Kedves Erika!

Számomra érdekesnek tűnt Kati véleménye, nem tudom, hogy igaza lesz-e vagy sem, mindenesetre próbálok a végére járni, kideríteni. És egyáltalán nincs semmi sértő abban, amit írt. Inkább örültem neki, hogy vette a fáradtságot és leírta, amit gondolt.

Épp ma kaptam meg a Sanyi által postázott két Sirály CD-t; az ingyenes anyagokat már végighallgattam.

Egyébként a volt férjem is, és a mostani élettáram is (aki el akar venni feleségül) nagyon szereti a gyerekeket, a volt férjem mostani felesége most várja a második fiukat, az élettársamnak is van két lánya (ő is elvált). Mindkét férfi szeretett volna tőlem gyereket, és mindkettő megbízható. Értelmi szinten nem lett volna semmi akadálya annak, hogy szüljek. Én nem éreztem ez iránt akkora vágyat. Persze amikor rossz kedvem van, megfordul a fejemben, hogy miért nincs gyerekem, de amikor normális hangulatban vagyok, nem érzem hiányát.
Egy olyan férfi volt, akinek el tudtam volna képzelni, hogy szüljek, de ő hamar kilépett az életemből. És csak érdekességként: ő nem akart gyereket, mert nagyon rossz gyermekkora volt, az anyja nem volt róla képes gondoskodni, sőt gyűlölte őt, mert az elvált férjére emlékeztette (elsőszülött volt a srác, a két öccsével normálisan bánt az anyjuk). Aztán persze jött egy nő, akinek nem voltak ilyen fenntartásai, hogy Csaba mit akar és mit nem és ő akart és szült neki gyereket. És persze Csaba örült a kisfiúnak.... És ma már én is örülök, hogy így történt.

Hát így megy ez. Valóban nem a tökéletes/jól működő családokba érkeznek a gyerekek, hanem oda, ahol szükség van rájuk.

Judit

39 éves vagyok, kb. 6 hete műtöttek petefészek cisztával (bal oldali). Fájdalmat nem okozott, némi vérzésrendellenességet, de azt sem sokat, viszont már majdnem 5 centis volt. A szövettan után azt mondták, endometriózis.
A műtét után 4 hétig pihentem, az első 2 hétben gyenge is voltam, de utána már jól éreztem magam. Mikor letelt a 4 hét, és újra normálisan élhettem (szex, kádban való fürdés, sport, stb.), kezdődött a szememmel valami. Elmentem háziorvoshoz, aki azt mondta, hogy kötőhártya gyulladás és allergiás vagyok valamire. Írt fel cseppet, meg gyógyszert, de egy hét után sem volt semmi hatása, így elmentem szemészhez. Ő mondta, hogy nem kötőhártya gyulladásom van, hanem belőlről van begyulladva a szemem, vagyis szivárványhártya gyulladásom van. Ez azzal jár, hogy barna pontocskák úsznak a látómezőmben (mintha koszos üvegen néznél át) és ha fényes dolgokra nézek (pl. lámpa), akkor azt színes auraszerű buborék veszi körül, úgy, mintha vizes lenne a szemem és azon keresztül néznék. Világos környzeteben nem látom az arcokat, teljesen elmosódnak, ködösek. Ami érdekes, a szemész tábláját mindkét szememmel végig tudtam olvasni még így is...
Mindenesetre kellemetlen állapot és már egy hete tart, és a szemész által felírt csepp és krém sem segített. Kedden tudok visszamenni hozzá.
Ő is azt mondta, meg a neten is azt találtam, hogy ezt okozhatja belső gyulladás, akár a nemi szervek gyulladása is, de fogtól kezdve ízületig bármi, vagy akár vírusfertőzés is (pl. herpesz). De sokszor nem is derül ki az oka (az esetek felében).
A nőgyógyászom azt mondta, rendben van a petefészkem, az nem okozhatta.
Más betegségem meg tudtommal nincs (persze lehet, hogy van, csak még nem tudok róla.)

Ennyit a fizikai részről. Nem tudom, miért halmozódnak most a betegségek, amikor kiskorom óta nem volt megfázásnál komolyabb bajom.

A műtét után úgy éreztem, hogy az élettársam nem törődik velem (egy barátnőm hozott haza a kórházból; azon a hétvégén, amikor hazajöttem, János alig volt itthon). Igaz, hogy akkoriban neki is minden összejött, pár hete meghalt az édesapja, az anyukája egyedül maradt a kétszemélyes gazdasággal, úgyhogy ő is járt hozzá segíteni. Ezen kívül idén kezdett vállalkozást építeni és már két alkalmazottja van (aki csinált már ilyet, tudja, mennyi munka van vele). Meg van két gyereke is, akik hetente kétszer-háromszor itt vannak, egyébként meg az anyjuknál (elváltak, még mielőtt mi megismerkedtünk volna).

Viszont azóta megkérte a kezem és azt mondta, ő már régebb óta is szeretette volna, csak én sokáig azt mondtam, hogy nem akarok újra házasodni (én is elváltam már egyszer).

Eléggé kaotikusnak és sokszor értelmetlennek érzem az életemet. Gyerekem nincs és nem is szeretnék, viszont olyan vállalkozást akarok felépíteni, ami segít az embereknek és jövedelmező is. Sok ötletem van, de legtöbbször lebeszélem magam, hogy ez úgysem lesz jó, vagy egyszerűen csak lusta vagyok hozzáfogni. Végül is van munkám most is, annyi pénzem is, amiből kényelmesen megélek, minek törjem magam. Máskor meg úgy érzem, hogy muszáj csinálnom valamit, különben megőrülök.

Még egy összetevő. Édesanyámmal semmilyen viszonyban nem vagyok, gyakorlatilag nem beszélünk. Kamaszkorom óta igyekszem elzárkózni tőle, mert úgy éreztem, hogy túlságosan kíváncsi, de semmi köze a dolgaimhoz. Most, ha hazalátogatunk, akkor Jánossal meg János lányaival beszél, mi ketten pár mondatot, ha váltunk. Anyám nagyothall és kiabaálni kell vele, hogy egyáltalán meghallja, amit mondanak neki. Tudtommal van hallókészüléke, de vagy nem használja, vagy rosszul van beállítva, mert gyakorlatilag szájról olvas és próbálja kitalálni, mit mondanak neki. Nekem ehhez nincs türelmem és motivációm sem, hogy megpróbáljak értelmes párbeszédet folytatni vele. Amúgyis csak a kertről, az ismerőseiről (ki halt meg), meg hasonló, számomra érdektelen témákról beszél. Igaz, már 81 éves, miről beszélne...

Most látom, milyen hosszú lett, amit írtam, egyelőre elég ennyi...

Várom a véleményeteket!

Én 13 évet éltem egy ilyen kapcsolatban - ő volt számomra az első, de én barátként tekintettem rá, sosem férjként. Viszont nagyon jól megvoltunk, mindenben maximálisan támogatott, hasonló volt az ízlésünk (nyilván, hiszen 18-19 évesen találkoztunk, amikor még változik, alalkul az ember), okos, értelmes srác volt, a családját is bírtam, ők is kedveltek engem. Csak éppen hozzámenni nem akartam. De látszott rajta, hogy annyira szeretné, hogy végül igent mondtam, minden fenntartásom ellenére is. Aztán pár évvel később elváltunk.
Igazából nem bántam meg - akkoriban rá volt szükségem - és utána (miután túltette magát a fájdalmon, amit az "árulásom" okozott - hogy otthagytam őt) is megmaradt a kapcsolatunk, csak már nem olyan szoros. Neki is van új kapcsolata (feleség, gyerek), nekem is.

Szerelmes sohasem voltam belé, de nagyon szerettem és most is szeretem és egy nagyon értékes embernek tartom. Amiben tudunk, most is segítünk egymásnak...

Mindenki eldöntheti maga, hogy így érdemes volt-e.

A kérdésedre azért válaszolnék. Ha vége lesz, semmilyen garancia nincs rá, hogy találsz mást. De arra sincs garancia, hogy holnap még élni fogsz... Szóval ettől ne tarts.

És már csak azért sem lesz olyan, mint ő, mert ő az első - és első csak egy lehet egy ember életében. Olyan szintű bizalom, egymásra hangoltság valószínűleg nem lesz mással, mint vele, akit fiatalon ismertél meg és ő az első az életedben. Viszont minden kapcsolat más, jó esetben mind hoz valami újat, érdekeset...