Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
Önmegvalósítás és közös célért harcolás - megy-e együtt a kettő?
2014. november 30. vasárnap, 2:21 | Látogató (útkereső)

Az életem úgy alakult, hogy kisgyermek koromtól egészen a jelenlegi párkapcsolatomig rengeteget voltam egyedül önmagammal. És ez egyáltalán nem zavart. Sőt, ki is használtam ezeket az alkalmakat.

Faluhelyen éltem, mióta csak tudatomra ébredtem. És amikor a családban rosszra fordultak a dolgok, tizenévesen rendszeresen jártam ki a természetbe, hiszen lépésnyire volt tőlem.
Sose féltem késő este a mezőre menni csillagokat bámulni. Kint maradtam órákat, hogy este rámosolyoghassak a naplementékre. Fűben feküdtem kék ég és napsütés alatt. Sokat kézműveskedtem, zenéltem csak egymagam. Ilyenkor tiszta volt a lelkem, éreztem, hogy feltöltődöm. És visszanézve, boldog voltam, a problémák ellenére is.

Amikor három éve rám talált egy kapcsolat, ami most is él, akkor kezdődött ennek az érzésnek az elnyomása. A természetes vágyaim: a szabadság, az igazi lelki béke és a művészet, másodlagosak lettek. Anyagi, földi terheket vettem Vele közösen a vállamra, mert Tőle azt tanultam meg akkor, hogy a "való" életben ez az első. Utána lehetek boldog, élhetek a vágyaimnak. De előbb meg kell alapozni, meg kell küzdeni az élettel.

És éppen a mai napon, amikor már annyi mindenen túl vagyunk Mi ketten, annyi szenvedést és annyi lenyelt és elfogadott de meg nem értett körülménnyel, történéssel a hátunk mögött, itt vagyunk, és még most is rohanunk az anyagi "biztonságért". Sőt most méginkább, mert közeledni látszik a cél. De mégis, meddig rohanunk még? A végére marad erőnk élvezni is az elért biztonságot, és a bensőnkre koncentrálni? Szeretni egymást? A szeretet kifejezése idő, energia és biztos anyagi háttér függvénye? És egyébként is, tényleg így leljük meg azt a biztonságot, amire igazán vágytunk bent, mélyen?

És amikor ezeket a gondolatokat megosztom a párommal (figyelve, hogy érthetően mondjam), nem fogadja be őket. Számára ezek értelmetlen dolgok, csak időpazarlás. Miért nem koncentrálok inkább a "lényegre", ezzel ő nincs kisegítve... Tudom, hogy rengeteg stresszt kellett elviselnie, mégis úgy gondolom, hogy a legnagyobb akadályokat ő maga állította fel az évek során, és csak belső munka kell hozzá, hogy feloldja őket. Hogy így tudjon örülni ma is, nem csak majd "akkor, ha..."
A kapcsolat kezdetekor még elhittem neki, hogy amit erről gondlok, nem lényeges és tényleg időpazarlás, de ma már nem. Amikor itt és most látom, hogy fizikailag tönkreteszi őt a gürcölés, a pénz hajtása, lelkileg pedig a boldogság és a jól megérdemelt jutalom és nyugalom hiánya, ilyenkor már nem tudom elhinni, hogy előre kell megszenvedni a boldogságért. Mi értelme, hogy kiszipolyozzuk magunkat testileg-lelkileg, mire eljutunk odáig?

Elgondolkozom, van-e értelme így az egésznek.
Várjam-e ki, amíg saját kárán tanulja meg, én meg nyugodtan járjam magányos-boldog utam? A válasz: nem tudok nyugodni, amikor látom, hogy ő boldogtalan.
Vagy próbálkozzak, mégha látszólag nem is akarja elfogadni? Reménykedjek, hátha el fogja a saját érdekében, de eközben lassítva saját lelki fejlődésemet?

Egy olyan partnerre vágyom, akivel közösen ugyanazt a szabadságot élhetem át, melyet annak idején magányosan találtam meg. És örülnék, ha ő lenne az a partner.
De mi van, ha ez tényleg csak megalkuvás önmagammal? Nem szeretnék kilépni a kapcsolatból, mert úgy érzem, van benne esély az utunk megtalálására - és mert most már félek az egyedülléttől!

Hát nem ironikus? Amíg egyedül voltam, eszembe se jutott félni... :-)

Köszönöm a cikket!