Drága Szeklice!

Már a válaszaitok is segítenek, bár egyfolytában bőgök, valahányszor elolvasom őket.
Próbálkoztam szakemberrel, mármint pszichológussal, de nem tudom megfizetni, pedig tudom, hogy segítene.

Nagyon pontosan fogalmaztál, amikor katalizátornak nevezted, pontosan ezt fogalmaztam meg én is. Kapcsolatunk elején Ő készíttetett egy részletes párkapcsolati elemzést, amiben az állt, hogy a kapcsolatunkat a tanár-tanítvány viszony fogja jellemezni. Valóban nagyon sokat tanultunk egymástól. Nélküle nem jutottam volna ennyi felismerésre.
Jelenleg olyan mint egy mágnes, még mindig vonz. Történnie kell még valaminek, hogy el tudjam engedni.
Készülök elmenni a szombat transzlégzésre, hogy rendet tehessek a gondolataimban. Szerinted segíteni fog?
Ani

Ez a kérdés egy darázsfészek.
8 évet dolgoztam traumatológiai és idegsebészeti intenzív osztályon. Ezidő alatt sajnos sok embert láttam meghalni, vigilkómában (=éber kóma-a beteg képes mosolyogni, sírni, olyan, mintha érzékelné a külvilágot, de adekvát választ nem ad)), és teljes kómában. De láttam olyat is amikor az orvosok lemondtak a betegről, aki később a saját lábán ment haza.

Előfordult, hogy valakit eutanáziában részesítettek, de ez soha nem volt kimondva egyértelműen, az orvosok egymás előtt sem vállalták fel a döntésüket. (hiszen a törvény bünteti)
Szerintem ma sem teszik.
Lehet erről a témáról véleményt formálni úgy is, hogy soha nem láttunk egyetlen gyógyíthatatlan, vagy agyműtött (esetleg fél agyát eltávolított), vagy éppen csak vegetáló beteget (akit pelenkázni kell, etetni kell, mozgatni kell és meg van fosztva minden emberi mivoltától). Valyon melyikünk kívánna így "élni"?
ÉN biztosan nem!!!

Én azt javasolnám, hogy az nyilatkozzon ebben a témában, akinek van tapasztalata, de legalább egy hónapot eltöltött egy intenzív osztályon, vagy egy végstádiumban lévő gyógyíthatatlan beteg ápolásában részt vett.

Szerintem a betegség egy esély. Esély arra, hogy megértsünk valamit, kijavíthassuk azt. Ha valaki nem akar élni ezzel az eséllyel, azt hagyni kell. Majd a következő életében megtanulja a leckét.

A szomszéd néninket tavaly karácsony előtt operálták emlőtumor miatt.
Műtét után beszélgettünk, és megkérdeztem, hogy nem gondolja-e úgy, hogy fel kellene vállalni a saját véleményét is a családja előtt, nem mindig a háttérebe szorulni? És tudja-e, hogy összefüggés van a viselkedése és a betegsége között.
Azt válaszolta, hogy igen tudja, de a családja már így szokta meg és ezen már nem akar változtatni, mert az kellemetlen lenne nekik.
Ezzel nem lehet vitába szállni, tiszteletben tartom a véleményét és akaratát.
De az kellemetlen lesz-e majd a családnak, ha kiújul a tumor, rosszabb lesz az állapota és esetleg egy kemoterápiát is kapnia kell?
Ezen azért el lehet gondolkodni.

És mi a helyzet azzal amikor valakiből donor válik. Csak azért tartják életben, hogy egy orvosi bizottság megállapítsa róla az agyhalált és azt, hogy mely szervei lesznek felhasználhatók.

Mi lenne a véleményünk akkor ha a mi hozzátartozónkról lenne szó, úgy is mint donor, és úgy is mint aki várólistán van?
Valyon egyformán vélekedünk mindkét esetben?
Kíváncsi vagyok a véleményetekre.

Mindenkinek boldog karácsonyt kívánok.