Igen, talán a megbocsátás terhe túl nagy egy gyerek számára, ugyanakkor valamiképpen az esetleg vele szemben elkövetett igazságtalanság, még ha tudattalanul is történt nyomot hagy benne, és pedig éppen a legfontosabb személyekkel a szülőkkel kapcsolatban.

Ugyanakkor azt a lehetőséget is felvázolod, hogy az ember tulajdonképpen nem tehet semmiről, hiszen nem is tehetett mást, mint amit tett, vagy éppen nem tett valamit amit kellett volna.

A felnőttek gyerekekkel szembeni bűntudata viszont mégis csak valós dolog, létező dolog, és ha ez ennyire tömegesen fordul elő, talán mégsem alaptalan, hogy a gyerekekkel szemben valamiképpen kifejezzük...

Nem... Tényleg nem várhatunk tőlük feloldozást.
Na de akkor mi lehet a megoldás, mert az, hogy én megbocsátok magamnak, ami szintén fontos, még a gyerekben okozott sérüléseket, illetve azok hatásait nem szüntettük meg.

Az tehát, hogy nem is tehettünk egyebet, mint amit tettünk nem nyújtja a probléma megoldását. Az önmegbocsátás is nehézkes, hiszen miként bocsáthatnék meg magamnak, amikor tudom, hogy nem tettem meg mindent egy adott helyzetben, és ez egy már meg nem változtatható végérvényes állapotot idézett elő.

Most meg az ugrott be, hogy de ha Isten is megbocsát, akkor hogy jövök én ahhoz, hogy magamnak ne bocsássak meg? Feltéve ha megbocsát, mert ahhoz is ugye élő kapcsolatba kellene lenni vele, nem csak amikor gond van.

De rohadt bonyolult ez az egész.

Amikor azt hiszem, hogy értek valamit, akkor porba hull az egész és megint káosszá válik, kezdhetek elölről mindent

Ez egy zseniális írás.
Mindig elfelejtem, hogy ami fent az lent, ami bent az kint.
Ez az írásod emlékeztet minderre.
Jó látni, hogy néha azért a világhoz való helyes hozzáállás is fel-felüti a fejét.

Valóban az identitást elsősorban lelki megélésként kell tekintenünk, és aki egy adott szellemi környezetbe születik az oda tartozik. Ilyen szellemek, morfogenetikus mezők, vagy egregorok, minden identitás mentén kialakulnak. A legfontosabb identitás, hogy ember vagyok, emberként definiálom magam. Aztán a második legfontosabb, hogy ahhoz a családhoz tartozom, amelybe születtem, aztán abba az utcába, abba a városba-településen, abba a megyébe, országba, földrészen, a földön, abban a naprendszerben...

Akár tetszik akár nem, mind azok a cigányok és zsidók és svábok és szlovákok és egyebek ide tartoznak, akik itt születtek.

Nem lehet kizárni őket. Aki ki akarja zárni, tulajdonképpen a saját szellemi szülő környezetét csonkítja meg, önmagát pedig számkivetetté teszi ezáltal.

Mindenképpen elolvasásra ajánlom Bert Hellinger: Elfogadni ami van című könyvét...
Megváltozik annak a világa, aki elolvassa...

Nem tudom, hogy mikor fogunk felnőni, természetesen az emberi léptéket meg kell haladnunk, hogy ne legyen szükségünk arra a hatalmasra, akiben bízunk.
Hiszen a bizalom hordozza a szükségünket, így az érdekeinket. A bizalom alapja tehát ha minden protokoll-réteget lebontunk róla, érdekérvényesítési szándék.

Kérdés azonban, hogy kinek, vagy minek az érdeke és miféle érdek, és milyen módon elégül ki ez az érdek.
Úgy gondolom megtapasztalva már néhány családfelállítást, hogy olyan szférákból kaphatnánk válaszokat, amelyek nem jutnak el a tudatunkig, de talán egy felállítás során kideríthető lenne.

Igen jó és hasznos téma lenne.
De nélkülem ne csináld meg :DD Én is szeretném megtudni a valódi valóságot :))

Szerintem az ősbizalom messze túl mutat az ember-ember reláción. Ahogyan a cica sem egy másik cica ölében fekszik, hanem egy nála hatalmasabb ölében, valakiében aki gondoskodik, aki megvédi, aki létezését biztosítja.

Ha egy ember az emberben bízik, megette a fene. Vak vezet világtalant, hiszen akiben az ember bízik, az meg egy másik emberben stb...

Az ősbizalom az a kapcsolati minőség, amelyben alárendeltség van, amelyben elismerjük valami nálunknál hatalmasabb erő tekintélyét, és magunkat kiscicaként átadva bízzuk egész létünket rá.

Az ősbizalom Istennel szembeni bizalmunk, valóban, hogy nem hagy el, hogy nem bánt, hogy gondoskodik, hogy védelmez, biztonságot nyújt fenntartja létezésünket.

Jézus jutott eszembe, amikor felkiált, hogy: Istenem, miért hagytál el engemet... Az ősbizalom megtört, az valaminek a megszűnése, valaminek a végleges pusztulása a bizalom.

Jézus esetében azt hiszem, hogy az alá - fölé rendeltségi viszony megszűnése, s a feltámadás utáni egyenrangúság megszületése.

Az ősbizalom tehát halandóságunkból eredő félelmeink kifejeződése is egyben, kapaszkodás a létbe, bízvást abban, hogy fennmarad. De láthatjuk, hogy amíg az ősbizalom fennáll, addig az alárendeltségünk is fennáll, az Isten célja pedig az ember önmaga szintjére való emelése. Azáltal, hogy elhagyva az ember, az nem kötődik már karmikus kötelezettségeihez (Keresztény terminológia szerint: A pokol nem tarthatja magában, mert semmit nem talált benne ami az övé lenne "Jézusra vonatkoztatva ezt persze" ) és a feltámadás ennek köszönhető, hogy nincs már semmi bennünk ami az ellenség kezére játszhat minket, amiért tovább kell folytatni a fizikai lét ciklikusságát, míg minden tökéletesen el nem rendeződik.

Szerintem ez az ősbizalom. Az istennek való alávetettség, amely a halandóság okán reszket a haláltól és Isten kegyelmességében szeretetében bízva, hogy nem kell ide többé visszajönni bízik, kapaszkodik, ragaszkodik Istenhez, hogy az elhagyatottság élményét ne kelljen megélnie, ne kelljen a ( pokol ) szabad prédájává válnia.

Nyilván tud valamit az emberi lélek önnön tökéletlenségéről :)) De itt már átadnám a stafétát a további magyarázathoz, már ami a lelkek állapotát illeti :))