Mindannyian szeretetkoldusok vagyunk.

Mióta a lányaim élnek és beszélnek, sok-sok apró boldog pillanattal gazdagodott az életem. Olyan felemelő élmény megfigyelni a kis világlátásukat, szembesülni véleményeikkel, meglátásaikkal.

Imádom a kis "gyerekszájakat", amikkel kifejezik önmagunkat. Különösen nagylányom tud kreatív lenni e téren.

Íme néhány példa a meglátásaiból:

Sétáltunk hazafelé, be volt borulva az ég. Felkiáltott: "Piszkos a felhő!"

- „Tudom, hogy változtatnom kellene, de nem tudok. Valami visszatart” – mondta az egyik kolleganőm. Amikor arról beszélgettünk, hogy az életének egyik területén gondok vannak, és erről a gyakori betegségei, és balesetei árulkodnak.

-„ Annyi eszközt ismerek arra, hogy változtassak, és mégsem teszem” – fakadt ki a barátnőm egyik őszinte beszélgetésünk közben.

_”Már olyan sokat foglalkoztam a problémámmal, azt hittem rendben van, és tegnap kiderült, hogy mégsem.”- panaszkodott egyik ismerősöm.

Lányom 34 éves. 7 éve elhatározta, hogy pár évi munka neki elég volt, és egy 7 éves gyermekkel abbahagyta munkát. Akkor már elvált, jövedelme a gyermektartás és a családi pótlék. A Az élete így teljesen üres lett, egész napja azzal telik, hogy alszik, stámítógépezik, Azt mondja "a Fiam a mindenem". Hát kérdem én, hogy akkor, amikor még enni sem tud adni az Unokámak, ruházni sem tudja, nem tanul vele, akkor ez a mondat mennyire igaz?