Amikor először mentem családállításra, nagyon izgultam. Kaptam némi tájékoztatást erről az alternatív segítő módszerről, mégis nehezen tudtam elképzelni, hogy mi történik valójában. Hogyan lehetséges, hogy kevés információ birtokában titkára lehet annak jutni, hogy valaki miért beteg olyan gyakran, vagy miért nem találja a helyét, és rendbe lehet hozni a családi kapcsolatokat is.

A köztudatban az a jellemző, hogy töviről hegyire átbeszéljük a problémát, itt meg egyáltalán nincs szó erről.” Csak néhány mondatot mondj”- hallottam az utasítást barátnőmtől. Bizonytalan voltam abban is, hogy az én párkapcsolati problémámra, vajon hoz-e megoldást?

Amikor megérkeztem a helyszínre, már várakozott ott néhány ismeretlen ember. Páran beszélgettek, úgy tűnt, már többször részt vettek ilyen csoportban, mások gondolataikba merülve, csendben ültek, vagy gőzölgő tea mellett figyelték a többieket.

A meghirdetett időpontra 14-en foglaltunk helyet körben, a tágas teremben. Az állításvezető, a bemutatkozások után, rövid elméleti bevezetőt tartott. Elmondta, hogy milyen gondok lehetnek abból, ha valakit kitagadunk a családból, vagy ha valaki nincs a helyén.

Elhangzott, hogy a gyerekek a szüleik iránti szeretetből, és hűségből nem mernek boldogabban élni, mint ők. Szó esett arról is, hogy miért ismétlődnek meg gyakran sorsok a családokban.

A bevezető végére kicsit megnyugodtam, bár egy kis gombócot még éreztem a torkomban. Főleg az aggasztott, hogy zárkózottságom miatt, hogyan tudok megnyílni ennyi ember előtt, és még talán érzelmeimet is ki kell mutatnom.

Kis szünet után következett a gyakorlat. Egyszerre kíváncsi is voltam és szkeptikus. Micsoda elképzelés az, hogy bárki képes visszaadni egy számára ismeretlen ember érzéseit?

Kata jelentkezett elsőnek, az édesanyjával való kapcsolatán dolgoztunk. Rögtön beválasztottak képviselőnek. A vezető azt mondta, nem kell tennem semmit, amit eleinte elég nehéz volt betartani, mert a hitetlenség és a csendes tanácstalanság keveréke dolgozott bennem.

Körülbelül másfél perc elteltével olyan történt velem, amin magam is elcsodálkoztam: elkezdtem fázni a 26 fokos teremben, és azt éreztem, hogy nem tud megtartani a lábam. Le kellett ülnöm a földre. Miután vége volt az állításnak, csak járt az agyam, megpróbáltam feldolgozni az élményeket.

Egész nap dolgoztunk. Nagyon változatos a problémák jelentkeztek, indokolatlan félelmektől kezdve, a magányosságon keresztül, a szülő-gyerek kapcsolatig, mindenféle nehézséggel találkoztunk.

Negyediknek én jelentkeztem, az izgalomtól elvörösödtem, alig tudtam beszélni. „Az egész család női ágán folyamatos gond van a férfiakkal, rendszerint mindegyik elhagyta a családját.”- mondtam. Rövid beszélgetés után a dédnagymamára terelődött a szó, akit meg is jelenítettünk egy képviselő által, és elkezdődött az állítás maga. A végére már jó néhányan sírtunk, én is, pedig ettől máshol nagyon zavarba jövök, de itt valahogy egyértelmű, és természetes.

10 hete történt ez velem, és most először tapasztalom, hogy szabad boldog párkapcsolatban élnem. Megtalálhatom az igazit. (Már van is jelentkező.) Nyitott, őszinte és könnyű érzés ez.

Nekem nagyon jó volt, hogy nem kellett hónapokig tartó terápián részt vennem, apró darabokra szedve a gyermekkoromat, a szüleimmel való kapcsolatomat, és minden egyebet, hogy végre megtaláljuk az okot és a megoldást. Ehhez se kedvem, se időm, se pénzem nem lenne.

Barátnőm régebben sokat mesélt a családállításról és most azt kellett mondanom neki: „Ha hetekig beszélsz, akkor sem értettem volna meg, de most, hogy megtapasztaltam, van némi fogalmam róla. (K.A)

Még most is bennem van az érzés, és utólag úgy magyarázom, hogy olyankor jelentkezhet amikor az ember teljes összhangban van valami külső megfoghatatlannal, és a belső lényegével.
Vagyis nem akar mindenáron széllel szemben.... :))

Nagyon kíváncsi vagyok, meddig fog tartani ez az érzés?
Talán addig, amíg nem jön a következő feladat.(?)

Kezdjük ott, hogy ha jól értem, bűntudatod van amiatt, hogy nem született meg a testvéred, és arra gondolhatsz, hogy ez a te hibád. Ez nagyon gyakori eset akkor, ha a szülő megkérdezi az élő gyerekétől, hogy akar-e testvért. Az esetek többségében azt fogja mondani a gyerek, hogy nem. (kivételek vannak) Ilyenkor, ha például meghal a magzat, akkor az élő gyermek azt gondolhatja, hogy mindez miatta történt, ő ölte meg a testvérét.
A családállításokon egyértelműen kiderül, hogy ez nem igaz, ő nem isten, hogy bizonyos dolgokba beleszóljon, és így fel is oldódik a bűntudat.

A terhességtől való félelem oka nem csak az anyával történt események következménye lehet, hanem érdemes tovább menni, nagymama, dédmama felé. Ha valahol meghalt valaki gyermekágyban, vagy sok elvetélt gyermeke volt, esetleg nehéz szülés, nehéz terhesség, fogyatékos gyermek, akkor onnan is átveszünk sorsokat, és magunkba azt mondhatjuk:"Én nem akarok gyermeket, nehogy úgy járjak, mint te, drága ......" Nőgyógyászati probléma is adódhat ebből.

A magányosság sok dologra vezethető vissza. Meg kellene nézni, hogy a te érzésed ez, vagy valakitől átvetted, szeretetből.
A depresszió sokszor abból is eredhet, hogy nem fogadjuk el teljesen a szüleinket.
A házassági problémát is rengeteg dolog előidézheti, felsorolni szinte lehetetlen.

Lehet, hogy összefüggenek a problémáid, lehet, hogy nem. Ezt csak az állítás tudja igazán eldönteni.

Köszönöm nektek az információkat. Jó volt így összeszedve olvasni.