Kedves Eva!

Örülök, hogy tetszik, sajnos nem ismerek senkit aki erre alkalmas lenne!
Te igen? :-)

Zsu

Jól beszélsz kedves Hermess.

"Ez azt jelentené, hogy Te sohasem vagy magad alatt, soha nem vagy elégedetlen, és már elérted azt, hogy minden megnyilvánulásod szívből jön - nem egóból".

Jaj, nem, dehogy. ÁÁÁÁ.... Csak azt mondom, hogy ez a cél! :-D Még kicsit dolgoznom kell az ügyön... 12-14 inkarnáció és ott leszek hahaha... vagy nem.

No, de félre a tréfával, amit írsz az lényeglátó. Két dolgot szeretnék hozzátenni.

"Abban nincs vita, hogy valamikor ki kell lépni egy fejlődésre már képtelen kapcsolatból, mert abban a felek sem képesek fejlődni. De időnek előtte kilépni - időpazarlás, mert a következő ugyanott folytatódik, ahol az előzőben megfutamodtam a saját leckéim elől."

Ezzel teljesen egyetértek és lehet, hogy nem magyaráztam el eléggé az elején: igazából nekem nem az önfeladással és az egészségesen elkerülhetetlen függéssel van bajom, hanem a kórós és időben állandósuló függésrendszerekkel. Mert a mai társadalom erre épít. Holtomiglan-holtodiglan. Közös ház, közös hitel, közös kocsi, közös kassza. És ebből a függésrendszerből Harry Potter legyen a talpán aki kivarázsolja magát, ha már a kapcsolatnak tapsoltak.

És most végigolvasva amiket írok, nem is hinné el senki, hogy mennyire hiszek a szerelemben... pedig de.

Két dolgot akartam írni, de a másik nem jut eszembe. :-)
To be continued....

Köszi az eszmecserét!
Szia!

Zsu

H:"Azt kell világosan látni, hogy semmilyen kapcsolat, így főleg párkapcsolat nincs függőség nélkül"

Na ez a mondat, az a mondat! :-))

Azért biztos, hogy ez az a mondat, mert felingerel hahaha.

Asszem a lehető legkevesebb függéssel járó verziót kéne megtalálnom...

>>A másik ködösnek tűnő rész az írásodban az, hogy "...megosztja az életét, ameddig jól esik, ameddig igazi az érzés és a kötelék." Meddig esik jól és mi az "igazi"? <<

Ez meg a másik... Hogy meddig esik jól és mi az igazi azt szerintem csak a két ember érezheti, aki a kapcsolatban van. És ez nem magamra vonatkozik leginkább, hanem a másik félre, sosem szeretnék úgy együtt lenni valakivel (volt már rá példa) hogy "muszáj"-ból vagyunk egy pár, mert már nem köt össze érzelem és lelkiség, hanem csak a körülmények és a megszokás miatt marad a dolog úgy, ahogy volt. Nagy idealista vagyok, tudom, ez az én bajom. Azt szeretném, hogy bármilyen együttlét minden napos szabad döntés maradjon mindig, szívből jövő és őszinte. Ezért nem vagyok függés párti. Sehol, semmilyen kontextusban. Mert a függés kényszert szül és a kényszer a szabadságot csorbítja.
Nem tudom, érezhető-e, hogy nem is a magam szabadságát féltem csak, hanem mindenkiét.

Hali és köszi,

Zsu

Kedves Kavics!

Írok Neked, mert közel áll hozzám a versírás is, meg a problémakör is.
Sokáig hasonlóan éltem, mint amiről te beszélsz.

Alapvetően nagyon jól megfogalmazta Karmatörlő : "A versed az első lépés, amikor leszakadsz az elvárásokról és a különállóságod éled meg."

Az én hosszú éves (önvizsgálós, marcangolós) kutatómunkám eredménye az lett, hogy rájöttem ez az elvárásos-cirkusz nem szól másról (nekem), mint a magánytól való félelemről. Mert mi másért akarnánk megfelelni másoknak, ha nem azért, hogy szeressenek és velünk legyenek?

De ez korlát, ez nem igazi szeretet, ez nem valódi Élet. Mert sosem tudunk így önmagunk lenni, mert millió apró szilánkra hullik az egyéniségünk az évek során, mert mindenhol, mindig más szerepben kell megjelennünk és fenn áll a veszélye annak, hogy belső lényünk sosem jön a felszínre és ez nagyjából rettentő gyorsan lelkünk fulladásos halálához vezet.

Én fulladoztam.

És úgy döntöttem, nem fulladok meg. Persze ettől egy évre pánikrohamok jöttek rám, mert hát önállóan létezni és önmagunkat kifejezve élni nem egyszerű. Attól féltem, ha önmagam vagyok, nem fogok kelleni senkinek. Világos. Ez a gondolati séma oda vezet, hogy egyedül maradok. De az egyedüllét és a nem lét közül az elsőt választottam.

Aztán amikor nagyjából már nem voltam olyan riadt az egésztől, a magányom is viszonylag kellemessé vált, azt vettem észre, hogy héééé nem is vagyok egyedül!!!
Mert nem voltam. Persze az önmagát adó ember, nem népszerű. De mindig vannak, lesznek olyan lelkek, akik együtt sétálnak velünk és olyan mámorító az olyan együttlét és barátság és bármilyen kapcsolat, amiben a másik fél a lényegünk látja, a lelkünket.

Ezek a dolgok jutottak hirtelen eszembe.

Üdv :-)

Zsu