Alenka!

Köszönöm a véleményed. Egyelőre Portugáliában vagyok a párommal/itt dolgozik még kb.novemberig/, csak ha hazamentem tudok utánajárni annak, amiről írtál.
Sajnos ez a hely egy újabb stresszforrás.
Aki még nem járt Portugália ezen részén, az biztos nem tudja elképzelni, hogy itt akár rossz is lehet. De a helyiek úgy hívják "a portugál sivatag".:) Magyarán nincs semmi, egy lepukkant gyártelepen lakunk,/ide húztak fel egy nagyon szép lakást/ körülöttünk falak, ványadt macskák, egy temetkezési vállalkozással a szomszédban.. én napi 10órában egyedül vagyok itthon, mert melót nem vállalhatok port.nyelvtudás nélkül..Bár legalább egy angol nyelvtanfolyamra elfogok járni. De nem ez a lényeg. Érdekes, hogy azt írod, a daganatok valaki halálával kapcsolatos traumák eredményei. Nekem 2008 decemberében kezdődött a vérzészavarom, aztán jött szépen a többi.És az az érdekes, hogy ugyanebben az időben derült ki a párom anyukájáról, hogy rákos, áttétekkel. Fél évig harcoltunk érte, de ő hamar feladta sajnos.
Párom mindent megtett, rengeteg pénzt ráfordított a kezelésekre/B17vitamin, hallottál már róla? / és mellette állt mindenben, hordta a kezelésekre.Az ő munkája olyan, hogy mindig máshol külföldön kell pár hónapot dolgoznia, egy projekt közepén utaztunk haza, és sanszos volt, hogy elküldik a munkahelyéről .Végül is szerencséje volt, otthon lehettünk találtak neki otthon munkát.
Azt a fél évet nem kívánom senkinek, bár voltak szép pillanatai, és nagyon összekovácsolt minket a helyzet. De mivel mindig is eszméletlenül érzékeny voltam mások bajára, és nagyon rágódós vagyok, teljesen kikészített az állandó aggódás barátom anyukája, és barátom iránt. Nekem kellett erősnek lenni, tűrni a rosszkedveit, meg harcolni, hogy a letargiája ellenére is tartsam benne a lelket, és jó kedvre derítsem. Hogy egyáltalán együtt maradjunk, bármi is van. Egyébként meglepően jól viselte az egészet, ő sokkal erősebb nálam lelkileg. A haláleset maga már szinte megkönnyebbülés volt mindenkinek, bármilyen kegyetlenül is hangozhat ez. De annál a szenvedésnél jobb, az biztos.
Szóval kikészültem. És végig sejtettem, hogy ezzel hozható összefüggésbe az egész adenoma-mizériám, és minden ami ezzel jár. Elképesztő, hogy mit képes magával művelni az ember, "csak" stresszeléssel. .

De most mondjam a barátomnak,/mikor amúgy is sok feszültség van a bajaim miatt/, hogy drágám, anyukád betegsége és halála miatt csináltam magamnak ezt a szép kis kupacot? Azt hiszem, ezt magamnak kell megoldanom, bárhogy szeret is, ilyen dolgokban nem számíthatok rá. :/ Szerintem ő az egésznek a lelki hátterével nem tud mit kezdeni , és megzavarodik, hárít, ha jobban beleakarok menni a témába. Nem tud segíteni, és ez kiborítja, közben viszont szerintem nem is tudja igazán elhinni, hogy tényleg baj van. Nem tudom. Valahogy az, hogy nekem valaha babám lehet, olyan lehetetlennek tűnik most. Pedig nagyon vágyom rá. Kicsit hosszú voltam, remélem, nem untattalak.:)

Üdv: Nevadett