úgy tűnik, mindenki azt akarja. És ez így helyes. Akkor tudod kibontakoztatni a benned lévő tehetséget, ha te, Te vagy. Ehhez kapcsolódik a következő történet.
Egy kedves barátom érdeklődött a családfelállítás iránt. Elmondta, hogy a testvérének akar segíteni, mert úgy látja, hogy ismétli az édesapja életét. Megkérdeztem, hogy hány éves a testvére?
– 32 – válaszolta.
– Tehát már felnőtt.
– Igen. – felelte – Tudok rajta segíteni?
– Mért TE akarsz rajta segíteni? Talán szellemileg korlátozott?
– Nem. Úgy rendben van.
– Akkor szeretném, ha tudnád, – kezdtem a magyarázatot – hogy egy felnőtt ember életébe ilyetén való beavatkozás („majd én megjavítalak”) a személyiségi jogok megsértésének kategóriájába tartozik. Értem az aggódást, nagyon rossz nézni, ha szerettünk boldogtalan, és elszúrja az életét, és ami a legszörnyűbb, az a tehetetlenség. Az együttérzés és a szeretet arra sarkallja az embert, hogy minden lehetőséget megragadjon a segítségnyújtásra. A kérdés, hogy ez kinek a szeretete? Testvéri szeretet, vagy inkább anyai?
– Azt hiszem, inkább anyai. – válaszolta némi gondolkodás után.
– Tehát anyai szeretetet érzel a testvéred iránt. Miért vetted át a családban az anyai érzést, szerepet? Talán édesanyád lelkileg nem tudott részt venni az életetekben? Talán az ő családjában történtek olyan drámai események, amelyek lekötötték őt lelkileg?
– Igen, 10 éves volt, amikor meghaltak a szülei, és egy nagynéni nevelte, akit nem nagyon szeretett. A testvére is csecsemőkorában halt meg.
– Akkor érthető, hogy miért nem tudott veletek lenni, és te szeretetből átvetted a szerepét. Vagyis nem tudod a saját életedet élni, de azt tudnod kell, hogy testvéred anyja sem lehetsz, hiszen ugyanolyan gyerek vagy mint ő. Annyit meg tudunk tenni a családállításon, hogy édesanyádat behozzuk a családi lélekbe, és te felszabadulsz egy olyan szerep alól, aminek megfelelni állandó kudarc és lehetetlenség, és így élheted a saját életedet.
– Értem. – válaszolta – Akkor majd még telefonálok.
Így váltunk el.
Szerintetek rászánja-e magát, hogy leteszi a felvett szerepet, vagy továbbra is éli azt az életet, ami nem az övé, ezzel vállalva, hogy nem tudja majd megvalósítani azt, amire hivatott lenne?
Mégis kinek az élete?
Lehetséges, hogy rászánja magát az illető, hogy letegye a felvett szerepét, de valószínűleg elég sok lelkierő kell hozzá, hogy ezt megtegye.
Miért gondolom így? Mert azt az életet, amiben most van, már ismeri és tudja, hogy mire számíthat, még akkor is, ha már tudja, hogy nem a saját életét éli. A megszokások és a bevált minták is ezt erősítik benne. Sőt az, hogy látszólag ezzel másnak mintha „segítene” az is egy visszahúzó erő.
Ezzel szemben, ha úgy dönt, hogy elmegy a családállításra és utána a saját életét éli, akkor most még nem tudja, hogy mire számíthat és az ismeretlenbe lépés bizonytalanságát kell felvállalnia.
Egy biztosnak tűnik számomra, hogyha lesz elég lelkiereje, hogy változtasson és a saját életét élje, akkor egy idő múlva felmérhetetlenül gazdagodik az élete, olyan belső, addig nem ismert lelki értékeket, örömérzetet, a szabadság csodás és nagyszerű érzését érezheti, amely mindenért kárpótolja majd.
Marcsi, ez nagyon szép megfogalmazás volt és igaz.
Marcsi, ez nagyon szép megfogalmazás volt és igaz. Tökéletesen összefoglaltad a folyamat lényegét.
Mégis kinek az élete?
Úton-útfélen belebotlok abba a kérdésbe, hogy vajon a saját életemet élem-e? Úgy tűnik, mindenki azt akarja. És ez így helyes. Akkor tudod kibontakoztatni a benned lévő tehetséget, ha te, Te vagy. Ehhez kapcsolódik a következő történet.
Egy kedves barátom érdeklődött a családfelállítás iránt. Elmondta, hogy a testvérének akar segíteni, mert úgy látja, hogy ismétli az édesapja életét. Megkérdeztem, hogy hány éves a testvére?
– 32 – válaszolta.
– Tehát már felnőtt.
– Igen. – felelte – Tudok rajta segíteni?
– Mért TE akarsz rajta segíteni? Talán szellemileg korlátozott?
– Nem. Úgy rendben van.
– Akkor szeretném, ha tudnád, – kezdtem a magyarázatot – hogy egy felnőtt ember életébe ilyetén való beavatkozás („majd én megjavítalak”) a személyiségi jogok megsértésének kategóriájába tartozik. Értem az aggódást, nagyon rossz nézni, ha szerettünk boldogtalan, és elszúrja az életét, és ami a legszörnyűbb, az a tehetetlenség. Az együttérzés és a szeretet arra sarkallja az embert, hogy minden lehetőséget megragadjon a segítségnyújtásra. A kérdés, hogy ez kinek a szeretete? Testvéri szeretet, vagy inkább anyai?
– Azt hiszem, inkább anyai. – válaszolta némi gondolkodás után.
– Tehát anyai szeretetet érzel a testvéred iránt. Miért vetted át a családban az anyai érzést, szerepet? Talán édesanyád lelkileg nem tudott részt venni az életetekben? Talán az ő családjában történtek olyan drámai események, amelyek lekötötték őt lelkileg?
– Igen, 10 éves volt, amikor meghaltak a szülei, és egy nagynéni nevelte, akit nem nagyon szeretett. A testvére is csecsemőkorában halt meg.
– Akkor érthető, hogy miért nem tudott veletek lenni, és te szeretetből átvetted a szerepét. Vagyis nem tudod a saját életedet élni, de azt tudnod kell, hogy testvéred anyja sem lehetsz, hiszen ugyanolyan gyerek vagy mint ő. Annyit meg tudunk tenni a családállításon, hogy édesanyádat behozzuk a családi lélekbe, és te felszabadulsz egy olyan szerep alól, aminek megfelelni állandó kudarc és lehetetlenség, és így élheted a saját életedet.
– Értem. – válaszolta – Akkor majd még telefonálok.
Így váltunk el.
Szerintetek rászánja-e magát, hogy leteszi a felvett szerepet, vagy továbbra is éli azt az életet, ami nem az övé, ezzel vállalva, hogy nem tudja majd megvalósítani azt, amire hivatott lenne?
Mégis kinek az élete?
Lehetséges, hogy rászánja magát az illető, hogy letegye a felvett szerepét, de valószínűleg elég sok lelkierő kell hozzá, hogy ezt megtegye.
Miért gondolom így? Mert azt az életet, amiben most van, már ismeri és tudja, hogy mire számíthat, még akkor is, ha már tudja, hogy nem a saját életét éli. A megszokások és a bevált minták is ezt erősítik benne. Sőt az, hogy látszólag ezzel másnak mintha „segítene” az is egy visszahúzó erő.
Ezzel szemben, ha úgy dönt, hogy elmegy a családállításra és utána a saját életét éli, akkor most még nem tudja, hogy mire számíthat és az ismeretlenbe lépés bizonytalanságát kell felvállalnia.
Egy biztosnak tűnik számomra, hogyha lesz elég lelkiereje, hogy változtasson és a saját életét élje, akkor egy idő múlva felmérhetetlenül gazdagodik az élete, olyan belső, addig nem ismert lelki értékeket, örömérzetet, a szabadság csodás és nagyszerű érzését érezheti, amely mindenért kárpótolja majd.
Marcsi, ez nagyon szép megfogalmazás volt és igaz.
Marcsi, ez nagyon szép megfogalmazás volt és igaz. Tökéletesen összefoglaltad a folyamat lényegét.
Az új kapcsolat sikere
„Eljött hozzám egy középkorú, elvált nő, két éppen felnőtt fiú édesanyja. Már régen elvált és majdnem 15 éve egyedül nevelte gyerekeit. Lemondott bármilyen új társkapcsolatról, mert a fiaiban látta életfeladatát.
Nehéz szívvel vette tudomásul, hogy a fiai elköltöztek otthonról. Azok a gyerekek, akik egyedül hagyják otthon a szüleiket, bűnösnek érzik magukat. De természetesen nem tehetnek róla, ha az őket ellátó szülő mindig lemond a partnerkapcsolatok lehetőségéről. Érdekes módon egy születésnapi ajándék segített, amit a fiúk adtak édesanyjuknak. Az ajándék egy nagy körutazás volt. A nő a nyaraláson beleszeretett egy elfoglalt üzletemberbe.
A fiúk örültek, hogy anyjuk végre talált egy társat, de nehezen alakult a kapcsolat. A férfi másik országban lakott. Néha egyikük országában töltöttek együtt pár hetet, majd hat hónappal később a másik országában találkoztak pár hétre vagy utaztak el egy hosszabb nyaralásra.
Egy idő után világossá vált, hogy alapvető döntést kell hozni L további együttélésről. A nő egyre inkább kezdett arra panaszkodni, hogy nem értik meg egymást. A szimbólumokkal történő családleképzésen hamar kiderült, hogy mi is a tulajdonképpeni probléma: A férfi hosszú évekig élt
boldog házasságban, és nemrég vesztette el feleségét egy súlyos betegségben. A hölgy elmondta, hogy olyan érzése van, mintha az elhunyt „szellemként” lebegne a kapcsolat fölött. Olyan téma
volt ez, amelyről sohasem beszélgettek.
A páciens úgy helyezte el a földön a szimbólumokat, hogy _ következő kép alakult ki: A férfi elhunyt felesége mellett állt. A páciens pedig első férjére nézett, két fia apjára, akit túlságosan kevéssé tisztelt, és akit igazságtalanul mindig bűnbaknak tartón, így még mindkét partner előző társához kötődött.
Miután a páciens végigcsinált egy gyógyító folyamatot a még élő, első férjével, azt mondattam vele új társának: „Tiszteletben tartom mély szeretetedet, ami első feleségedhez fűz. Nyugodtan hagyj még időt magadnak.” Erre elszomorodott a hölgy, mén ahogy ő az új társ számára csak a második, ugyanúgy számára sem ő az első, csupán a második. Nem lehet úgy tenni, mintha nem létezett volna ez a korábbi kötés.
Az új partnerkapcsolatnak csak akkor van esélye, ha a korábbi kötődéseket tiszteletben tartjuk. Ezért megkértem a pácienst, hogy hajoljon meg mélyen 2 férfi elhunyt, első felesége előtt és mondja azt: „Tisztellek, mint az ő első feleségét és tisztelem mély szereteteteket. Kérlek, tekints ránk barátsággal.”
Ezután javult a kapcsolat.”
(T. Schäfer: A férfi, aki ezer évig akart élni)
Az új kapcsolat sikere
„Eljött hozzám egy középkorú, elvált nő, két éppen felnőtt fiú édesanyja. Már régen elvált és majdnem 15 éve egyedül nevelte gyerekeit. Lemondott bármilyen új társkapcsolatról, mert a fiaiban látta életfeladatát.
Nehéz szívvel vette tudomásul, hogy a fiai elköltöztek otthonról. Azok a gyerekek, akik egyedül hagyják otthon a szüleiket, bűnösnek érzik magukat. De természetesen nem tehetnek róla, ha az őket ellátó szülő mindig lemond a partnerkapcsolatok lehetőségéről. Érdekes módon egy születésnapi ajándék segített, amit a fiúk adtak édesanyjuknak. Az ajándék egy nagy körutazás volt. A nő a nyaraláson beleszeretett egy elfoglalt üzletemberbe.
A fiúk örültek, hogy anyjuk végre talált egy társat, de nehezen alakult a kapcsolat. A férfi másik országban lakott. Néha egyikük országában töltöttek együtt pár hetet, majd hat hónappal később a másik országában találkoztak pár hétre vagy utaztak el egy hosszabb nyaralásra.
Egy idő után világossá vált, hogy alapvető döntést kell hozni L további együttélésről. A nő egyre inkább kezdett arra panaszkodni, hogy nem értik meg egymást. A szimbólumokkal történő családleképzésen hamar kiderült, hogy mi is a tulajdonképpeni probléma: A férfi hosszú évekig élt
boldog házasságban, és nemrég vesztette el feleségét egy súlyos betegségben. A hölgy elmondta, hogy olyan érzése van, mintha az elhunyt „szellemként” lebegne a kapcsolat fölött. Olyan téma
volt ez, amelyről sohasem beszélgettek.
A páciens úgy helyezte el a földön a szimbólumokat, hogy _ következő kép alakult ki: A férfi elhunyt felesége mellett állt. A páciens pedig első férjére nézett, két fia apjára, akit túlságosan kevéssé tisztelt, és akit igazságtalanul mindig bűnbaknak tartón, így még mindkét partner előző társához kötődött.
Miután a páciens végigcsinált egy gyógyító folyamatot a még élő, első férjével, azt mondattam vele új társának: „Tiszteletben tartom mély szeretetedet, ami első feleségedhez fűz. Nyugodtan hagyj még időt magadnak.” Erre elszomorodott a hölgy, mén ahogy ő az új társ számára csak a második, ugyanúgy számára sem ő az első, csupán a második. Nem lehet úgy tenni, mintha nem létezett volna ez a korábbi kötés.
Az új partnerkapcsolatnak csak akkor van esélye, ha a korábbi kötődéseket tiszteletben tartjuk. Ezért megkértem a pácienst, hogy hajoljon meg mélyen 2 férfi elhunyt, első felesége előtt és mondja azt: „Tisztellek, mint az ő első feleségét és tisztelem mély szereteteteket. Kérlek, tekints ránk barátsággal.”
Ezután javult a kapcsolat.”
(T. Schäfer: A férfi, aki ezer évig akart élni)
Kovetkezo csaladallitas
Kedves Ildiko!
Balogh Mark vagyok, Angliaban eltem nehany evet es majus 1-tol leszek Magyarorszagon hosszabb ideig. Tobben ajanlottak, hogy erdemes elmennem egy csaladfelallitasra ahhoz, hogy meg tudjam valositani a celjaimat.
Azt szeretnem megtudni, hogy mikor lesz a kovetkezo csaladallitas, amit On vezet, vagy amit ajanlani tudna nekem.
Nehany szoban az altalam is latott megoldando feladatok:
Egesz csaladommal valo folyamatos beke megtalalasa
Idealis no megtalalasa
Megfelelo munka/hivatas megtalalasa
Kiegyensulyozottsag, kituno kommunikacios keszseg, energikussag, jovobe vetett hit elerese
Udvozlettel:
Mark
Kedves Márk!
Valóban, nagyon sok gondot meg lehet oldani a
Kedves Márk!
Valóban, nagyon sok gondot meg lehet oldani a módszerrel. (Bár én elfogult vagyok, nem véletlenül:)
A következő csoport április 29-én, péntek este lesz, vagy május 8-án, vasárnap egész nap.
Nagyon szép megoldandó feladatok várnak. 🙂
Még több információ a http://www.csaladfelallitas.5mp.eu oldalon olvasható.
Én szeretettel várlak (remélem, tegeződhetünk) bármelyik alkalommal.
Üdvözlettel
Száraz Ildikó
Csaladallitas
Kedves Ildiko!
Koszonom a gyors valaszt. Uzentem neked e-mailen, remelem, hogy mielobb ki tudom en is probalni ezt a modszert.
Sok sikert a munkadhoz!
Udv.: Mark
Kovetkezo csaladallitas
Kedves Ildiko!
Balogh Mark vagyok, Angliaban eltem nehany evet es majus 1-tol leszek Magyarorszagon hosszabb ideig. Tobben ajanlottak, hogy erdemes elmennem egy csaladfelallitasra ahhoz, hogy meg tudjam valositani a celjaimat.
Azt szeretnem megtudni, hogy mikor lesz a kovetkezo csaladallitas, amit On vezet, vagy amit ajanlani tudna nekem.
Nehany szoban az altalam is latott megoldando feladatok:
Egesz csaladommal valo folyamatos beke megtalalasa
Idealis no megtalalasa
Megfelelo munka/hivatas megtalalasa
Kiegyensulyozottsag, kituno kommunikacios keszseg, energikussag, jovobe vetett hit elerese
Udvozlettel:
Mark
Kedves Márk!
Valóban, nagyon sok gondot meg lehet oldani a
Kedves Márk!
Valóban, nagyon sok gondot meg lehet oldani a módszerrel. (Bár én elfogult vagyok, nem véletlenül:)
A következő csoport április 29-én, péntek este lesz, vagy május 8-án, vasárnap egész nap.
Nagyon szép megoldandó feladatok várnak. 🙂
Még több információ a http://www.csaladfelallitas.5mp.eu oldalon olvasható.
Én szeretettel várlak (remélem, tegeződhetünk) bármelyik alkalommal.
Üdvözlettel
Száraz Ildikó
Csaladallitas
Kedves Ildiko!
Koszonom a gyors valaszt. Uzentem neked e-mailen, remelem, hogy mielobb ki tudom en is probalni ezt a modszert.
Sok sikert a munkadhoz!
Udv.: Mark
Félbeszakadt közeledés
A családfelállítás módszere nagyrészt a származási családból eredő problémákkal foglalkozik. De tudjuk, hogy vannak olyan nehézségek is, amelyek okai a saját életünkben keresendők. Ezt vizsgálva Bert Hellinger felfedezett egy, az ember életét nagyban meghatározó eseményt, aminek a „félbeszakadt közeledés” nevet adta.
Ha egy gyermek korán kénytelen elszakadni, elválni a szülőjétől, például kórházi kezelés, utazás, halál, vagy bármilyen más esemény miatt, akkor dühöt, csalódottságot érez. De minden más történésnek is, amit a gyermek visszautasításként értelmezhet, az lehet a következménye, hogy megakad a természetes gyermeki szeretet áramlása.
A vágy a szülői szeretet után megmarad, de „megtanulta,” hogy ennek a következménye szomorúság és fájdalom. Ha ilyenkor a szülő közeledni szeretne, a gyermek elfordul, mert haragszik és így az egymáshoz való közeledés nem válik valóra.
Felnőtt korában sem mer közelebbi kapcsolatot kialakítani az emberekkel, átadni magát a szerelemnek, mert egy bizonyos ponton felszínre kerülnek az elutasítás emlékei és olyan negatív érzések jelentkeznek, mint harag, szomorúság, kétségbeesés. Aki eljut ide, az általában visszariad attól, hogy tovább menjen, és olyan elhatározásokra juthat, mint például: „Soha többé nem mutatom magam gyengének.”, Soha senkitől nem kérek segítséget,” Nem engedek magamhoz közel senkit:”
A megoldás az, hogy visszavezetjük az illetőt abba az időbe, amikor megtörtént a megakadás, és beteljesítjük gyermeki szükségletét, vagyis képviselő segítségével célba juttatjuk a közeledést. Így végre bensőségesen átölelhetik egymást – és a szülői szeretet szabadon áramolhat a gyerek felé, és a gyerek szabadon elfogadhatja azt.
Félbeszakadt közeledés
A családfelállítás módszere nagyrészt a származási családból eredő problémákkal foglalkozik. De tudjuk, hogy vannak olyan nehézségek is, amelyek okai a saját életünkben keresendők. Ezt vizsgálva Bert Hellinger felfedezett egy, az ember életét nagyban meghatározó eseményt, aminek a „félbeszakadt közeledés” nevet adta.
Ha egy gyermek korán kénytelen elszakadni, elválni a szülőjétől, például kórházi kezelés, utazás, halál, vagy bármilyen más esemény miatt, akkor dühöt, csalódottságot érez. De minden más történésnek is, amit a gyermek visszautasításként értelmezhet, az lehet a következménye, hogy megakad a természetes gyermeki szeretet áramlása.
A vágy a szülői szeretet után megmarad, de „megtanulta,” hogy ennek a következménye szomorúság és fájdalom. Ha ilyenkor a szülő közeledni szeretne, a gyermek elfordul, mert haragszik és így az egymáshoz való közeledés nem válik valóra.
Felnőtt korában sem mer közelebbi kapcsolatot kialakítani az emberekkel, átadni magát a szerelemnek, mert egy bizonyos ponton felszínre kerülnek az elutasítás emlékei és olyan negatív érzések jelentkeznek, mint harag, szomorúság, kétségbeesés. Aki eljut ide, az általában visszariad attól, hogy tovább menjen, és olyan elhatározásokra juthat, mint például: „Soha többé nem mutatom magam gyengének.”, Soha senkitől nem kérek segítséget,” Nem engedek magamhoz közel senkit:”
A megoldás az, hogy visszavezetjük az illetőt abba az időbe, amikor megtörtént a megakadás, és beteljesítjük gyermeki szükségletét, vagyis képviselő segítségével célba juttatjuk a közeledést. Így végre bensőségesen átölelhetik egymást – és a szülői szeretet szabadon áramolhat a gyerek felé, és a gyerek szabadon elfogadhatja azt.
Érdeklődés
Sziasztok!
Érdeklődni szeretnék, hogy Miskolcon szoktak-e ilyen családállítást tartani? Ha igen, akkor mik a feltételei? Mert olyat is hallottam már, hogy nekem kell egy csoportra való embert összegyűjtenem.
Bocsánat, ha korábbi hozzászólásokban már benne van a válasz a kérdéseimre, de most nincs rá időm, hogy ezt a 6 oldalt visszaolvassam. Ma voltam egy tanuló pszichoterapeutánál és ő javasolta, mert annyira összetett itthon a helyzet, hogy túl sokat enélkül nem tud segíteni. de azért kaptam egy könyvet és némi „házifeladatot”, úgyhogy hozzá is kezdek, mert megoldandó feladatok sora van előttem, amikhez szeretném rendbe szedni magam! 🙂
Előre is köszönöm a segítséget!
Üdv.: B.
kedves Butterfly!
Nem tudom, hogy él-e Miskolcon családállító.
kedves Butterfly!
Nem tudom, hogy él-e Miskolcon családállító. Ha igen, akkor nagy valószínűséggel meg szokta hirdetni a csoportot.
Akkor kérik a családállítók, hogy szervezzen valaki össze egy egész csoportot, ha ők más városból jönnek, és se ismeretségük, se lehetőségük, hogy maguk szervezzenek. Ilyenkor valaki, akinek mindez megvan, felvállalja a feladatot.
Annak, hogy valaki állításon részt vegyen, semmilyen feltétele nincs. Lehet bármilyen nemű, életkorú, végzettségű egyén, még csak értenie sem kell a témához, vagy bármi máshoz. Ami segít a probléma megoldásában,, az az elszántság, bátorság, és nyitottság.
Üdvözlettel:
Száraz Ildikó
http://www.csaladfelallitas.5mp.eu
Érdeklődés
Sziasztok!
Érdeklődni szeretnék, hogy Miskolcon szoktak-e ilyen családállítást tartani? Ha igen, akkor mik a feltételei? Mert olyat is hallottam már, hogy nekem kell egy csoportra való embert összegyűjtenem.
Bocsánat, ha korábbi hozzászólásokban már benne van a válasz a kérdéseimre, de most nincs rá időm, hogy ezt a 6 oldalt visszaolvassam. Ma voltam egy tanuló pszichoterapeutánál és ő javasolta, mert annyira összetett itthon a helyzet, hogy túl sokat enélkül nem tud segíteni. de azért kaptam egy könyvet és némi „házifeladatot”, úgyhogy hozzá is kezdek, mert megoldandó feladatok sora van előttem, amikhez szeretném rendbe szedni magam! 🙂
Előre is köszönöm a segítséget!
Üdv.: B.
kedves Butterfly!
Nem tudom, hogy él-e Miskolcon családállító.
kedves Butterfly!
Nem tudom, hogy él-e Miskolcon családállító. Ha igen, akkor nagy valószínűséggel meg szokta hirdetni a csoportot.
Akkor kérik a családállítók, hogy szervezzen valaki össze egy egész csoportot, ha ők más városból jönnek, és se ismeretségük, se lehetőségük, hogy maguk szervezzenek. Ilyenkor valaki, akinek mindez megvan, felvállalja a feladatot.
Annak, hogy valaki állításon részt vegyen, semmilyen feltétele nincs. Lehet bármilyen nemű, életkorú, végzettségű egyén, még csak értenie sem kell a témához, vagy bármi máshoz. Ami segít a probléma megoldásában,, az az elszántság, bátorság, és nyitottság.
Üdvözlettel:
Száraz Ildikó
http://www.csaladfelallitas.5mp.eu
Az igaz, hogy az utóbbi néhány hónapban elég nehéz időszakot
Az igaz, hogy az utóbbi néhány hónapban elég nehéz időszakot éltem meg, de az már kirívó volt, hogy múlt héten, kedden reggel azon kaptam magam, hogy egy mondat dörömböl bennem: „Nem lehetsz boldog!” „Nem lehetsz boldog!” Nem tudtam, hová tegyem ezt a gondolatot, fogalmam sem volt honnan ered, ezért nosza, utána nézünk.
Családállításon kiderült, hogy édesapámtól jön az érzés, méghozzá a háborúval és az ott elhunytakkal kapcsolatos. Ő is katona volt, mint miden egészséges férfi, és ugyan arról sosem beszélt, hogy miket élhetett meg, de biztos nem koktélokat ivott. Képviselője ott állt a halottak előtt, és megbabonázva nézte őket. Szinte érezni lehetett, hogy menyire ott maradt lelkének egy része.
Meghajoltunk mindketten a halottak előtt. Én már akkor bizonyos megkönnyebbülést éreztem. Azért sokáig néztem még őket. Édesapám közéjük feküdt, ez kicsit nehéz volt. De el kell fogadnom. És most ismerkedem az élettel. Azután majd megyek én is. Amikor itt az ideje. De addig még teszek valami jót, hogy apa büszke legyen rám.
Az igaz, hogy az utóbbi néhány hónapban elég nehéz időszakot
Az igaz, hogy az utóbbi néhány hónapban elég nehéz időszakot éltem meg, de az már kirívó volt, hogy múlt héten, kedden reggel azon kaptam magam, hogy egy mondat dörömböl bennem: „Nem lehetsz boldog!” „Nem lehetsz boldog!” Nem tudtam, hová tegyem ezt a gondolatot, fogalmam sem volt honnan ered, ezért nosza, utána nézünk.
Családállításon kiderült, hogy édesapámtól jön az érzés, méghozzá a háborúval és az ott elhunytakkal kapcsolatos. Ő is katona volt, mint miden egészséges férfi, és ugyan arról sosem beszélt, hogy miket élhetett meg, de biztos nem koktélokat ivott. Képviselője ott állt a halottak előtt, és megbabonázva nézte őket. Szinte érezni lehetett, hogy menyire ott maradt lelkének egy része.
Meghajoltunk mindketten a halottak előtt. Én már akkor bizonyos megkönnyebbülést éreztem. Azért sokáig néztem még őket. Édesapám közéjük feküdt, ez kicsit nehéz volt. De el kell fogadnom. És most ismerkedem az élettel. Azután majd megyek én is. Amikor itt az ideje. De addig még teszek valami jót, hogy apa büszke legyen rám.
Első élményem
Amikor először mentem családállításra, nagyon izgultam. Kaptam némi tájékoztatást erről az alternatív segítő módszerről, mégis nehezen tudtam elképzelni, hogy mi történik valójában. Hogyan lehetséges, hogy kevés információ birtokában titkára lehet annak jutni, hogy valaki miért beteg olyan gyakran, vagy miért nem találja a helyét, és rendbe lehet hozni a családi kapcsolatokat is.
A köztudatban az a jellemző, hogy töviről hegyire átbeszéljük a problémát, itt meg egyáltalán nincs szó erről.” Csak néhány mondatot mondj”- hallottam az utasítást barátnőmtől. Bizonytalan voltam abban is, hogy az én párkapcsolati problémámra, vajon hoz-e megoldást?
Amikor megérkeztem a helyszínre, már várakozott ott néhány ismeretlen ember. Páran beszélgettek, úgy tűnt, már többször részt vettek ilyen csoportban, mások gondolataikba merülve, csendben ültek, vagy gőzölgő tea mellett figyelték a többieket.
A meghirdetett időpontra 14-en foglaltunk helyet körben, a tágas teremben. Az állításvezető, a bemutatkozások után, rövid elméleti bevezetőt tartott. Elmondta, hogy milyen gondok lehetnek abból, ha valakit kitagadunk a családból, vagy ha valaki nincs a helyén.
Elhangzott, hogy a gyerekek a szüleik iránti szeretetből, és hűségből nem mernek boldogabban élni, mint ők. Szó esett arról is, hogy miért ismétlődnek meg gyakran sorsok a családokban.
A bevezető végére kicsit megnyugodtam, bár egy kis gombócot még éreztem a torkomban. Főleg az aggasztott, hogy zárkózottságom miatt, hogyan tudok megnyílni ennyi ember előtt, és még talán érzelmeimet is ki kell mutatnom.
Kis szünet után következett a gyakorlat. Egyszerre kíváncsi is voltam és szkeptikus. Micsoda elképzelés az, hogy bárki képes visszaadni egy számára ismeretlen ember érzéseit?
Kata jelentkezett elsőnek, az édesanyjával való kapcsolatán dolgoztunk. Rögtön beválasztottak képviselőnek. A vezető azt mondta, nem kell tennem semmit, amit eleinte elég nehéz volt betartani, mert a hitetlenség és a csendes tanácstalanság keveréke dolgozott bennem.
Körülbelül másfél perc elteltével olyan történt velem, amin magam is elcsodálkoztam: elkezdtem fázni a 26 fokos teremben, és azt éreztem, hogy nem tud megtartani a lábam. Le kellett ülnöm a földre. Miután vége volt az állításnak, csak járt az agyam, megpróbáltam feldolgozni az élményeket.
Egész nap dolgoztunk. Nagyon változatos a problémák jelentkeztek, indokolatlan félelmektől kezdve, a magányosságon keresztül, a szülő-gyerek kapcsolatig, mindenféle nehézséggel találkoztunk.
Negyediknek én jelentkeztem, az izgalomtól elvörösödtem, alig tudtam beszélni. „Az egész család női ágán folyamatos gond van a férfiakkal, rendszerint mindegyik elhagyta a családját.”- mondtam. Rövid beszélgetés után a dédnagymamára terelődött a szó, akit meg is jelenítettünk egy képviselő által, és elkezdődött az állítás maga. A végére már jó néhányan sírtunk, én is, pedig ettől máshol nagyon zavarba jövök, de itt valahogy egyértelmű, és természetes.
10 hete történt ez velem, és most először tapasztalom, hogy szabad boldog párkapcsolatban élnem. Megtalálhatom az igazit. (Már van is jelentkező.) Nyitott, őszinte és könnyű érzés ez.
Nekem nagyon jó volt, hogy nem kellett hónapokig tartó terápián részt vennem, apró darabokra szedve a gyermekkoromat, a szüleimmel való kapcsolatomat, és minden egyebet, hogy végre megtaláljuk az okot és a megoldást. Ehhez se kedvem, se időm, se pénzem nem lenne.
Barátnőm régebben sokat mesélt a családállításról és most azt kellett mondanom neki: „Ha hetekig beszélsz, akkor sem értettem volna meg, de most, hogy megtapasztaltam, van némi fogalmam róla. (K.A)
Első élményem
Amikor először mentem családállításra, nagyon izgultam. Kaptam némi tájékoztatást erről az alternatív segítő módszerről, mégis nehezen tudtam elképzelni, hogy mi történik valójában. Hogyan lehetséges, hogy kevés információ birtokában titkára lehet annak jutni, hogy valaki miért beteg olyan gyakran, vagy miért nem találja a helyét, és rendbe lehet hozni a családi kapcsolatokat is.
A köztudatban az a jellemző, hogy töviről hegyire átbeszéljük a problémát, itt meg egyáltalán nincs szó erről.” Csak néhány mondatot mondj”- hallottam az utasítást barátnőmtől. Bizonytalan voltam abban is, hogy az én párkapcsolati problémámra, vajon hoz-e megoldást?
Amikor megérkeztem a helyszínre, már várakozott ott néhány ismeretlen ember. Páran beszélgettek, úgy tűnt, már többször részt vettek ilyen csoportban, mások gondolataikba merülve, csendben ültek, vagy gőzölgő tea mellett figyelték a többieket.
A meghirdetett időpontra 14-en foglaltunk helyet körben, a tágas teremben. Az állításvezető, a bemutatkozások után, rövid elméleti bevezetőt tartott. Elmondta, hogy milyen gondok lehetnek abból, ha valakit kitagadunk a családból, vagy ha valaki nincs a helyén.
Elhangzott, hogy a gyerekek a szüleik iránti szeretetből, és hűségből nem mernek boldogabban élni, mint ők. Szó esett arról is, hogy miért ismétlődnek meg gyakran sorsok a családokban.
A bevezető végére kicsit megnyugodtam, bár egy kis gombócot még éreztem a torkomban. Főleg az aggasztott, hogy zárkózottságom miatt, hogyan tudok megnyílni ennyi ember előtt, és még talán érzelmeimet is ki kell mutatnom.
Kis szünet után következett a gyakorlat. Egyszerre kíváncsi is voltam és szkeptikus. Micsoda elképzelés az, hogy bárki képes visszaadni egy számára ismeretlen ember érzéseit?
Kata jelentkezett elsőnek, az édesanyjával való kapcsolatán dolgoztunk. Rögtön beválasztottak képviselőnek. A vezető azt mondta, nem kell tennem semmit, amit eleinte elég nehéz volt betartani, mert a hitetlenség és a csendes tanácstalanság keveréke dolgozott bennem.
Körülbelül másfél perc elteltével olyan történt velem, amin magam is elcsodálkoztam: elkezdtem fázni a 26 fokos teremben, és azt éreztem, hogy nem tud megtartani a lábam. Le kellett ülnöm a földre. Miután vége volt az állításnak, csak járt az agyam, megpróbáltam feldolgozni az élményeket.
Egész nap dolgoztunk. Nagyon változatos a problémák jelentkeztek, indokolatlan félelmektől kezdve, a magányosságon keresztül, a szülő-gyerek kapcsolatig, mindenféle nehézséggel találkoztunk.
Negyediknek én jelentkeztem, az izgalomtól elvörösödtem, alig tudtam beszélni. „Az egész család női ágán folyamatos gond van a férfiakkal, rendszerint mindegyik elhagyta a családját.”- mondtam. Rövid beszélgetés után a dédnagymamára terelődött a szó, akit meg is jelenítettünk egy képviselő által, és elkezdődött az állítás maga. A végére már jó néhányan sírtunk, én is, pedig ettől máshol nagyon zavarba jövök, de itt valahogy egyértelmű, és természetes.
10 hete történt ez velem, és most először tapasztalom, hogy szabad boldog párkapcsolatban élnem. Megtalálhatom az igazit. (Már van is jelentkező.) Nyitott, őszinte és könnyű érzés ez.
Nekem nagyon jó volt, hogy nem kellett hónapokig tartó terápián részt vennem, apró darabokra szedve a gyermekkoromat, a szüleimmel való kapcsolatomat, és minden egyebet, hogy végre megtaláljuk az okot és a megoldást. Ehhez se kedvem, se időm, se pénzem nem lenne.
Barátnőm régebben sokat mesélt a családállításról és most azt kellett mondanom neki: „Ha hetekig beszélsz, akkor sem értettem volna meg, de most, hogy megtapasztaltam, van némi fogalmam róla. (K.A)