Azért ebben egy-két hasznos tanács benne van. Mielőtt még házasságra adnád a fejed. :)

"Márpedig kijelentettük és leszögeztük, hogy mi úgy döntünk, a házasság legyen azon szeretet legmagasztosabb tapasztalatának legnagyszerűbb kifejezése, amelyre ember képes. Pontosan ezt mondtuk. "A házasság legyen azon szeretet legmagasztosabb tapasztalatának legnagyszerűbb kifejezése, amelyre az ember képes." Aztán nekiláttunk felépíteni a házasság intézményét és a házasság tapasztalatát, ami pontosan a kinyilvánított szándék ellenkezőjét hozta létre - gyakorlatilag azon szeretet legsilányabb tapasztalatát, amelyikre az ember képes. Azét a szeretetét, amelyik nem felszabadít, hanem birtokba vesz. Azét a szeretetét, amelyik korlátoz, ahelyett hogy gyarapítana. Azét a szeretetét, amelyik kisajátít, nem pedig odaadja magát. Azét a szeretetét, amelyik gyakorlatilag mindent elkorcsosít maga körül, noha a természete és a kijelentésünk értelmében mindent nagyszerűbbé kellene varázsolnia.

A házasság olyan tapasztalatát teremtettük meg, aminek túlontúl sok esetben semmi köze a szeretethez. Megteremtettünk egy tokot, egy héjat, valamiféle burkolatot. Ezzé akartuk tenni a házasságot. Azt akartuk, hogy legyen afféle burok, ami mindent megtart pontosan ott, ahol abban a pillanatban állt, amikor azt mondtad, hogy szeretlek, és tartson meg mindenkit pontosan ott, ahol abban az első pillanatban volt. Csakhogy az emberek és az események továbbhaladnak. Megváltoznak. Az élet maga a változás. És így a házasság ellene szegül az élet folyamatának, mert roppant kicsiny mozgásteret kínál, legalábbis abban a formájában, ahogyan sok társadalom, vallás és családi hagyomány felépítette.

Ezek a társadalmak, vallások és családok jórészt afféle minibörtönként alkalmazzák a házasságot, egyfajta szerződéses megegyezésnek, ami valahogy így szól: "Minden úgy legyen, most és mindörökké, ahogyan éppen ebben a pillanatban van. Te nem fogsz szeretni senki mást és rajtam kívül bizonyosan nem fogsz szerelmet mutatni senki más iránt. Nem fogsz menni sehová, csak ahová én megyek. Nagyon kevés olyasmit fogsz tenni, amit nem én teszek veled, és ettől a naptól kezdve legyen az életed, legalábbis bizonyos fokig, korlátok közé szorított." Így aztán az, aminek határtalanná és felszabadulttá kellene tennie az ember szellemét, pontosan ez ellen munkálkodik, korlátozza az embereket, megláncolja a lelküket és ketrecbe zárja a szellemüket.

Ez a házasság mérhetetlen iróniája abban a formájában, amilyennek megteremtettük. Kimondjuk a sorsfordító "igen"-t, és attól a pillanattól kénytelenek vagyunk megtagadni magunktól mindazokat a dolgokat, amiket igazán szeretünk csinálni az életben. Ezt kétségkívül kevesen ismerik be a szerelem első hevületében és a házasságkötés utáni első pillanatokban. De három, öt vagy hét évvel később eljutnak erre a felismerésre, amikor hirtelen rádöbbennek, hogy a házasság intézménye révén nem gyarapodott, hanem ellenkezőleg, az önkifejezésük elsekélyesedett a világban.

Ez az ítélet természetesen nem vonatkozik valamennyi házasságra. De éppen elég soknak az esetében igaz. Bátran kimondhatjuk, hogy a döntő többségükben igaz. És ezért ilyen magas a válási arány, mert az emberek nem annyira egymásba fáradnak bele, mint inkább a házasság által rájuk kényszerített megkötésekbe és a korlátozásokba. (Nem elgondolkoztató, hogy már az első pillanatban a házasság kötelékeit emlegetjük?!) Az ember lelke tévedhetetlenül felismeri a pillanatot, amikor felkérik, hogy vonuljon vissza.

Másfelől viszont a szeretet teljes egészében a szabadságról szól. A szeretet meghatározása maga a szabadság. A szeretet szabad, nem ismer korlátot, megkötést és semmiféle feltételt. Szerintem tehát azt követtük el, hogy egy velejéig mesterséges létesítményt húztunk valami olyasmi köré, ami a legkevésbé sem mesterséges. A szeretet az emberi tapasztalás leghitelesebb élménye. Ám ezen bámulatos hitelesség közepette is létrehoztuk a mesterséges megkötéseket. És ez teszi olyan nehézzé az emberek számára, hogy megmaradjanak a szeretetben.

Aztán ne feledkezzünk meg még egy fontos tényezőről, ami az Új Házasságot jellemzi: "Elismerem, hogy te, te magad is változni fogsz. Változni fognak az elképzeléseid, változni fog az ízlésed, változni fognak a vágyaid. Jó, ha változik a tudásod arról, aki vagy, mert ha nem változna, akkor merev személyiséggé válsz az évek során, annál pedig semmi nem kevésbé tetszetős számomra. Ezennel felismerem és elismerem, hogy benned is változásokat fog létrehozni a fejlődés folyamata."

/D.N.Walsch: A kapcsolatokról /

Nagyon mélyek a verseid. Kár a fiók mélyén porosodni hagynod őket.

Ha mindezekre a kérdésekre tudnánk a választ, vajon mi hajtana egyre követelőzőbben önmagunk megismerésére, lecsupaszítására.

Csak nézz végig önnön fejlődéseden. Bármekkorát is léptél saját magadhoz képest, nem vagy elégedett, nem vagy "belenyugvó", keresed, kutatod a válaszokat. Azok mind ott vannak benned, de csak a maguk idejében érkeznek el hozzád.

A mindenkori helyzetet el kell fogadni és az elfogadással együtt ott a fejlődés, az előre lépés lehetősége. De csak a lehetősége és nem a biztos javulás. Úgy kell belátni saját korlátainkat, hogy mindig nyitva hagyjuk a kapukat és ha megértünk rá, be tudjuk rajta engedni a tudatosság következő kis mécsesét. A fejlődésnek nincs határa, a lehetőségek végtelenek, csak önmagunk tudunk határt szabni saját magunknak, de ezt miért is tennénk ?!

Most úgy gondolom, a válasz mindenkori önmagunk teljes, tiszta elfogadásában rejlik. Ezért olyan nehéz ez az út és ezért nehezek a válaszok is, ha egyáltalán vannak.

Az ősbizalom egészen biztosan nem ember és ember közötti bizalomról szól. Hogyan bízhatnám önmagam sokszor bizonytalan énjét olyan valakire, aki önmaga is keresgél és az ő megközelítésében a bizalom talán valami egészen másról szól, máshogyan értelmeződik.

"Bizalomért bizalmat cserébe". Na de hol a határ, ahol az én bizalmam még nem teher, a másik bizalma még nem zavaró a számomra és fordítva.
Ember és ember közötti bizalom az egyik legtörékenyebb dolog a világon, ha egyszer eltört, nagyon nehéz összeragasztani és valószínűleg már sohasem lesz ugyanaz. Mégis bízunk, de már sokkal inkább önmagunkra helyezve a hangsúlyt, saját magunkat erősítve.

Az ősbizalom valami egészen másfajta bizalom. Mintha valaki, vagy valami stabilan tartana ebben a világban, számára mindegy, hogy bízok, avagy sem. Elfogadja a bizalmatlanságomat, a tévedéseimet, a túlkapásaimat, újra és újra erőt ad, nem hagy túl sokáig zuhanni, csak éppen addig, ahonnan még képes vagyok talpra állni. Úgy bízik bennem, hogy nem vár el semmit cserébe.

Teljes bizalom úgy, hogy megmaradhatok a bizalmatlanságomban mindaddig, amíg belülről nem érzem azt, ezen a ponton megerősödtem, jöhet a következő kihívás. És az sem baj, ha mindez csak illúzió, kezdődhet minden elölről egy kicsit máshogyan.

Az ősbizalom egyszerre létezik bennem és látom kívülről, ahogy támogat, vagy éppen kihúzza a lábam alól a talajt, de mindezt értem teszi, vagyis egyre inkább úgy érzem, ÉN MAGAM TESZEM ÖNMAGAMÉRT.