Köszönöm a kedvességed,

Változtatni jó dolog, de ha pofonokat kap az ember akkor egy idő után feladja, mint amikor sétáltatnak pórázon egy kutyát. A póráz hosszúsága enged némi szabad mozgást, de mindenképp korlátoz és előbb utóbb az eb betörik, megtanulja a korlátokat, engedelmessé váli és akkor már póráz sem kell.
Pont abba fáradtam bele, hogy próbáltam változtatni, lelkesen, örömmel, hittel, és sokszor felálltam, de végül mindig maradt az, amitől szabadulni akartam, a magánytól.
Akkor azt mondták, ne akarjak változtatni, fogadjam el azt ami van, hát így tettem, de a magány, az magány és az érzés, hogy nem kellek senkinek, csak magamra számíthatók mindenben, kissé pocsékká teszi a napjaimat.
Szerethetem én önmagamat, szerethetek én másokat, kereshetem mások társaságát, de ha ez a szeretett nem kerül viszonzásra, sőt elutasítás kap az ember, sokszor és hosszú időn keresztül, akkor már végkép nem értem, hogy mit tehetek.

Szia, kedves vagy, hogy reagáltál és sok mindenben egyettértek veled, vagyis jók a az észrevételeid.

A fórumokra is talán azért írók, mert így próbálok "ismerkedni". De lehet, hogy nem jól ismerkedem sem a fórumokon, sem élöben.
Talán a sok "furcsa, esetleg negativ" megállapitásokkkal akarom magamra terelni a figyelmet. ez is lehet, hogy egy pocsék (tanult?) viselkedésminta.
Hosszú ideje van ez igy, bennem, az életemben és minden változatatási szándékom kudarcot vallot.

A bensömben valóban vagy egy amolyan "hagyjanak békén" elútasitás, ez szerintem akaratlanul is megnyilvánulhat a mindennapjaimban.
sokszor vagyok olyan mértékben fáradt, hogy valóban nem tudok senkit és semmit elviselni magam körül, csal aludni akarok.
Hogy a fáradságnak egészségügyi, pszichikai oka van-e nem tudom, de tény, hogy hamar kimerülök.

A napokban vetem észre azt, hogy nem tudok büszke lenni. hogy is értem ezt?
Más vesz egy autót, amire büszke, eldicsekedik vele a rokonainak, barátainak, vagy lefútja a maratont és azzal dicsekszik el, büszkén! Vagy csak vásárolt egy cipöt és azt mutogatja, mert büszke rá, vagy arra, hogy megtanult egy nyelvet.
Évek óta nincsenek bennem hasonló érzések, mert minden közömbös vagy épp uyg érzem, hogy az enyém a legroszabb amiről kér is beszélni, megmutatni..stb.

Sajnos nem érzem azt, hogy változtani tudnék bármin is és zt gondolom, hogy a múltbéli megtapasztalásaim alapján uyg vagyok vele, hogy ugyis az van amit a sors akar, de legalábbis a mozgásterem nagyon kicsi lehet a sorsomon belül.

Nem azzal gondolattal születtem, hogy nem kíváncsiak rám, csak később megtapasztaltam, aztán felismertem és csak utána tudatosult bennem gondolatként.
Sem én, sem más nem tudta még megmondani azt, hogy miért is vagyok magányos, lehetett az spirituális „szakember”, életvezetési mediátor, pszichoterapeuta vagy fórum közösségek és más nem virtuális közösségek, ahol ismernek, vagy megismerhettek.
Nem hinném, hogy ne lenne bennem valami érdekes, vagy bármi, amiért érdemes lenne keresni a társaságomat, de valamiért nem így van, mintha nem is léteznék. Nem az óriási baráti kört hiányolom, de hogy senki? Évek óta senki?
Mostanában azon vagyok, hogy ebbe beletörődjek mert belefáradtam abba, hogy ezzel foglalkozzam, de attól még nem jó, mert vannak érzéseim amik elő - elő jönnek.
Így aztán próbálom egyedül élvezni azokat a tevékenységeket, amiket végzek, de néha nagyon jó lenne megosztani ezeket másokkal, mással, vagy egy társsal.

Igen, megosztom, de nem kiváncsi a gondolataimra (rám) senki. Ez van.