Én olvasgatom a blogokat, meg írok saját kínomról néha nem is tudom miért :) Ezzel a bloggal kapcsolatban viszont sok sok kérdésem felmerült. Ha ők boldog tini szerelemként élik meg miért nem vallják be egymásnak az igazságot? Vagy egyszerűbb vágyaiknak élni és folyamatosan hazudni? Vagy ha kiderül az igazság elmúlik a szerelem? Nem értem miért nyomozgat a pasi után Tamara? Ha úgy gondolja hogy nős miért nem kérdez rá? Soha nem akart nős pasit mégis bevonzotta, boldog szerelmes oké élvezze ki a helyzetet. De nem egyszerűbb ha megbeszélik és mindketten tudni fogják az igazságot, akkor már nincs hazugság és addig amíg tart a szerelem élvezzék ki. Semmi megvetendő nincs abban amit éreznek.
Tamaráról írta az egyik hozzászóló:
"Szép nő, nagyon szép és okos. Értékes." és az én érzésem szerint bizonytalan. Fél megkérdezni az igazságot és inkább őrlődik. Biztos hogy amit érez az szerelem, vagy csak meggyőzi magát erről mert nem akar egyedül lenni? Bocsánat ha írássommal megbántottam csak ezek a kérdések és érzések merültek fel bennem.

Katalin alaposan átgondoltam a haraggal kapcsolatos megjegyzésed és pusztító haragot nem érzek. Inkább azt mondanám adott pillanatban fellobbanó düh. Düh a tehetetlenség érzése miatt. Előző életben lehet hogy én voltam a fő gonosz de nem akarok tudni róla egy dolog miatt attól hogy megtudom milyen rossz voltam abszolúte nem fogom jobban érezni magam sőt még jobban nem szeretem magam. Sokat gondolkodtam és én saját magamat nem szeretem. Erre rájöttem a nagy gondolkozások közepette. Nem tudom milyen vagyok hiszen elbújok még magam elől is és próbálok megfelelni másoknak ami nem megy :) Megkérdezed hogy mit látok a tükörben pontosan azt amit belém sulykoltak értéktelen vagyok, semmire nem jó hiszen én semmit nem úgy csinálok ahogy elvárják. Akkor felvetődik bennem hogy ha én nem szeretem saját magam hogyan várhatom el hogy más szeressen? Hát sehogy :) Nem mindig volt így, de most ez van. Nem tudom hogy történt mi miatt de ez a nagy igazság. Egyebet nem kaptam csak lebecsülést folyamatos negatív ítéletet és ezt el is hittem és már saját magamat nem szeretem. Tudod mi a legnagyobb bűn egyre jobban kívánom hogy történjen már valami és haljak meg akkor vége lenne az egésznek, míg a másik érzés tiltakozik hogy a fiam itt van és gondoskodnom kell róla hiszen neki szüksége van rám. Jött is az újabb kérdés, hogyan segítsek neki felnőni úgy hogy elégedett és normális lelkileg teljesen felkészült legyen mindenre ha én abszolúte nem tudom feldolgozni a saját lükeségeim mert nem tudom szeretni magam és ebből kifolyólag őt sem tudom rendesen szeretni. Említettem hogy a szüleimnél lakunk ugyanazokat az elvárásokat kell teljesítenie amit anno gyerekként nekem és ő próbál és kesereg én pedig próbálom védeni enyhíteni de nagyon nehéz. Nem tudom hol rontottam el, mert amig iskolába nem került én folyamatosan küzdöttem vele hogy minden hiányosságát pótolja és ő nagyon akart imádtam, de visszamentem dolgozni egyedül maradtunk ketten, anyu segítségét kellett kérnem, napi 16 órákat is dolgoztam és lassan ő vett át mindent ő tanult vele stb. Most hogy alig van munkám alig dolgozom anyu nem engedi hogy újra együtt tanuljunk hogy segítsek max rámbizza hogy csináljuk meg utána pedig egyből keresi ebben is a hibát és üvölt és újra bizonygatja hogy nem érek semmit . Érzem hogy ő akar mindent csinálni vele de közben bizonyítani akarja hogy ő engedi hogy én is tanuljak vele de erre sem vagyok jó, és ő ön-feláldozza magát mert ő tesz meg mindent a gyerekért. És én erre reakcióként elfogadom ezt is nem harcolok csak megadóan elbújok mint aki nem létezik. A gyerek is menekül amikor teheti szalad az apjához és én alig látom a fiam. Esténként amikor hazajön aludni. Megértem őt hiszen az apját pont ezért szerettem meg árad belőle a szeretet feltétel nélkül és iszonyatosan kedves. Szóval nem a karmikus körök a baj Katalin nem az hogy ki mit tett, hanem az hogy én nem szeretem magam, én nem tudom saját magam megérteni, gyávaságból vagy önzésből vagy nem tudom miért képtelen vagyok mást tenni csak elbújni, észre se vegye senki hogy létezem és mondjam azt hogy ha ez sikerül boldog vagyok addig a percig amíg hozzám nem szolnak. Nekem kell megtalálni a kiutat ha megtaláltam tudok változtatni mindenen, de egyáltalán nem tudok hogy hozzáfogni. Hogyan szeressem és fogadjam el magam? Ez a veszett nagy és nehéz kemény dió :) Tudod nem haragszom a tesomra sem a szüleimre igazából nincs miért. El kell fogadnom hogy semmi jót nem látnak bennem, bár ez elszomorít de ez van. Szóval először is meg kell szeretnem magam ha ez sikerült talán tudok változtatni máson is. Viszont hogyan fogjak hozzá nem tudom.

A kérdésedre az egyértelmű válasz nem. Lehet buta vagyok de minden anya szereti a gyermekét bármilyen. Elhagyni egy gyermeket már bocsánat de az az anya aki megteszi az nem normális. Nekem is van egy fiam és ő neki is vannak problémái, nekem a lelki nyugalmat az adta hogy megtaláltam azokat a módszereket amivel ő fejlődik, és szeretem feltétel nélkül ő pedig küzd és akar. Oxigén hiányos állapot lépet fel nála születése után e miatt elmaradt a mozgása majd a beszéde és folyamatosan valahol el van maradva a "normális" gyerekekhez képest, őt mindre meg kell tanítani magától nem megy a folyamat. Iskolás jó tanuló de csak olyan osztályban tud jó lenni ami kis létszámú és olyan gyerekek vannak ott akik ugyancsak problémákkal küzdenek. Pl. hallássérült, farkas torka van, diszlexsziás. Tudod a fiam csak szeretni tud :) Elképesztő számomra de komolyan mindenki felé mosollyal fordul mindenkiben a jót látja. Mondjuk ölni tudok érte amikor "lehülyézik" vagy gyagyázzák vagy a bátyám "Tódizza", mert ő a megszokotthoz képest más. Ezt a felnőttek teszik sajnos meg a bátyám kamaszodó fia ( bár az ő viselkedését a kamaszkornak tudom be, tudom hogy szereti a fiam csak a barátok előtt játssza magát ) míg a bátyám kislánya csak a fiammal játszik ha a fiam nincs itthon telefonálgat utána hogy unatkozik jöjjön hozzá. Na mindegy szóval attól hogy ő nem olyan mint a többi gyerek én csak szeretni tudom. Pedig amíg csecsemő volt csak azt hallottam szellemi fogyatékos lesz, törpe lesz, autista és egyéb vezényszavakat az orvosoktól de nem érdekelt mit mondanak engem az érdekelt mit kell tennem ahhoz hogy fejlődjön és lám általános iskolába jár normál osztály ahol max 15 gyerek lehet mert az iskola kiharcolta ezt a lehetőséget. Szóval soha eszembe sem jutott hogy feladjam hogy lemondjak róla a legrosszabb esetben sem. Azt hiszem akkor aztán nem lenne lelki békém ha elhagytam volna őt.

Lehet hogy így van, valószínű a tapasztalatok miatt vagyok ilyen amilyen bár ezért nem a szüleim tanítása rossz szerintem :) Nem mondták okolták a világot rossznak, mindig azt mondták tanuljak küzdjek és minél több rétegű a tudásom annál több lehetőség nyílik meg előttem. Az eszközöket mindig biztosították hozzá hogy tanuljak :) és én választottam ki mit is akarok :) ósdi példa de általános iskola után ugye másik iskolát kell választani nem szóltak semmilyen téren bele :) elvégzése után én döntöttem az egyetem mellett és fel is vettek ők csak azt látták jött a papír hogy felvettek. A lehetőségeimet én packáztam el :) Ha a gyerekoromra visszatekintek a görcsöket a dühöt a bátyámtól kaptam, soha nem éreztem testvéri szeretet hiszen születésemtől gyűlöl, bár nekem ő közömbös nem foglalkozom vele, persze ezt az idő hozta mert sokat dacoltam harcoltam vele :) iszonyatosan sokat verekedtünk, mivel erővel nem bírtam máshogy okoztam neki bosszúságot :) aztán ez elmúlt "felnőttünk" megtanultuk jó messzire elkerülni egymást. Azt hiszem mindig jobb akartam lenni mindenben mint ő, aztán ráébredtem semmivel nem vagyok különb :) Neki más a természete és nekem is, neki lehet az az erőssége ami nekem a gyengeségem. Vagyis valami ilyesmi következtetésre ébredtem rá . Tudod Katalin boldognak elégedettnek érzetem magam nagyon sokáig hiába volt mindig az életben gond. Ez az érzés a bizonytalanság elbújok mindentől, ez azt hiszem ott kezdődött hogy volt egy kapcsolatom 2010 évben ahol saját magamat vakítottam el hogy tökéletes lesz a kapcsolat persze ebben a másik fél is segített ebben ugyanis ő is vakította magát ezzel :) Persze csúful végződött ahol az önbizalmam nagyon lerombolták vagy én hibáztattam magam (nem tudom ) és itt elindult a lavina. Bár lehet a Te kevés vagy című dolgot anyu éreztette velem. Mivel most veszettül gondolkodom a gyerekkoromon nagyon sokat szembesültem azzal hogy a bátyámnak sok mindent lehet nekem pedig nem ! A konkrét emlékeim amikor nagyon kicsi voltam hogy a bátyám anyu nyomában jár ha WC-re megy az ajtó előtt várja és én nem közelíthetek anyuhoz mert konkrét csata van érte :)Hmm most eszembe jutott egy másik is, soha nem nyúlhattam a bátyám játékaihoz vagy ami az övé volt, persze hozzányúltam :) Legtöbbször neki adott igazat anyu, én meg maradjak már csendben. De én nem voltam egyáltalán jó gyerek hiszen emlékszem rá mindig csavarogtam, engedély nélkül kilógtam az udvarról és macskáztam kutyáztam mászkáltam a faluban. Az iskola 5 percre volt a házunktól az ablakon kinéztünk ráláttunk az iskolára nekem haza út 1 óra volt minimum mert az összes kutyát macskát végig dédelgettem hazafelé :) Óvodából az emlékem az vicces :) nagymamám vitt a bátyámmal együtt minket reggel, amikor odaértünk engem az ajtóig kísértek, majd ők ketten indultak haza mert nagyit rábeszélte Zoli vigye haza :) én megvártam míg elmennek majd ellógtam és a templom kertben játszottam amíg meg nem kerestek :) Rengeteg gondot csináltam a szüleimnek hiszen ha Zolival kivételeztek én megoldottam hogy vállalva a büntetést ugyanaz a jogom meglegyen :) Lehet hogy nevelésük néhol elhibázott volt de senki sem tökéletes és én nem voltam könnyű eset. Így visszagondolva tuti infarktus kerülgette őket, hogy hová tűnhettem el, hol csavargok megint.
Na visszaolvasva amit írtam lehet hogy el kell gondolkodnom a gyerekkoromon mert a mostani bajaim gyökere ott van és ha azt megoldom könnyebb lesz utána. Hmm nem tudom mert nem érzem olyan súlyosnak azt ami akkor történt. A csavargásért a büntetés jogos volt mert felnőttként visszagondolva bármi történhetett volna velem, szerencsére nem lett semmi. Megpróbálok gondolkozni és megérteni, köszönöm az írásod Katalin :)