Mi dolgunk a pénzzel?

Talán csak ez. Sajnos...

http://www.youtube.com/watch?v=gTWnRle-wls

Érdekes gondolat a politikára vetíteni az önsajnálatot, de akár mondhatjuk azt is, hogy a választáson részt vevők több, mint 80 százaléka felismerte, hogy mit műveltek velünk az utóbbi nyolc évben.
Ez a felismerés hozta, hogy ha még nem is véglegesen, de kipakolták őket a parlamentből, és ha ez nem is hozhat azonnali javulást, arra mindenképpen jó lesz, hogy a jövőben visszafogja a lopós kezeket.

Az egyén szintjén szerintem ugyanilyen fontos a felismerés. Az ember általában attól fél, amit nem ismer.
Ha látom, hogy az a valami nem egy nagy, tüzet okádó sötét szörny, hanem csak egy fekete gőzmozdony, akkor már nem félek tőle, és igyekszem kikerülni az útjából.
Találkozhatok vele, ha arra visz az utam, de már nem hozza rám a frászt, hiszen csak egy mozdony...

Nem magamat veszítem el, hanem a ragaszkodásom tárgyát, és ez ad okot az önsajnálatra, mert az nekem rossz, úgy hiszem. Elengedés...

Az okokat is a felismerés fénye világíthatja meg, de nem úgy, mint amikor a sötét szobában felkapcsoljuk a villanyt, inkább, mintha egy sötét barlangból indulnánk valami nagyon halványan derengő fényforrás felé...

Lehet, vannak akiknél sokkal gyorsabban jönnek ezek a dolgok, némelyikük diliházban végzi a sokktól...

Szerintem a félelem az ego tömény játéka, leggyakrabban nincs is alapja.

Ha visszagondolok a személyes félelmeimre, és kicsit megkapirgálom a felszínt, akkor a mai napig is leginkább az önsajnálatot érzem előbukkanni.

Te biztosan ismered az érzést - ha máshonnét nem, a tanítványaidon keresztül - amikor a harc előtt, a várakozás jóleső izgalma mellett fel-felbukkan a félelem is.
Ilyenkor nem a fizikai megsemmisüléstől, fájdalomtól tart az ember, hanem magától az esetleges vereség megalázó tudatától. Mit szólnának a többiek, stb.

A magabiztosság növekedésével nálam ez a típusú félelem megszűnt.
Gondoltam de jó nekem... Ezt akkor úgy magyaráztam magamnak, hogy Hűdebátorkeménygyerekvagyok...

Aztán megjelentek helyette a félelmek az életem más területein.
Ahogy pakolta az élet a terheit, kezdtem úgy érezni, hogy bár magamért már semmitől nem félek, másokért azért igen, de ez nem is félelem, hanem féltés, és hogy az nem baj, mert milyen nemes dolog, meg ilyenek...

És nemrég ezekbe is belegondoltam és rájöttem, hogy mindegy, kit vagy mit féltek, a végén mindig magamhoz jutok. Magamat sajnálom már előre az elvesztéséért, mert az nekem okoz majd valamikor fájdalmat, keserűséget, vagy más egyéb rossz érzetet.
Tehát nálam önsajnálat, ego!

A dogmatikus hívő pokoltól való félelme talán szintén önsajnálat, hiszen a halál utáni létét félti, már előre sajnálja magát, hogy odalenn kell sínylődnie, míg a többi lazul odafenn..

A szeretetről pedig azt gondolom, az mindenkiben egyformán ott van és a mennyisége is azonos. A kérdés, hogy mekkora rajta a teher, ami nem engedi kibontakozni.
Nem igényel sziszifuszi munkát a kövek lepakolása, mert elkopnak maguktól, ha az ember eljut odáig, hogy felismerje és igényelje magában. Ez pedig mindenkinél elérkezik, ha itt van az ideje.

Szerintem...

Ember vagy Hajdu M, nagy Ember!