Zsuzsi, még egy utolsó megjegyzés ehhez a témához: amit mondasz, lehet, hogy így van, de csak akkor jelentheted ki biztosra, ha beengedted szívedbe, lelkedbe a szüleidet - vagyis el tudtad mondani a fenti mondatokat sírás, torokszorítás, mellkasnyomás, és egyéb kellemetlen testi tünet nélkül. (Könnyezés, meghatódás megengedett)

De eddigi hozzászólásod arra enged következtetni, hogy ezt még nem tudtad megtenni. (Azt írod:... "Nekem a szívemben csak sajátmagam ereje van"....-Azért egy dolgot szeretnék leszögezni: ez is elismerésre méltó!!) Ha meg tudod tenni, a szüleid erejével gazdagodsz.

Ugyanakkor a családállításon,- ha gubancos a probléma, - erre nem biztos, hogy idő és lehetőség van. Addig meg amit leírtál, csak feltételezés.

Sokan amiatt nem merik beengedni szívükbe a szüleiket, mert félnek attól, hogy akkor hibáikat is (mert az azért van rendesen) magukba engedik. De hát ugyan ki akarja elkövetni azokat a hibákat, amiket a szülei?

"Ha olyan leszek, mint az anyám, csapj agyon."- mondta a férjének volt kolléganőm. Nem kell sokat gondolkoznunk, hogy kitaláljuk, milyen lett. Mert amitől menekülünk, abba lépten-nyomon belebotlunk.
Sanyi is azt tanítja: engedjük be a negatív dolgokat is magunkba.

"A szülők elfogadása

A gyermek csak akkor jöhet tisztába önmagával, ha elfogadja a szüleit. Igen, azt mondtam, elfogadja. Ez azt jelenti, hogy olyannak fogadja el őket, amilyenek, olyannak tiszteli őket, amilyenek, anélkül hogy bármi mást akarna, vagy bármi másra vágyna. Pontosan olyannak jók, amilyenek. Aki így fogadta el a szüleit, önmagával is tisztában van, és teljesnek érzi magát, mert mindkét szülője jelen van benne a tejes erejével.

Vannak, akik attól tartanak, hogy ha elfogadják a szüleiket, ezzel a szüleik rossz tulajdonságait is átveszik. Ilyen még sohasem láttam. Annak, aki elfogadja a szüleit, mindig a rendelkezésére áll a teljes ereje, és az, ami esetleg félelemre adhat okot a szülők sorsában, például hogy az anya beteg, ettől kezdve semmiféle szerepet sem játszik. Mintha elfújták volna.

A szülők nem válogathatják meg, mit adnak a gyereknek, és a gyerekek sem válogathatják meg, mit fogadnak el a szülőktől. Nem tehetnek hozzá semmit, és nem is vehetnek el semmit abból, amit a szüleik adtak nekik, mert a gyerekek maguk a szülők. Aki ezt elfogadja, összhangban van valami nagyobbal."
(B. Hellinger: A forrás nem kérdi, merre visz az útja)

SEMMIT NE HIGGYETEK EL, MINDENT PRÓBÁLJATOK KI!

Igazán nagyszerű, hogy nem haragudtál a szüleidre, és a velük kapcsolatos negatív eseményeket a magad javára tudtad fordítani. Így neked bizonyára könnyű volt elmondani a blogomba leírt mondatokat, és ezzel a szívedbe engedni a szüleidet. Igaz?
Mert nem csak azoknak az embereknek segítség ez, akikben tüskék vannak, hanem mindenkinek. :))

De mindenkinek azt tudom mondani, ne higgyenek el nekem semmit, próbálják ki!!

Az elég nagy tévedés, hogy az áldozati szerep szörnyű, és nehezére esik az embernek. Nem, egyáltalán nem. Az öngyilkos terrorista is önként, boldogan hajt bele a bombával teli autójával különböző épületekbe. Mert az eszme, amiért ezt megteszi, számára sokkal értékesebb, mint néhány emberélet.

De maradjunk a hétköznapoknál. "Feláldoztam az életemet a családomért"-hallhatjuk panaszkodni az ismerősünket. Sokszor panaszkodni. De nem szabad "bedőlni" neki, mert ha mélyre ásunk, bizony büszkeséget találunk, mert ő képes volt háttérbe szorítani a saját érdekeit, és mások boldogulását elősegíteni. Ez okozott neki örömet, és sokkal nagyobbat, mint ha mondjuk tanult volna (Az más kérdés, hogy később ezt megbánhatja, mert valójában egyik családtag sem szereti, ha a másik feláldozza magát,- többet ad, mint kap, ez elégedetlenséget szül,- és ugye később ezt a másik orra alá is dörgöli. De ez egy másik téma)

Mindig mindenki áldozatot hoz. Valamiről le kell mondanunk valami érdekében. És általában úgy választunk, hogy abban a helyzetben mi nekünk a legjobb. Lehet, hogy némelyeknek megint szörnyűséget fogok mondani, de még ha kívülről áldozatnak is tűnik az amit teszünk, valójában saját magunkért tesszük.

Csak a gyereknek veszek csokit, (többre nincs pénzem) pedig imádom - áldozatképpen lemondok róla? Nem, sokkal nagyobb boldogság látni csillogó szemét, amikor megkapja, és figyelni majszolását (Na jó, egy kockát kérek:))

Szóval az áldozati szerep a látszat ellenére igenis örömmel is jár.

De megint azt mondom, ne hidd el. Csak egyszerűen kérdezd meg magadtól,
- "Mit kapok attól, hogy ezt vagy azt teszem? (pl. Önzetlennek érezhetem magam, ...
- Mit nyerek vele?.... nő az önbizalmam)
- Mi baj lenne, ha nem tenném? (pl. nem mondhatnám el, hogy jó anya vagyok. De így, hogy vettem csokit a gyereknek....ráadásul voltam olyan bátor, hogy a párommal is szembeszálltam.....Nos, ezért már érdemes volt :)) )

Kedves Alfa, szeretnél olyat olvasni, ami belefér a te világképedbe?

Nos tessék:
Az attitűdök kétféleképpen irányíthatják tetteinket. Az egyik esetben minden különösebb megfontolás nélkül, szinte automatikusan létrejön ez a kapcsolat. Az attitűd automatikus hatása érvényesül, amikor például ételek közül kell választani, akkor azok, akiknek már kialakult attitűdjeik vannak ezekkel kapcsolatban, sokkal nagyobb valószínűséggel és sokkal gyorsabban döntenek meglévő attitűdjeiknek megfelelően, mint azok, akik bizonytalanok a tekintetben, mit is kedvelnek igazán az ő esetükben a választás lassúsága jellemző.

Miként képesek az attitűdök a viselkedést ennyire automatikusan irányítani? Először is az attitűdök fókuszálják a figyelmet, olyanok, mint a lovak szemellenzői, vagyis csak azokra az információkra figyelünk, melyek attitűdjeinkkel egyeznek.

Másodszor: az attitűdök irányítják a kapott információ értelmezését. Asszimilációnak hívják azt a folyamatot, amikor az attitűdhöz közel eső információt azzal teljesen egyezőnek érzékeljük. Az attitűddel ellentétes információt pedig a valóságosnál összeférhetetlenebbnek látjuk, ez a folyamat a szembeállítás. Az ilyen információt többnyire hamisként azonnal elutasítjuk.

A másik esetben az attitűdök tudatos hatása érvényes cselekedeteinkre. Az emberek általában törekednek arra, hogy viselkedésüket összhangba hozzák attitűdjeikkel. Olyan késztetéseket alakítanak ki magukban, melyek sajátos viselkedésformákra ösztönzik őket. Amint ezek a szándékok megszületnek, ezek válnak a viselkedés legerőteljesebb előrejelzőivé. Ez az indokolt cselekvés elméletének fő mondanivalója. Az elgondolás szerint az attitűdök (és a szociális normák) alapvető forrásai a szándékoknak, melyek a viselkedést meghatározzák. Tehát egy adott tárggyal kapcsolatos viselkedés fő meghatározója nem a vele kapcsolatos attitűd, hanem magára a viselkedésre irányuló attitűd, továbbá a személyes és szociális normák, valamint a normák teljesítésére vonatkozó motivációk. Ily módon, ha ismerjük valakinek a szándékait, jó eséllyel tudjuk megjósolni jövőbeni viselkedését. A szándékok lehetnek általánosak (le kéne szokni a dohányzásról), vagy akár egészen konkrétak (holnap nem fogok rágyújtani). Ez utóbbiak feltehetőleg aktiválják a szándéknak megfelelő specifikus viselkedésre vonatkozó információt, ezért az ilyen konkrét szándékok kialakítása gyakran segít a kívánt viselkedés megvalósításában.

A pszichológia is közel áll hozzám. :))
Vagy nézzünk idegrendszeri működéseket? ;-) Azt legközelebb.

kedves Butterfly!

Nem tudom, hogy él-e Miskolcon családállító. Ha igen, akkor nagy valószínűséggel meg szokta hirdetni a csoportot.
Akkor kérik a családállítók, hogy szervezzen valaki össze egy egész csoportot, ha ők más városból jönnek, és se ismeretségük, se lehetőségük, hogy maguk szervezzenek. Ilyenkor valaki, akinek mindez megvan, felvállalja a feladatot.
Annak, hogy valaki állításon részt vegyen, semmilyen feltétele nincs. Lehet bármilyen nemű, életkorú, végzettségű egyén, még csak értenie sem kell a témához, vagy bármi máshoz. Ami segít a probléma megoldásában,, az az elszántság, bátorság, és nyitottság.

Üdvözlettel:
Száraz Ildikó
www.csaladfelallitas.5mp.eu