Boldog vagy boldogtalan vagy?

Sok variáció van a szeretésre, a szeretet megélésére és a szeretetlenség megélésére.
Az egy nagyon egyszerű világ, hogy vagy van, vagy nincs.

Szeretni és szeretve lenni.

Az emberi szeretetre van szükség ahhoz, hogy komfortosan érezzük magunkat a hétköznapi életben. Az emberi szeretet megélése minimum kétirányú, ez egyik magunk felé, a másik mások felé irányul. Az emberek zöme azzal, hogy mások felé szeretetet sugároz igen gyakran a saját szeretethiányát éli meg. Ezért van, hogy hiába sugároz másfelé szeretetet, nem kapja vissza. Miért? Mert a háttérben az alapérzés a szertetlenség, és az életében az alapmotívum a szeretetlenség megélése. Amit megélünk, azt kapjuk vissza. Ekkor könnyedén belecsúszunk az áldozatos szeretésbe, ami ugyanazzal az erővel, amivel szeretetet, figyelmet, gondoskodást, törődést ad másnak, az elutasítást is megteremti, nem éli át, hogy őt szeretik, figylnek rá, gondoskodnak róla, törődnek vele, így az alapérzés továbbra is a szeretetlenség marad. Ebben a csapdában van az emberek, különösen a nők zöme. Hiába szeretnek ők másokat, őket nem szereti senki. Pedig nem várnak mást, csakhogy visszakapják, amit adnak.

Ez a biznisz. Ez a játszmás szeretet alapkonfliktusa. Ekkor nem önmagáért szeretik a másikat, hanem azért, hogy visszakapják.

Azok, akik elsajátítják az önelfogadást, és megadják maguknak ugyanazt a figyelemet és gondoskodást, amit másoknak is, azok többé nem a szeretethiányt nem élik meg és nem várnak másoktól emberi szeretetet. Nincs szükségük arra, hogy mások szeressék azért, hogy szeretni és szeretve lenni érzése hassa át az egész életét. Ezért érzik nagyon sokam pl. Oshot ridegnek, savanyúnak és örömtelennek. Neki nem kellett senki szeretete ahhoz, hogy szeretve legyen.

Szeretni és szeretve lenni.

Az önelfogadás semmi más, csak ugyanúgy figyelembe vesszük saját igényeinket is mint mindenki másét, teszünk érte, odafigyelünk magunkra is, mint gyermekünkre, párunkra, szülőkre, barátokra. És itt a hagsúly az egyensúlyon van. Ahogy magunkat, úgy másokat sem teszünk előbbre, mindenki fontos, ugyanúgy.

Amikor ezt mondja valaki, akkor előjön a szegénységtudatos érvelés, dehát nem adhatunk meg mindenkinek mindent, amire szüksége van! Ez tévedés. A szegénységtudat beszél belőlünk ekkor.
Ez az, amit szintén megteremthetünk, ha úgy tudjuk, hogy mindent, amire szükségünk van azt megteremtjük. És el is jut hozzánk, ha el tudjuk fogadni a nagy jólétet.

A jóléthez azonban a keresztény kultúrkörben a bűnt és a bűntudatot kapcsolták, a szegénységtudatot erősítették, ezért a jólét, különösen a szeretve lenni érzésének az elfogadásával elég nagy gondok vannak.

Van mit átalakítani.

A perszonális szeretet soha nem alakul át univerzális szeretetté. Ugyanis nem tudunk törődni, gondoskodni egyszerre az összes emberről. Különösen azért, mert igen sokan nem kérnek belőle.

A nem barátok, általában az emberek szeretése a hétköznapokban az esetek 999,99 tízezrelékében egy humbug. Szép érzés, ámde annyit ér, amennyi a gyakrolatba átmegy belőle. Nekem arról, hogy általában az emberek, minden ember szeretése, az együttérzés beszél az emberekből, az jut eszembe, hogy általában igen nagyon tudják szeretni a máshol élő szegényeket, szerencsétleneket, hajléktalanokat, alkoholistákat, kábszereseket, éhezőket, stb, és vajon tudják-e szeretni a multimilliárdosokat, gazdagokat, a gyerekednek kábítószert áruló maffiózót, a gyilkosokat?

Na, de a szomszédban? Elköltöznél oda, ahol a szomszédban szegények, szerencsétlenek, hajléktalanok, vagy betörésért, emberölésért lesitteltek, drogdílerek élnek? Beengednéd a házadba?

Osztottatok már adományt hazai rászorultak között terepen? Amikor a sok szerettel a szívében érkező önkéntest megrohamozza a sok rászoruló és kitépik a kezéből a szatyrokat, a teherautóról pillanatok alatt ledobálják a cuccot és még aznap, legfeljebb másnap már árulják is a piacon, hogy a liszt, cukor árából egészen mást vegyenek? Az adományok 20%-a hasznosul arra a célra, amire adták.

Minden tiszteletem azoké, akik megvalósítják a mindennapokban általában az emberek szeretését, tetteikben megélik, gondoskodnak róluk, törődnek velük, Teréz anya nyomdokain járnak. A szociális munkások túlnyomó többsége 2-3, de legfeljebb 5 év alatt tökéletesen meghasonlottá válik. Nem azért, mert nem lelkesek, lelkiismeretesek, idealisták, mert azok. Azok akik teljes elhivatottsággal segítenek a fázós, tetves hajléktalanokon, a penészes, rendetlen putrikban élőkön, a hónalj- és szarszagúakon, hanem, mert azok, akiken segítenek, közülük nagyon kevesen veszik fel a segítséget és kezdenek el felállni, megküzdeni saját méltóságukért.

Mert nem tudunk mások helyett élni és mások helyett szeretni. Aki nem törődik magával, nem tiszteli önmagát, nem figyel magára, aki nem gondoskodik magáról (vagyis nem szereti önmagát), azt Te hiába szereted, a Te szereteted nem pótolja az önelfogadást.

Elfogadással
:)