Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizű, hatalmas folyó fenekén különös lények éltek.

A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk - fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszok - fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte.

A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.

Volt a Next című - mellesleg jócskán alulértékelt - Ph. K. Dick által írt nikolaszkédzses sci-finek egy alapgondolata, miszerint ha belenézünk a jövőbe, akkor annak van egy olyan hátulütője, hogy az meg is változik egyben.

Nem tudom mennyire van alapja ennek a science fiction-nek, de a fenti íróból ki nézem hogy lehet. Valami ilyesmi indíttatásból kezdett érdekelni a téma egy ideje.