Karma nem létezik…?
Szegesnek : aki felvállalja karmát, az pont nem áthárítja, hanem felvállalja a felelősséget, akár még olyan dologért is, amit nem ő követett el. Ez a legfontosabb az egészben. Mihelyt felvállalod, már el kezded oldani. Az tényleg nagy hülyeség, hogy azért hülye az egész családom, (az összes főnököm, a párom, a gyerekem) mert ez a karmám. Aki felvállalja a karmát az egy ilyen esetben rendes és jófej a családjához, akkor is ha ők hozzá nem. És abban a szent pillanatban, amikor erre ráébred, azonnal változás történik és az oldódás elindul és a család egyre kevésbé lesz hülye.
Lehetne mondani, hogy nem bosszantó, hiszen csak tiszta szívvel mondod a magadét, hogy kicsit Aditi kérdésére is visszautaljak, és ez teljesen rendben van. De basszus, tényleg bosszantó ! Itt beszélgetünk, olvasgatjuk egymás véleményét és az érdekes témákat ezen a oldalon, tisztelettel, elfogadással egymás iránt, de végül is bosszantó ha kijelented a másikról, hogy amit (amúgy segíő szándékkal) mond, az hülyeség, mert nem létezik, meg felesleges, anélkül hogy lenne tapasztalatod a témában. Ez pont olyan, mint ha valaki úgy osztaná az észt egy betegséggel és gyógyulással kapcsolatban, hogy soha nem volt komoly betegsége, neked meg volt, de ő beidézne mindenféle okos írásokat, idézeteket stb. Bosszantana, hidd el. Legalábbis egy pillanatra biztosan. Aztán vagy próbálnád türelemmel elmagyarázni a Te saját, valóban megtapasztalt igazságodat, amit hosszú évek tapasztalatával szereztél vagy legyintenél és azt gondolnád : minek mondjak bármit is?
Mindenkinek magánügye, hogy mit gondol a karmáról, oldásról, terápiákról. de nem értem hogy lehet valamiről azt állítani, hogy NEM LÉTEZIK, vagy NEM JÓ, ha nem tudod biztosan, hogy nem létezik. Millió dolog létezik, amiről az embernek tudomása, nincs tapasztalata, nincs ismerete. De ha nincs karma, akkor nincs lélek sem? Ez komoly? Vagy lélek van, csak karma nincs? Akkor miről szól a lélekfejlődés? Miért van itt a lelked, ha nem tapasztalni és fejlődni? És ha nincs karma, akkor hit sincs?
Nem jó dolog lekorlátozni magadat az állítva valamiről, hogy az nem létezik. Ez nyilván egy saját korlát, de talán hallottad azt az elméletet, hogy minden ami körülötted megjelenik, az ott van benned is, és ha dolgod van vele, hát addig kopogtat, amíg nem vagy képes elfogadni a létezését.
Amúgy ebben a kérdésben én úgy gondolom, hogy valóban ABSZOLÚT LÉTEZIK olyan lélek, ha tetszik olyan ember, akinek nincs semmi dolga a karmával, azért jött, hogy tapasztalatokat gyűjtsön és a személyiségét fejlessze. Még úgynevezett „ajándék-életek” is vannak, akkor aztán pláne nem gondolkodik a karmán.
A keresztény hitben is ugyanaz a lényeg: a megbocsájtás, a feloldozás (oldás), az hogy a Jóisten elfogadja a tökéletlenségeinket, a bűneinket, és szeret és megbocsájt nekünk is valahogy ezt kéne tennünk másokkal. A karma is megbocsájtással, feloldozással és jócselekedetekkel oldódik, csak a keresztény hitben az egész rendszerben nem ível több életen át a folyamat (bár vannak erre is utalások, de nem hivatalosan, nem az egyház által). Csak hát hány ember hal a meg a lelkében békével, szeretettel, boldogan? Sajnos a legtöbben nem így halnak meg, nem örömmel lépnek át, hanem fájdalommal. Ha nem hinném teljes biztonsággal hogy a karma létezik, akkor sem érteném, hogy miért lenne ez lehetetlen… Na jó, talán egy bizonyos kor és tapasztalat alatt valóban lehetetlennek hinném, na de azért mégis,,, Mi értelme van, mi jó van abban, ha valaki azt bizonygatja, hogy valami nem létezik, mivel ő ezt így gondolja, vagy mivel X. tudós, akiről már jól tudjuk, hogy mennyire okos és hiteles, ezt állította és sok-sok ember, aki sok sok könyvet bebiflázott, sok-sok diplomát szerzett, szintén jóváhagyta a létezését, és különbenis micsoda tudománytalan babonaságokra hallgatnak egyesek, nahát… És a sok csaló, ahogy lenyúlja azt a sok buta embert!!!!.....Nameg a klinikai kísérletekről nem is beszélve. Én megértem, de mi értelme van így bezárni magunkat abba a biztonságos világba, ahol megmondják nekünk hogy mi a tuti? Nem ciki ez már kicsit? Szerintem nem éri meg hosszútávon fafejnek maradni (én magam is az voltam, de még mekkora), mert minden létezik. Ufók, angyalok, szellemek, kvantumfizika, súlytalanság-állapot, akkor is ha nem tapasztaltuk. Hát ja, meg az ördög is. Ha letagadod a létezését, bekopogtat…
Régen tényleg nem volt családállítás. Nem is nyavalyogtak annyit az asszonyok. Nem is vált minden második pár, nem szóltak be az uruknak, ha nem akartak hatalmas verést kapni. SZerelmről, lélekpárról még csak nem is álmodoztak, még a férfiak sem, ahhoz mentek hozzá, akihez kellett. Megbocsájtották a férjeik viselt dolgait, elfogadták a csapásokat, amiket rájuk mért a Jóisten, és ha tényleg sikerült elfogadni, akkor talán még boldogok is voltak. Esetleg, aki nagyon szegény volt vagy akkoriban „totállúzernek” számított az a szerelmet választotta, biztos bolondnak is nézték és haragudtak rá. Templomba jártak, meggyónták a bűnös gondolataikat netán tetteiket, és feloldozást , OLDÁST kaptak, mint mi más, a mostani korban elfogadottabb módszerekkel. A lényeg hit, szerintem is. Kapálták a kertet és energiát kaptak a földből és a növényekből ezért jógázni sem jártak, mert avval a testmozgás is megvolt. A gazdagabbak meg talán nem is tudom, talán lovagoltak, táncoltak.
De azokat a blokkokat, amelyeket most többféle, csodálatos, ugyanúgy a hiten alapuló módszerrel oldanak, azokat régen szintén a hit erejével oldották fel és sokkal inkább feloldották, minthogy őrizgették volna több életen keresztül. Most a hitet teljesen elhiteltelenített, hitetlen világunkba új hitrendszerek érkeznek, újra felfedeződnek a régiek. Ha jól tudom a családállítás egy ősi woodo szertartáson alapul, amúgy.
Vagy nem?

A családi karmával kapcsolatban: tehát ugye a gyilkos valamit elszúrt. Nem tudta megoldani a saját problémáját, csak erőszakkal. Fontos, hogy megbűnhődött-e, leülte-e a büntetését és feloldozást nyert-e élete végén. Ha nem, akkor a lélek magánál tartotta ezt a blokkot. Valószínűleg ez történt. Továbbvitte az összes többi családtag is, aki kitagadta, aki nem értette meg, nem bocsájtotta meg a gyilkos bűneit, és azok is továbbvitték a meg nem bocsájtás bűnét (ami a legbanálisabb és legrombolóbb bűn az összes között), akik az áldozat hozzátartozói voltak. Ez a sok lélek mind újra tervbe vette, hogy ez következő inkarnációban eljut a feloldozásig, mert lélekként már megértette, hogy ez lett volna az egyetlen megoldás. Mindegyik választ egy olyan családot, egy olyan életet, ahol vagy áldozata vagy elkövetője lesz ugyanannak a bűnnek, csak most a másik, még meg nem tapasztalt szereplő érzéseit éli meg. Azoknak az érzéseknek a fájdalmából értheti csak meg azt a fájdalmat, ami ő maga okozott. Tudatosan választja a lélek az áldozat szerepet, tudja jól hogy fájdalmas, de fejlődni és tapasztalni akar. Ha valahol, valamelyik szálon a blokk oldódik, akkor ott véget ér a sorozat, van aki azt mondja, hogy az összes érintettben rendeződik. Ezt nem tudom magam sem. Én azt gondolom, hogy a gyógytornász nem törleszt a gyerekek gyógyításával, bár kétségtelen hogy jót és jól tesz vele, de magával a blokkal szerintem ez nincs összefüggésben, esetleg talán akkor, ha a munkáját valamilyen „büntetésként” éli meg és sikerül tudatosítani a karma felvállalását és ezáltal oldódnak a munkával kapcsolatos problémái. Bizonyára vállal plusz terheket túlórákat, de ha ez benne keserűséget, elégedetlenséget okoz, vagy azt az időt a saját családjától veszi el, akkor csak másfelé teremt karmát és nincs értelme az esetleges tudattalan mártíromkodásnak.
Ez az egész „gyilkoság” érvényes minden hétköznapi gonoszkodásunkra, beszólásunkra, ügyetlenkedésünkre, rossz szándék nélküli bénázásunkra, amivel komoly sérülést okozunk másoknak. Sok mindennek kell történnie ahhoz, hogy bárki a gyilkos vagy a áldozat szerepig jusson. Ha a saját életedben ezt az összefüggést megérted és a személyes dolgaidat illetően figyelembe veszed, és van dolgod a karmával, akkor előbb utóbb teljesen világossá válik a karma törvénye és megtapasztalod hogy akkor most van vagy nincs.
Nekem tetszett egy olyan magyarázat hogy ezek a fel nem oldott blokkok kis csomagocskák formájában ott vannak körülöttünk, ott „lógnak” a fejünk felett, benne az auránk érzelmi szférájában.(feltehetősen tele van az érzelmi szféra ilyen kis csomagokkal) Hatnak ránk és hatnak azokra, akikre mi magunk is hatunk, tehát elsősorban a közeli családtagokra. Az anya a lányától átveszi a mintát és ugyanúgy neveli majd a gyermekét, mint ahogy az ő édesanyja nevelte őt, nyakában a gyilkos vagy az áldozat blokkal. Ha nincs feloldozás, a blokk megy tovább ott ahol az édesanya újraszületik, de megy tovább az adott családban is anyai mintaként, viszik tovább a gyermekei. Talán túl bonyolult lenne, ha ezek „blokkos” lelkek másik családokba születnének, ahol más problémakörök fontosabbak, ezért aztán –gondolom- ugyanazt a családot választják a lelkek pár generációval később is, hiszen a probléma még mindig ott lóg a levegőben. Az Ízing Klára féle „torkos” blokkban bizonyára torok csakrás problémakörről van szó. A torok csakra, ha tetszik a Merkúr vagy a hármas asztro ház problémái vezettek el a gyilkosságig, nem tudott jól kommunikálni és ezzel egyre nagyobb ballépéseket követett el, nem tudott vele mit kezdeni, nem ismerte fel a saját gyengeségét, már ha ő is nem egy előző karma adok-kapok játszmájának a szereplője volt. Ezeket a problémákat választják újra megtapasztalni az új „versenyzők” is, lélekként remélve, hogy nekik sikerül majd megoldani az addig sorozatban rosszul működő dolgokat és eljutni az oldásig, a megbocsájtásig. Ami annyira banálisan egyszerű lenne és mégis olyan nagyon sokan kézzel-lábbal tiltakoznak ellene.
Bizonyára kellenek olyan módszerek, amelyeknél nem szükséges megnézni és megérteni az életeink talán túl rémisztő, fájdalmas bűneit, de a karmával, oldással kapcsolatos nagyon erős belső gátak, szabotázsok gondolom erről szólnak, és ebben segíthetnek a lágyabb módszerek, amelyek talán felerősítik a személyiséget annyira, hogy aztán képes legyen félelem nélkül szembenézni a fájdalmas emlékekkel is.

Kedves Panka, nagyon érdekes a téma, csak most olvastam bele, és úgy gondolom, hogy szinte lehetetlen bárkit is meggyőzni a karma létezéséről, amíg az illető hárít és butaságnak gondolja. Csak akkor működik jól bármilyen oldás, ha az illető tudatosan, saját elhatározásából fel tudja vállalni a saját karmáját. Mivel ennyire érdekel ez a téma ezért valamilyen módon talán ebbe az irányba tartasz.
Én egy próbát javasolnék Neked, talán az közelebb visz. Gondolj arra, akire a legjobban haragszol (esetleg ha vele nem megy, akkor olyanra, aki csak nagyon bosszant), játssz el a gondolattal, hogy ez tényleg, valóban, valami karmikus meccs köztetek, azért bánt, mert Te valaha bántottad. Amúgy szerintem nem féltétlenül biztos, hogy az, lehet ő neked valamilyen tükör is és az nem kapcsolódik a karmához. Válaszul az ő gonosz, rossz, ostoba, akármilyen gesztusára, Te tegyél vele valami jót, ha lehet konkrét jót. Nem valami képmutató jót, nem valami megleckéztető jót, hanem csak jót, akár titokban. Ha konkrét dolog nem megy, akkor csak küldj neki gondolatban valamiféle szeretet energiát, esetleg "békülés-energiát" naponta párszor. Ha ezt megteszed, érezni fogod magadban a jó érzést, az oldódását valaminek (nem az egész konfliktusnak, csak "valaminek"). Egy apró lépéssel rögtön, azonnal előbbre leszel. Ez egy jó élmény, ami meggyőzhet az egész dologról, hiszen Te magad fogod érezni. Fontos, hogy el tudd azt képzelni, hogy azért gonosz hozzád, mert valaha, valamelyik közös inkarnációtokban Te bántál vele rosszul, és most megmutatja Neked, hogy milyen érzés azt elszenvedni. Fontos, hogy konstatáld magadban, hogy már érted ezt a tapasztalást és nincs szükséged további bemutatóra.
A karma oldása a megbocsájtás és hatalmas terheket, gubancokat lehet lerakni, és nem is olyan nehéz. Próbáld ki, ha gondolod. Csak akkor próbáld, ha nem az a célod vele, hogy bebizonyítsd, hogy hülyeség, mert akkor nem valószínű, hogy működni fog.

A témában –amikor felvetődött - magamban csendben megállapítottam, hogy mivel számomra Sanyi tanításai sokszor csak évek múlva igazolódnak be, nyilván még nem tartok ott hogy ne kelljen a szerelem.. és kicsit szomorúan gondolok arra, hogy egyszer majd talán tényleg nem fog kelleni. Értem én hogy az is jó lesz, csak innen úgy tűnik, hogy nagyon fog hiányozni ! 
Most azonban a jelenlegi állapotomban és fejlődi szintemen teljes meggyőződéssel azt gondolom, hogy akár induló, akár régebbi párkapcsolatban legalább az egyik fél részéről muszáj hogy ott legyen a szerelem. Ha esetleg sok-sok év után már nem is az a jó kis eszevesztett lángolás, akkor annyi hogy bármit tesz is a másik szeretem, mert elfogadom, mert ismerem és mert tudom hogy szeret, csak az élet néha nehéz és boldogan ölelem át ha végre kibékültünk. Ez is valamilyen szerelemféleség, ami kell. Sőt szerintem ez a legerősebb. Mert ugye kellenek még közös célok, közös érdeklődés, ami azonban az évek folyamán sokszor változhat és elmehet teljesen eltérő irányba is, mert jó esetben az ember változik, bővül a látóköre, új tapasztalatokra vágyik. Ha ketten más irányba formálódnak, akkor viszont mi más tartaná össze, mint valamiféle örök szerelem a másik iránt. (vagy a hitel, meg a kényelemszeret, gyávaság, anyagi függés stb, de az már nem párkapcsolat, csak valamiféle kölcsönös érdekszövetség, amit lehet szeretetben is vagy szeretet nélkül, hazugságban végigcsinálni )
Na és mit gondoltok mi befolyásolja a szerelemérzéseinket és azt, hogy kinek mit jelent a szerelem? Hát a bolygók… természetesen, mondom én, az asztrológus.
Azt asztrológiában a szerelemért a legfőbb felelős a Vénusz, ez a bennünk élő öröm és boldogságérzés, vidámság, felhőtlenség többek között. A szerelmesség asztrológiai megközelítésből is természetesen személyiségfüggő . Másképp szeretünk.
A Víz jegyűek (Rák, Skorpió, Halak) szeretnek a legmélyebben és legállandóbban,
a Tűz jegyűek (Kos, Oroszlán, Nyilas) a legégetőbben, és legintenzívebben.
a Föld jegyűek (Bika, Bak , Szűz) a legmegingathatatlanabbul,
a Levegő jegyűek (Ikrek, Mérleg, Vízöntő) pedig a legésszerűbben.
Ez azonban csak valamiféle alap, nem lehet általánosítani. Ami tovább színezi a képet, az a tény hogy a Vénusz bolygó az égen soha nem hagyja el a Napot 30 foknál nagyobb távolságra, ezért aztán bármikor születünk is a Vénusz vagy ugyanabban, vagy az előtte vagy pedig az utána levő jegyben található, mint a Nap, azaz a születési jegyünk. A más jegyek más elemhez tartoznak, ezért változó lehet a szerelem hőfoka az azonos jegyűeknél is.. Például egy Oroszlán jegyű nő vagy Rák (érzelmes) Oroszlán (tüzes) vagy Szűz (racionális) Vénusszal születik . Nem mindegy az sem hogy az adott Vénusz milyen fényszögeket kap, melyik bolygóktól és hogy milyen asztro-házba kerül, ezek tovább befolyásolják hogy milyen megélésű.
Lehet olyan Vénusz, amely fényszög nélkül árválkodik egy bonyolult karma házban és olyan amelyik a szerelem házban virul, pozitív fényszögeket kap valamely férfi-bolygótól, lehet tippelni, hogy kinek könnyebb és boldogabb, színesebb a szerelmi élete. (a férfiaknál a Vénusz a szeretett nőt szimbolizálja a szerelem-érzés és egyebek mellett)
Azonban nem csak az alap horoszkóp határozza meg azt, hogy éltünkben megadatik-e a a szerelem érzések színes skálája. A születési horoszkóp egy alap helyzetet jelöl, amit azonban szerencsére „bemozgatnak” az égi bolygók, ahogy a Zodiákus különböző pontjain mozognak. Ezért is tévedés azt gondolni, hogy a horoszkóp determináltságot jelent. Lehet hogy valaki kamaszként átesik a mindent elsöprő érzésen, van aki negyven vagy ötven évesen, van aki később. Egyszer ajánlottam a hírlevél olvasóimnak egy ingyenes „Vénusz-naptár” lehetőséget, és esküszöm, hogy az első érdeklődő egy 80 közelében levő hölgy volt. Visszakérdeztem, nagyon diplomatikusan, hogy nem írta-e el az évszámot, és válaszolta hogy nem!
Szóval az történik, hogy valamelyik égen járó „ütős”, erős hatású bolygó rááll a Vénuszra (vagy más egyéb szerelmes pontunkra) és akkor jönnek az egészen más, ismeretlen, addig elképzelhetetlennek, őrültségnek tűnő árnyalatok. Egy-egy ilyen folyamat akár évekig is eltart, aztán az illető lassan megnyugszik, remélhetőleg a sok-sok új tapasztalattól ezerszer gazdagabban és érettebben és boldogabban.
Azt gondolom, hogy az életútjában kivétel nélkül mindenkinek ott van a nagy-nagy-nagy szerelem, akár többször is, még akkor is ha önmagát nem szerelmes típusként azonosítja. Függ attól is hogy mennyire vagyunk hajlandóak nyitni, változni vagy mennyire ragadunk bele a megszokottba, mennyire ragaszkodunk a saját határainkhoz, korlátainkhoz. Szerintem a szerelem pont olyan dolog, ami képes változást generálni az emberek életében. Nagyon mély, ismeretlen érzéseket képes megmozgatni, olyanokat amiket rossz esetben csak a nagy tragédiák, betegségek, veszteségek. Sokszor az van, hogy ilyen mélységű érzést csak olyan személy képes kiváltani egy érzelmileg zártabb emberből, akit már lélekként ismer, tudattalanul felismer egy régebbi inkarnációból. Ilyesmi a duálpár, ikerláng, és sokszor még csak nem is szerelem jellegű a „régi ismeretség” . Sokunkat csak a szerelem tesz képessé arra, hogy feladjuk a régi önmagunkat és merjünk kicsit változni, nyitni, elrugaszkodni, tapasztalni. Ebben is a változás és a tapasztalás a legfőbb lényeg.
Én úgy gondolom hogy ha az ember eljut valamilyen nyugalmi állapotba és ott olyan jól érzi8 magát, hogy nem tud már fejlődni, akkor toppan be valami addig ismeretlen, hogy új távlatokat nyisson.

Egy meditációs élményemet mesélném el röviden, mert annyira jól sikerült és lehet hogy másnak is mond valamit. PÉNZZEL KAPCSOLATOS DOLGOK.
Tudatosan elhatároztam, hogy próbálok valamilyen módon egyről a kettőre jutni az anyagiak dolgában, a saját módszereimmel. Valahogy oda jutottam, hogy akkor szépen hallgassam végig Sanyi Őszinteség anyagát, ami ugye ingyenesen is letölthető itt és nézzek már bele őszintébben, hogy miért hárítom másra a felelősséget abban, hogy nem tudok annyi pénzt keresni amennyi jó lenne. A bóklászások közben „elémugrott” Kati fenti írása, ami szintén eléggé eltalált.
Próbáltam olyan gyermekkori élményt keresni, ami lehet ilyen földelést megakadályozó érzelmi blokk, rögtön a felelősségvállalás és őszinteség növelő meditációk után. Ilyesmit még egyedül nem csináltam, de nagy örömre HIPP-HOPP sikerült, és rögtön 2 emlék is előjött. AZ egyik egy ordítozós féltékenység jelenet 4-5 éves koromból, ami nagyon sokszor előjött már, de soha nem értettem hogy mi az, mit jelent, miről szól, és féltem is hogy valami szörnyűséges emlék van mögötte, ezért nem is mertem piszkálni. Most teljesen világosan beugrott a jelentése:
ha túlságosan szeretsz, vagy túlságosan szeretnek az FÉLELMETES, VESZÉLYES, NEM BIZTONSÁGOS, nagyon rossz. Ezt szűrtem le, szépen megállapítottam… tényleg egyenes következménye lehet ennek a sok magam köré épített fal. Ez ugyan nem a pénzzel kapcsolatos talán, de nekem igen, a szeretet, a szerelem valahol az örömökről, a jólétről, az élet szépségéről is szól. Nem biztonságos, szeretetben, jólétben lenni, mert azt hiszed minden rendben, aztán egyszer csak döbbenetes dolog történik, olyan amire soha nem gondoltál. Ne szeressen senki túlzottan.. És szó szerint éreztem, ahogy ez a blokk feloldódott....
Nagyon mély felismerés volt nekem, de már jött is a következő emlék 12-13 éves koromból, ahogy engedtem tovább magam. EZ nem jelenet volt, hanem egy tény és ahhoz tartozó képek, volt egy kedves barátnőm, akinél nagyon szerettem lenni, legszívesebben mindig ott lettem volna. Kifejezetten szegény család volt, nem volt a szülőknek jó állása, csak ledolgozták a napi 8 órát kevés bérért, hazajöttek és mindenki tök „happy” volt, délután pihentek, kártyáztak velünk, még játszottak is, közös vacsorafőzés, beszélgettünk mindenféle vicces dologról, nagyon jó volt. Senkinek nem kellett olyan nagyon jónak lenni, a gyerekek nem eminenskék voltak, sőt inkább pont ellenkezőleg, még hülyeségeket is csináltak és a szüleik mégis szerették őket. A mi családunk, velük ellentétben gazdagnak számított, jártunk nyaralni, volt színes tévénk is meg mindenféle olyan ami másnak nem, ez még az őskorban a szocialista időkben volt. Nálunk az anyukám minden este minimum 9-ig dolgozott, szegény a lelkét is kidolgozta, volt hogy fél12-ig is, hétvégén is csak úgy jöttek a fogfájós emberek, soha nem küldte el őket,. Szolgálati lakásban laktunk éjjel is becsengettek. Apukám hetente kétszer szintén csak 8 után ért haza, igyekezett legalább a házimunkába is besegíteni, de a ház körüli teendők is mindig lefoglalták estig. Ő azért néha megengedett magának egy kis horgászást bár nem volt vele túl népszerű anyukámnál :) EZ az ellentét ugrott be a meditációban, ami szintén olyan emlék, ami már többször is feljött és volt is belőle egy olyan elképzelésem, hogy a jómódú családokban kevesebb a szeretet és a boldogság, de nem gondoltam volna hogy ez nálam pénzhárító blokk. Pedig igen az anyagi jólét és az érzelemgazdag, szeretetteljes légkör mintha egymás ellentétei lennének. Ezt az életemben többfelé máshol is visszaigazolva láttam az évek során.
Vagyis ez az én fő-fő pénzhárító blokkom, amivel aztán jól és eredményesen legátoltam magamat: az hogy ha van pénz, akkor nincs idő és szeretet. És most jöttem csak rá: nehogy jöjjön már akkor a pénz, nekem a szeretet kell!!!! Együtt a kettő NEM LÉTEZIK. Ennéla felismerésnél nem éreztem nagyon biztosan hogy sikerült-e oldódnia ennek a téved elképzelésnek, bizonyára még majd kell rajta dolgoznom.
Én is anyukámat utánzom most, a reggeltől késő estig gürizésben, csak éppen én alig keresek vele, ő legalább keresett is. De most már világos mit állítottam be magamnak, szeretet legyen, ELÉG LOGIKUSNAK TŰNIK, hogy ezzel gátolom a pénzt! És persze világos lett a körforgás is: anyukám anyukája is annyit dolgozott mint 3 férfi, a családi történetekben ott van több sztahanovista kitüntetés is és tisztán láttam, hogy a nagyanyám és az ő anyja, a dédnagyanyám is hogy küzdött ezzel az egésszel: megszakadni a pénzért, mindent feláldozni a pénzért, a megélhetésért, a fennmaradásért. Nagyon érdekes volt látni egyben, összefüggéseiben, egészen tisztán, végig a generációkon. Minden nő valamit feláldozott a pénzért, talán én semmit nem szeretnék érte feláldozni. És ez is lehet blokk: valamit fel kell áldozni érte.
Utólag még kicsit elgondolkodtam, milyen fura ez. Szülőként átadunk egymillió jó é szép dolgot, jó példát, hiszen általában mindenki erre törekszik, aztán mégis az a pár bénázás vagy a teljesen félreértett dolgok maradnak meg és milyen mély nyomokat hagynak és továbbadjuk őket!!!!. Rögtön a saját gyerekeim jutottak eszembe. Csak szimplán félreértek valamit és máris őket is félrevezetem. Persze tudom én (vagyis így hiszem) hogy lélekként választottak a hibákkal és a félreértelmezésekkel együtt, hogy általam is tanuljanak, de azért mégis…
Ha van kedvetek erről elmélkedni, nem tudom kinek mi a véleménye, lehet ebben tudatosnak lenni, mármint szülőként arra törekedni, hogy leállítsuk a generációs elcseszett mintákat? És vajon a huszon-harmincévesen produkált dolgaink, amiből a gyermekünk kicsiként blokkokat gyárt, vajon oldódnak a gyermekben is ha szülőnek csak később sikerül kioldani? És vajon az ilyen oldásokkal oldjuk őket is?