Mi van akkor, ha álmomban öngyilkosságot követtem el, ráadásul még jó érzés is fogott el utána?

Ritkán emlékszem az álmaimra, de erre az álmomra vissza tudok emlékezni majdnem teljesen. Az álmomban bármit is csináltam, soha semmi nem jött össze. Közben az engem körülvevő személyek (olyan emberek, akiket alapvetően utálok – a családom rosszindulatú tagjai, kollegák) állandóan kritizáltak, leszóltak, gúnyolódtak rajtam. Végül egy utolsó kétségbeesett erőfeszítést próbáltam tenni, hogy bebizonyítsam hogy nincs igazuk. Amikor már azt hittem hogy a dolog sikerül, akkor külső, balszerencsés tényezők miatt nemcsak hogy nem jött össze, hanem pont az ellenkezője sült el, ami miatt még bajba is kerültem volna. Amikor azt láttam hogy fenyegetőleg lépnek föl ellenem (magyarul jönnek felém szitkozódva, hogy az általam okozott kárt megtorolják), besokalltam és egy késsel elvágtam a saját torkomat. Előbb egy éles fájdalom, aztán a következő pillanatban a földre zuhantam, láttam a véremet folyni a földön és hallottam a körülöttem lévők - egyre halkuló - kétségbeesetté változott kiáltozásait, majd minden elsötétült és elcsendesedett. Abban a pillanatban föl is ébredtem. Nem voltam ideges vagy hasonló, inkább hihetetlen nyugalmat és boldogságot éreztem.

Azelőtt is napi szinten gondoltam az öngyilkosságra, hiszen az álmomban tapasztalt negatív élmények a valóéletben is pontosan ugyanúgy lejátszódnak napi szinten. Soha nem jön össze semmi, nincsenek pozitív élményeim az életben, nem tudom mit jelent másokat "szeretni", a sok sikertelenség miatt gyűlölöm saját magamat stb.

Az a baj, hogy benne vagyok egy kényszeredett helyzetben, amiből nem látok kiutat. Biztatás és támogatás helyett inkább a folyamatos kritizálás és lehúzás megy. Ezért már alapból úgy kezdek bele mindenbe hogy "megint úgysem fog sikerülni" és emiatt tényleg soha nem is sikerül semmi. Borzasztóan kritikus vagyok saját magammal szemben.

Sokszor már úgy érzem, hogy erőm sincsen semmihez. Azt látom magamon, hogy abszolút tehetségtelen, gyenge és balszerencsés vagyok. Amikor a tükörbe nézek, mindig undor fog el, mert a tükörből egy életképtelen csődtömeg néz vissza rám, aki tényleg csak verést vagy kötelet érdemelne. Ezért van az, hogy 27 éves koromig nem vittem soha semmire az életben, mert semmi sem motivált igazán. Nem tapasztaltam meg a „jó dolgokat” az életben. Nem tudom elképzelni milyen érzés lehet ha mondjuk őszintén – és nem érdekből - „szeretik az embert”. Az önbecsülés és önbizalom teljes hiánya miatt nem mentem egyetemre sem (mondván hogy „hülye vagyok én ahhoz”), csak a látástól mikulásig tartó rabszolgamunka, és az elkeseredettség miatti folyamatos ivás és egyéb „tudatmódosító szerek” használata töltötte ki az életemet. Közben az állandó imádkozás, hogy „inkább föl se ébredjek holnap”. Sokszor kíséreltem már meg az öngyilkosságot, de sajnos a kritikus pillanatban mindig visszaléptem (gyáva voltam megtenni).

Viszont amikor álmomban megöltem magamat, és minden elsötétült és elcsendesült, olyan hihetetlen nyugalmat éreztem, amilyet még soha azelőtt. Amikor már egyszerűen nem volt senki, aki a véremet szívja és nem volt semmi, ami miatt idegeskednem kelljen. Csak a síri csend és a végtelen sötétség (csak néhány másodpercig tartott, amíg föl nem ébredtem). Nem is tudnám igazán kifejezni, milyen jó érzés volt, ami még ébredés után is órákig tartott. Ezután az álom után már bizakodva tekintek az öngyilkosságra és szinte már várom a megfelelő pillanatot (amikor már elszakad a húr) hogy ugyanúgy elkövessem, ahogy álmomban tettem. Pedig tudom, hogy ennek nem szabadna normálisnak lennie és nem erre kéne vágynom.

Viszont igazából ott tartok hogy lassan már azt sem tudom megítélni hogy mi jó és mi rossz. Lehet hogy ez az álom egy amolyan „biztatás féle” lehetett, hogy ne aggódjak, mert mindig van egy másik „kiút” és ne legyek gyáva meglépni azt, mert valójában nincs is félnivalóm tőle? (Magyarul nincs "pokoli kárhozat" vagy "karma büntetés" vagy bármilyen egyéb büntetés, amit a mindenféle - bizonyítékok nélküli - fundamentalista tanok híresztelnek?)