Milyen érdekes megfigyelni, hogy ugyanaz a szó más embernél más-más érzéseket, hatásokat kelt. Technika > mesterséges, nem őszinte, nem spontán. Aki így gondolja, az csak a spontán, őszinte dolgokat szereti.
Csakhogy például a famegmunkálás technikája, bizony nem mindig spontán, - ki tudja, mi lenne belőle :) - ugyanakkor lehet őszinte. Vagy a kerítéskészítésnek, az motorjavításnak, a hússzeletelésnek is van technikája. Ami mesterséges, ugyanakkor sokkal célirányosabb, mintha csak úgy spontán csinálnánk dolgokat. :)
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy mindennek megvan a helye. A spontaneitásnak és a tudatos technikának is.

Érdemes különbséget tenni a szülő-gyermek és a barát(munka-társ)-barát kapcsolat között. Az első akár tetszik, akár nem, egy alá-fölérendeltségi viszony, hiszen nem élnél a szülőd nélkül. Ő az, aki segített, hogy testi mivoltodban itt légy, első időben tőle függött az életed. Ő adta azt.

A baráti kapcsolatok egyenrangúak. Tőle ritkán függ az ember élete. (kivétel, ha mondjuk megmentette az életemet)
Gyakran azt szeretnénk megkapni a baráti kapcsolatból, amit a szülőiből hiányoltunk: az önzetlen szeretetet.

És akárhogy is szeretnénk ezt megtagadni, ebben az életformában viszonzást vár az ember, ha valamit adott. El lehet ezt sokáig titkolni, lehet mindenféle ideológiát teremteni köré, - mert olyan nagyszerű, szent és önzetlen vagyok, ha nem várok semmit - de ez hosszútávon nem működik. Csak gyűlik az emberben az elégedetlenség, a hiányérzet, és lehet, hogy olyankor tör utat magának, amikor pont nem indokolt. ("Bocs, kicsit túlreagáltam a dolgot")

Kivételek vannak, például, ha valaki tudattalanul adósnak érzi magát. Ez az érzés több dologból táplálkozhat, mint például valakivel akaratlanul rosszat tett, és nem tudja jóvá tenni, ezért másokon segít önzetlenül. De lehet, hogy valamelyik felmenője bántott valakit, vagy valakiket, esetleg nem vállalta érte a felelősséget, emiatt a következő generációk valamelyikében az egyik családtag igyekszik jóvá tenni a tetteit.

Arról már ne is beszéljünk, amikor az előző életekből adódik az adósság.... Ezekben az esetekben valóban úgy látszik, hogy az ember önzetlenül ad, de a valóság az, hogy "csak" az adósságát (vagy valamelyik őse, élete adósságát) rója le.

Ilyen esemény bekövetkeztekor az ember el van keseredve és nagyon vágyik egy kis együttérzésre, arra, hogy a többiek igazat adjanak neki és osztozzanak felháborodásában. Ezt sajnos jelenleg nem tudom megadni, teljesen kívülállóként, érzelemmentesen tudom nézni a problémát.

Két kérdés merül fel jelen helyzetben. Az egyik, hogy mit tegyél te, és hogy mit tegyen a nővéred. Te sajnos nem sokat tehetsz ebben az ügyben talán annyit, hogy testvéred mellett állsz. De nem sajnálatból, mert az gyengít, hanem úgy, hogy érezze: képes megoldani a gondot.

Nővéred most áldozati szerepben van. Ez egy nagyon rossz pozíció, aki tehetetlen, az egyértelműen ki van téve mindenféle külső körülménynek úgy, hogy ő semmit sem tud tenni ez ügyben. A tehetetlenség lebénít. Éppen ezért, ahhoz, hogy nővéred a megoldásban aktívan részt tudjon venni, ki kell lépnie az áldozati szerepből, ennek az egyik módja az, hogy elismeri, hogy ő is hibázott. Ha másban nem, hát abban, hogy nem ismert fel bizonyos jeleket, nem volt elég információja az adott emberről. Vagy ha volt is -mert mint kiderült, a férfi bántotta a volt nejét, - ezt nem vette figyelembe.

Egyébként ez a legnehezebb. Bevallani, hogy nem vagyunk teljesen ártatlanok az ügyben. Szeretünk azok lenni. Viszont, ha sikerül elismernie, hogy valamiképpen ő is hibás, (gondolom, ezt neked, a húgának, fájdalmas hallani, mert te is ártatlannak szeretnéd látni a testvéredet - ez természetes) akkor kezében a megoldás kulcsa.

Az fontos üzenet számára, hogy miért pont ilyen "egy ennyire alantas gondolkozású, érzelemvilágú ember kerül a ....... közelébe, "..... Ha erre megtalálja a választ, nagy lépést tehet előre. A megoldás irányába, és arra, hogy ez többet ne forduljon elő.

Szeretném viszont felhívni a te figyelmedet egy lényeges dologra: Idézem az írásodból:
...."Próbálom minden emberben nézni a jót, elfogadni a a fény mellett az árnyékot, az egot. Azt is ha valakinek nincs önkontrollja nincs belső fékje...." Erről Yoda mester mondata jut eszembe a Csillagok háborújából: "Tedd, vagy ne tedd, de sohase próbáld!"

A nővérednek pedig ezt tanácsolod:...irtsd ki az életedből.....Istentől kívánom adjon békét a nővéremnek, szabadítsa meg " tőle" adjon neki erőt ahhoz hogy eltüntesse az életéből. örökre. Neki nem kell elfogadni a fény mellett az árnyékot?

Tény, hogy - "egy rakás bűnözőnek, lepukkadt embernek van társa, párkapcsolata. Mert van aki bennük is meglátja az értéket! Akkor bennünk miért nem látják? Talán mert magunk sem hisszük, hogy értékesek emberek lehetünk,"- Azért felteszem a kérdést: a " lepukkant" emberek elhiszik magukról, hogy értékesek?

Nem hiszem, hogy az értékessége miatt lesz az embernek párkapcsolata. Sokkal több minden kell ehhez. Például, meg tudom-e adni a másiknak azt, amire lelke mélyén szüksége van (mondjuk a biztonságot) és ő meg tudja-e adni nekem azt, amire lelkem mélyén nekem van igényem?

Vagy - miután minden kapcsolat egyben "tükör" is, akarok-e, merek-e szembe nézni saját hiányosságaimmal?

Merek-e kockáztatni az esetleges kudarcok, csalódások után, amit vagy én éltem át, vagy a szüleim, és én nem akarok ugyan úgy járni, mint ők?

Vajon, a saját életemet élem-e, nem ugyanúgy élek, mint mondjuk a nagynéni, aki egyedül volt élete végéig?

Amikor az ember (sokáig) egyedül van, és látja, hogy "mindenkinek" van párja, bizony felteszi a kérdést? én nem kellek senkinek? Én nem vagyok jó senkinek?
De fordítsuk meg a dolgot, és kérdezzük meg: nekem nem kell senki? Nekem senki nem jó?