Kapcsolatok és guruk | Önmegvalósítás.hu

Kapcsolatok és guruk

2010. december 11. szombat, 20:21 | Aditi

273497_1.jpg_120x120.ashx.jpeg

Ez most lehet, hogy durva lesz, éppen tőlem, az ex-guru-imádótól, de úgy érzem, ki kell hogy jöjjön, meg kell értenem, és lerántanom a fátylat. Mert most vagy én látom nagyon rosszul, vagy ők.

Minden tiszteletem a guruknak, és a nagy szellemi embereknek, de a kapcsolatok terén ki kell kezdjem a véleményüket/életmódjukat.

Számtalan tanításból, (és persze kizárólag férfiakéból!!) hallottam, hogy így meg úgy, a szellem egysége, a teljesség és a tökéletesség és hogy valójában ugyebár mind azok vagyunk, éppen ezért bárkivel vagyunk, és bármilyen módon érezzük kiegészülni a saját energetikánkat (nemi téren, fizikailag, vagy lelkileg, esetleg szellemileg), az valójában illúzió. És ha helyesen viszonyulunk, nem is vágyunk és nem is kell vágynunk senkire, mert azzal csak becsapjuk magunkat úgyis. Legjobb, ha egyedül vagyunk és megtanuljuk élvezni a magányt. Pontosabban annak pozitív oldalát, az egyedüllétet, az önálló, boldog létezést. (Csak a példa kedvéért az egyik tanító a "Why relationships" c. előadásában taglalja ezt egy video felvételemen.)

Úgy vélem, amit tanítanak, első körben igaz, és erről itt is sok tárgyalás folyt már. Szóval igaz, hogy ki kell tudni jönni magunkkal, ahhoz, hogy ki tudjunk jönni másokkal. Hogy belül mindig velünk van a teljességünk, és a teljességgel való kapcsolódásunk. Igaz, hogy szeretnünk kell magunkat ahhoz, hogy szeretni tudjunk másokat. És igaz, hogy másoktól való függéseinktől mentesen (minden szinten) ilyen értelemben függetlenül kellene tudnunk létezni és élni, ahhoz, hogy a dolgok a helyükön legyenek a világgal való kapcsolatunkban.

Úgy vélem azonban, ez csupán egy első lépcső az életben. A szellemi élet alapja, első lépcsőfoka. És az Élet maga az, ami mind csak ezután következik!Tehát egyáltalán nem tartom igaznak, hogy egyedül kellene élnünk, vagy hogy valójában nincs szükségünk társakra. És pozitív módon kellene megtartóztatnunk magunkat. Meditálni, aztán meg várni, hogy aszcendáljunk. Szerintem a tisztaság/tiszta élet (és most nem csak a kapcsolatok kezeléséről beszélek, hanem már bármilyen "karmánkról", egy gyermekről, a megélhetésünk forrásáról, bevállalt feladatainkról, stb...) nem attól tiszta, hogy távol tartjuk magunkat az életben tőle.

Hanem éppen akkor élünk igazán és tudatosan, ha képesek vagyunk menedzselni a folyamatokat, a folyton változó kapcsolatainkat, és dolgainkat oly módon, hogy ezt a belső biztonsági pontot, a lelki és szellemi függetlenséget, már nem adjuk fel, illetve folyton gyakoroljuk az által, hogy amikor "kicsúsznánk" belőle valamelyik illúziónk miatt,, önvizsgálat és különböző technikák segítségével visszaállítjuk az önmagunkkal való belső kapcsolatot - és továbblépünk a megoldásainkban/életünkben.

És még valami: tudni kell, hogy semmi sem tökéletes. Tehát ha már még egy ember van a képben, nem létezik az a technika, és tökéletesen tudatos hozzáállás, hogy mindig "szellemi" maradjon a kapcsolat, vagyis mentes a rossz, beidegződött, lassan tűnő függéseinktől és kapcsolódásainktól, még ha mindketten is dolgozunk magunkon. Nincs olyan kapcsolat, egyszerűen nem létezik, amit több férfi barátom mostanában megfogalmazott, hogy ő olyan kapcsolatra vágyik, amiben két önálló, tudatos ember van, és soha sem terhelődik át egyikre sem olyasmi, aminek nem kellene. Szerintem ebben nincs belefoglalva a az élet "tökéletlen" mivolta, pedig a kegyelem képességét azért kaptuk, hogy merjük látni magunkat és a másikat gyengeségeiben is, és képesek legyünk segíteni, ítélet nélkül, azaz olyankor mégis csak átvállalni, ha ideiglenesen is dolgok egy részét. Csak közben nem szem elől téveszteni, ha lehet, hogy végső soron, minek, hol a helye. Segíteni egymást abban is, hogy észrevegyük, amikor "kicsúsztunk" önmagunkból, és visszaállítani a harmóniát együttes erővel, kettős akarattal. És tudni, hogy olykor ez sem megy.....

Ha csak azt említem analógiakén, hogy a testemmel melegítem meg a gyermekem fázós lábát, némely "szellemi" ember szerint ez is energiaelszívás. "Miért nem melegíti meg magának????"'

Tökre ki vagyok akadva ettől.

Egy barátomnak állítólag szó szerint azt mondta a Dalai Láma Őszentsége, (személyesen), hogy nem kell nagyon kapcsolatokba bonyolódnia az embernek, mert az"túl bonyolult". És ő se tegye. Ezt tanácsolta.... Szerintem ez totál soviniszta dolog, és ha valóban így volt (amit persze nem tudhatok, és kétlek, de csak azért, mert egy ilyen szellemi embertől ezt nem vártam), akkor arról árulkodik, hogy a tanácsot adó sem tud ezzel az életterületével bánni. (Már tiszteletteljes bocsánatom, ha tévedek. Még egy gondolatom az volt, hogy azért mondta ennek a barátomnak ezt, mert NEKI valóban jobb, ha nem kezd nőkkel - de ha belegondolok, ez is sántít.Mert ha nem próbálja, soha nem is derül ki a számára, miért olyan béna.))

Na és ezen a ponton elgondolkodtam, de nagyon.

Miről is papolnak folyton a guruk? Hát az életnek arról a területéről, a "szellemünkről", amely nem a földi, fizikai, érzelmi, intellektuális részünk, hanem az, amelyet tovább tapasztalunk halálunk után is, amikor ezeket letettük. Van egy mondás: Aki tudja, csinálja, aki nem tudja tanítja. Én, mint tanárként is végzett és tapasztalt zenész, totálisan egyetértek ezzel. Hát bocsánat a kivételtől, de ma úgy vélem, ezek az emberek valójában egy nagyon szélsőséges életet élnek itt, ami nem az életről, a valódi életről szól. Maximálisan és kizárólagosan a szellemi énjüket, a szemlélést élik, ezt tanítják, és az ilyen módon való létezés tölti ki az életüket. Így, gyakorlatilag, a saját tevékenységük, a kontemplálás közbeni állandó koncentrálásuk arra a részükre, amely kontemplál (hiszen erről tanítanak .), totálisan elvonja őket a valódi élettől. Így azonban nincs is esélyük példát mutatni abból amivel meg mi, itten, szegény földi halandók próbálkozunk: belátni a hiányosságainkat, kifizetni a tartozásainkat, amit a hiányosságaink miatt szedtünk össze, felnevelni a gyermekeinket, még ha nem is tudunk per pillanat megélni, máshogy választani új párt, és máshogy viszonyulni, újrakezdeni mindent az új szemlélettel, amit tőlük tanultunk.

Én, szerény személyemben azt gondolom: igenis, azért vagyunk itt, hogy legyen párunk, hogy megéljük a nemiséget, a lelkiséget, az érzelmeket, az intellektualitást, és mindent, mindent, amit csak bevonzunk, vagy akarunk bevonzani, ami természetesen mind-mind újabb csapdákat hordoz az "én " számára, de épp az a lényeg, hogy az azonosulásainkat fokozatosan megszüntetve, játszva és szeretettel tanuljunk meg élni ebben a világban.

Ez gyökeresen különbözik attól, amit ők ének. Egyikről sem tudok, azok közül akit ismerek, aki valóban képes lett volna egy tudatos, szeretetteljes, tartós kapcsolatra, hamóniában. Sőt, általában a lelkük mélyén (többet ismerek eléggé ehhez) hárítják a nőket, valamilyen blokk miatt a személyes életükben, vagy esetleg kollektív miatt. Legtöbbjük egyedül él, Ashramban, meg ilyesmi, vándorol, aztán szállingóznak a hírek, hogy mikor, milyen "tanítványokat" "hívatnak" be a sátraikba a "tanítási órák" után.

A volt pasim körül tömegesen mentek tönkre lelkileg a csajok egész életében és a mai napig nem sikerült belátnia, hogy csak miatta van, hogy fenntart egy olyan energetikát, amiben a szerelem dolgaiban még nem tudatos nők azonnal beleesnek (a saját tévedésükbe, persze), ő meg kihasználja. Én is megjártam vele, még jobban, mint az egyéjszakás ismerősei, mert engem "szeretett" és "el akart venni feleségül". Na, képzelhetitek. De nálam végül eltört a bicskája, mert én bevállaltam, hogy magamba nézek, és megismerem az okokat, és volt is hozzá elég erőm, eszem, meg szívem. Aztán, amikor már láttam, elmeséltem neki, mit látok. Persze mindig hallgatott, meg bólogatott, aztán nem változtatott semmit. (Mert fél.) Úgy vélem, ő is ennek a szellemi izének a csapdájában van, mint ahogy az előbb említett férfiak is, akik felhasználják a szellemi tudást a saját gyarlóságuk megmagyarázására. Valójában, egyszerűen csak félnek a nőktől, a kapcsolattól, a felelősségtől vállalásától. Van olyan guru, aki mellett szellemileg megbetegedtek a nők, (konkrétan skizofréniásak lettek, többen is!), amiatt, hogy nem tudták feldolgozni, hogy kihasználták őket.

Szóval summa summárum, szerintem ezek tanítások igazak alapban, de nagyon vigyázni kell, mire használjuk, és az életben hol helyezzük el az ezzel való foglalkozást.

Szerintem az a valódi élet és az igazi alázat, amikor az ember az ok-okozatok hálójában, amelyet maga teremtett bevállalja azt, ami körülötte van, és az ő teremtése és erőt merít hozzá, hogy élje, és átformálja. És belátja, hogy nem tökéletes és más sem, és bevállalja az életet, önmagát és a kapcsolatait a hibákkal és tévedésekkel együtt. És megtanulja szeretni így is.

Igenis szexel, és és megéli, hogy olykor nagyon jó a vágy és a kielégülés, és hogy úgy érezzük "szükségünk van" valakire/valamire, még ha hosszú távon illúzió is, és belemerítkezik újra a szerelembe, még ha nagyot is csalódott, és élvezni meri újra, és oda meri adni magát az érzésnek újra. És elfogadja, hogy támaszkodhat más, erősebb karokra, amikor az övé valamiben gyenge, és kart nyújt másoknak, és nem gondolja, hogy most szívják az energiáját. Szóval a valóság szerintem az, hogy meg kéne tanulni szőröstül-bőröstül szeretni az életet minden porcikájával együtt, MIKÖZBEN CSINÁLJUK...

NA, EZ MUTATVÁNY!

A különbség szerintem csak az, hogy amikor tudatossá válunk, akkor miközben átadjuk magunkat a dolgoknak (mert anélkül nem ér az egész semmit, az nem élet, amiben nincs önátadás), már nem azonosítjuk magunkat vele, és az élményeink megélése után kiszállunk belőle, feltötltekezve, és a másikat is feltötltve, mint a kádból fürdés után, és megtörölközünk.

Sőt, úgy vélem, hogy az aszcendált (felemelkedett) állapot, a "Szamszarából" való kiemelkedés, a teljesség állapota is (amiről ezek a szellemi tanítók folyton tanítanak), csakis a bevállalt feladataink ilyen módon történő megélése útján következhet be. Az ok-okozatokat nem lehet úgy levetni, hogy nem veszünk részt benne és megmagyarázzuk, miért nincs szükségünk rá ... Persze beleélhetjük magunkat, hogy teljesek vagyunk, pedig még nem, és taníthatjuk, hogy ez milyen jó, de minek??? (Ahelyett hogy tennénk a dolgunkat.)

Akkor most mondjátok meg, én vagyok még mindig idealisztikus, vagy azok a férfiak, akik "tanítanak bennünket az életre", valójában maguk sem tudnak és mernek az élet részesei lenni. Most komolyan, bevállalom, ha oltári nagy baromságokat írtam, világosítsatok meg!!!

Csak még egy megjegyzés: állítólag a régi magyarok, amikor Sámánt (azaz magyar Gurut választottak), az első dolguk az volt, hogy megvizsgálták a kiszemelt CSALÁDI ÉLETÉT. Vagyis az a férfi, aki nem tudott felelősséget vállalni egy hosszú távú kapcsolatban, gyermekeket nevelni, egzisztenciát teremteni, szeretni és harmóniában együtt élni egy nővel - az nem tudott Sámán sem lenni.!!!!

Hogy is taníthatnánk bármit az életről, mit magunk nem tudunk élni???

Namaszte :)

Szerintem amíg az a ,,belső guru'' fel nem ébred az emberben,add
2010. december 12. vasárnap, 17:10 | Éva.   Előzmény

Szerintem amíg az a ,,belső guru'' fel nem ébred az emberben,addig azt gondolom,hogy mindenkinek szüksége lenne gurura. Persze nem mindegy,kire,és milyenre. /ha már gururól beszélünk:)/

a3140a képe
Megint nagyon igazad van! Addig van szükség külső gurura, ameddi
2010. december 12. vasárnap, 21:45 | a3140a   Előzmény

Megint nagyon igazad van!
Addig van szükség külső gurura, ameddig rá mutat az igazságra.
Amikor már tudod, hol és hogyan keresd az igazságot, akkor a külső guru lehet akár akadály is.
Az igazság megtalálása nagyon szubjektív folyamat.