Kedves Hermess!

Tudom, nem engem kérdeztél, de azért én szolgálok Neked egy általam hitt válasszal.:)
Szerintem tökéletesen igaz amit írtál, de azt gondolom, hogy amint a tudatosság fénye rávetül egy cselekedetünkre, onnantól kezdve az már nem fog folyóvá duzzadni.
Pl. maradjunk a lopásos példádnál. Ha tudatosan megnézem, hogy miért lopok, akkor találok mögötte egy indokot, majd ez az indok mögött egy újabb okot találok és így tovább, míg eljutok ahhoz az igazi kiváltó okhoz, amiért a lopásra "hajlamom" van. Ez a hajlam azért van bennem, hogy cselekedetre, tapasztalásra sarkaljon.
Ha nagyon tudatos vagyok, a lopás gondolatának felmerülésekor végigzongorázom az okokat, és rájövök az eredeti okra, amit aztán feldolgozhatok, és onnantól fogva eszembe sem fog jutni a lopás, hacsak nem az az egyetlen helyes cselekedet egy bizonyos szituban, de akkor az már nem a kis érből folyóvá duzzadás lesz, hanem egy helyén levő cselekedet.
Ha meg nagyon nem vagyok tudatos, akkor valahol a százezredik lopás, és többedik büntetés után, egyszercsak elegem lesz a lopásból, kiloptam magam, megcsömörlök tőle, de érezni fogom, hogy hiába nem lopok, mégis van egy belső feszültségem. És ilyenkor vagy újabb pótcselekvéshez folyamodok (igen lassú fejlődést eredményez), vagy elkezdek gondolkodni rajta, hogy miért is loptam. És megértek magamból valamit, és közelebb kerülök a problémám megoldásához.

De szerintem, ha valaki nem elég tudatos, akkor pont ez a folyóvá duzzadás okozhat elviselhetetlen életet a számára, amibe vagy belehal idő előtt, vagy elkezdi keresni a megoldást.
Szerintem kell a magasztosabb érzelmek keresése, de nem olyan áron, hogy nem akarok dühös lenni, amikor dühöt érzet. Hiába akár ez az egyik legalacsonyabb rezgés, akkor is azt érezném, ha nem nyomnán el magamban.
Én azt mondom legyek dühös, ha itt tartok, csak keressem az okát, a gyökerét. És ha azt megtaláltam, és feloldom, akkor nem kell magasztosabb érzelmeket keresnem, hanem egyszerűen már nem úgy reagálok, hanem autómatikusan máshogy, mert bennem helyére került a dühöm tárgya, azaz a tudatosság fényében szertefoszlott az árnyék.

Hmm?? Szerinted/szerintetek?

Szerintem igen nehéz megfogni a manipulációt, pláne ha abban az értelemben akarjuk most kivesézni, amikor "ártunk" vele a másiknak.

Egyébként szerintem semmi gond nincs a manipulációval. Szerintem az egyik legütősebb eszköz arra, hogy tudatosodjunk. Ugyanis egy idő után akit manipulálnak rá fog jönni, hogy ő nem azt a dolgot akarta tenni. És ekkor elkezdheti figyelni, hogy miért is "hódol be" valakinek.
Hiszen minden esetben a manipuláltnak is érdeke fűződik ahhoz, hogy úgy cselekedjen, ahogy a másik akarja. Legtöbbször félelemből engedelmeskedünk.

Egyébként meg, attól, hogy megszületik bennem egy vágy, és a "pályára akarok kerülni" az teljesen o.k.
Ha nincs senki akit manipulálhatok, mert ők már nem manipulálhatóak, akkor rákényszerülök arra, hogy más módon szerezzek érvényt a kívánalmaimnak. És ha bennem helyén van az a dolog, illetve létjogosultsága van az életemben, és nem blokkolom valamivel tudat alatt, akkor meg fogom kapni manipuláció nélkül is.
De egyenlőre ezt sokan nem tudják, ezért azt hiszik, hogy "erőszakkal" kell elvenni az élettől a dolgokat.

Tehát a manipuláló is és a manipulált is egyaránt tudatlan (bár szerintem aki tud manipulálni abban több a tudatosság, mint aki bárgyún bedől neki), tehát mutatják egymásnak a tanulni valót.

A gyereket is csak addig lehet megvezetni, hogy neki az a jobb amit a szülő akar, amíg el nem jut arra a szintre, hogy tökéletesen tudja, hogy neki mi a jó, és ezt fel is meri vállalni.

Ezek tükrében én kimondottan kihívásnak tekintem a manipulációt, és iszonyú klassz, és persze sokszor fájdalmas is, amikor rájövök, hogy ki mivel és miért tud engem manipulálni.

Azt hiszem értem amit írsz!:)

Nekem ez a vágyam, hogy lássam a másikat "hibáival" és "erényeivel" együtt, és ő is így lásson engem. És akkor a szeretet amit érzünk egymás felé, egy tisztább szeretet, mert nem egy kivetített képet szeretünk, hanem egymást látjuk a másik valóságában, és tényleg az ő lényét szeretjük.:)))

Tuti biztos, hogy bennem is ott van, mert megfigyeltem már, hogy a borzalmas kínzásos rémtettek bár az egyik felemet elutasítással töltik el, de a másik kiváncsi rá.
És szerintem valahol belül vágyok is, rá hogy egyszer kipróbáljam a brutalitást, bár valószínűlg nem tudnám megtenni, egyrészt a másik felem miatt, másrészt meg utána nem tudnám feldolgozni.
És szerintem nem is kell kívül megélni, ahogy Te tanítod, de belül át kéne élni. De még ettől is írtózok.

És szerintem pont azért szunnyad ez ott mindenkiben mélyen belül, mert még a gondolatával sem merünk foglalkozni, mert sokunk tudja, hogy talán nem helyén való megtenni kint az életben, és azt meg sokan nem tudják, hogy hogyan lehetne másképp átélni, tapasztalatot, ismeretet szerezni róla. De mivel mindent meg kéne tapasztalnunk, így valszeg ez sem maradhat ki a tapasztalásból, de azt gondolom, hogy ez a tapasztalás típikusan az, amit belül kell megélni, megvalósítani, nem pedig kívül.

De szerintem amíg ezt nem tesszük meg, amíg a bennünk élő vadállatot nem ismerjük meg és fogadjuk el, addig nem lehetünk teljes megvilágosodottak. Bár még a részleges megvilágosodás sem fenyeget.:)))