Menni vagy nem menni?! Avagy, külföld kontra Magyarország
Gondoltam, nyitok egy témát ezzel kapcsolatban, hiszen vagyunk egy páran, akik vagy külföldön élünk, dolgozunk, vagy készülünk rá, vagy már túl vagyunk rajta.
Menekülés-e az, ha valaki otthagy csapot-papot, hogy külföldön próbáljon szerencsét?
Vagy csak szimplán kalandvágy? Esetleg lehet más is a háttérben?
Miért vágyunk/ nem vágyunk külföldre?
szeretettel: Zsani
Sziasztok!
Én egy 27 éves srác vagyok és az elmúlt 1 évem meglehetősen kalandosra sikeredett.Egy jó lehetőségnek köszönhetően kimentem Kanadába tanulni.Jelenleg is itt vagyok.Mindig is vágytam külföldre, hosszútávra de eddig nem volt meg a lehetőségem plusz a kishitűség is távol tartott.
Iszonyatosan felszabadultnak éreztem magam mikor kijöttem.pár hónap után elmentem nyaralni Mexikóba ahol megismertem egy mexikói lányt.Nagyon jól kijöttünk.Úgyhogy tartottuk a kapcsolatot.Aztán pár hónapra rá hazamentem 3 hétre Magyarországra.Család,barátok,stb.De nem éreztem jól magam.Nem értettem mit keresek otthon.Úgyhogy vettem egy repjegyet és elmentem Mexikóba megint meglátogatni a lányt.6 hetet töltöttem az országban,életem legszebb hat hetét.Utazgattam,teljesen egyedül,csak egy kis hátizsákkal pár napra,aztán vissza a kiinduló városba az új barátokhoz.Akarva akaratlanul elkezdett ragadni a spanyol de nagyon gyorsan.Még húsvétkor visszatértem egyszer egy hétre végiglátogatni mindenkit.És hirtelen minden világos lett.Megértettem mindent,az élettel,magammal kapcsolatban.Azóta is honvágyam van szinte minden nap.De nem Magyarország iránt hanem Mexikó iránt.
Kanadában elvagyok de sosem voltam annyira önmagam soha nem éreztem még annyi energiát,elszántságot mint Mexikóban.Azóta teljesen más vagyok,átalakultam elsősorban érzelmileg.Megértettem hogy ha dolgozik benned a mehetnék nem szabad elfojtani, nem szabad küzdeni ellene,mert sosem lesz teljes az életed.Kockázatos vállalkozás elindulni de jobb mint úgy élni,hogy folyamatosan máshol akarsz lenni.
Szóval amint vége a tanulmányaimnak én megindulok.Hisz Magyarországra bármikor visszatérhetek ha vmi balul sül el,de ha ott leszek boldog,miért tenném? :)
Szia!
Kíváncsi lennék hogy sikerült a dolog? :)
Szentestén utazik egy ismerősöm szolgának egy hotelbe
remélem hogy kiteljesítő kalandként éli meg és nem száműzetésként mostohahazájából
akinek idegenszívű urai külföldre zavarják a közös javaiktól megfosztott gyáva lakosokat
az 1929 - es világkifosztás idején Svájcból jöttek ide szolgálni , mert akkor még
termeltünk és ehető élelmiszert is üdvözlettel : felacso
Azt gondolom ez a blog jobban passzol a témához,ezért itt folytatnám a gondolatmenetet...
Hogy mi is az a ,,büszke magyar" magam sem gondoltam mélyen bele mit is írok.Köszönöm hogy felhívtad rá a figyelmemet!
Elsö reakcióm az volt hogy mentegessem ezt a tévképzetet... ;)
Valójában a Föld a mi otthonunk,és mindegy hová születünk.Ez nem lehet kiváltság,sem pedig hogy kevesebbnek érezzük magunkat.
Mindenki a saját életéért felel,és ezt a felelösséget nem lehet egy országra átruházni!
A legfontosabb mindenkor mindenhol,minden körülmény között önmagunkhoz hünek maradni!
Kösz!Puszi!Erika
Már azt hittem a te lelked helyén is Magyarország van :)
Itt van egy szép üzenet Tolle-tól, pont ide passzol!
It's your state of consciousness in the present moment that determines what kind of world you create, because you are humanity. Humanity as an abstract doesn't exist; humanity is the 'human being.'
Legyünk végre EMBEREK!
Üdv!
Hédi
Én egy olyan valaki vagyok, aki abszolut nem akart sehová se menni, nemhogy külföldre!
Mégis a férjem nagyon szeretett volna elmenni innen, a jobb lehetőségek miatt - pedig most már ő is tudja, csak az anyját akarta tudattalanul "lefejteni" magáról.
Az még csak hagyján, hogy a friss férjem mit akart, de a fiunk is csecsemő volt még és szerettem is a férjem, igy kézzel-lábbal tiltakozva ugyan, de kimentem én is a gyerekkel vele.
Szörnyű volt!
Nem kivánom senkinek sem!
Én spéci depressziós lettem és évekig ittam, hogy oldjam a feszültségem.
14 év külföld lett belőle.
Utólag már látom, ez inditott el az önismereti úton, Isten felé, az ezotéria felé.
Ez volt a kincs, amit ez a szenvedés hozott.
Meg persze egy csomó más pozitiv dolog, nyelv, rugalmasság, nyitni tudás stb....ezt már mind leirtátok.
A szenvedés főleg az első 5 évre volt jellemző, utána már megszoktam sőt jól éreztem magam ebben a másik országban.
Terveinkben nem szerepelt, h hazajöjjünk valamikor is, ám a Sors közbeszólt és hirtelen mégis hazajöttünk.Nagyon örültem!
A férjemnek a fizikai távolsággal nem sikerült leválnia a mamájáról.
Mehet az ember akár Alaszkáig is, de a belső dolgait rendezni kell.
Meggyőződésem, hogy nem lehet lerendezni megoldatlan emberi kapcsolatainkat ezzel a "módszerrel". A megoldatlanságok megvárnak és megoldásra várnak szülőkkel, gyerekekkel, exekkel, ÖNMAGUNKKAL........itt, Magyarországon.
Kedves mindenki!
Zsu vagyok, 32 éves, kb. 7 éve élek Olaszországban.
Én azt gondolom, hogy ez az egész kérdéskör (mint általában minden) nagyon szubjektív dolog. Vannak olyan emberek, akiknek sorsszerűen meg van írva a külföld, és ezek az emberek ki sem tudják kerülni. Mint például én (de erről majd később). Vannak viszont olyan lelkek is, akiknek csak menekülés lenne és szenvedéshez vezetne, mert nagyon kötődnek a szülőföldhöz, a szülővárosukhoz és nem is kell elmenniük onnan, hogy életfeladatukat betöltsék. Nem hiszem, hogy lehetne általánosítani vagy meggyőzni egymást, és nem is kell.
Én sosem akartam tudatosan külföldön élni, de már az egyetemen nyelveket tanultam, tehát volt bennem nyitottság. 2001-ben kimentem ösztöndíjjal Angliába 2 hétre egy angol tanfolyamra és ott megismerkedtem egy olasz fiúval, aki később a párom lett 5 évre. Minden nagyon nagyon sorsszerű volt (mennyi esély van arra, hogy egy mindkettőnk számára idegen országban, egy pár hetes nyelvtanfolyamon összefutok életem egyik legnagyobb szerelmével?).
Egy évre rá kiköltöztem Olaszországba és azóta itt élek. A kapcsolatomnak vége szakadt 4 éve, de azóta is nagyon jóban vagyunk. Nehéz időszak volt, amikor szétváltunk, önerőből kellett újra kitalálni saját magam és a nagy nehézségben mély önismeretre tettem szert. Hálás vagyok a sorsnak és ennek az országnak, amiért felnőhettem általa.
Családomtól nem volt könnyű elszakadni, de szükséges volt ahhoz, hogy felnőtté válhassak. Mostanra már harmonikus velük a kapcsolatom, szüleim gyakran meglátogatnak és 2 húgom is szívesen van nálam.
Nyilván, mert király itt a tengerpart :-))
Zsu
Valahogy így működik. Az Élet vagy a Sors ott és akkor teszi le az embert valahova, ahol és amikor ott dolga van...
Lehet, hogy ott és akkor éppen segítséget, támogatás kapsz, vagy Tőled kapja más ugyanazt...:)
Kedves Zsu!
Arra próbáltam rákeresni, hogy vajon meg van-e írva a sorsunkban, hogy külföldön kell "kikötnünk", mikor kidobta elsőként a te bejegyzésedet :) Én egy jósnőnél voltam még tavaly októberben, és Ő mondta, hogy már rég ott kéne élnem, és ezt nagyjából az első 1 perc után, mert a születési dátumomból számolta ki. Nincs esetleg két db 2-es a születési dátumodban, egymás mellett? :) Nekem erre hivatkozott... Később, a kártyavetés során azt mondta, hogy a nagy Ő már kint vár rám, és miatta KELL kimennem. Én is hasonlóan hozzád, nem tervezem, hogy külföldön fogok élni, de a nyelvek mindig is mozgattak, és talán a sors is úgy akarta, hogy 6 éves korom óta angolt tanuljak, aztán idegenforgalmi szakközépiskolába járjak és most turizmus-vendéglátást tanuljak. Én is az olaszra vagyok "rákattanva", és pont idén terveztem Olaszországba menni szakmai gyakorlatra, de nagyon bizonytalan vagyok, hogy hogy fogom én bírni ezt... mert őszintén szólva nagyon ragaszkodom a gyökereimhez, bár érzem, hogy szabadabb és boldogabb lehetnék, de nincs elég bátorságom.
Szóval ezek után a kérdésem az lenne, hogy esetleg e-mailben le tudnád-e írni a születési dátumodat, hátha tudok valamilyen párhuzamot húzni a kettőnk életútja között, és kicsit biztosabb lehetnék a külföldben.
(Remélem látszik az e-mailem!)
Köszi előre is!
Csilla :)
Kedves Csilla,
Voila, az én történetem......
6 évvel ezelőtt én is voltam egy jósnőnél, aki azt mondta nekem anno...a páromat egy utazás során fogom megismerni és köze van a külföldhöz..... Akkor arra gondoltam vagy igen, vagy nem. Éppen "szerelmes" voltam, a párom édesanyja német - édesapja magyar vagyis köze van a külföldhöz. Anno reméltem, hogy az a párom, aki épp mellettem van.....
Aztán teltek az évek együtt és a kapcsolatunk megváltozott. Tudtam, hogy én másra vágyom, de még mindig inkább Vele maradtam, mert féltem kilépni a bizonytalanságba. Belül viszont tudtam, hogy valaminek történnie kell....vártam, valamire....a csodára....
2010-ben a munkahelyem felajánlott egy munkalehetőséget külföldön. Hasonlóan hozzád, én is ragaszkodom a gyökereimhez, mindig azt mondtam, hogy én itthon maradok. Az élet mégis felkínált egy lehetőséget. Elgondolkoztam....telis-teli mindenféle félelemmel....elfogadtam az ajánlatot ....2 évet külföldön fogok dolgozni, egyedül fogok élni..... Tudtam, hogy egy lehetőség a magánéletemben is. Összehoz bennünket vagy elválaszt a távolság....
2011 januárjában külföldre költöztem. 3 hónap külföldi tartózkodás után, elhagytam a páromat. 3 hónap egyedüllét, önmagammal való foglalkozás elég volt ahhoz, hogy ráébredjek...inkább vagyok egyedül....
Éltem az életemet.....hazavágytam....mikor kimentem, arra gondoltam, hogy el tudnám képzelni az életemet egy külföldi fiúval, mert mindig is csodálatos dolognak tartottam a kultúrák ötvözését.... aztán mikor kint éltem rájöttem, én magyar társat szeretnék. Magyarul tudom kifejezni az érzéseimet....magyarul tudok elmondani mindent, ami a szívemben van...úgyhogy magyar társ kell.....ez is volt az egyik ok, amiért 2012 szeptemberében bejelentettem, én hazaköltözöm....szerették volna, ha maradok....én haza akartam jönni....elfogadták...2013 januárjában már itthon fogok dolgozni.....
Mint tudjuk, az élet a legjobb forgatókönyvíró.....miután eldöntöttem, hogy hazaköltözöm.... "megláttam" Őt..... így kellett lennie....
Együtt töltöttünk csodálatos 2,5 hónapot ....olyan a kapcsolatunk, ahogy azt én a szívemben elképzeltem....ennek ellenére kitartottam a döntésem mellett és 2012 decemberében hazaköltöztem..... az, hogy ki Ő nekem....az majd idővel kiderül.... Az biztos, hogy az élet segít bennünket. Havonta egy hetet külföldön fogok tölteni a munkám miatt, így havonta egy hetet együtt tudunk tölteni.... és van skype, telefon....
Ha az érzelem igazi, akkor a kapcsolat erősödni fog közöttünk...és tudom, ha így lesz...elköltözöm külföldre.....ha elmúlik....akkor is megérte.... csodálatos tapasztalásban volt részem.....
Voltak nehéz pillanataim kint....sokszor....de éreztem, így kellett lennie. Szükségem volt a kint töltött időre....változtam, erősödtem....a mérleg pozitív.....
Az én tapasztalatommal azt mondom, Neked....bárkinek...akinek az életében adódik ilyen lehetőség, próbálja ki.....csak nyerni lehet....tapasztalatot.... ha bejön...szuper....ha hazavágysz....visszajössz és legalább tudod, hogy itthon a helyed.....
Szeretettel,
Oneness
Kíváncsian várom bárki véleményét tanácsát:
nagyon érdekes helyzetbe kerültem. Felmondtam a munkahelyemen,mert rájöttem, hogy lépnem kell mostmár 30 évesen, ha leszeretnék tenni valamit, az asztalra,mert így nem fog működni, az anyagi helyzetem rossz, a munkámat sem szerettem. régi vágyam, hogy megprobálkozzam londonnal,mivel ott voltam öt éve és nagyon tetszett. lefoglaltuk a repüljegyet a barátommal,elkezdtünk készülődni, és egy hónappal az indulás előtt, jött egy lehetőség, legyek ügyvezető igazgató egy külföldi cégnél,aki befektetne a városomban. .jó fizetés, céges auto stb. nem volt könnyű döntés, hogy maradjak vagy menjek ..ha elmegyek és es az a dolog jól sül el, akkor nagyon bánnám, de most hogy itt maradtam, vonz a vágy, az új..de lehet hogy ez csak idiglenes dolog, és ha lesz rá alkalmam kimegyek pár hónapra felfedezni önnmagam és meglátni, hogy valójában hol is van nekem a helyem..
ha kimennék ugye fel kellene törnom, mivel nem szeretnék életem végéig egy hotelban dolgozni....mivel nincs kinnt biztos állás,ezért is döntöttem az mellett, hogy maradok és megpróbálom az új lehetőséget..elvégre ki bármikor ki fogok tudni menni, de ez a lehetőség, nem fog megvárni..
nem egyszerű..
volt e valaki esetleg hasonló szituban? ti mit tennétek?
előre is köszönöm a véleményeket
Én mindig ellensúlyozni szoktam az egyik nő iránt érzett szerelmemet egy párhuzamos másik érzelemmel , és így ha véletlenül be is jön az egyik , akkor még mindig ott a cseppnyi keserű bizonytalanság , hogy hátha a másikkal másképp lett volna jobb . Ha ismerik is egymást , úgy még izgalmasabb ! De szerencsére többnyire a két szék közé lavírozom magam . Üdvözlettel : felacsó
U . i . : Egyszerűen biztosnak kell lenni benne , hogy a bensőm , vagy a véletlen a számomra legjobban döntött , mert az utólagos latolgatás csak elbizonytalanodáshoz , energiavesztéshez vezet , elértékteleníti és élvezhetetlenné teszi a meglevőt .
Ilyenkor arra gondolok hogy; Hoppá!Mit is csinálok?
Mások véleményétöl teszem függövé a döntésem kimenetelét!?
Ezzel kibujni igyekszem a döntés felelössége alól,arra az esetre is felkészülve ha netalán rosszul döntenék ne kelljen már egyedül magamat okolni.
A másik szempont,ha meghallgatom több ember egyöntetü véleményét ez magabiztosságot ad a döntéshozatalban.
Szia Zoltán!
Mindanyian ösztönösen a könnyebbnek látszó utat keressük,hisz mindanyian primitív emberként indulunk ebben a világban.
Csak ha a ,,primitív ember" (nem Rád értem hanem úgy hogy emberi ösztönös reakció alatt értem hogy ,,primtív")megáll és gondolokozni kezd,rájön hogy magának vet gáncsot ha a félelmei ellen tesz óvintézkedéseket.
(én magam is primitív ember vagyok az elsö reakcióim mindíg a primitív ösztönember reakciói ;))
Szerintem ne add át másoknak a döntéshozatalt semmilyen formában.
A Te Vagy az életed ,,kapitánya",és a ,,hajó" arra fog menni amerre Te irányítod.
Ne add át a kormányt ha úgy kicsinek érzed Magad a döntéshozatalban,olyasvalakinek akit okosabbnak VÈLSZ önmagadnál a saját életed irányításában.
Úgy érzed mások a saját tapasztalatai alapján jobban tudják hogy lesz Neked a legjobb?
Na ez a nagy átverés amibe sokan belefutunk.
Mert a mások tapasztalatainak,csalódásai,sikereire nem építkezhetünk.
Saját magunknak kell összeögyeskedni-okoskodi,vagy akár összeügyetlenkedni saját bejáratú élményeket a saját világunkban.
Persze a ,,primitív ember" mindíg a külsö kapaszkodókra lel rá a leghamarabb mert külsö világban él.
S ha nem áll meg gondolkozni,hanem csak ösztönböl csinálja,egyre jobban belesülyed az anyagi világba ahol minden fordítva van,és ez méginkább megzavarja.
Döntéshozatalnál kérdezd a belsödet.Mindíg jön a válasz,csak gyakran a félelmek azok amik gyengítik a ,,vételt".Gyakran annyira gúzsba köti az ember önmagát a saját félelmeivel hogy totál elveszti a ,,vételt" a kapcsolatot a belsö vezetövel.
Na jó megállok...a többi már csak továbbragozása lenne annak amit írtam. ;)
Üdv!Erika
A döntéshozatalt sosem szoktam másnak átadni, főleg az miatt,ami írtál, én irányítok..csak ez most olyan helyzet, amellyel kapcsolatban meghallagatom mások álláspontját..mint külső szemlélő, lehet hogy lát olyat a dolgokban, amit mondjuk én nem..
köszönöm a véléményt :)
Csak mások véleményétöl,tapasztalataiból levont következtetésekböl,és félelmeiktöl avagy reményeiktöl befolyásolva kívánod meghozni azt a bizonyos döntést.
Mi ez ha nem kibújás a döntés felelösége alól!?
Külsö bizonyosságokat keresel ami hamis magabiztosságot ad majd.
Persze én sem vagyok kivétel.
Az emberi ösztönös reakcióim kint keresik a megoldásokat....
S ez a berögzödés nem múlik el egyik pillanatról a másikra.
Legalábbis nekem nem múlt el...
Tehát figyelem magamat...hogy ez most a primitív reakció,vagy a belsö hang.
Talán próbáld Magad elképzelni mind két helyzetben.
Meg is tetted...;)
A Számodra helyes döntéstöl olyan érzésed van mint ha több energiád lenne,ami igaz is...s az ami nem a Te utad az energetikailag olyan mint ha szemben úsznál az árral.
S hogy még ennél is jobban bekavarjalak ha esetleg nem döntöttél azóta,akkor csak tudd hogy nem létezik jó és rossz döntés,csak döntés van.
Ami rossz ha nincs döntés.
Nincs mozgás,amikor fékezés van.
Bár nem hiszem hogy ez a lehetöség fenn állna,csak úgy érzem hozzá tartozik a mondókámhoz.
De egyébként minden elismerésem hogy úgy hagytad ott a melódat hogy abban a pillanatban nem volt kilátás a hogyan továbbra!
Na ez volt a bátor döntés!
Érezed át azt az érzést amikor kiderült hogy Neked volt igazad,és mondhatott bárki amit akart.
Pedig még akkor nem tudhattad...
Üdv!Erika
"Csak mások véleményétöl,tapasztalataiból levont következtetésekböl,és félelmeiktöl avagy reményeiktöl befolyásolva kívánod meghozni azt a bizonyos döntést.
Mi ez ha nem kibújás a döntés felelösége alól!?"
Dehát szerintem nagyon is azért vagyunk emberek itt egymásnak hyog segítsük meghallgassuk egymás, kérdezhessünk egymástól, ott legyünk egymás mellett, meg ezermillió más módon 'együtt' legyünk egymással, főként akienk épp szüksége van rá akmiyl apró dologban, és ez nagyon is fontos, akkor is ha végső soron mindenki önmaga, és egyébként úgyis mindig mindenki maga dönt akárhoyg is néz ki úgy mintha másokra támaszkodna abban. Senkise tud soha kibújni a döntés felelőssége alól se a legkisebb se a legnagobb dolgokban..
kis akárki
Én meg így akarok segíteni. ;)
Mindenki legjobb tudása szerint igyekszik szerepet játszani az embertársai életében.
Ismétlem:Szerepet játszani.
Mert mindanyian szereplök vagyunk egymás ,,színházában".
Az én legnagyobb tudásom jelenleg itt tart....
Hogy szerepelek,de közben tudom hogy ez csak játszás.Nem élem bele magam.
S igyekszem a legjobb tudásomhoz mérten tanácsot adni olyankor amikor úgy vélem hogy adok valamit magamból amire én rájöttem,és ettöl a felismeréstöl könnyebben boldogulok.
S az én tanácsom az mindenre vonatkozóan,hogy egyedül is képesek vagyunk mindarra amiröl azt gondoljuk hogy ezek a képességek csak kivételes személyek kiváltságai lehetnek.
Hogyan bizhatnék mások hitelességében ha önmagamban nem bízok?
Ha mások véleménye érdekel,az azért van mert bizonytalan vagyok,és kívülröl várom a megerösítést amit gyakran meg is kapok.
De mi van akkor ha már a külsö megerösítések már hitelüket,és erejüket vesztik?
Amikor egyszer csak azon kapod Magad hogy egyáltalán nem hat meg mások mit gondolnak Rólad,mert van egy tuti vezetöd a belsö hangod...
A külsö véleménynek nincs ereje ellentétben a belsö hangal.Meg aztán gyakori az is hogy a vélemények megoszlanak.....ismétlem,egyéni félelmekre,tapsztalatokra épülnek.
Amihez semmi közünk,és ha mégis nagyon beleéljük magunkat,akkor olyan ,,kabátot" vettünk fel ami nem a sajátunk.
Üdv!Erika
amire egyedül nem vagyunk képesek. Például az, hogy nyitott lélekkel és teljesen nyitott szívvel, a szerepeinket a tűzre hajítva megéljük és megtapasztaljuk, mit jelent az hogy MI. Képes vagyok-e úgy énekelni mint Sting, képes vagyok-e úgy festeni mint Csontváry? Hát nem. De képes vagyok ennek ellenére szeretni és elfogadni magam és képes vagyok megtalálni és kibontani azt ami bennem az egyedi és Isteni. És képes vagyok gyönyörködni a másik emberben, átélni azt hogy MI.
Paradoxon ez, hogy az igazi feloldódást az EGY-ben meg kell előzze sok-sok beleolvadás két vagy több embert érintő MI-be.
Zoltán nem osztotta volna meg velünk a bizonytalanságát és a kérdéseit ha ragaszkodna egy jól bevált szerephez, amit előránthat hogy megvédje a valódi önmagát. Ahol most ő tart, amit átél, az a szerepek kinövése.
Nem is óhajt visszabújni a kinőtt ruhába :-)
Mit jelen az, hogy teljesen új helyzetekben kipróbálom magam? Szerepben vagy anélkül? Szerepet játszani azt jelenti, félek belevinni a sebezhetőségemet, megmutatni és felvállalni a gyenge pontjaimat, megszelídíteni és elfogadni az árnyék oldalamat. Belekóstolni a bizonytalanba.
Szerepet eljátszani azt jelenti, hogy nem ismerem a lelkem igazi vágyait, és nem is akarom, hogy kiszolgáltatva legyek bármilyen vágynak. Szerepet játszani azt jelenti, a kontrollt a kezemben tartom még akkor is, ha az életem teljesen beszűkül a szerep adta mozgástérre.
Ha egy új élethelyzetben több ember véleményét meghallgatom, a legfontosabb tanítás abban rejlik, mi az aminek teljesen ellenállok, mi zavar irritál, mi dühít fel. Ha tudatosítom ezeket akkor teljesen nyitotta válok az új élethelyzetek elfogadására, megélésére.
Szerepeink adta mozgástér lehet kényelmes, biztonságos, fényes :-) Nem az a baj a szerepekkel elsősorban, hogy hazugok. Hanem az, hogy ha valaki ezekkel azonosul, akkor kizárja az ellenkezőjét! Gyenge vagyok és erős. Okos és ostoba. Makacs és engedékeny. Becsületes és becstelen. Minden minőség bennem van. Persze az egóm szerint nem :-)
Spirituális fejlődés viszont azt jelenti, hogy lépésről lépésre megszabadulok a szerepeimtől, tudatosítom a félelmeimet és megélem a lelkem igazi vágyait. Élni. Néha játszani és néha komolyan venni, elfogadni azt ami jön, elengedni a görcsöt, a kontrollt és az irányítást.
Mind tanulók vagyunk ebben a folyamatban, akár beismerjük, akár nem.
Nem kéne ennyire leírni az egész szerepelméleten alapuló irányzat-tömeget. Azzal, hogy ezt állítod a szerepekről, amit, ezt teszed. nagyon sok lelket mentett már meg a szerep-elmélet felismerésinek tudatosítása. Személy szerint is ismerek ilyen embereket, akik pánikbetegségtől, a legkülönbözőbb súlyos lelki bajukig tudták oldani és tudatosítani sok mindent magukkal kapcsolatban a szerep-elmélet gyakorlati használatával.
Szerintem te összekevered a spirituális dolgokat a pszichológiával, valahogy. nem egészen látom át, hogy, de nem is akarom beleásni magam.
Az viszont biztos, hogy ha végre tudatosítottuk, milyen szerepeket játszunk, sőt, tudatosan használni kezdjük a szerepeinket, olyan tudatos és egészséges embert eredményez, aki kevés rohangál ebben az országban.
Persze jobb a megvilágosodás fényében ragyogni, de nem lehet a létra fokait csak úgy tízesével átugrálni. Aki nem tanul meg a földön járni, az nem fog tudni az égbe emelkedni. (Minden ellenkező híreszteléssel szemben.)
Meg kell ismernünk és használni tudni a testünk, a pszichénk is ahhoz, hogy a tudatosság olyan fokára érkezzünk idővel, ahol elengedjük a falainkat. Azokat a falakat meg kell látni, fel kell mérni, és szeretni tudni, elfogadni, és örülni a létezésüknek, mielőtt bármit is teszünk velük.
A falak nem rosszak, és nem véletlenül vannak. A szerepek is ilyen értelemben falak. Amíg nem tudatosítottunk egyet, addig nem csak elválaszt dolgoktól, de meg is véd dolgoktól.
Ez valójában egy teljesen természetes fejlődési folyamat, amiről gőgösen azt gondoljuk, a spiritualitás, meg a pszichológia, meg az önismeret gyakorlása közben, hogy ezek által valójában mi felelünk saját fejlődésünkért.
Szerintem a valóság az, hogy ezek megtörténnek A falakat felismerjük, mert egyszer csak összetalálkozunk velük. És elengedjük, mert egyszer csak nem lesz szükség többé rájuk.
A "tanulmányaink" mind csak az ego, az elme magyarázó-éhsége miatt van, hogy azt hihessük, vagyunk "valakik". Pedig, ilyen értelemben nem. :)
Nem igaz, hogy a szerep eljátszása által nem ismerjük a valódi vágyainkat, épp a szerepeink megismerése által ismerjük fel minden vágyunkat és félelmünket. Az összeset. Nem igaz, hogy hazugok a szerepeink: minden egyes szerepünk az énjeink különböző héjai. Van, amit levetünk, amikor felismerjük, és van amit még sokáig játszunk, amikor már felismertük, és átvilágítottuk a szívünk fényével.
meg sem született gyermekek lennénk a szerepeink (személyiségünk) nélkül.
persze egyszer újjá azzá leszünk. de nem azáltal, hogy "nem-kívánatos"-nak minősítjük a szerepeinket. Épp ellenkezőleg: hogy megtanuljuk élvezni őket!
Szóval az, hogy szerepeket játszunk egyáltalán nem rossz, vagy tudatlan dolog, hanem AZ EMBERI LÉT TERMÉSZETES RÉSZE. A pszichés fejlettségünk "evolúciós" (ha úgy tetszik) eredménye. Egy tény. Amelyet, ha elfogadunk, megtanulunk jól játszani, és élvezni, tudatosodunk általa, és hozzásegít az élet teljességének, önmagunknak megismeréséhez és elfogadásához, a gyógyuláshoz és a természetes tovább-fejlődéshez.
Namaszte
mert úgy érzem itt siklott félre a mondanivalóm.
"Szerintem te összekevered a spirituális dolgokat a pszichológiával, valahogy. nem egészen látom át, hogy, de nem is akarom beleásni magam."
Mi az hogy spirituális?
"Spirituális az, aki a lelki felemelkedéséért tesz, cselekszik, gyakorol. (nem csak beszél róla!) "
A pszichológia pedig egy tényfeltáró tudomány ( is ) ami az egészséges lelki életet megakadályozó hatásokkal, gátakkal, sérülésekkel, magával a lélekkel foglalkozik, minden egyes ágazata a másik oldaláról nézi ugyanazt a kockát.
Önismereti gondolkodás pedig az, hogy bevállaljuk, a zavar mindig bennünk belül van és azt vetítjük ki a külvilágba.
És tisztázzunk még egy fogalmat, mert ez is nagyon fontos
"Az önismeret szót tágabb értelemben használjuk, mint amit valójában jelentene! Nem csak a megismerés folyamatát értjük alatta, hanem azt is, ahogyan a megismert tartalmakat a helyükre tesszük magunkban.
Mindennek az a helye, ahova az tartozik, vagyis egyfajta rendcsinálást végzünk a saját tudatunkban, aminek az eredménye egy rendezett, tiszta tudat lesz.
Ez a rendcsinálás többféle lelki tettből áll össze: felvállalás, elfogadás, elengedés, feladás, lemondás, egyesítés, átrendezés, értékelés, súlyozás, arányok beállítása, választás, döntés, célkitűzés, változtatás, fejlesztés, tanulás, stb.
A végére minden pont ott lesz és úgy, ahogyan lennie kell. Tömören ennyi. "
Ez az én világnézetem alapja. A két idézet a Sanyitól van.
A szerep fogalmán sem azt érted, amit én, megnehezíti a kommunikációt az, ha alapfogalmakat kell minden egyes bekezdésben és hozzászólásban tisztázni. De úgy látszik ez nem elkerülhető. De javasolnám a jövőben nyitni neki új blogot. A blog eredeti témája szét van offolva, de miért is?
Milyen hozzászólást írnál ahhoz a kérdéshez dolgozni? Elmenekülni esetleg a problémák elől egy betegségbe?
Vagy felvállalni a felelősséget minden rossz érzés oka én vagyok, értem van és a kezemben a kulcs hogy megváltoztassam a saját belső világomat?
Zoltán az okokat keresi, amiért teljesült a vágya és még sem elégíti ki.
Erre adtam a válaszomat, és nem súlyosan beteg, például testi vagy lelki beteg emberek problémájára.
Ez a Te világod, a blog viszont a munkáról, a munka által megélt lelki szükségletekről és a szerepekről szól(na).
Szinte semmire nem reagáltál a lényegből, abból, amiről valójában írtam a szerepekről való felvetéseidre: a szerepeink gyógyító erejéről, ennek lehetőségéről és hogyan-járól.
és az elképzelésünk a szerepekről egyáltalán nem annyira különbözik. csak a "megítélésünk" (inkább: szemléletünk) róluk.
A Zoltán-féle kérdést egy másik blogban már megválaszoltam, ebben az esetben nyilvánvalóan a te írásodra reagáltam.
Nem menekülnék sehova. Erre a legfényesebb példa az éltemben a transzplantáció, de még sok másik is akad. Akik ismernek, tudják (és én is :)
Az, hogy hova megyünk vagy nem, nem egyenlő a meneküléssel, és az, hogy maradunk e vagy nem, nem egyenlő a feldolgozással. és a megoldás nem mindig az ok-keresésében és fellelésben rejlik.
A súlyosan beteg emberek világa pedig annyiban az én világom, hogy sorsbeli feladatom meggyógyulni, nem csak testi értelemben és nem csak részlegesen, és most, hogy ennek a folyamatnak egy tetemes szellemi-lelki és fizikai részét letudtam, nagyon sok embernek tudok társa lenni hasonló folyamatokban az életükben.
Mert én már egészséges vagyok. És ezt annyi tapasztalattal, és munkával a hátam mögött, és olyan tudatossággal tudom, ahogy a legtöbb "egészséges" ember, akinek soha nem kellett hasonló dolgokon keresztülmenni, nem, és még csak nem is tud róla.
Az egészség sem az, ami látható, ami a felszín. Az egészség is, mint minden, belül van, a tudatban, az elhatározásban, az erőben, a belátásban és tudásban. És onnan vetül ki. Csak nézd meg jobban a rólam készült fényképet. (Egyébként azt, amilyen betegséggel küszködtem, azelőtt sem látták rajtam jórészt, és az orvosok a mai napig nem leplezett csodálattal nézik, amilyen gyorsan talpra álltam a halál többszörös torkából, az utolsó pillanatban. )
Ha érdekel mit gondolok Zoltán esetéről ( a ki nem elégült vágy okáról): nem a valódi problémáját oldotta meg, mert nem belül oldotta meg. ha a valódi vágyunk teljesül: hála, öröm és elégedettség, kielégültség érzésünk van. ha nem, hiányérzetünk marad, esetleg nem tudunk örülni annak, amit teremtettünk.
Az, hogy mi vagyunk az Univerzum közepe, nem csak az önismeret középponti gondolata, hanem a spiritualitásé is, sőt a vallások egy részéé is. Én alapvető igazságnak gondolom, tartom, érzem, és helyezem el az éltemben.
Te meg nem ismersz engem, és kérlek, kímélj meg a feltételezéseidtől azt illetően mit tennék, egy olyan ügyben, ami ráadásul nem is rólam szól. Nincs helye itt, és nem kértem és most sem kérem, köszönöm. tartsd meg magadnak a véleményed rólam, vagy arról, vajon mit tennék én más helyében.
Köszönöm.
Annak azonban örülnék, ha reagálnál az írásom tartalmi részére.
Namaszte
nagyképű hülyeségeket írni az én stílusomban , mint én , és vajon Csonváry képes lenne - e olyan flegmán viszonyulni a gyógyszerészethez , mint én . NEM !
Stingnek és Csontvárynak még sok tanulnivalója van , ha olyanok akarnának lenni ,mint ÉN . Jó ,hogy fölvetetetted ezt az összehasonlításosdit : kikívánkozott már belőlem egy kis egó . Üdvözlettel : felacso
U . i . : A szerep egy kifejlesztett séma . Véd és csomagol . Veszélye az azonosulásom vele és az ebből fakadó komolyan vétele . Néha suta és gátol ,na de ruhátlanul élni fagyban metsző szélben milyen lenne ( bár néha a bőröm is levetném ) .
Képzeld el ,hogyha minden egyes szerelmi vallomásnál Neked kellene elkülönítened az érzést , mint minden addigitől különbözően egyedit , és Neked kellene hozzá kifejlesztened a kifejezésére legalkalmasabb hangalakot ( szavakat ) is . Nem egyszerűbb , ha van már megtanult , készen kapott hazugság ?
(Az "Ahogy tetszik"-ből )
.....Színház az egész világ,
és színész benne minden férfi és nő:
fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár életében,
melynek hét felvonása a hét kor.
Első a kisded, aki dajkája karján öklendezik és sír.
Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,táskás nebuló:
csigamódra és kelletlen mászik iskolába.
Mint a kemence, sóhajt a szerelmes, és bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.
Jön a párduc-szakállú katona:
cifra szitkok, kényes becsület és robbanó düh: a buborék hírért
ágyúk torkába bú.
És jön a bíró:
kappanon hízott kerek potroh és szigorú szem és jól ápolt szakáll:
bölcseket mond, modern közhelyeket,s így játssza szerepét.
A hatodik kor papucsos és cingár figura lesz:
orrán ókula, az övében erszény,aszott combjain tágan lötyög a jól vasalt dendi-nadrág:
férfihangja gyerekessé kezd visszavékonyodni,sípol, fütyül.
A végső jelenet,mely e furcsa s gazdag mesét lezárja,
megint gyermekség, teljes feledés,vak, süket, buta megsemmisülés.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
Egyfelől eljátsszuk a ,,szerepeinket'' a csecsemő kortól az aggkorunkig,de ez még hagyján,mert még ezeken a ,,szerepeken'' belül is játszunk szerepeket jócskán:)
Szerintem ezzel nem is lenne baj,ha az ember így fogná fel az életet,hogy egyfajta ,,játék''. Nem vérre megy,nem harc,nem dráma.
Persze azért kell hozzá kellő komolyság,de szerintem az a lényeg,hogy az ember tudja ezt,mindig legyen öntudatánál,és tudja ,hogy bizonyos értelemben játékos,de sohase ragadjon bele egyetlen ,,szerepébe'' sem.
Ha az ember azonosul bármilyen szerepével,akkor jön a ,,gond'',mert megreked abban. Ez a téves önazonosításunk,amikor elveszítjük a tudatosságunkat,és megrekedünk,azonosulunk egy szereppel.
Vagyis hogy ez a legeslegnehezebb ,,színdarab'', az ember élete.
Mert nagyon kevés az igazán ,,jó színész'',aki mindig a helyzet magaslatán van. Virtuóz,és amikor vége a darabnak,jön a megérdemelt tapsvihar:)
Hát igen,ez a baj. Nem vagyunk ,,profi színészek''./még...:)/
Kínlódunk, görcsölünk az emberi szerepünkkel,és rendre elrontjuk a darabot. Mint a ripacs tehetségtelen színész:)))
De azért még így is vannak nagyon szép pillanatok! És már azért is megérte:)
egykezes tapsorkán miközben mosolygó síró szemünkbe nézünk. Üdvözlettel : felacsó
Nagyon tipikus a dolog, ami veled történt. Ha megalkotunk egy vágyat, mint például a képességeknek megfelelő, jól fizető munkahely megszerzése, akkor a bevonzás a szükséges legrövidebb időt igénybe véve meg is valósulhatna.
A klasszikus bevonzás a következőképpen néz ki
- szükséglet tudatos felismerése
- vágy tárgyának megalkotása
- rábízása a Felsőbb Énre
- teljes elengedés, bármi történik értem van.
Az esetek nagyon kis százaléka az, amikor a vágy beteljesülése teljesen letérítene az életutadról vagy karmikus oka van annak, hogy nem valósulhat meg.
Legtöbbször nincs felsőbb akadálya, mi vagyunk azok akik beteszünk akadályokat a megvalósulás elé. Sokszor a görcsös akarásunkat nem tudjuk elengedni. Nem tudunk nem törődni a hiányával és a jelenlegi helyzet keltette negatív érzelmekkel, mint például tehetetlenség érzése, elkeseredettség, unalom és még sorolhatnám mi minden van a palettán.
Viszont ha lemondunk erről a vágyról, nem foglalkozunk vele többet, mert a figyelmünket egy másik cél felé irányítjuk - nálad a külföld volt ez, mint lehetőség - akkor akadály nélkül megvalósulhat.
Mindezek ellenére érdemes kimenni külföldre dolgozni. A legbiztosabb tudást így kaphatod meg arról, hogy a külvilág mindig a belső világodat tükrözi. Ha belül rendet raksz, a külvilág igazodni fog hozzá.
Fontos lenne tudatosítani mi miatt van a hiányérzeted?
Van amikor a jót nehéz befogadni. Helyette inkább választanád a bevándorlóként végzett legalja munkát egy velejéig sznob társadalomban például. Mint munkaerő versenyezhetsz kelet és nyugat színe javával. Ez nem minősítés akar lenni a részemről, Dániában én is dolgoztam, Angliáról meg meséltek az ismerősök.
Amikor nehézségek, veszteségek voltak a vállalkozásomban, mindig mint alternatíva a külföldi munka jelent meg. Ahogy csak azzal foglalkoztam, hová menjek, milyen meló, mennyit fizet a külföldi állás, a vállalkozásom magától, minimális erőfeszítéssel a legnagyobb profitot produkálta. Akkor jöttem rá, hogy a görcsös akarásom, az egóból jövő irányítási kényszerem, a félelmeim azok, az amikkel kezdenem kell valamit. Félelmeim voltak azzal kapcsolatban, mi fog történni ha minden túl jól megy. Ha van minta a katasztrófára, akkor a félelem olyan erős lehet, hogy szegénységben és nehézségben tartja az ember. Ezek a minták a tudatalattiban vannak.
Az új utáni vágy mindig azt jelenti, hogy nem nyílsz meg teljesen a mostani tapasztalatnak, nem tudsz teljesen benne lenni. Azt javaslom hogy hozd ki a maximumot a mostani helyzetből, Anglia ha szükséged van rá mint tapasztalatra, meg fog várni.
ezt találtam egy bejegyzésben: "Kinövöd a környezetedet," , valahol ezt érzem..mi ilyenkor a teendő?
Sziasztok!
Nálam nagyon aktuális ez a külföldi kérdés, így gondoltam írok ide, hátha tudtok pár tanácsot adni:) Régen teljesen egyetértettem ezzel, hogy aki külföldre megy hosszabb távra az menekül valami elől... Az igazság az, hogy pár éve teljesen abszurdnak tűnt, hogy én külföldre menjek dolgozni, azonban most az elkeseredés hajt ebbe az irányba... Pár hónapja diplomáztam le, azóta körülbelül 100 önéletrajzot küldtem el, 1-2 interjún voltam, de nem kaptam sehol munkát, mondván nincs tapasztalatom... Így megfordult a fejembe, hogy kiutazom Angliába, esetleg Franciaországba dolgozni pár hónapig, hogy addig is a nyelvet gyakoroljam. Eléggé családcentrikus vagyok, nehezen hagynám itt a családomat, de úgy érzem most meg kell tennem ezt a lépést, magam miatt...A véleményetekre vagyok kíváncsi, volt már valaki ilyen helyzetbe? Ez is csak egyfajta menekülés lenne részemről?? Tudom, hogy külföldön sincs kolbászból a kerítés, de itthon egyre kisebb esélyt látok arra, hogy elérhetnék valamit és boldog lehetnék... pedig Isten látja lelkem én nagyon szeretem Magyarországot...
Előre is köszi a válaszokat, mindegyiket szívesen fogadom:))
Kedves Kikinga,
Januárban költöztem ki Franciaországba, már több, mint 8 hónap eltelt. Csak a saját tapasztalatomat tudom veled megosztani. Régen én is azt mondtam, hogy nem tudnék eljönni Magyarországról. Kereshetek okokat miért nem, a család és barátok miatt vagy félelem az újtól. Teljesen mindegy, nem nagyon tudtam elképzelni azt, hogy külföldön dolgozzam. Legalábbis magamtól soha nem indultam volna el ezen az úton. Aztán 2010-ben a cég, ahol otthon dolgoztam felajánlott egy állást a franciaországi központban. 3-4 hónapig gondolkodtam a dolgon, mire igent mondtam. Még az igen után is tele voltam bizonytalansággal és félelemmel. A lelkemben nagyon helyre kellett tenni a dolgokat. Igazából azt is mondhatnám, hogy nem tudtam nemet mondani. Ki kellett próbálnom. Ha nem próbálom meg, soha nem tudom meg mi lett volna, ha. Ha megpróbálom és nem érzem magam jól, akkor még mindig visszafordulhatok és hazamehetek, de legalább megpróbáltam. Meg akartam próbálni. Nekem nagyon szerencsém volt, mert ilyen esetben nekem a cég segített lakást keresni, papírokat intézni. Le a kalappal azok előtt, akik mindezt maguk intézik. Biztosan hajtja őket belülről a vágy. Nekem így sokkal könnyebb volt a kezdés. Őszíntén bevallhatom azt is, bennem is volt menekülés. Most már azt is tudom, hogy a menekülés mögött ott van a lehetőség is. Lehetőség a menekülés okának megoldására, vagy nem megoldására és akkor, ha hazamegyek kell megoldanom. Nekem a kint létem lehetőség volt a menekülés okának megoldására. Innentől kezdve nagy kaland az egész. Lehetőség a fejlődésemre. Tanulok önállóságot. Úgy érzem a hazaszeretet is érzem. Nem csak a család hiányzik, az ország is, a magyar nyelv. Amíg otthon voltam, nem tudtam elképzelni ez milyen érzés lehet, most érzem. Egyszer hazamegyek. Addig fejlődöm, tanulom a nyelvet, ismerkedem, beutazom a környéket, gyűjtöm a tapasztalatokat.
Amikor hazamegyek pedig élménnyekkel gazdagon fogok hazatérni. Mindig emlékezni fogok az itt töltött időre.
Mindenki más miatt megy el külföldre és mindenki más miatt dönt úgy utána, hogy külföldön marad vagy hazamegy.
Kívánok sok sikert Neked, teljesen mindegy hogy otthon vagy külföldön.
Üdvözlettel
Andi
Elég nehéz tanácsot adni ilyen kevés konkrétum ismeretében. Nem írtad le milyen területen szereztél diplomát, szereted-e a szakmádat, mik az elképzeléseid.
Ami általános érvényű, az az, hogy mindenki olyan munkát kap és annyit keres, amennyire értékesnek tartja magát. Ha valaki önbizalom hiányban szenved, akkor valószínűleg ezért nem kap munkát és csak a kifogás a munkaadók részéről hogy nincs tapasztalata. Hiszen ha így lenne egyetlen pályakezdő sem kezdene el dolgozni.
Bár úgy érzed, egyetlen választásod maradt, felhívnám a figyelmedet, hogy én most ötöt látok
1. Keresel itthon egy olyan céget ahol van lehetőség alulról felfelé kidolgozni magad, tehát elvállalsz egy alacsonyabb képzettséget igénylő munkát és kiugrasz. Vannak olyan cégek ahol nincs is más lehetőség, csak legalulról elkezdeni, de szerintem szép körítéssel hogy mennyire fontosnak tartod, hogy minden lépcsőt végigjárhass stb ezt díjaznák több helyen :-)
2. Elmész dolgozni valahová és "szépítesz" az önéletrajzodon, beosztott helyett "kinevezed" magad managernek, hidd el ez kötelező, a munkaadó már úgymond mínusszal olvassa az önéletrajzokat
3. Átképzed magad olyan területre ahol a munkádra lenne piaci igény
4. Amíg nem dolgozol önismerettel kidolgozod magadból a blokkokat, helyrerakod az önismeretedet és bevonzol egy olyan munkát amire vágysz
5. Kimész külföldre dolgozni
A humán erőforrás szakemberei elsősorban a megérzéseikre hallgatnak amikor felvesznek valakit.
A legnagyobb problémát nálad abban látom ahogy fogalmazol: szeretnél elérni valamit, boldog szeretnél lenni...
Ha valaki örömet és sikert keres és talál a munkájában, azt úgy hívják hivatás. Aki a hivatásának él, az meg is találja azt, egyfajta szenvedély ez, a betöltött pozíció, a fizetés és akár a munkavégzés földrajzi helye sem mérvadó.
A legtöbb ember nem a hivatását űzi, pénzért dolgozik, nem örömből. Itt viszont óriási lehetőséget kap az ember arra, hogy megtapasztalja és megismerje saját magát, az el nem fogadásokat, az alázatot, a félelmekkel való szembenézést, a helyes kommunikációt. Minden helyzetet fel lehet használni arra, hogy az ember fejlődjön általa.
Kedves Andi és Katalin!
Köszönöm szépen a válaszaitokat, elgondolkodtatott mindkettő.
Andi, érdekes, amit írtál, hogy a külföldre való távozás lehetőség lehet a menekülés okának megoldására...Úgy gondolom mindenképpen hasznomra válna, ha most kiutaznék egy kis időre és egyedül próbálnék boldogulni, talán rájönnek, hogy igazából mit is akarok, és ez egyfajta lehetőség lenne arra, hogy felnőjek.
Katalin, nálam talán tényleg az a legnagyobb probléma, hogy önbizalomhiányban szenvedek, és bizonytalan vagyok, nem is tudom mit akarok igazából, és ezt sugárzom kifelé is az állásinterjúkon ezt a bizonytalanságot. Csak ez is egy olyan dolog, amit az ember nem tud egyik pillanatról a másikra leküzdeni.
Amúgy turizmus-vendéglátást tanultam, közgazdász lettem, és az igazság az, hogy nem vagyok biztos abban, hogy ez a nekem való szakma, ámbár nem hiszek a véletlenekben, valamiért az élet mégis ebbe az irányba sodort.
Tetszett, amit írtál a hívatásról, és elgondolkodtam vajon én ebben a szakmában örömömet tudnám e lelni. Erre azért nem tudok még válaszolni, mert ezen a szakmán belül, több területen is elvileg eltudnék helyezkedni, a rendezvényszervezés területén is, ami érdekel és úgy gondolom szeretném csinálni, de eddig ahova küldtem önéletrajzot, sajnos mindenhonnan annyit írtak csak vissza, hogy nem keresnek új munkatársat. Így nem tudom szeretem e a szakmámat, mivel a gyakorlatban nem igazán volt még alkalmam hasznosítani a tudásom. Érdekel, látok benne lehetőséget, de hogy szívvel lélekkel tudnám e csinálni, ez csak akkor fog kiderülni, ha már csinálom, nemde?:) Vagy rosszul gondolom?
Mindenesetre köszönöm a válaszaitokat még egyszer!:) És tényleg jelenleg több lehetőség közül választhatok, igyekszem kitalálni hogyan tovább…:)