Sziasztok!
Kicsit nehezebb ma megfogalmaznom a dolgaim éjszaka után, de megpróbálom!
Ápolónő vagyok másfél évig aktív belgyógyászati osztályon dolgoztam, majd egy krónikus osztályra kerültem és azóta is ezt "űzöm". Itt idős ápolásra szoruló,- végstádiumos (fiatal ritkább, hála az égnek) középkorú, idős- idült alkoholisták, idült pszichiátriai beteg, akik már hónapok óta ott vannak.stb.
Félreértés ne essék nem panaszkodom, mert ez egy hivatás szeretem, de a kiégés, nagyon jelen van és időnként nem csak a betegek hanem a kollégák is leszívnak(van kivétel, de alig), mert azt az érzést ültetik beléd, hogy te feleslegesen dolgoztál, mert te "mászkálsz "(mert megnézem a betegeim), "ha veled vagyok elhagyom a seggem is", és nem értem miért vannak itt közöttünk????? de hiány van a szakmában és elég kemény lelki, fizikai megterhelésben van részünk, régebben törekedtem a tökéletességre, de ma már nem, mert nem lehet, mert akkor nincs másom csak a munka, így is a legtöbb energiát elvonzza, de már mind nem engedem!
A kérdés, hogy legyek pozitív egy olyan környezetben ahol a betegek szinte csak negatív energiával rendelkeznek és azt is az első pár órában leszívják és hol van még az este?
És még nem is beszéltem a halálról ami nyilvánvaló hogy ilyen osztályon folyamatosan jelen van, ami az élet része, de nem kísérhetek el minden beteget az útjára nem ülhetek mellettük, hogy ne érezze egyedül magát, nagyon nehéz dolgok ezek és nehéz beszélni is róla, nincs olyan hely ahol levezetnénk ezeket a dolgokat, vagy valahogy lazítanánk a terhen.
Persze nem mindegyik nap borús odabent, vannak vicces napok, jó kollégák, és van úgy hogy nem történt "semmi különös" és azok a napok visznek tovább az úton, meg természetesen hogy segíthetek, hogy nap mint nap egy-egy mosollyal, szóval, érintéssel adhatok segítséget,szeretetet, mert ez az ami miatt ott vagyok valójában.
Üdv: Kriszti
Tetszik a moderálás:-)

Kati!

teljesen egyetértek veled, nekem jó az empátiás képességem, és mondhatom azt a betegnek tudom mit érez vagy bárki másnak, de nincs igazam addig amíg át nem élem azt a szitut vagy hasonlót addig nem tudom csak sejtem és addig bármilyen vélemény a részemről nem igaz hisz fogalmam sincs ki mit hogyan él meg hisz minden ember más és más!
Én teljesen felismertem magamban ezt a szeretettelenséget időnként az okokat is látom, de nem tudom a kiutat, ismerem a negatív érzések "gyönyörű" cseppjeit és tudom nem ez a helyes, próbálom szeretni önmagam, de az egoista énem nem akarom növelni, akkor hogy is tegyem ezt, tudom erről már írtatok eleget, bízni kell magamban, de nem akarok egoista lenni, hogy válasszam el az ego és az énem szeretetét?
úgy hogy ne a hiúságom növeljem?
azt hiszem tudok szeretetet adni másoknak, de kapni azt már nehezen megy társtól, barátnőimtől nem, de egy férfitól már nem tudom milyen?
Gyakorlom és átérzem a hálát, hálás vagyok a szüleimért a testvérem és családjáért, a fiamért, a lakásomért,a barátaimért, hogy van munkám igaz ez nem a hobbim, de van, szeretem a helyet ahol élek, csak egy társat nem tudok befogadni valahogy nem megy, bár ez már egy másik téma.
üdv: kriszti

Én is köszönöm ezt az írást, mert aktuális és elgondolkodtató!!!!!!!!!!!!!!
Köszönöm, üdv: Kriszti

Ez a dolog bennem is zajlik, hogy miért nem tudom a dolgokat miért nem emlékszem és akkor megmagyarázom magamnak, hogy talán akkor nem tanultam meg, de azóta már többször átnéztem, de igazatok van görcsösen akarja az ember vagy legalább is én, mert fontos az éltemben, mert elvárják tőlem, hogy tudjak. Fiatalon mennyi minden könnyen ment a tanulás, az életeben a dolgok, most meg folyton befolyásol bennünk a környezet és mi hagyjuk és görcsölünk, de most én is dolgozni fogok rajta, hogy lazuljak, hogy az egom legyőzzem és legyek önmagam.
Üdv: Kriszti és köszönöm a témát jó! :-)