Megismételtem. A szigetesnél a zsombékszigetek egyben voltak, de látszottak mindenhol a hasadékok körben mind körül, ahol összekapcsolódtak, kis rések, ahol nem volt füves. Ezeket nekiálltam földdel feltölteni, és mire gondolkozni kezdtem, hoyg de hoygna füvesítem be, meg mire nő az ki rendesen, addigra magától kihajtottak nagyon gyorsan a kis fűszálak ahol egy-egy repedést feltöltöttem földdel, azonnal. Ez nagyon szép volt. A három nagy sziget körül dolgoztam főleg, a kicsik rengetegen voltak úgyis, de nem annyira különállóak (igen, a kicsik bár nagyon dacosak voltak, de annyira egy csapatban viselkedtek múltkor, úgy látszik, sok a közös bennük).
a másodikat is megismételtem, de most csak addig jutottam, hogy megjelent a férfi és a nő, a férfi uyganúgy megvolt, testben mint múltkor az elején (szóval visszakerült a ruhájába ?), de most kisebb volt, mint a nő. Kb a nő válláig ért, de amúgy teljesen arányos férfi volt. Ugyanugy szemben álltak egymással, megfogták egymás kezét. De itt sajnos elvesztettem a fonalat. Kár. Majd még megismétlem.
Meg a harmadikat is meg szeretném próbálni. És amit leírt amadacsi, az alapján igencsak szeretném 'fülöncsípni' egy bizonyos személyiségrészemet, amelyik egy bizonyos érzésért, késztetésért felel bennem, jó lenne, ha elmondaná, miért is... Eddig nem igazán volt kedvem hozzá, ezért úgy magában nem is sikerült soha felvenni vele a kapcsolatot, de most úgy érzem, talán...

Szia Angel!
Én végigmentem azon, amin most ő (ha egyáltalán bármit is össze lehet hasonlítani így). Így most én belülről mondanám el a véleményemet.
Kintről minden más, láthatsz valamit te rossznak, ami valójában jó. Amit most ő sem lát. Annyifelől lehet nézni, annyiképpen értékelhetünk egy dolgot, egy helyzetet, egy folyamatot,és valószjnűleg ahányan értékeljük, mind téves.
És valóban csak egy számít: a vége. Majd onnan kell visszanézni, de onnan is csak ő fogja tudni. Te kívülről, vagy más kívülről sose.
Hidd el, van ennek értelme az ő életében. Lehet, hoyg sokkal többre jut így, mint bárhogy máshogy jutna, és megéri. Úgy lesz, ahogy lesz, és hagyjad, hadd oldja meg, ahogy szeretné. És ne oldja meg, ha vagy amíg nem szeretné.
Ki mondja azt hogy felkelni van bármi értelme de feküdni csak úgy, ‘semmit téve’ nincs? Ki tudja, nem több minden történik-e úgy? Ki ítélheti meg mi a jó, mi a rossz, minek van értelme, minek nincs? Talán nem úgy van, hoyg annak van értelme, amit te magad, azaz ő maga értelmesnek lát abban a percben, abban az időszakban? Énszerintem igen. Az értelmet az adja, hogy te, személy szerint, aki cselekszel, hiszel benne. És jogod van semmitsem látni értelmesnek, és aszerint létezni, ‘vegetálni’ vagy nem létezni. És jogod van bármikor mást gondolni, és onnatól kezdve másként tenni. Önmagadtól. És ez csakis önmagadtól történhet meg.
Nem gondolom, hoyg bármit vesztettem volna abban az egy évben, amíg szinte nem bírtam (és nem is akartam!) felkelni. Nem érzem úgy, hogy kellett volna hoyg bárki is beavatkozzon, nem is engedtem, mert nem akartam, nem éreztem úgy. Én sem mentem orvoshoz, sem sehová. Amikor pedig úgy éreztem, és csakis amiben úgy éreztem, akármilyen apróságban, abban meg is találtam a segítséget, de valójában szinte minden magától oldódott meg, amikor eljött az ideje.
Szerintem ennyi a titok.
Hagyd meg neki mindenben a saját döntéseit, talán, ha elhiszed, hogy csakis az ő látószögéből látszik érződik helyesen, hoyg mi a helyes, mi a jó neki (még akkor is, ha most igenis nagyon szenved és ő sem látja jónak, de érzi, hoyg most ezt tudja tenni, ennyit), sőt mi több, ha megérted, hogyha nem azt cselekszi, ami helyes, ami jó neki, az se baj, mert ‘hibázni’ (bár szerintem iylen nem létezik) is joga van mindenkinek, akkor könnyebb.
Én nem cserélném el azt az egy évemet semmire, és a legfurcsább, hoyg közben sem cseréltem volna senkivel, holott nagyon rosszul voltam, és szenvedtem. De nem akartam nem szenvedni, nem láttam úgy, hogy mások, akik épp felkelnek, jönnek-mennek, dolgoznak, szeretnek, esznek, moziba mennek, új cipőt vesznek, nevetve beszélgetnek, vagy bármi, helyesebben, értelmesebben cselekszenek, és nekem is azt kéne tenni. Így nem is tettem. És azóta is hiszem, hogy ez így is volt helyes. Most viszont van, hoyg kedvem van új ruhát venni, enni, dolgozni, nevetgélni, strandolni, mozogni, és most ezt teszem, amikor és amihez van kedvem. Most ez a jó nekem, akkor az volt. És ezt érzi az ember, és aszerint cselekszik. Máshoyg nem is tud.
Hiszem, hoyg abban az egy évben, abban az időben, amíg nem keltem fel, rengeteg minden történt velem. Sokkal több, mint máshoyg történhetett volna. Odaadnám érte bármelyik eddig eltelt tíz évemet.
Még valami: rengeteget tehetsz mégis érte. Megteheted, hogy hagyod. Hagyod feküdni. ÉS nem mondod, hogy fel kellene kelni, ezt kéne tenni, azt kéne tenni. Mert miért is lenne úgy? Megteheted, hogy nem sajnálkozol felette, nem ítélkezel felette, megteheted, hogy ha inna, de nem bír felkelni, viszel neki inni, megteheted, hogy ha felkelne, segíted, megteheted, hogy mégis nem vagy ott mellette mindig: keljen fel egyedül: ha épp akar, menni fog úgyis. Megteheted, hoyg pontosan ugyanúgy kezeled, mint a testvérét, hisz pontosan ugyanolyan ember, csak más döntésekkel, más helyzetben. Megteheted, hoyg keresel segítséget, körülnézel módszerekben, és ha bármiről úgy érzed, felejánlod, megemlíted neki. De ne erőltess semmit, döntse el maga. Szerintem legfőképpen sokat sokat sokat hagyd nyugton egyedül önmagával háborítatlanul. Ha másra van szüksége, úgyis mondani fogja. Vagy neked, vagy másnak, akire épp abban szüksége van. Ha segítséget kér, segíthetsz, de azt, hoyg miben szeretne segítséget, hagyd meg neki. És legfőképp: ne sajnáld! Se értelme nincs, se nincs is miért.
És igen, te magadon dolgozz, azt megteheted!
Ezeket szerettem volna megírni neked, mint saját tapasztalatomat, saját véleményemet belülről. Hátha ez a nézőpont valamiben segít.
Zsuzsa

A lépcsőkről, magánvélemény, csak elgondolkoztam…:
„Vizsgálatai és megfigyelései alapján öt alapvető szükségletet ismert fel, úgy találta, hogy ezek hierarchikus sorrendet követve bukkannak fel és késztetik viselkedésre az embert.”
„Maslow szerint a piramis különböző szintjein található szükségletek csak akkor lépnek fel, ha az alattuk lévő szükségletek részben kielégítettek”
Nem-e inkább minél kevésbe vannak meg mindezek a dolgok, annál inkább lökdösve van az ember afelé, hogy valamit felismerjen, valahová induljon? Minél kevésbé stimmelnek a dolgok…?
Szóval én nem azt gondolom, hogy ha szép sorjában ezek ki vannak elégítve, akkor jön a következő, az is kielégítődik úgy-ahogy, és ha így szép kerek a világ, akkor támad kedve az embernek önmegvalósítani… Talán épp az ellenkezője? Minél kevésbé vannak kielégítődve az alsóbb lépcsők és minél nagyobb a gáz?
Én így látom. Bár persze, a szó szoros értelmében még csak rövidebb időszakokat éheztem, mondjuk pár hetet, akkor is valami célért bevállalva olyan körülményeket; éveket sose, amiből esetleg rájöhetnék, előbb tényleg kell legalább valami morzsa, aztán lehet csak gondolkodni máson, ha sikerül életben maradni és nem éhenhalni… Szóval ezt a fiziológia részt még értem, hogy szükséges (legalábbis igen keveseknek nem), de a többi, hogy szeretet és valahova tartozás meg ezek, hogy ezek rendben kéne legyenek ahhoz, hogy valaki önmegvalósítani induljon neki…?
„Tehát ha azt érzi az önismereti úton járó ember, hogy valami nem kerek, meg kell találnia azt az alapszükségletet, ami a hiány érzetet okozza.”
Ez így még logikus lenne, viszont mi van, ha esetleg inkább már nem azt szeretné, hogy bármiféle szükségleteit kielégítse, ahogy azok felmerülnek, hanem teljesen mást, máshogy, mondjuk megszüntetni a hiányérzetet anélkül hogy kielégítenéd. Úgy hogy rájössz, nem is gáz amiről azt hitted gáz… Mert azt a pontot, hogy „A hiány alapú szükségleteknél a kielégülést nyugalom követi, egészen addig, míg a vágy újból fel nem támad.” Úgyis csak így lehet túllépni…

A saját halálát mindenki túléli. És végső soron csak egyre jobb lesz, úgyhogy ezen ne aggódj... :-) Azzal meg, amit leírtál, ha megtörténik, a meghalás azért hoyg éljél, az igazi önvalód éljen végre, ne hidd hogy bármit veszítenél. Szerintem utána sokkal sokkal jobban fogsz élni a világban, mint most, sokkal jobban fogod szeretni. Azt nem veszited el hoyg szeress. Akkor kezdődne az igazi élet.
Hát ahhoz mindenkinek meg kell halni ahogy te írod. Csak úgy lesz igazán igazi. Szerintem biztos megéri bár ebben az életben még nem próbáltam.... Sőt, szerintem az emberek 99 százaléka nem él, csak azt hiszi.
Hát én ott vagyok, hogy amit mi életnek érzékelünk, az tudom, hyog nem az igazi számomra biztos nem. így nem ragaszkodok hozzá és egy része sincs ami vonzana. Mostanra tudom, hogy ez bár 'nemnormálisnak' tűnt és így próbálta mindenki éreztetni velem, egy iszonyú nagy dolog.
Én azt szeretném elérni, milyen érdekes, hoyg másik végletből indulunk, hoyg meghaljak úgy, hoyg élve maradok, és egy másfajta szinten élek már, és akkortól szeresek élni. Mert pillanatnyilag nincs amiért szeretnék, semmi, éshát igy nagyon nehéz élni, ugyhoyg csak ezt próbálom hagyni hoyg megtörténjen és utána már legyen miért szeressek, szóval bekövetkezzen az hoyg szeressek élni, csak úgy. Pillanatnyilag ez a célom.
Szeretnék meghalni, de már nem ragaszkodom hozzá, hogy a testem meghaljon, sőt, maradhat ez így felőlem, és igen, egy másfajta ,,ön''-gyilkossággal próbálkozom mostmár.
Ezt jó hogy ide leírtad így mert egybevág azzal, amit én érzek. Mégha én másfelől is indultam.
Nekem meg egy olyan álmom volt nemrég amiben az jött, hogy én élni akarok.... Már nem lepődtem meg rajta, mert már éppen egy nagy változást követően volt ez amiért meg is dolgoztam és bár élni nem akarok, semmitse akarok, csak egyetlent, hoyg többé ne kelljen jönni ide, ezért letudnám a feladatom végre, de elfogadom hoyg most itt vagyok és éppen akkor volt ez a legerősebb bennem, amikor ezt álmodtam.
Álmomban egy iszonyu magas, labilis kövekből álló tű formájú nagyon magas hegyre másztam fel, kapaszkodtam fel (szeretek felmászni iylne helyekre, na, ilyenre még ne próbáltam azért...), nagyon durva volt, és én a tetején még direkt ugrottam is egyet hoyg leomik-e (nem én lettem volna ha nem próbálom ki...). Hát leomlott. Ha iylet álmodk az ember hoyg életvezsélyben van, normális esetben ez egy rémálom, tehát halálra ijedsz álmodban és ugy ébredsz halálra váltan. Na, nálam ilyen reakció nincs se ébren, de ezek szerint álmomban sem. :-) Halál nyugalom volt rajtam akkor is álmomban, ahoyg ez dőlt le és felfogtam hogy most meghalok, és halál nyugalomban előhúztam egy papírsárkányt, ami kisebb volt mint én magam, ráfeküdtem, és azt gondoltam, simán, hoyg én élni akarok, és úgy akarok földet érni hogy semmi bajom se legyen, hajam szála se görbüljön. És tudtam hogy ahogy én akarom, minden úgy lesz, uyghogy maradt a halál nyugalom. És szép lassan sordródtam biztonságban, és elsodródtam egészen a budai hegyekig Erdélyből (ott volt a kőhegy álmomban, bár sose jártam Edélyben de az álmomban azért mentem oda, hoyg egyedül csavarogjak, gondolkozak, elvonuljak...) és szép puhán landoltam.
Még érdekes volt, hogy épp turisták jártak arra, amikor földetértem, és én elkezdtem nekik magyarázni a sztorimat, de persze nem hitték el hoyg én Erdélyből ide sodródtam egy papirsárkányon... És próbáltam magyarázni h de van rá bizonyiték, h igenis leomlott félórája egy olyan kőhegy Erdélyben meg engem látak arra csavarogni elötte, de aztán kapcsoltam álmomban, hogy tulajdonképpen ne fontos hoyg bárki elhiggye, bárki tudja, értse, hogy velem mi történt, csak nekem kell tudni. És ez így is van.
Ez nemtudom hoyg jött ide, de mindegy...