Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Michaelita képe
nem vagy egyedül
2015. március 03. kedd, 8:14 | Michaelita

ezzel a problémáddal. Többen is vagyunk így.
Ez a spirituális fejlődéssel vele járó dolog, az út egy részén ez jellemző.
Érzékeny lelkűek vagyunk, itt is - ott is kilógunk a sorból.

Ez azonban kezelhető. Hogyan? A nézőpontjaimon keresztül. S itt vannak tanítómestereink: pl. a Dalai Láma, és Epiktetosz. Epiktetosztól idézek:
"XLIII. Minden dolgot két oldalon lehet megfogni: az egyik oldalon lehet vinni, a másik oldalon nem. Ha a testvéred igazságtalan hozzád, ne arról az oldalról fogd meg a dolgot, hogy igazságtalan; mert ezzel a megfogással nem lehet a dolgot "hordani". Inkább arról az oldaláról fogd meg, hogy a testvéred, és veled együtt nevelkedett; így az elviselhető részén nyúlsz a dologhoz."
Forrás: http://mek.oszk.hu/00100/00197/00197.htm

Szóval amikor elvárom, hogy mások elfogadjanak, szeressenek, akkor valami olyasmit várok el, hogy helyeseljék az én másságomat, ami szinte lehetetlen az ő számukra, hisz ők nem mernének mások lenni, a közizléssel szemben haladni.
Én ehelyett örülök annak, ha megtűrnek és nem közösítenek ki és örülök, ha én észreveszem, hogy ők szerethetőek. A különbség az, hogy ekkor már nem passzív elvárások vannak bennem, s nem az érzékeny művész lelkivilágom sebeit nyalogatom, hanem aktív cselekvőjévé válok a saját életemnek. Hiszen adok: bizalmat, elfogadást, megértést, toleranciát és ami még kitelik tőlem.
S ez mit eredményez? Azt, hogyha részemről megtörtént az ő elfogadásuk, akkor már ők sem tudnak mást tenni, csak elfogadással válaszolni (max. néha-néha fellázadnak a másságom bátorságát látva, de ennyi)

S igen! Meg kellett tanulnom, hogy nem várhatok kölcsönösségre általában, hanem csak adok és adok. Figyelek és odahallgatok akkor is, ha rám senki nem figyelne és engem senki nem hallgatna meg. Ez van általánosságban, a mindennapokban. De a barátom, a kirándulótársam, a szerettem már csak az tud lenni, aki képes a kölcsönösségre, aki az egyenrangú társam a beszélgetésben, a meghallgatásban, a programjainkban. Így végül is egyensúly van bennem.

Gyakorlatilag itt az történik, hogy a magának mindent kikövetelő Ego oldaláról átpártolunk a Magasabb Én mindent toleráló, mindent elfogadó oldalára, úgy hogy ebben a kritikus helyzetben, - amiben már nem tudunk létezni - felülemelkedünk önmagunkon.

S milyen is az Isteni gondviselés? Ha képes vagyok felülemelkedni önmagamon, ha képes vagyok fókuszomba a többi embert helyezni, akkor valahogy nem leszek magányos, hanem keresik a társaságomat, a parkban, a Duna parton, az utcán. Onnantól már csak választanom kell, hogy kivel meddig szeretnék társalogni. Azóta amióta ezt megtanultam simán elindulok egyedül is bárhova és meglepően kevés ideig maradok egyedül, mert a kislány labdázni hív, a lángosos, a kutyás, a padonülő beszélget velem.