Én azért nem tudok beszámolni a kettő közti különbségről, mert én soha nem haragudtam a szüleimre, nem nehezteltem, és amikor feldolgozni kezdtem a gyerekkori sérüléseimet (hivatalosan a legsúlyosabb kategóriájú bántalmazás), mert a csapból is azt folyt azokat fle kell dolgozni, akkor derült ki sok minden magamról is, akkor kezdődött a szembesülés az igazi önmagammal, meg akkor derült ki hogy ez valóban így van az én lelkemben, hogy nincs neheztelés ezek miatt, és igazából ezért nem kell megbocsátanom se.
Viszont mégis volt egy nagy megkönnyebbülés, így mégsi tudom miről beszélsz, hogy akkor tényleg rendben van ez, hiába olvastam én is mindenhol hoyg előbb a harag kell, az fontos fázis a feldolgozásban, de nekem valamiért nem kellett mégse, mert én ilyen vagyok, ilyen voltam eleve. Mostmár csak azt kell feldolgozzam, hoyg az én lelkem valóban ilyen, és ilyen lélekkel kell itt éljek... Ami cseppetsem könnyű.
A többit illetően meg jaaaj, egyáltalán nem.
Nem áldozat az, ami neked nem teher. És nem bűnhődés. És nem érzem többnek magam ettől. Egyszerűen mások az adottságaink, más okoz problémát az emberek nagy részének mint nekem. És amit én bírok, azt szívesen viselem bárki helyett, mert nekem az nem okoz problémát. De szó sincs áldozatról, vagy hogy ezt nyögve tenném. Én így érzem jól magam.
Például, ha te edzett vagy, és simán fel tudsz szaladni 10 emeletet egy karton ásványvízzel, akkor azt szívvel megteszed az öreg szomszédnéni helyett, ha elromlott a lift. Ez cseppet sem áldozat, egyszerűen te nem esel össze tőle, szinte nem is lihegsz, még jól is esik mozogni, míg ő félig bele is rokkanna. Nem beszélve arról, hogy örülsz hoyg segíthetsz neki. Az áldozat az lenne, ha te is ugyanolyan rossz testi állapotban lennél mint ő, és úgy vállalád át hoyg neked is nehezedre esne.
Azért ez nagy különbség.

Kedves Ildi!
Hát, az igazság az hoyg én nem vagyok jó alap. Az emberek mondjuk 99%-tól teljesen eltérő a problémám (jó, mondjuk mindenkié más és más) ami még megoldásra vár, így nekem nincs azzal gondom hyog üvöltözik velem a főnököm, rosszul töltöm ki az adóbevallásom, ellopják a pénztárcámat, meg ezek, pedig bőven megtörténnek velem, sőt én inkább bevállalom, hyog üvöltsenek velem, minthogy a kollégámmal üvöltsenek, aki ettől kiborulna, mert én meg simán elbírom, tehát ez egy jó megoldás. Nekem semmi ilyen dolog nem okoz gondot. Egy más téren van feladatom.
Azt se mondtam, hoyg nekem már a lelkemben van a szüleim ereje - csak annyira, amennyire mindenki másnak, aki lerendezte a velük levő dolgát, megértette hogy ha bánottták is, nem tehettek mást, és talán azzal is segítettek, aki elfogadta őket, aki embernek látja őket hibáikkal együtt elfogadva. Ez annyi, hogy szabaddá válsz megszabadulsz egy béklyótól - és a béklyó nem a szüleid maguk, egyáltalán nem, hanem a feldolgozatlan részei a kapcsolatotoknak.
Nekem a szívemben csak sajátmagam ereje van, de ennyivel kevésbe korlátozva már. ÉS ez azért sokat számít. Arról nem beszélve, ha nekik meg tudsz bocsátani, akkor másoknak már sokkal de sokkal könnyebb.

Debizonyhogy akaratod ellenére is megment Isten, nem kell ahhoz önmagaddal jóban lenni, se mással, és ahoyg Attila is írja, ez keserves tud lenni. Akkor is megteszi. Ha nem teszi, az is érted van, cska azon a ponton, amikor már csak az a megoldás, és végső soron az a megmentésed hyog enm ment meg.
Abszolút értem amit írsz, nem mondtam hyog nem fontos, sőt nagyon is fontos a szüleinkkel való kapcsolatunk rendezése. Minden ember legnagyobb sérüléseit a saját szüleitől szerzi bizoynos szempontból (és nem kell brutalitásnak elnni ettől a családban,a pró megjegyzések, bármi). És ennek helyretételét senkisem úszhatja meg.
De annyi minden másból áll még a világunk, ugyanannyi dolgunk van másokkal is.
Viszont nagyon egyetértek Attilával, a szüleink uyganuyg azért vannak az életünkben, hyog valamit elrendezzünk rajtuk keresztül, avgy ők mirajtunk keresztül, megoldjunk valamit, segítsük egymást. De nem vagyunk a szüleink. Velük egy szorosabb kötelékben talán valamit erőteljesebben lehet/ett megoldani vagy nekik lehetett erőteljesebben megoldani valamit rajtunk keresztül.
Én szeretem a szüleimet, oylanok, amilyenek, mintahoyg mindneki más is körülöttem: tették a dolgukat úgy, ahoyg tudták, ahoyg képesek voltak. És ez a lényeg, ezt elfogadni. Amit adtak, az a maximum volt. De nem függök tőlük, és a boldogságom sem, az életem megoldódás sem, a megvilágosádásom sem.

Azért vagyok itt, hogy elmondjam a véleményemet. Te miért vagy itt?
Pedig állítólag én nem vállalom fel a véleményemet. Ha meg felvállalom, az nem tetszik?
Valami bajod van velem?
De inkább itt konkrétan, mi a baj a hozzászólásommal, pontosan mi nem tetszik benne?
Van a szüleink elfogadása, meg van ezerféle más ember elfogadása magunk körül, ugyanúgy feladat, emg ezerféle más tennivaló, megértenivaló, átélnivaló és így tovább.
Ebből mivel nem tudsz egyetérteni?