Önmegvalósítás.hu | önismeret, meditáció, párkapcsolat
GulyásÁgi képe
Arany, ami fénylik
2014. március 19. szerda, 13:48 | GulyásÁgi

Erről eszembe jut egy tapasztalat, ami nagyon erős volt nekem és mély nyomot hagyott. Valamikor régen részt vettem egy programon, gyógyítást/gyógyulást tanító programon. Úgy zajlott, hogy egy körben mindenkinek el kellett mondania, hogy mi a legnagyobb problémája, ami leginkább bántja őt, ami miatt odament. Na, ugye ez roppant kellemetlen tud lenni, legalábbis én nem nagyon szívesen teszek ilyesféle teljes nyitást számomra ismeretlen emberek felé. Kicsit el is szomorodtam, hogy ez nem az én programom, de ha már egyszer ott voltam, próbáltam megnyílni a tőlem telhető legjobban. De nem erről szól a tapasztalat, hanem arról, hogy tényleg mennyire téves lehet másokról azt gondolni, hogy nekik könnyebb. Mert az ismerőseinkről, barátainkról azért nagyjából tudjuk, de az idegenekről kevés a tapasztalat. Amúgy utólag kiderült, hogy a sok ember, ahogy képes volt őszintén beszélni a problémájáról, valahogy abban minden saját problémám is benne volt, némelyikre válasz is jött, és az is világossá vált a történetek által, hogy akkor igazából mi volt a valódi akkor aktuálisan legnagyobb saját problémám, és az ódzkodás ellenére be kellett hogy lássam hogy a módszer jó volt és működött, ezt csak úgy zárójelben.
Mielőtt elkezdődött volna a kör, szünet volt. Megakadt a szemem egy résztvevőn, aki már szemmel láthatóan 70 felett járt, nő. Egyszerűen, kényelmesen volt öltözve, a fehér haja szintén egyszerűen, fiatalos frizurára volt vágva. Ült a sarokban és ette a tízóraiját, egy otthon csomagolt szendvicset. Arra gondoltam, hogy milyen boldog lehet. Milyen fantasztikus, hogy tökéletes fizikai kondícióban van, simán mozog, mint egy fiatal, nem probléma beülni a sarokba és felállni, az arca kisimult, a szeme élénk , kedves mosolyú, később kiderült hogy szellemileg is teljesen „penge”, olyan helyekre jár, amelyeket szeret, olyan programokra, amik érdeklik, azt gondoltam, de jó neki. Bátran jelentkezett a körben és elmondta a problémáját, kicsit röviden az életét is. Az volt a lényege az ő életének, hogy jóságos, mindig megbocsájtó, szívből szerető emberként élt, ennek ellenére nem sikerült egybentartania a családját és ezt fájó kudarcnak élte meg sokáig, és plusz meg kellett tanulnia határt szabni, hogy ne csapjon át a jóság és a megbocsájtás áldozati szerepbe, ami őt teszi boldogtalanná. Sikerült is neki (!!!), a semmibe ugrott bele, elvált és megkapta a méltó jutalmát, boldog, gyönyörű új szerelemben él, anyagi és érzelmi biztonságban. A problémája az egyik felnőtt gyermekének a gyógyíthatatlan betegségbe született kisunokája, a családjuk kilátástalan anyagi helyzete, az apuka még szinte életében nem dolgozott és nincs is sok esélye rá, ezt csak a végén mondta el. Nagyon fájó, nagyon összetett probléma volt, a párjával is különbözőképpen gondolták, itt is szeretett volna minden segítséget megadni, csak főként anyagiakra lett volna szükség, abban meg nem dúskált. Nekem nem biztos, hogy sikerülne ebben a helyzetben bármi, hogy egyáltalán tudnám hol kezdeni a probléma kibogozását. Olyan képet árasztott magáról, hogy mennyire jó és könnyű neki. A kép igaz volt, belülről fakadt belőle a béke, és mégis…. az kis, ehhez képes szégyellnivalóan kicsi problémáimhoz képest nagyon nehéz lehetett ez neki. Biztos vagyok benne, hogy – bár a dolog probléma része nem csak az övé volt, csak az ezzel kapcsolatos fájdalom, bizonytalanság és aggodalom volt az övé és mégis meg tudta oldani. Valahogy úgy érzem, hogy ő a Sanyi által említett 1. és 2. kategóriát is képviseli. Azért is érdekesnek tartom őt, mert tényleg egy valós nagy problémát sikerrel megoldott, megkapta a következő „csomagot”, ami már mégnagyobb falat, feltétlenül kell hozzá az előzőekben megszerzett tudása és tapasztalata, mert anélkül még csak fel sem tudná fogni az egészet. Mint ahogy sok ember, számtalan megoldatlan belső problémával, saját égető gondokkal képtelen lenne bármennyi energiát áldozni egy tőle távolabb álló problémára. Arra (is) gondolok, amikor a szülő a saját gondjai miatt egyáltalán nem tudja segíteni a gyermekét semmiféle megértéssel, jó szóval sem.
Aztán ott voltak a gyönyörű szép nők a körben. 35-40 körüliek, sugárzóan szépek, visszafogottak, szemmel láthatóan normális jómódban élők. Belőlük is belülről árad a tisztaság szépsége és a harmónia, bár ha az ember jobban figyel, akkor kicsit a szomorúság is. De azért felmerül a gondolat: ó milyen könnyű lehet ilyen szépnek lenni. Aztán ők is elmondták hogy annyira azért nem az. Egyikük olyan problémát mondott, aminek nyilván semmi köze a külsőségekhez, de az én életemben is nagyon hosszú ideig ott lebegett („főnöknek lenni”), de aztán szépen túljutottam rajta végérvényesen (remélem :)!!). Ezt is érdekes volt hallani. Milyen „semmiségnek” tűnt már nekem, hogy tudtam volna neki osztani az észt, hogy azt meg lehet oldani, pedig valaha számomra is teljes mértékben megoldhatatlannak tűnt.
Szerintem nagyon fontos, hogy bárminek bármilyen problémája is akad, mennyire hajlandó elfogadni a segítséget, a tanácsot. Néha nyilván semennyire, muszáj a saját fejünk után menve a saját hibáinkból tanulni. Az ember a maga baját nagyon nagynak érzi, olyannak, amit nehogymár valaki meg tudjon oldani vagy értelmes segítséget nyújtani… Hiszen ő könnyen dumál.., mert neki mennyivel könnyebb…, honnan tudhatná.. PEDIG sokszor tényleg igazából TUDJA és SEGÍTENI IS TUDNA.
Bonyolult téma ez. Van egy vicces mondás : az én álmom az ön problémája.., ilyen helyzet is sokszor adódik az életben, de azért meglehet hogy az irónia mögé is érdemes benézegetni.