Gyakran írok a jelenről, mert egy rendkívül tanulságos kor ez, ezen kívül szeretek benne élni. Ennyi információhoz és tanulási lehetőséghez, mint ma, sosem jutott még az ember. A tanulási folyamat konzekvenciája egyszerű: felhalmozni annyi tudást, amennyit csak az ember bír, azért, hogy végül a bölcs megfejtse, semmi szüksége a tudásra. Azonban idáig a legtöbben nem mennek el. A felismerés kétségtelenül terhes, a hatalom nagy úr.

Sokféle érzelem tör az emberre akár pillanatról pillanatra. Többnyire múló, szertefoszló füst lágyságú örvénylések.
Némelyek azonban dominánsan megmaradnak az ember érzelemvilágában.

Mihez kötődnek az érzelmek? Mi táplálja? Mi jogosítja fel, hogy előjöjjön az emberben, és rögzüljön hozzá?
A kivetítések aszimmetrikus tükörképei az ember saját belső világának.

Pl a féltékenység érzése és a partner ezzel történő zaklatása, belső bizonytalanságra, önértékelési zavarokra, birtokféltésre utalnak.

Egy ideje olvasgatom, az írásokat, kritikákat, véleményeket és egyre jobban felvetődik bennem a kérdés, hogy vajon itt hányan tudják tudatosan, hogy mit is akarnak valójában?

Egyértelmű, hogy egy idő után mindenkinek elege lesz a szeretetből, ha abból sose kap. Meg lehet azt is unni bőségesen. Önmagukból a másik felé néha kitekintve, gyakran csak annyit veszünk észre, hogy valaki undok, bosszantó, konok és a jó szóra nem hallgat. Bőségesen rendelkezünk jelzőkkel az effajta viselkedés jellemzésére. Szeretnénk, hogy szeressen, mindennél jobban akarjuk helyette. Amikor pedig törekvésünk nem éri el célját, sorsára hagyjuk, hisz az biztos többet tud vele kezdeni, mint mi. Így esik meg néha, hogy a szeretetlen embert leírják.