Na igen, Dánia sincs közel, persze, ez igaz. Azt hiszem, nem csupán nekem volna erre szükségem, hanem a családtagjaimnak is.
A meg nem született testvér miatt nem érzek bűntudatot, rákérdeztem azóta, és én biztosan nem sejtettem, hogy ő lehetett volna. Egyszerűen csak azt gondolom, mindnyájan tartalmasabb, boldogabb sorsot tudhatnánk magunkénak őáltala. Kár ezen gondolkodni. Mellesleg, az élő testvérem születését folyton sürgettem, őt akartam, mert már mindenkinek volt testvére az oviban. (Elég kicsi a korkülönbség köztünk ettől függetlenül.) És szerettem is, nem volt bennem féltékenység.
Gyermekágyban nem halt meg senki, sőt, nagyon sok felmenőm él még, valamennyi ismert ősöm magas kort ért meg. Elvetélt gyermek éppen lehetett, de erről sincs tudomásom. Fogyatékos sem született. Anyum terhességéről tudok csak, ő ezt áldásként élte meg. A szülés viszont nem úgy alakult, ahogyan kellett volna, sem nálam, sem a testvéremnél, én konkrétan majdnem meghaltam, az orvosok hibájából. Mindketten nehezen születtünk meg, viszont természetes úton. Ezt sokszor hallottam, azt azonban anyum mindig sietett megjegyezni, hogy mikor már a karjában voltunk, az mindent feledtetett.
A nőgyógyászati problémám a napokban megoldódott, és nem akarom elkiabálni, de azóta a férjem is másképp viszonyul hozzám. Hamarosan kiderül, felül tudunk-e emelkedni a kicsinyes sérelmeinken vagy sem, hogy együtt vagy külön folytatjuk.

Azért azt szeretném gyorsan leszögezni: nem azért nem dolgozom, mert túl nagyok az elvárásaim, hanem azért, mert bármerre mozdulok, semmilyen munkát sem akarnak adni. Annyi helyre jelentkeztem már, meg sem tudom számolni. És takarításra, konyhai munkára, stb gondolok, csupa olyan dologra, amelyhez nem kell képesítés. Választ sem kapok. Próbáltam nyelvet tanítani, arra sincs igény. Közben a párom maszekol, és minimális nyelvtudással kapkodnak utána.
Valóban megélünk egy fizetésből, nem ez a probléma. Amikor csak lehetett, mindig dolgoztam. Bármit. Gyárban, konyhán, takarítottam, de azt éreztem, fontos vagyok, van miért fölkelnem reggel. Most is ez hiányzik.
Ettől függetlenül elfoglalom magam. Főzök, mosok, takarítok, lekvárt főzök be, tésztát gyúrok, művelődök, olvasok, nem unatkozom. Erről szó sincs.
A gyerektől sem azért tartok, mert karriert szeretnék. Csupán önző vagyok és bizonytalan. Félek attól, mi lenne utána, meg tudnék-e felelni egy új szerepnek, amit sosem próbáltam. Ha gyereket látok, rögtön falat húzok magam köré. Nem bírom még csak meg sem puszilni őket. Sok időt kell velük töltenem, hogy egyáltalán hozzájuk merjek érni. Nem vonz. Ez mindig így volt. Pedig anyukám az a tipikus tyúkanyó, neki mindig mi voltunk a legfontosabbak, imádja a gyerekeket.
A környezetem mindig furcsának ítélt, érdekesnek, én voltam a csodabogár. Én viszont sosem tudtam, miért van ez így. Ma már ez nem olyan erős.
Fogalmam sincs, miért pont most csúcsosodtak ki ezek a problémák, miért pont most bizonytalanodtam így el. Azért is szeretnék jobb ember lenni, mert nem vagyok elég elfogadó, lehetnék türelmesebb. De nem megy. Ugyanúgy veszekszem, ugyanazok a dolgok miatt, mint anyum. Ezt próbálom levetkőzni, csak épp nem megy.