Milyen gyermekkorod volt?

Haladok visszafelé: ha senki sem lenne kíváncsi a gondolataidra, akkor nem kaptál volna egy választ sem :) A tények viszont nem ezt jelzik.
Számomra ez a "filozófusok magukban szeretnek elmélkedni" dolog egy általánosítás, ezenkívül szerintem nem igaz. Nyilván a gondolatok a saját fejemben születnek meg, de ettől még kíváncsi vagyok más emberek véleményére is. Több ember - több nézőpont, és lehet, hogy valamit pl. nem jól gondolok, és erre egy másik ember rámutat.
Nem vagyok biztos abban, hogyha tudatában lennél a fizikai erődnek, akkor az magabiztosabb kiállást eredményezne. Pl. egy olyan szituációban, amikor tudod, hogy úgysem csapnál le senkit, mert az intelligens ember nem verekedéssel intézi a nézeteltéréseket. Ebben az esetben mit ér a fizikai erő, ha úgysem használod? Szerintem egyébként felesleges is lenne. Ha mondjuk adott egy olyan ember, aki tiszta izom és ha belekötnek, leüti a másikat, akkor arra nem fognak felnézni szerintem. Akik behódolnak neki, azok félelemből fogják tenni és nem tiszteletből. És a kettő között óriási különbség van. Szerintem az élet célja nem az, hogy félelmet keltsünk, hanem az, hogy szeretettel álljunk hozzá embertársainkhoz. Ahogy Yoda mondta: "A félelem dühöt szül, a düh fájdalmat, a fájdalom pedig kínt és szenvedést." Szóval szerintem az, hogy valaki erősnek vagy gyegének érzi magát, nem a fizikumtól függ, hanem sokkal inkább a lelki dolgoktól.
Negatívumok és orcára esések szintén minden ember életében vannak. A kudarcok nélkül nem lenne fejlődés sem. Egy ember nem fejlődhet, ha azt hiszi, hogy mindent jól csinál. Volt idő, mikor pl. siránkoztam bizonyos dolgok miatt, aztán rájöttem, hogy más emberek ennél sokkal nagyobb problémákkal küzdenek, én még hálás lehetek azért, amim van. Sőt mindenki hálás lehet azért, amije van. A siránkozás is egy út (ami az önsajnálat legmélyebb bugyraiba visz), és a kudarcokon való gondolkodás és a változás is egy út. Mindenki maga dönti el, hogy melyiket választja. A problémák maguktól sosem fognak megoldódni és a lelki gondokat sem tudja más megoldani helyettünk - iránymutatást bárki adhat, de a megoldás és a változásra való készség a mi kezünkben van.
Szerintem nemcsak a sikeres emberekre, és azokra lehet felnézni, akik pozíciót értek el, vagy pénzesek, tekintéllyel rendelkezők, vagy a figyelem központjában vannak, hanem a sima "hétköznapi emberekre" is, akik apróbbnak látszó dolgokkal tűnnek ki. A pénz csak egy eszköz, a pozíció, és a figyelem központjában levés múlandó dolgok. Ezeket nem visszük magunkkal a túlvilágra. Ebből kiindulva én pl. az olyan emberekre tudok felnézni, akik lelki dolgokban, érzelmekben gazdagok, talpraesettek, magabiztosak. Ezeket senki sem veheti el tőlük, maximum a saját gondolkodásuk, ha rossz irányba haladnak.
Említek egy személyes tapasztalatot is egy emberrel kapcsolatban, akivel együtt dolgoztam tizenpár évvel ezelőtt. Egy nagyon jókedélyű nő, mindig szerettem vele dolgozni, mert szinte sosem volt befordulva és nem volt rosszkedvű. Szinte egész nap röhögtünk mindenféle poénokon. Aztán egyszer egy beszélgetés alkalmával kiderült, hogy a házassága mennyire romokban hever, sőt a férje rá is támadt. Ezt hallva teljesen ledöbbentem és tisztelet ébredt bennem iránta amiatt, hogy mindezek ellenére mégis jókedvű, nem hozza be a munkahelyére a személyes problémáit, nem vetíti ezt ki másokra, és nem húz le másokat is a negatív lelki szintjére. Aztán nem sokra rá el is vált a pasastól, pedig az fenyegette jobbról-balról, de a nő nem gyalogolt bele a csőbe, amit a pasas érzelmi zsarolással próbált meg elérni. Szerintem ma is sok ember van, aki a félelem miatt nem lép tovább egy kapcsolatból. De milyen élet az?...