Kedves Ibolya!

Azt hiszem, néhány helyen kicsit félreértelmezted, amit utoljára írtam neked. A "csalhatatlan" ösztön elvesztésére gondoltam, és eszembe se jutott lebecsülni az elme erejét.

Viszont valóban, szinte minden szélre ráfekszem - nem tudatosan, inkább csak kíváncsiságból - majd csak elvisz valahová, mint ez a fórum is itt.
Talán ezért van, hogy nem élem meg kudarcként, csalódásként, ha néha egy-egy bezárt ajtó előtt landolok.
Nem állítom, hogy nagyon jó érzetet kelt bennem, de nem is agyalok rajta sokáig. Nem tud semmilyen teher olyan mélyen megérinteni, hogy mindenáron az okait kutassam, inkább átengedem magamon, semmibe veszem az érzést. Nálam leginkább ez működik.
Érdekes dolog egyébként, mert mások problémáit viszont kívülállóként is teljes mélységéig át tudom élni anélkül, hogy bennem bármilyen belső konfliktust eredményezne.

Nem volt mindig így, mert életem nagy részében mély traumaként éltem meg minden kudarcot. Ha valamit elképzeltem magamnak, azt mindenáron meg akartam valósítani, s ha nem sikerült, akkor hetekre összeomlottam, amíg nem jött egy újabb terv, ami megint az égbe emelt. Lehet, hogy a vízöntőségem hozta ezt a fajta hullámzást, nem tudom.

Viszont tavaly egy barátom figyelmembe ajánlotta a "Most hatalmát" és ez a könyv teljesen leterített. Szinte napok alatt változtatta meg a gondolkodásomat. Megéreztem a testem létezését, s megtanultam a bennem működő érzelmek, indulatok megfigyelésének, kezelésének - számomra - legegyszerűbb és emellett legtökéletesebb módját.
Örök hála érte Tolle-nak és Ildikónak.

Azóta tettem néhány kísérletet az itteni útmutatások alapján arra is, hogy kibogozzam a belső csomóimat, elemezgessem a múltat, hátha rábukkanok néhány miértre, de nem jutottam semmire.
Lehet azért, mert - talán önzőségem okán - mindig is túl megbocsátó voltam magammal szemben, és ezért nem rögzültek olyan mélyen a régi bűnök? Már rég elengedtem volna őket? Ezt sem tudom.

Mi a célba érés? Itt arra gondoltam, hogy az egész emberiségnek együtt kell majd egyszer valahova eljutnia, s hogy eljut, azt biztosan érzem. Hogy hová és mikor? - arról sejtelmem sincs.

Egyéni céljaim? Talán már nincsenek is. Úgy élek tovább, mint eddig, ha megérzem a szelet, rápattanok, s ha megunom átszállok egy másikra, csak most már fájdalom nélkül. Egyébként meg hagyom, hadd vigyen a sorsom amerre jónak látja, úgyis hiába ellenkeznék. A lényeg, hogy mindig a jelenben legyek, mert MOST mindig és minden jó...

Szeretettel: J

Kedves Hermess!

"Biztosan más szemszögből írtad ezt le, de ha belegondolsz, pontosan a saját fejlődésünkkel és tudatosodásunkkal tudjuk a legjobban befolyásolni!"

Igen! A természet, Isten, mindenható, sors - vagy nevezzük bárminek - bölcsességére és tervszerűségére próbáltam utalni, ami engem mindenképpen türelemre int.

Minden tekintetben megértem és nagyon tisztelem azokat az embereket, beleértve természetesen Titeket is itt a fórumon, akik szeretnének elébe menni a dolgoknak, de hogy mikor jön el az "idő", azt nem tudhatjátok.
Ez szerintem egy érési folyamat, amelynek lehetünk a rügyező szakaszában, de akár az érés előtti pillanatában is. Nem tudjuk megítélni se Te se én, talán csak legbelülről érezzük a moccanást.
Olyan sokszor eltévedt már az emberiség, vele együtt mi magunk is rövid kis életünk folyamán...

Voltak itt már első fecskék: Buddha, Szókratész, Lao-ce, Jézus és jónéhány követőjük, és csak múlnak az évezredek... Hasonlítunk hozzájuk? Készen vagyunk?

"Társadalmi szinten az egyéni tudatosságszint változásokból vezérlő értéktrendek, kívánatos eszmék és rendszerváltozások lesznek nem csak politikai, de minden téren. Most egy ilyen előtt állunk. Önmagunk kis egyéni rendszerét érintően és nagyban is. Még hozzá világméretben."

Adja Isten, hogy így legyen!

Üdv: J

Szia Ibolya!

Persze hogy hallod és érzed az élet rezgéseit. A saját tapasztalásomat írtam le, valójában csak az összehasonlíthatóság kedvéért.

Az "utamat", eddigi életem megélését az ellenségeimnek se kívánnám, nemhogy Neked. Mégsem cserélném el egyetlen pillanatát sem senkivel, de ezzel gondolom legtöbben így vagyunk.

Ezek a saját poklaink és mennyeink, melyeknek talán csak itt a földön lehetünk részesei. Végtelennek tűnő időszakok a rosszban és néhány gyorsan elszálló felejthetetlen, gyönyörű pillanat és az ember máris azt mondja: ezért megérte.

Így látom és így is kezelem a világot, talán ma már azért nem érint meg annyira a lent, mert tudom, hogy utána a fent következik. Ez mindig így volt és így is lesz.

Azt írod: "minél inkább sikerül szétfeszítenünk a korlátainkat, annál inkább érezzük a szabad akarat örömét és egyben terhét is"
Szerintem pedig mindennek megvan a maga ideje.

Nézd csak meg mit tett az ember a földdel, miközben feszegette a fizikai korlátait. Majdnem megölte, helyesebben rajta saját magát.
És most mi történik? Az Izlandon kitörő vulkán állítólag aktív marad és megállítja a globális felmelegedést.
Mintha csak a föld immunrendszere lépett volna akcióba, hogy megmentsen minket, akik kiraboljuk, mérgezzük és visszaélünk vendégszeretetével.
Talán így akar minket figyelmeztetni, szelídíteni és a fejlődés új irányába terelgetni "valaki vagy valami"...
Nem lehet, hogy a szellemi korlát is valamitől óvni akar minket?

Baráti üdvözlettel: J

Ps: A "tökéletesben" szerintem nem létezik unalom...

"Vajon ha sikerülne megtisztítanom önmagam az elvárásoktól, szerepjátékoktól, megfelelési kényszertől és még sorolhatnám, rálelhetnék az egyetlen igazi énemre ?"

Ki tudhatná? Lehet. De szerintem akkor már nem élsz, legalábbis földi/emberi értelemben nem. Addigra eggyé válsz a természettel, vagy Istennel, ahogy tetszik.
Ha a halál után nincs semmi, akkor mivégre a nagy igyekezet? Ha pedig van, akkor majd úgyis megtudjuk, hogy hogyan tovább.

Ami a földi életünket illeti, nem hiszek abban, hogy itteni feladatunk lenne olyan rejtvények megfejtése, melyekre nem kaptunk felhatalmazást, megbízást.
Kicsit arra hasonlít, mint amikor a kisgyerek tűvé teszi a lakást csak azért, hogy kicsit előbb megpillantsa az elrejtett karácsonyi ajándékokat. Ha sikerül neki, talán örül egy pillanatig, de pont a lényeget veszíti el ezáltal tudattalanul, a karácsonyi meglepetés örömét.
Ráadásként a felfedezés egyben színjátszásra is készteti, hiszen az ünnepen el kell titkolnia, hogy ő már tudja...

Ezen a fórumon talán szentségtörésnek tűnhet, de az egész emelkedett tudatállapot keresést az ego újabb és újabb kísérletének tartom arra, hogy valamilyen formában a többi fölé emelje magát, közben pedig az esendőt még esendőbbé teszi, az őszintét színjátszásra kényszeríti, csak hogy megfeleljen egy "magasabb szintű" elvárásnak.
Ha ez sikerül, kicsit megnyugszik, aztán talál magánál "emelkedettebbet" és annak is a nyomába ered.
Tulajdonképpen ugyanazt teszi mint amit az "anyagi világban" művel, csak itt azt sugallja, hogy spirituális szinten, és fennhatóságán kívül történnek az események.

Adja Isten,hogy ne legyen igazam, és néhány éven belül hemzsegjenek a földön a Platónok, Buddhák és a Jézusok. Önjelöltek akadnak szép számmal...

Itt lent, a köznapi életben is javítgathatjuk hibáinkat, segíthetünk is egymáson, ha tudunk, s ha kicsit emelkedettebb hangulatra vágyunk, akkor megiszunk néhány sört, szerelmeskedünk egy jót, vagy éppen csak kiülünk a kertbe, vagy egy parkba és gyönyörködünk a természet rügy- és virágfakasztó szépségében vagy a madarak csodálatos énekében.

Nem lehet, hogy "csak" ezért vagyunk itt? Hogy ez az igazi énünk?

Üdv: J