Kedves Mindenki!

Szeretném leírni, mit váltottak ki belőlem a hozzászólásaitok, mindezt köszönetképpen, és a példamutatás nem titkolt szándékával is (he-he)

Első körben elképedve néztem ki a fejemből, majd ezt felváltotta a meg nem értettek szomorúsága, egyfajta kirekesztettség-érzés. Így érezhette magát Tarzan is, aki az őserdőből először a városba merészkedett, vagy egy ufonauta, aki leszáll a Földre elvegyülni az emberek közé. Szóval még ezzel az érzéssel is dolgom van, de ezt félretettem egyenlőre a kispolcra.

Aztán arra gondoltam, hogy egész biztosan számomra sem véletlen, hogy a blogomban szereplő három példából így rácuppantatok a gyerekekről szólóra, míg a másik kettő említést sem kap. Ez mindenképpen jelzi, hogy dolgom van még ezzel, valami nincs a helyén.

Bár gyermekeim bőrébe bújt Szeklice levele a mostani kapcsolatomra a gyerekekkel teljesen kivetítésnek tűnt, de amikor megnyíltam arra, hogy valami üzenetet biztosan hordoz a számomra, bizony előjöttek 3-4 évvel ezelőtti emlékek, amikor még valóban így működtem, és ami ezek szerint még mindig nincs feldolgozva bennem. Egyetértek Ildikóval, hogy nem használhatjuk a gyerekeinket lelki szemetesládának, mégis fontosnak tartom, hogy a saját érzéseinkről beszéljünk nekik őszintén, ezzel nem rájuk támaszkodva. Lehet úgy is. Saját tapasztalatomból arra jöttem rá, hogy a gyerekek - mint valami éles radarok - úgyis veszik a családban keletkező feszültségeket, és ezek elhallgatásával csak tetézzük a szorongásukat.

Aztán feljött egy régi, fiatal lány korombeli fogadalmam, miszerint az én gyerekeim egész biztosan nem lesznek elvált szülők gyerekei, olyan apát fogok választani nekik, akivel tutira boldogan élek, míg meg nem halok, és így a gyerekeknek is egy boldog gyermekkor jut majd osztályrészül, nem olyan, mint amilyen nekem volt. Bár szerintem már elég jól látom, az okokat, hogy miért pont a volt férjemet választottam gyermekeim apjának, és miért kellett elválnunk mégis, és tudom, hogy minden pont úgy történt, ahogyan történnie kellett - mégis bánt, hogy nem sikerült betartanom ezt a fogadalmat. Szóval ezt is fel kell oldani.

Találtam a külön költözésünknél egy olyan mozzanatot, egy hazug ígéretet, ami végül is nem az enyém volt, hanem az apjuké, mégis - mivel apjukra nem számíthatok, hogy ezt rendbe hozza a kislányom lelkében - késztetést érzek, hogy én valahogyan könnyítsek ezen a lelki sérülésen. Bánt, hogy akkor én sem mondtam el az igazat, hanem csak hallgattam, mert nem tudtam, helyes-e, ha tisztán lát a lányom, de ezzel besározom előtte az apját. Ebben még mindig tanácstalan vagyok, mi lenne a helyes.

Aztán Kati kérdése - miért nem saját magamért élek - is megér egy misét, de ehhez mélyebbre kell mennem, most még csak a felszínen kapargatok.

Szóval, köszönöm.

Ezt most nem tudom, nekem írtad-e vagy Szeklicének, de igen, én örülnék több érzelem megosztásnak, főleg a fiamtól, aki ezen a téren jobban bezárkózik. Ez nem is afféle vágy, amit valami hiányérzet generál, hisz attól, hogy nem mondják ki, még nagyjából tudom, mik dolgoznak bennük. Inkább azt gondolom, hogy könnyebb lenne később az életük, ha ki tudnák mondani az érzelmeiket. Példát tudok csak mutatni és ennyi szerepet szánok ebben a problémában magamnak. De a meditációmnak nem volt ilyen része, ami erre a témára irányult volna, Szeklice írt ilyen tartalmú hozzászólást. Ezért nem értelek igazán.
Meg a többi részt sem értem. Nem szándékozom az engedélyüket kérni, hogy lehet-e pótapukájuk, ha erre gondoltál... Most már tudom, hogy mélyen, az ő lelkükben is ez a helyes útirány, és innentől kezdve teljesen nyugodt vagyok: tudom, hogy a felszíni fájdalmakat majd nekik kell feldolgozniuk.

Nálam úgy szokott lenni, hogy pl. a most hétvégémmel kapcsolatban is két ellentétes irányú erő mozgat. Ilyenkor mindig megvizsgálom, hogy melyik hang szól a szívemből és melyik az egóból. Már régebben hoztam egy döntést, hogy mindig a szívemre hallgatok, most történik ez is, bár rövid távon az látszik a rögösebb útnak. Viszont tudom, hogy - mivel az jön a szívből - az a lehetőség áll közelebb a tervhez, tehát hosszabb távon így futok legkevesebb fölösleges kanyart. Van bennem egy elszántság, hogy minél jobban az életterv szerint haladjak. De ehhez az elszántsághoz kellett jó sok elkanyargós tapasztalat, tehát azoknak is van valami értelme, valóban.

Szívesen összegyűjtöm Neked főbb félelmeimet, amiken dolgoztam.

Félelem a
-biztonság elvesztésétől
-veszteségtől
-kudarctól
-sikertől
-nemléttől
-élettől
-haláltól
-ismeretlentől
-nincstelenségtől
-különlegességtől
-lelki és testi fájdalomtól
-nem fogadnak el...

Meguntam a felsorolást. A mostani félelmem (aminek oldására mostanában érzek késztetést) igazán vicces: attól félek, nehogy találkozzam a lelki párommal, akit magamban már megtaláltam rég.... :D Nyilván ez is több alfélelemre bontódik, de ez még nincs teljesen letisztulva, úgyhogy erről nem írnék.